Magyar az űzött magyarságban (Arany Sas pályamű)

V. Fehér József, szo, 12/08/2018 - 00:02

Alig tudok valamit anyai nagyapámról, Giricz Istvánról. Ő 1898-ban született és 1961-ben, tehát 63 éves korában halt meg, amikor én még két éves sem voltam, karon ülő gyermek. Személyes emlékem nincs róla, hiszen annyira nem fényes a memóriám, hogy csecsemőkoromra visszagondoljak. Anyám mesélte többször, hogy ebéd utáni borozásnál nagyapám engem poháremelésre és koccintgatásra tanítgatott.

Éjtesse! – selypítgettem anyám szerint, ennyit tudtam kimondani válaszul az „Isten éltesséből!”

Anyám gyakran emlékeztetett rá, hogy nagyapám nagyon szeretett engem, bár ez így van a legtöbb családban, normális esetben a nagyszülők imádják unokáikat. Nagyapám felfedezni vélte rajtam saját vonásait, a szlávosan kerek fejet, a lengyelesen kiugró pofacsontot, a szőkésbarna hajat és kék szemet.

Giricz István a két időpont (születése, halála) között azért katonaként és hadifogolyként bejárta fél Európát, mondhatni, kényszerből világlátott ember volt. Tehát Endrődtől nem csupán a 20 kilométerre lévő Dévaványára vetette a sors, a történelem óceánjában megmerítkezve hol úszott az árral, hol örült, hogy egyáltalán életben marad.

Anyját Hornok Viktóriának hívták, apját Giricz Eleknek. Anyai ágon Gyuriczák, Tímárok, Vaszkók, Knappok sorjáznak – tipikus endrődi nevek. A legrégibb név a családfán Gyuricza Györgyé, aki 1698-ban született, tehát Buda visszafoglalása után 12 évvel.  Nagyapám korán elvesztette apját, a szomorú esetről keveset tudok. Az öregektől úgy hallottam, hogy Elek dédapámra ásás közben ráomlott a kút. Viktória dédanyám ott maradt négy gyermekkel, két fiúval és két lánnyal: Istvánnal, Vincével, Ilonával és Franciskával.

A tanyavilágból az ötvenes évek közepén költöztek be, Dévaványára szüleim és nagyszüleim, ahogy a kor parancsa és a szükség (téeszesítés, a kisbirtok végleges felszámolása) diktálta. A Bíbic út 13. szám alatt építettek szerény, de jó házat vályogból, amely még ma is áll, igaz, azóta többször váltott tulajdonost. Annak idején itt élt még nagyapám felesége, nagymama, Jakus Cecília, apám és anyám, s Ilona nővérem, aki 1955-ben született. Engem 1959-ben már ide hoztak a helyi szülőotthonból.

Szüleim 1953-ban házasodtak össze, közös életüket Csetében, az anyai nagyszülők tanyájában, velük együtt kezdték. Nővérem még lakott kint velük, van is egy közös fénykép apámmal, ahogy állnak a csetei tanya udvarán. Először szüleim jöttek be, aztán a nagyszülők, a lebontott tanya anyagából ragasztottak szobát és konyhát az új házhoz.

Nagyapámék amolyan tanyás emberek voltak endrődi kirajzásukat követően. Szükségből, szegénységből, nyomorból eredeztethető „kalandos” életük során volt tanyájuk Ecsegfalva (akkor Pusztaecseg) határában, Szartoson, háború után Dévaványa közelében, Csetében. Anyámtól tudom, hogy szülei egy időben a gyomai Hármas-Körös hídja tövében is voltak harmadosok, de a nehéz időkben próbálkoztak Décsen, a décsi majorban is, amely valahol Szarvas és Endrőd határában, Örménykúthoz közel található.

Az ennyi idő, száz év távolából is biztos, hogy Giricz nagyapám részt vett az első világháborúban. Az orosz fronton harcolt, hadifogságba került. Mivel 1898-ban született (egy évvel fiatalabb volt Jakus nagymamámnál), úgy gondolom, hogy leghamarabb 1916-ban vonulhatott be. Szolgálata emlékét a soványan csepegtetett családi legendáriumon túl szinte semmi sem őrzi, csupán egy katonakori fénykép. A „cabinet portrait” nyilvánvalóan a hadszíntér közelében ábrázolja nagyapámat, aki tipikusnak nevezhető beállításban ül a „műterem” kőpadján, bal könyökét a háttámlára támasztja, jobb keze a jobb combján nyugszik. Egyenesen a kamerába, az objektívbe néz, arca jellegzetesen kétosztatú, jobb oldali része komoly, komor, baloldala vidámabb, szinte mosolyog. Lábszárát keresztbe veti maga előtt, bakancs fölött lábszárvédő. Combján pihenő kézfeje majdhogynem ökölben, a másik ernyedt, ellazított, félig nyitott. Ruhája közlegényi, paroli nélkül, olyan, amilyet a monarchiás magyar bakák hordtak a nagy háború idején. Bel mellén, a zseb fölött két kitüntetés fityeg. Mondhatni, jóképű legény, hátrafésült haja sötét tónusú, kétoldalra simított bajuszkája szájközépig ér.  Hogy a fénykép a harctér árnyékában ábrázolja nagyapámat, egészen biztos, mert a fotó hátuljára cirill betűkkel írták: fotográfia. Alatta ez olvasható: keratívü cohranjájutszja.

Az első világháborúban keleti fronton belül hol harcolt nagyapám, hol töltötte a hadifogságot? Erre nézve nincs semmilyen forrás.  A második világháború után erről hallgatni illett. Anyám szerint nagyapám olykor felidézte, amint megmártózott a Fekete-tengerben, s talán a lovát is csutakolta…

Kicsivel több a forrás István második világháborús szerepéről, de nem sokkal. Munkaszolgálatosként vonult be, nyilvánvalóan a korára való tekintettel, hiszen a XIX. század végén született, s már túllépett a negyvenen, közeledett az ötvenhez. Gondolom, azt is figyelembe vették, hogy a nagyháborúban hadifogságba esett. Anyám emlegette, hogy nagyapám a második világháborúban Paksnál szökött meg az orosz fogságból, s gyalog indult haza Pusztaecsegre, Szartosra. Tettét utólag sem csúsztatás bátornak nevezni, hiszen ez nem volt kockázatmentes, az életével játszott, másfelől ő már tudta, mi várna reá odakint…

Hogyan éltek ők ott, Pusztaecsegen , a huszadik század harmincas-negyvenes éveiben? Még az sem állapítható meg pontosan, hogy Endrődről, a Giricz- és a Jakus-család tűzhelyének közeléből mikor költöztek ide – de valószínűsíthető, hogy már a húszas években, a Nagyatádi Szabó István-féle földprogram idején.

Szartos Ecsegfalva és Dévaványa között található tájrész, előbbitől 2-3 kilométerre. Évtizedekig azt sem emlegették szüleim, hogy anyám apjának itt volt a tanyája, a szocializmust ennyire eluralta a kollektív hallgatás. Később, amikor már autót vezettem és erre haladt utunk, anyámmal megálltunk itt és begyalogoltunk az úttól pár száz méterre, az egykori tanya helyére. Hogy nézett ki a helyszín? A földutat traktorok keréknyomai túrták fel, jobbról és balról gabonatáblák, a háttérben a Dévaványa-Ecsegfalva-Kisújszállás közötti vasúti szárnyvonal töltésének nyoma. Érdekes, hogy a tanya helyén facsoport maradt, melyet nem irtottak ki még a téesz fénykora idején sem. Akácok, pár gyümölcsfa (nyilván nem az eredetiek), nádas, földtúrások. Anyám érezhetően elérzékenyült, amikor közel hetven éves korában nehéz gyermekkora helyszínének maradványaival találkozott.

Nagyapám (és fia) öt holdon gazdálkodott itt, ahogy anno mondták, törpebirtokos volt, lóval és kocsival. A gyümölcsfákat nagyon szerette, szinte biztos, hogy sok ilyet nevelt, a cefréből pálinkát főzött, befőttre, lekvárra futotta. Egy helytörténeti, mezőgazdálkodással foglalkozó könyv (Tolnai-féle) név szerint említi Giricz Istvánt, aki szociális okból ültetésre barackfákat kapott az államtól.

Hogy milyen keményen dolgoztak itt nagymamámmal, arról sok mindent elmond az anyámtól hallott történetecske. Kendert is ültettek, melyet vagy a közeli Hortobágy-Berettyó vizében, vagy bágergödörben áztattak. Cecília nagymama a vasúti töltés mentén gyalog vitte az árut az endrődi piacra, ami oda-vissza 50-60 kilométer.

Legendás lova egy volt nagyapámnak, Lepke, legalábbis csak ennek az egynek az emlékét őrizte meg az idő. Anyám felidézte, hogy amikor nagyapámat a második világháború idején munkaszolgálatra vitték, Lepkét is berendelték közmunkára, majd egy másik parasztembernek kiadták dolgozni. Ám az illető mostohán bánt Lepkével, ütötte-verte, s a szadizmust olyannyira túlzásba vitte, hogy a vemhes ló vemhe megszakadt. A ló, elvesztvén kedves gazdáját, másnak nem húzott úgy, mint neki. Lepke egy életen át őrizte a testi és lelki sebeket, a belőle kirugdalt kiscsikó szívszorító hiánya, a bánat sohasem múlt el. Ahogy a front elvonult, s a háborúnak vége lett, nagymamának és anyámnak csak hosszas utánjárással sikerült visszaszerezni Lepkét.

Amikor nagyapám hazatért, Lepke, anélkül, hogy gazdáját láthatta volna, legfeljebb a hangját hallhatta, egyszerre örömmel és panaszosan, felnyerített az istállóban. Emberi szem nem maradt szárazon a háznál. 

Lepke tudott vad is lenni, ami egyszer majdnem tragédiát okozott. Anyám gyermekként segített nagyapámnak a szántásban, elől kantárszáron vezette a lovat, hátul István nyomta a földbe az ekét. Pihenőnél anyám közel állt a lóhoz, hozzá akart nyúlni, ám az csúnyán megrúgta. nagyapám odaszaladt, gyorsan ölbe kapta a megijedt gyereket s berohant vele a tanyába. Szerencsére nem történt nagy baj. Lepke féltékeny lehetett szeretett gazdájára.

Nagyszalonta titkos helyszín nagyapám életében. Salamon Lászlóné, Gizi néni, nagyapám egyik lánytestvérének lánya mesélte nekem, amit aztán levélben is megerősített, hogy 1910, vagyis 12 éves kora körül nagyapám elszökött, világgá ment otthonról – Endrődről Nagyszalontára.

Nem nehéz rávilágítani arra az összefüggésre, hogy apja halála igencsak megviselte a kiskamasz Istvánt, aki éppen akkoriban végezte el az elemi iskola negyedik osztályát. Valószínűsítem, hogy jó esze volt, de nem tanulhatott tovább, ezért lázadt fel a kényszerből meghozott szülői döntés ellen. Istvánnak legidősebb gyermekként kenyérkeresővé kellett válnia, cselédnek adták, hiszen rajta kívül három éhes száj tátogott otthon, plusz az anyja is betegeskedett. Mivel öccse, Vince is okos, tehetséges volt, felnőttként vagyonos gépész lett belőle Gyomán, feltételezem, hogy István sem tanult rosszul.

S hogy miért éppen Nagyszalontára szökött a korai felnőtté válás elől? A XX. század elején már élt Arany János kultusza, Toldi Miklós legendáját pedig elemi iskolában is tanították, ezért elképzelhetőnek tartom, hogy a gyerek fantáziáját megmozgatta a bivalyerős, igazságot kereső, mindig győzedelmeskedő hős, aki a nehéz fával Buda felé mutatja az irányt.

S milyen az élet! Én ezt az egész történetet 2010 körül hallottam először Gizitől, anyám halála után, s jó másfél évtizeddel azok után, hogy nekem is kedves városom lett Nagyszalonta.

Alig tudok valamit anyai nagyapámról, Giricz Istvánról. Ő 1898-ban született és 1961-ben, tehát 63 éves korában halt meg, amikor én még két éves sem voltam, karon ülő gyermek. Személyes emlékem nincs róla, hiszen annyira nem fényes a memóriám, hogy csecsemőkoromra visszagondoljak. Anyám mesélte többször, hogy ebéd utáni borozásnál nagyapám engem poháremelésre és koccintgatásra tanítgatott.

Éjtesse! – selypítgettem anyám szerint, ennyit tudtam kimondani válaszul az „Isten éltesséből!”

Anyám gyakran emlékeztetett rá, hogy nagyapám nagyon szeretett engem, bár ez így van a legtöbb családban, normális esetben a nagyszülők imádják unokáikat. Nagyapám felfedezni vélte rajtam saját vonásait, a szlávosan kerek fejet, a lengyelesen kiugró pofacsontot, a szőkésbarna hajat és kék szemet.

Giricz István a két időpont (születése, halála) között azért katonaként és hadifogolyként bejárta fél Európát, mondhatni, kényszerből világlátott ember volt. Tehát Endrődtől nem csupán a 20 kilométerre lévő Dévaványára vetette a sors, a történelem óceánjában megmerítkezve hol úszott az árral, hol örült, hogy egyáltalán életben marad.

Anyját Hornok Viktóriának hívták, apját Giricz Eleknek. Anyai ágon Gyuriczák, Tímárok, Vaszkók, Knappok sorjáznak – tipikus endrődi nevek. A legrégibb név a családfán Gyuricza Györgyé, aki 1698-ban született, tehát Buda visszafoglalása után 12 évvel.  Nagyapám korán elvesztette apját, a szomorú esetről keveset tudok. Az öregektől úgy hallottam, hogy Elek dédapámra ásás közben ráomlott a kút. Viktória dédanyám ott maradt négy gyermekkel, két fiúval és két lánnyal: Istvánnal, Vincével, Ilonával és Franciskával.

A tanyavilágból az ötvenes évek közepén költöztek be, Dévaványára szüleim és nagyszüleim, ahogy a kor parancsa és a szükség (téeszesítés, a kisbirtok végleges felszámolása) diktálta. A Bíbic út 13. szám alatt építettek szerény, de jó házat vályogból, amely még ma is áll, igaz, azóta többször váltott tulajdonost. Annak idején itt élt még nagyapám felesége, nagymama, Jakus Cecília, apám és anyám, s Ilona nővérem, aki 1955-ben született. Engem 1959-ben már ide hoztak a helyi szülőotthonból.

Szüleim 1953-ban házasodtak össze, közös életüket Csetében, az anyai nagyszülők tanyájában, velük együtt kezdték. Nővérem még lakott kint velük, van is egy közös fénykép apámmal, ahogy állnak a csetei tanya udvarán. Először szüleim jöttek be, aztán a nagyszülők, a lebontott tanya anyagából ragasztottak szobát és konyhát az új házhoz.

Nagyapámék amolyan tanyás emberek voltak endrődi kirajzásukat követően. Szükségből, szegénységből, nyomorból eredeztethető „kalandos” életük során volt tanyájuk Ecsegfalva (akkor Pusztaecseg) határában, Szartoson, háború után Dévaványa közelében, Csetében. Anyámtól tudom, hogy szülei egy időben a gyomai Hármas-Körös hídja tövében is voltak harmadosok, de a nehéz időkben próbálkoztak Décsen, a décsi majorban is, amely valahol Szarvas és Endrőd határában, Örménykúthoz közel található.

Az ennyi idő, száz év távolából is biztos, hogy Giricz nagyapám részt vett az első világháborúban. Az orosz fronton harcolt, hadifogságba került. Mivel 1898-ban született (egy évvel fiatalabb volt Jakus nagymamámnál), úgy gondolom, hogy leghamarabb 1916-ban vonulhatott be. Szolgálata emlékét a soványan csepegtetett családi legendáriumon túl szinte semmi sem őrzi, csupán egy katonakori fénykép. A „cabinet portrait” nyilvánvalóan a hadszíntér közelében ábrázolja nagyapámat, aki tipikusnak nevezhető beállításban ül a „műterem” kőpadján, bal könyökét a háttámlára támasztja, jobb keze a jobb combján nyugszik. Egyenesen a kamerába, az objektívbe néz, arca jellegzetesen kétosztatú, jobb oldali része komoly, komor, baloldala vidámabb, szinte mosolyog. Lábszárát keresztbe veti maga előtt, bakancs fölött lábszárvédő. Combján pihenő kézfeje majdhogynem ökölben, a másik ernyedt, ellazított, félig nyitott. Ruhája közlegényi, paroli nélkül, olyan, amilyet a monarchiás magyar bakák hordtak a nagy háború idején. Bel mellén, a zseb fölött két kitüntetés fityeg. Mondhatni, jóképű legény, hátrafésült haja sötét tónusú, kétoldalra simított bajuszkája szájközépig ér.  Hogy a fénykép a harctér árnyékában ábrázolja nagyapámat, egészen biztos, mert a fotó hátuljára cirill betűkkel írták: fotográfia. Alatta ez olvasható: keratívü cohranjájutszja.

Az első világháborúban keleti fronton belül hol harcolt nagyapám, hol töltötte a hadifogságot? Erre nézve nincs semmilyen forrás.  A második világháború után erről hallgatni illett. Anyám szerint nagyapám olykor felidézte, amint megmártózott a Fekete-tengerben, s talán a lovát is csutakolta…

Kicsivel több a forrás István második világháborús szerepéről, de nem sokkal. Munkaszolgálatosként vonult be, nyilvánvalóan a korára való tekintettel, hiszen a XIX. század végén született, s már túllépett a negyvenen, közeledett az ötvenhez. Gondolom, azt is figyelembe vették, hogy a nagyháborúban hadifogságba esett. Anyám emlegette, hogy nagyapám a második világháborúban Paksnál szökött meg az orosz fogságból, s gyalog indult haza Pusztaecsegre, Szartosra. Tettét utólag sem csúsztatás bátornak nevezni, hiszen ez nem volt kockázatmentes, az életével játszott, másfelől ő már tudta, mi várna reá odakint…

Hogyan éltek ők ott, Pusztaecsegen , a huszadik század harmincas-negyvenes éveiben? Még az sem állapítható meg pontosan, hogy Endrődről, a Giricz- és a Jakus-család tűzhelyének közeléből mikor költöztek ide – de valószínűsíthető, hogy már a húszas években, a Nagyatádi Szabó István-féle földprogram idején.

Szartos Ecsegfalva és Dévaványa között található tájrész, előbbitől 2-3 kilométerre. Évtizedekig azt sem emlegették szüleim, hogy anyám apjának itt volt a tanyája, a szocializmust ennyire eluralta a kollektív hallgatás. Később, amikor már autót vezettem és erre haladt utunk, anyámmal megálltunk itt és begyalogoltunk az úttól pár száz méterre, az egykori tanya helyére. Hogy nézett ki a helyszín? A földutat traktorok keréknyomai túrták fel, jobbról és balról gabonatáblák, a háttérben a Dévaványa-Ecsegfalva-Kisújszállás közötti vasúti szárnyvonal töltésének nyoma. Érdekes, hogy a tanya helyén facsoport maradt, melyet nem irtottak ki még a téesz fénykora idején sem. Akácok, pár gyümölcsfa (nyilván nem az eredetiek), nádas, földtúrások. Anyám érezhetően elérzékenyült, amikor közel hetven éves korában nehéz gyermekkora helyszínének maradványaival találkozott.

Nagyapám (és fia) öt holdon gazdálkodott itt, ahogy anno mondták, törpebirtokos volt, lóval és kocsival. A gyümölcsfákat nagyon szerette, szinte biztos, hogy sok ilyet nevelt, a cefréből pálinkát főzött, befőttre, lekvárra futotta. Egy helytörténeti, mezőgazdálkodással foglalkozó könyv (Tolnai-féle) név szerint említi Giricz Istvánt, aki szociális okból ültetésre barackfákat kapott az államtól.

Hogy milyen keményen dolgoztak itt nagymamámmal, arról sok mindent elmond az anyámtól hallott történetecske. Kendert is ültettek, melyet vagy a közeli Hortobágy-Berettyó vizében, vagy bágergödörben áztattak. Cecília nagymama a vasúti töltés mentén gyalog vitte az árut az endrődi piacra, ami oda-vissza 50-60 kilométer.

Legendás lova egy volt nagyapámnak, Lepke, legalábbis csak ennek az egynek az emlékét őrizte meg az idő. Anyám felidézte, hogy amikor nagyapámat a második világháború idején munkaszolgálatra vitték, Lepkét is berendelték közmunkára, majd egy másik parasztembernek kiadták dolgozni. Ám az illető mostohán bánt Lepkével, ütötte-verte, s a szadizmust olyannyira túlzásba vitte, hogy a vemhes ló vemhe megszakadt. A ló, elvesztvén kedves gazdáját, másnak nem húzott úgy, mint neki. Lepke egy életen át őrizte a testi és lelki sebeket, a belőle kirugdalt kiscsikó szívszorító hiánya, a bánat sohasem múlt el. Ahogy a front elvonult, s a háborúnak vége lett, nagymamának és anyámnak csak hosszas utánjárással sikerült visszaszerezni Lepkét.

Amikor nagyapám hazatért, Lepke, anélkül, hogy gazdáját láthatta volna, legfeljebb a hangját hallhatta, egyszerre örömmel és panaszosan, felnyerített az istállóban. Emberi szem nem maradt szárazon a háznál. 

Lepke tudott vad is lenni, ami egyszer majdnem tragédiát okozott. Anyám gyermekként segített nagyapámnak a szántásban, elől kantárszáron vezette a lovat, hátul István nyomta a földbe az ekét. Pihenőnél anyám közel állt a lóhoz, hozzá akart nyúlni, ám az csúnyán megrúgta. nagyapám odaszaladt, gyorsan ölbe kapta a megijedt gyereket s berohant vele a tanyába. Szerencsére nem történt nagy baj. Lepke féltékeny lehetett szeretett gazdájára.

Nagyszalonta titkos helyszín nagyapám életében. Salamon Lászlóné, Gizi néni, nagyapám egyik lánytestvérének lánya mesélte nekem, amit aztán levélben is megerősített, hogy 1910, vagyis 12 éves kora körül nagyapám elszökött, világgá ment otthonról – Endrődről Nagyszalontára.

Nem nehéz rávilágítani arra az összefüggésre, hogy apja halála igencsak megviselte a kiskamasz Istvánt, aki éppen akkoriban végezte el az elemi iskola negyedik osztályát. Valószínűsítem, hogy jó esze volt, de nem tanulhatott tovább, ezért lázadt fel a kényszerből meghozott szülői döntés ellen. Istvánnak legidősebb gyermekként kenyérkeresővé kellett válnia, cselédnek adták, hiszen rajta kívül három éhes száj tátogott otthon, plusz az anyja is betegeskedett. Mivel öccse, Vince is okos, tehetséges volt, felnőttként vagyonos gépész lett belőle Gyomán, feltételezem, hogy István sem tanult rosszul.

S hogy miért éppen Nagyszalontára szökött a korai felnőtté válás elől? A XX. század elején már élt Arany János kultusza, Toldi Miklós legendáját pedig elemi iskolában is tanították, ezért elképzelhetőnek tartom, hogy a gyerek fantáziáját megmozgatta a bivalyerős, igazságot kereső, mindig győzedelmeskedő hős, aki a nehéz fával Buda felé mutatja az irányt.

S milyen az élet! Én ezt az egész történetet 2010 körül hallottam először Gizitől, anyám halála után, s jó másfél évtizeddel azok után, hogy nekem is kedves városom lett Nagyszalonta.

Alig tudok valamit anyai nagyapámról, Giricz Istvánról. Ő 1898-ban született és 1961-ben, tehát 63 éves korában halt meg, amikor én még két éves sem voltam, karon ülő gyermek. Személyes emlékem nincs róla, hiszen annyira nem fényes a memóriám, hogy csecsemőkoromra visszagondoljak. Anyám mesélte többször, hogy ebéd utáni borozásnál nagyapám engem poháremelésre és koccintgatásra tanítgatott.

Éjtesse! – selypítgettem anyám szerint, ennyit tudtam kimondani válaszul az „Isten éltesséből!”

Anyám gyakran emlékeztetett rá, hogy nagyapám nagyon szeretett engem, bár ez így van a legtöbb családban, normális esetben a nagyszülők imádják unokáikat. Nagyapám felfedezni vélte rajtam saját vonásait, a szlávosan kerek fejet, a lengyelesen kiugró pofacsontot, a szőkésbarna hajat és kék szemet.

Giricz István a két időpont (születése, halála) között azért katonaként és hadifogolyként bejárta fél Európát, mondhatni, kényszerből világlátott ember volt. Tehát Endrődtől nem csupán a 20 kilométerre lévő Dévaványára vetette a sors, a történelem óceánjában megmerítkezve hol úszott az árral, hol örült, hogy egyáltalán életben marad.

Anyját Hornok Viktóriának hívták, apját Giricz Eleknek. Anyai ágon Gyuriczák, Tímárok, Vaszkók, Knappok sorjáznak – tipikus endrődi nevek. A legrégibb név a családfán Gyuricza Györgyé, aki 1698-ban született, tehát Buda visszafoglalása után 12 évvel.  Nagyapám korán elvesztette apját, a szomorú esetről keveset tudok. Az öregektől úgy hallottam, hogy Elek dédapámra ásás közben ráomlott a kút. Viktória dédanyám ott maradt négy gyermekkel, két fiúval és két lánnyal: Istvánnal, Vincével, Ilonával és Franciskával.

A tanyavilágból az ötvenes évek közepén költöztek be, Dévaványára szüleim és nagyszüleim, ahogy a kor parancsa és a szükség (téeszesítés, a kisbirtok végleges felszámolása) diktálta. A Bíbic út 13. szám alatt építettek szerény, de jó házat vályogból, amely még ma is áll, igaz, azóta többször váltott tulajdonost. Annak idején itt élt még nagyapám felesége, nagymama, Jakus Cecília, apám és anyám, s Ilona nővérem, aki 1955-ben született. Engem 1959-ben már ide hoztak a helyi szülőotthonból.

Szüleim 1953-ban házasodtak össze, közös életüket Csetében, az anyai nagyszülők tanyájában, velük együtt kezdték. Nővérem még lakott kint velük, van is egy közös fénykép apámmal, ahogy állnak a csetei tanya udvarán. Először szüleim jöttek be, aztán a nagyszülők, a lebontott tanya anyagából ragasztottak szobát és konyhát az új házhoz.

Nagyapámék amolyan tanyás emberek voltak endrődi kirajzásukat követően. Szükségből, szegénységből, nyomorból eredeztethető „kalandos” életük során volt tanyájuk Ecsegfalva (akkor Pusztaecseg) határában, Szartoson, háború után Dévaványa közelében, Csetében. Anyámtól tudom, hogy szülei egy időben a gyomai Hármas-Körös hídja tövében is voltak harmadosok, de a nehéz időkben próbálkoztak Décsen, a décsi majorban is, amely valahol Szarvas és Endrőd határában, Örménykúthoz közel található.

Az ennyi idő, száz év távolából is biztos, hogy Giricz nagyapám részt vett az első világháborúban. Az orosz fronton harcolt, hadifogságba került. Mivel 1898-ban született (egy évvel fiatalabb volt Jakus nagymamámnál), úgy gondolom, hogy leghamarabb 1916-ban vonulhatott be. Szolgálata emlékét a soványan csepegtetett családi legendáriumon túl szinte semmi sem őrzi, csupán egy katonakori fénykép. A „cabinet portrait” nyilvánvalóan a hadszíntér közelében ábrázolja nagyapámat, aki tipikusnak nevezhető beállításban ül a „műterem” kőpadján, bal könyökét a háttámlára támasztja, jobb keze a jobb combján nyugszik. Egyenesen a kamerába, az objektívbe néz, arca jellegzetesen kétosztatú, jobb oldali része komoly, komor, baloldala vidámabb, szinte mosolyog. Lábszárát keresztbe veti maga előtt, bakancs fölött lábszárvédő. Combján pihenő kézfeje majdhogynem ökölben, a másik ernyedt, ellazított, félig nyitott. Ruhája közlegényi, paroli nélkül, olyan, amilyet a monarchiás magyar bakák hordtak a nagy háború idején. Bel mellén, a zseb fölött két kitüntetés fityeg. Mondhatni, jóképű legény, hátrafésült haja sötét tónusú, kétoldalra simított bajuszkája szájközépig ér.  Hogy a fénykép a harctér árnyékában ábrázolja nagyapámat, egészen biztos, mert a fotó hátuljára cirill betűkkel írták: fotográfia. Alatta ez olvasható: keratívü cohranjájutszja.

Az első világháborúban keleti fronton belül hol harcolt nagyapám, hol töltötte a hadifogságot? Erre nézve nincs semmilyen forrás.  A második világháború után erről hallgatni illett. Anyám szerint nagyapám olykor felidézte, amint megmártózott a Fekete-tengerben, s talán a lovát is csutakolta…

Kicsivel több a forrás István második világháborús szerepéről, de nem sokkal. Munkaszolgálatosként vonult be, nyilvánvalóan a korára való tekintettel, hiszen a XIX. század végén született, s már túllépett a negyvenen, közeledett az ötvenhez. Gondolom, azt is figyelembe vették, hogy a nagyháborúban hadifogságba esett. Anyám emlegette, hogy nagyapám a második világháborúban Paksnál szökött meg az orosz fogságból, s gyalog indult haza Pusztaecsegre, Szartosra. Tettét utólag sem csúsztatás bátornak nevezni, hiszen ez nem volt kockázatmentes, az életével játszott, másfelől ő már tudta, mi várna reá odakint…

Hogyan éltek ők ott, Pusztaecsegen , a huszadik század harmincas-negyvenes éveiben? Még az sem állapítható meg pontosan, hogy Endrődről, a Giricz- és a Jakus-család tűzhelyének közeléből mikor költöztek ide – de valószínűsíthető, hogy már a húszas években, a Nagyatádi Szabó István-féle földprogram idején.

Szartos Ecsegfalva és Dévaványa között található tájrész, előbbitől 2-3 kilométerre. Évtizedekig azt sem emlegették szüleim, hogy anyám apjának itt volt a tanyája, a szocializmust ennyire eluralta a kollektív hallgatás. Később, amikor már autót vezettem és erre haladt utunk, anyámmal megálltunk itt és begyalogoltunk az úttól pár száz méterre, az egykori tanya helyére. Hogy nézett ki a helyszín? A földutat traktorok keréknyomai túrták fel, jobbról és balról gabonatáblák, a háttérben a Dévaványa-Ecsegfalva-Kisújszállás közötti vasúti szárnyvonal töltésének nyoma. Érdekes, hogy a tanya helyén facsoport maradt, melyet nem irtottak ki még a téesz fénykora idején sem. Akácok, pár gyümölcsfa (nyilván nem az eredetiek), nádas, földtúrások. Anyám érezhetően elérzékenyült, amikor közel hetven éves korában nehéz gyermekkora helyszínének maradványaival találkozott.

Nagyapám (és fia) öt holdon gazdálkodott itt, ahogy anno mondták, törpebirtokos volt, lóval és kocsival. A gyümölcsfákat nagyon szerette, szinte biztos, hogy sok ilyet nevelt, a cefréből pálinkát főzött, befőttre, lekvárra futotta. Egy helytörténeti, mezőgazdálkodással foglalkozó könyv (Tolnai-féle) név szerint említi Giricz Istvánt, aki szociális okból ültetésre barackfákat kapott az államtól.

Hogy milyen keményen dolgoztak itt nagymamámmal, arról sok mindent elmond az anyámtól hallott történetecske. Kendert is ültettek, melyet vagy a közeli Hortobágy-Berettyó vizében, vagy bágergödörben áztattak. Cecília nagymama a vasúti töltés mentén gyalog vitte az árut az endrődi piacra, ami oda-vissza 50-60 kilométer.

Legendás lova egy volt nagyapámnak, Lepke, legalábbis csak ennek az egynek az emlékét őrizte meg az idő. Anyám felidézte, hogy amikor nagyapámat a második világháború idején munkaszolgálatra vitték, Lepkét is berendelték közmunkára, majd egy másik parasztembernek kiadták dolgozni. Ám az illető mostohán bánt Lepkével, ütötte-verte, s a szadizmust olyannyira túlzásba vitte, hogy a vemhes ló vemhe megszakadt. A ló, elvesztvén kedves gazdáját, másnak nem húzott úgy, mint neki. Lepke egy életen át őrizte a testi és lelki sebeket, a belőle kirugdalt kiscsikó szívszorító hiánya, a bánat sohasem múlt el. Ahogy a front elvonult, s a háborúnak vége lett, nagymamának és anyámnak csak hosszas utánjárással sikerült visszaszerezni Lepkét.

Amikor nagyapám hazatért, Lepke, anélkül, hogy gazdáját láthatta volna, legfeljebb a hangját hallhatta, egyszerre örömmel és panaszosan, felnyerített az istállóban. Emberi szem nem maradt szárazon a háznál. 

Lepke tudott vad is lenni, ami egyszer majdnem tragédiát okozott. Anyám gyermekként segített nagyapámnak a szántásban, elől kantárszáron vezette a lovat, hátul István nyomta a földbe az ekét. Pihenőnél anyám közel állt a lóhoz, hozzá akart nyúlni, ám az csúnyán megrúgta. nagyapám odaszaladt, gyorsan ölbe kapta a megijedt gyereket s berohant vele a tanyába. Szerencsére nem történt nagy baj. Lepke féltékeny lehetett szeretett gazdájára.

Nagyszalonta titkos helyszín nagyapám életében. Salamon Lászlóné, Gizi néni, nagyapám egyik lánytestvérének lánya mesélte nekem, amit aztán levélben is megerősített, hogy 1910, vagyis 12 éves kora körül nagyapám elszökött, világgá ment otthonról – Endrődről Nagyszalontára.

Nem nehéz rávilágítani arra az összefüggésre, hogy apja halála igencsak megviselte a kiskamasz Istvánt, aki éppen akkoriban végezte el az elemi iskola negyedik osztályát. Valószínűsítem, hogy jó esze volt, de nem tanulhatott tovább, ezért lázadt fel a kényszerből meghozott szülői döntés ellen. Istvánnak legidősebb gyermekként kenyérkeresővé kellett válnia, cselédnek adták, hiszen rajta kívül három éhes száj tátogott otthon, plusz az anyja is betegeskedett. Mivel öccse, Vince is okos, tehetséges volt, felnőttként vagyonos gépész lett belőle Gyomán, feltételezem, hogy István sem tanult rosszul.

S hogy miért éppen Nagyszalontára szökött a korai felnőtté válás elől? A XX. század elején már élt Arany János kultusza, Toldi Miklós legendáját pedig elemi iskolában is tanították, ezért elképzelhetőnek tartom, hogy a gyerek fantáziáját megmozgatta a bivalyerős, igazságot kereső, mindig győzedelmeskedő hős, aki a nehéz fával Buda felé mutatja az irányt.

S milyen az élet! Én ezt az egész történetet 2010 körül hallottam először Gizitől, anyám halála után, s jó másfél évtizeddel azok után, hogy nekem is kedves városom lett Nagyszalonta.

Alig tudok valamit anyai nagyapámról, Giricz Istvánról. Ő 1898-ban született és 1961-ben, tehát 63 éves korában halt meg, amikor én még két éves sem voltam, karon ülő gyermek. Személyes emlékem nincs róla, hiszen annyira nem fényes a memóriám, hogy csecsemőkoromra visszagondoljak. Anyám mesélte többször, hogy ebéd utáni borozásnál nagyapám engem poháremelésre és koccintgatásra tanítgatott.

Éjtesse! – selypítgettem anyám szerint, ennyit tudtam kimondani válaszul az „Isten éltesséből!”

Anyám gyakran emlékeztetett rá, hogy nagyapám nagyon szeretett engem, bár ez így van a legtöbb családban, normális esetben a nagyszülők imádják unokáikat. Nagyapám felfedezni vélte rajtam saját vonásait, a szlávosan kerek fejet, a lengyelesen kiugró pofacsontot, a szőkésbarna hajat és kék szemet.

Giricz István a két időpont (születése, halála) között azért katonaként és hadifogolyként bejárta fél Európát, mondhatni, kényszerből világlátott ember volt. Tehát Endrődtől nem csupán a 20 kilométerre lévő Dévaványára vetette a sors, a történelem óceánjában megmerítkezve hol úszott az árral, hol örült, hogy egyáltalán életben marad.

Anyját Hornok Viktóriának hívták, apját Giricz Eleknek. Anyai ágon Gyuriczák, Tímárok, Vaszkók, Knappok sorjáznak – tipikus endrődi nevek. A legrégibb név a családfán Gyuricza Györgyé, aki 1698-ban született, tehát Buda visszafoglalása után 12 évvel.  Nagyapám korán elvesztette apját, a szomorú esetről keveset tudok. Az öregektől úgy hallottam, hogy Elek dédapámra ásás közben ráomlott a kút. Viktória dédanyám ott maradt négy gyermekkel, két fiúval és két lánnyal: Istvánnal, Vincével, Ilonával és Franciskával.

A tanyavilágból az ötvenes évek közepén költöztek be, Dévaványára szüleim és nagyszüleim, ahogy a kor parancsa és a szükség (téeszesítés, a kisbirtok végleges felszámolása) diktálta. A Bíbic út 13. szám alatt építettek szerény, de jó házat vályogból, amely még ma is áll, igaz, azóta többször váltott tulajdonost. Annak idején itt élt még nagyapám felesége, nagymama, Jakus Cecília, apám és anyám, s Ilona nővérem, aki 1955-ben született. Engem 1959-ben már ide hoztak a helyi szülőotthonból.

Szüleim 1953-ban házasodtak össze, közös életüket Csetében, az anyai nagyszülők tanyájában, velük együtt kezdték. Nővérem még lakott kint velük, van is egy közös fénykép apámmal, ahogy állnak a csetei tanya udvarán. Először szüleim jöttek be, aztán a nagyszülők, a lebontott tanya anyagából ragasztottak szobát és konyhát az új házhoz.

Nagyapámék amolyan tanyás emberek voltak endrődi kirajzásukat követően. Szükségből, szegénységből, nyomorból eredeztethető „kalandos” életük során volt tanyájuk Ecsegfalva (akkor Pusztaecseg) határában, Szartoson, háború után Dévaványa közelében, Csetében. Anyámtól tudom, hogy szülei egy időben a gyomai Hármas-Körös hídja tövében is voltak harmadosok, de a nehéz időkben próbálkoztak Décsen, a décsi majorban is, amely valahol Szarvas és Endrőd határában, Örménykúthoz közel található.

Az ennyi idő, száz év távolából is biztos, hogy Giricz nagyapám részt vett az első világháborúban. Az orosz fronton harcolt, hadifogságba került. Mivel 1898-ban született (egy évvel fiatalabb volt Jakus nagymamámnál), úgy gondolom, hogy leghamarabb 1916-ban vonulhatott be. Szolgálata emlékét a soványan csepegtetett családi legendáriumon túl szinte semmi sem őrzi, csupán egy katonakori fénykép. A „cabinet portrait” nyilvánvalóan a hadszíntér közelében ábrázolja nagyapámat, aki tipikusnak nevezhető beállításban ül a „műterem” kőpadján, bal könyökét a háttámlára támasztja, jobb keze a jobb combján nyugszik. Egyenesen a kamerába, az objektívbe néz, arca jellegzetesen kétosztatú, jobb oldali része komoly, komor, baloldala vidámabb, szinte mosolyog. Lábszárát keresztbe veti maga előtt, bakancs fölött lábszárvédő. Combján pihenő kézfeje majdhogynem ökölben, a másik ernyedt, ellazított, félig nyitott. Ruhája közlegényi, paroli nélkül, olyan, amilyet a monarchiás magyar bakák hordtak a nagy háború idején. Bel mellén, a zseb fölött két kitüntetés fityeg. Mondhatni, jóképű legény, hátrafésült haja sötét tónusú, kétoldalra simított bajuszkája szájközépig ér.  Hogy a fénykép a harctér árnyékában ábrázolja nagyapámat, egészen biztos, mert a fotó hátuljára cirill betűkkel írták: fotográfia. Alatta ez olvasható: keratívü cohranjájutszja.

Az első világháborúban keleti fronton belül hol harcolt nagyapám, hol töltötte a hadifogságot? Erre nézve nincs semmilyen forrás.  A második világháború után erről hallgatni illett. Anyám szerint nagyapám olykor felidézte, amint megmártózott a Fekete-tengerben, s talán a lovát is csutakolta…

Kicsivel több a forrás István második világháborús szerepéről, de nem sokkal. Munkaszolgálatosként vonult be, nyilvánvalóan a korára való tekintettel, hiszen a XIX. század végén született, s már túllépett a negyvenen, közeledett az ötvenhez. Gondolom, azt is figyelembe vették, hogy a nagyháborúban hadifogságba esett. Anyám emlegette, hogy nagyapám a második világháborúban Paksnál szökött meg az orosz fogságból, s gyalog indult haza Pusztaecsegre, Szartosra. Tettét utólag sem csúsztatás bátornak nevezni, hiszen ez nem volt kockázatmentes, az életével játszott, másfelől ő már tudta, mi várna reá odakint…

Hogyan éltek ők ott, Pusztaecsegen , a huszadik század harmincas-negyvenes éveiben? Még az sem állapítható meg pontosan, hogy Endrődről, a Giricz- és a Jakus-család tűzhelyének közeléből mikor költöztek ide – de valószínűsíthető, hogy már a húszas években, a Nagyatádi Szabó István-féle földprogram idején.

Szartos Ecsegfalva és Dévaványa között található tájrész, előbbitől 2-3 kilométerre. Évtizedekig azt sem emlegették szüleim, hogy anyám apjának itt volt a tanyája, a szocializmust ennyire eluralta a kollektív hallgatás. Később, amikor már autót vezettem és erre haladt utunk, anyámmal megálltunk itt és begyalogoltunk az úttól pár száz méterre, az egykori tanya helyére. Hogy nézett ki a helyszín? A földutat traktorok keréknyomai túrták fel, jobbról és balról gabonatáblák, a háttérben a Dévaványa-Ecsegfalva-Kisújszállás közötti vasúti szárnyvonal töltésének nyoma. Érdekes, hogy a tanya helyén facsoport maradt, melyet nem irtottak ki még a téesz fénykora idején sem. Akácok, pár gyümölcsfa (nyilván nem az eredetiek), nádas, földtúrások. Anyám érezhetően elérzékenyült, amikor közel hetven éves korában nehéz gyermekkora helyszínének maradványaival találkozott.

Nagyapám (és fia) öt holdon gazdálkodott itt, ahogy anno mondták, törpebirtokos volt, lóval és kocsival. A gyümölcsfákat nagyon szerette, szinte biztos, hogy sok ilyet nevelt, a cefréből pálinkát főzött, befőttre, lekvárra futotta. Egy helytörténeti, mezőgazdálkodással foglalkozó könyv (Tolnai-féle) név szerint említi Giricz Istvánt, aki szociális okból ültetésre barackfákat kapott az államtól.

Hogy milyen keményen dolgoztak itt nagymamámmal, arról sok mindent elmond az anyámtól hallott történetecske. Kendert is ültettek, melyet vagy a közeli Hortobágy-Berettyó vizében, vagy bágergödörben áztattak. Cecília nagymama a vasúti töltés mentén gyalog vitte az árut az endrődi piacra, ami oda-vissza 50-60 kilométer.

Legendás lova egy volt nagyapámnak, Lepke, legalábbis csak ennek az egynek az emlékét őrizte meg az idő. Anyám felidézte, hogy amikor nagyapámat a második világháború idején munkaszolgálatra vitték, Lepkét is berendelték közmunkára, majd egy másik parasztembernek kiadták dolgozni. Ám az illető mostohán bánt Lepkével, ütötte-verte, s a szadizmust olyannyira túlzásba vitte, hogy a vemhes ló vemhe megszakadt. A ló, elvesztvén kedves gazdáját, másnak nem húzott úgy, mint neki. Lepke egy életen át őrizte a testi és lelki sebeket, a belőle kirugdalt kiscsikó szívszorító hiánya, a bánat sohasem múlt el. Ahogy a front elvonult, s a háborúnak vége lett, nagymamának és anyámnak csak hosszas utánjárással sikerült visszaszerezni Lepkét.

Amikor nagyapám hazatért, Lepke, anélkül, hogy gazdáját láthatta volna, legfeljebb a hangját hallhatta, egyszerre örömmel és panaszosan, felnyerített az istállóban. Emberi szem nem maradt szárazon a háznál. 

Lepke tudott vad is lenni, ami egyszer majdnem tragédiát okozott. Anyám gyermekként segített nagyapámnak a szántásban, elől kantárszáron vezette a lovat, hátul István nyomta a földbe az ekét. Pihenőnél anyám közel állt a lóhoz, hozzá akart nyúlni, ám az csúnyán megrúgta. nagyapám odaszaladt, gyorsan ölbe kapta a megijedt gyereket s berohant vele a tanyába. Szerencsére nem történt nagy baj. Lepke féltékeny lehetett szeretett gazdájára.

Nagyszalonta titkos helyszín nagyapám életében. Salamon Lászlóné, Gizi néni, nagyapám egyik lánytestvérének lánya mesélte nekem, amit aztán levélben is megerősített, hogy 1910, vagyis 12 éves kora körül nagyapám elszökött, világgá ment otthonról – Endrődről Nagyszalontára.

Nem nehéz rávilágítani arra az összefüggésre, hogy apja halála igencsak megviselte a kiskamasz Istvánt, aki éppen akkoriban végezte el az elemi iskola negyedik osztályát. Valószínűsítem, hogy jó esze volt, de nem tanulhatott tovább, ezért lázadt fel a kényszerből meghozott szülői döntés ellen. Istvánnak legidősebb gyermekként kenyérkeresővé kellett válnia, cselédnek adták, hiszen rajta kívül három éhes száj tátogott otthon, plusz az anyja is betegeskedett. Mivel öccse, Vince is okos, tehetséges volt, felnőttként vagyonos gépész lett belőle Gyomán, feltételezem, hogy István sem tanult rosszul.

S hogy miért éppen Nagyszalontára szökött a korai felnőtté válás elől? A XX. század elején már élt Arany János kultusza, Toldi Miklós legendáját pedig elemi iskolában is tanították, ezért elképzelhetőnek tartom, hogy a gyerek fantáziáját megmozgatta a bivalyerős, igazságot kereső, mindig győzedelmeskedő hős, aki a nehéz fával Buda felé mutatja az irányt.

S milyen az élet! Én ezt az egész történetet 2010 körül hallottam először Gizitől, anyám halála után, s jó másfél évtizeddel azok után, hogy nekem is kedves városom lett Nagyszalonta.

Alig tudok valamit anyai nagyapámról, Giricz Istvánról. Ő 1898-ban született és 1961-ben, tehát 63 éves korában halt meg, amikor én még két éves sem voltam, karon ülő gyermek. Személyes emlékem nincs róla, hiszen annyira nem fényes a memóriám, hogy csecsemőkoromra visszagondoljak. Anyám mesélte többször, hogy ebéd utáni borozásnál nagyapám engem poháremelésre és koccintgatásra tanítgatott.

Éjtesse! – selypítgettem anyám szerint, ennyit tudtam kimondani válaszul az „Isten éltesséből!”

Anyám gyakran emlékeztetett rá, hogy nagyapám nagyon szeretett engem, bár ez így van a legtöbb családban, normális esetben a nagyszülők imádják unokáikat. Nagyapám felfedezni vélte rajtam saját vonásait, a szlávosan kerek fejet, a lengyelesen kiugró pofacsontot, a szőkésbarna hajat és kék szemet.

Giricz István a két időpont (születése, halála) között azért katonaként és hadifogolyként bejárta fél Európát, mondhatni, kényszerből világlátott ember volt. Tehát Endrődtől nem csupán a 20 kilométerre lévő Dévaványára vetette a sors, a történelem óceánjában megmerítkezve hol úszott az árral, hol örült, hogy egyáltalán életben marad.

Anyját Hornok Viktóriának hívták, apját Giricz Eleknek. Anyai ágon Gyuriczák, Tímárok, Vaszkók, Knappok sorjáznak – tipikus endrődi nevek. A legrégibb név a családfán Gyuricza Györgyé, aki 1698-ban született, tehát Buda visszafoglalása után 12 évvel.  Nagyapám korán elvesztette apját, a szomorú esetről keveset tudok. Az öregektől úgy hallottam, hogy Elek dédapámra ásás közben ráomlott a kút. Viktória dédanyám ott maradt négy gyermekkel, két fiúval és két lánnyal: Istvánnal, Vincével, Ilonával és Franciskával.

A tanyavilágból az ötvenes évek közepén költöztek be, Dévaványára szüleim és nagyszüleim, ahogy a kor parancsa és a szükség (téeszesítés, a kisbirtok végleges felszámolása) diktálta. A Bíbic út 13. szám alatt építettek szerény, de jó házat vályogból, amely még ma is áll, igaz, azóta többször váltott tulajdonost. Annak idején itt élt még nagyapám felesége, nagymama, Jakus Cecília, apám és anyám, s Ilona nővérem, aki 1955-ben született. Engem 1959-ben már ide hoztak a helyi szülőotthonból.

Szüleim 1953-ban házasodtak össze, közös életüket Csetében, az anyai nagyszülők tanyájában, velük együtt kezdték. Nővérem még lakott kint velük, van is egy közös fénykép apámmal, ahogy állnak a csetei tanya udvarán. Először szüleim jöttek be, aztán a nagyszülők, a lebontott tanya anyagából ragasztottak szobát és konyhát az új házhoz.

Nagyapámék amolyan tanyás emberek voltak endrődi kirajzásukat követően. Szükségből, szegénységből, nyomorból eredeztethető „kalandos” életük során volt tanyájuk Ecsegfalva (akkor Pusztaecseg) határában, Szartoson, háború után Dévaványa közelében, Csetében. Anyámtól tudom, hogy szülei egy időben a gyomai Hármas-Körös hídja tövében is voltak harmadosok, de a nehéz időkben próbálkoztak Décsen, a décsi majorban is, amely valahol Szarvas és Endrőd határában, Örménykúthoz közel található.

Az ennyi idő, száz év távolából is biztos, hogy Giricz nagyapám részt vett az első világháborúban. Az orosz fronton harcolt, hadifogságba került. Mivel 1898-ban született (egy évvel fiatalabb volt Jakus nagymamámnál), úgy gondolom, hogy leghamarabb 1916-ban vonulhatott be. Szolgálata emlékét a soványan csepegtetett családi legendáriumon túl szinte semmi sem őrzi, csupán egy katonakori fénykép. A „cabinet portrait” nyilvánvalóan a hadszíntér közelében ábrázolja nagyapámat, aki tipikusnak nevezhető beállításban ül a „műterem” kőpadján, bal könyökét a háttámlára támasztja, jobb keze a jobb combján nyugszik. Egyenesen a kamerába, az objektívbe néz, arca jellegzetesen kétosztatú, jobb oldali része komoly, komor, baloldala vidámabb, szinte mosolyog. Lábszárát keresztbe veti maga előtt, bakancs fölött lábszárvédő. Combján pihenő kézfeje majdhogynem ökölben, a másik ernyedt, ellazított, félig nyitott. Ruhája közlegényi, paroli nélkül, olyan, amilyet a monarchiás magyar bakák hordtak a nagy háború idején. Bel mellén, a zseb fölött két kitüntetés fityeg. Mondhatni, jóképű legény, hátrafésült haja sötét tónusú, kétoldalra simított bajuszkája szájközépig ér.  Hogy a fénykép a harctér árnyékában ábrázolja nagyapámat, egészen biztos, mert a fotó hátuljára cirill betűkkel írták: fotográfia. Alatta ez olvasható: keratívü cohranjájutszja.

Az első világháborúban keleti fronton belül hol harcolt nagyapám, hol töltötte a hadifogságot? Erre nézve nincs semmilyen forrás.  A második világháború után erről hallgatni illett. Anyám szerint nagyapám olykor felidézte, amint megmártózott a Fekete-tengerben, s talán a lovát is csutakolta…

Kicsivel több a forrás István második világháborús szerepéről, de nem sokkal. Munkaszolgálatosként vonult be, nyilvánvalóan a korára való tekintettel, hiszen a XIX. század végén született, s már túllépett a negyvenen, közeledett az ötvenhez. Gondolom, azt is figyelembe vették, hogy a nagyháborúban hadifogságba esett. Anyám emlegette, hogy nagyapám a második világháborúban Paksnál szökött meg az orosz fogságból, s gyalog indult haza Pusztaecsegre, Szartosra. Tettét utólag sem csúsztatás bátornak nevezni, hiszen ez nem volt kockázatmentes, az életével játszott, másfelől ő már tudta, mi várna reá odakint…

Hogyan éltek ők ott, Pusztaecsegen , a huszadik század harmincas-negyvenes éveiben? Még az sem állapítható meg pontosan, hogy Endrődről, a Giricz- és a Jakus-család tűzhelyének közeléből mikor költöztek ide – de valószínűsíthető, hogy már a húszas években, a Nagyatádi Szabó István-féle földprogram idején.

Szartos Ecsegfalva és Dévaványa között található tájrész, előbbitől 2-3 kilométerre. Évtizedekig azt sem emlegették szüleim, hogy anyám apjának itt volt a tanyája, a szocializmust ennyire eluralta a kollektív hallgatás. Később, amikor már autót vezettem és erre haladt utunk, anyámmal megálltunk itt és begyalogoltunk az úttól pár száz méterre, az egykori tanya helyére. Hogy nézett ki a helyszín? A földutat traktorok keréknyomai túrták fel, jobbról és balról gabonatáblák, a háttérben a Dévaványa-Ecsegfalva-Kisújszállás közötti vasúti szárnyvonal töltésének nyoma. Érdekes, hogy a tanya helyén facsoport maradt, melyet nem irtottak ki még a téesz fénykora idején sem. Akácok, pár gyümölcsfa (nyilván nem az eredetiek), nádas, földtúrások. Anyám érezhetően elérzékenyült, amikor közel hetven éves korában nehéz gyermekkora helyszínének maradványaival találkozott.

Nagyapám (és fia) öt holdon gazdálkodott itt, ahogy anno mondták, törpebirtokos volt, lóval és kocsival. A gyümölcsfákat nagyon szerette, szinte biztos, hogy sok ilyet nevelt, a cefréből pálinkát főzött, befőttre, lekvárra futotta. Egy helytörténeti, mezőgazdálkodással foglalkozó könyv (Tolnai-féle) név szerint említi Giricz Istvánt, aki szociális okból ültetésre barackfákat kapott az államtól.

Hogy milyen keményen dolgoztak itt nagymamámmal, arról sok mindent elmond az anyámtól hallott történetecske. Kendert is ültettek, melyet vagy a közeli Hortobágy-Berettyó vizében, vagy bágergödörben áztattak. Cecília nagymama a vasúti töltés mentén gyalog vitte az árut az endrődi piacra, ami oda-vissza 50-60 kilométer.

Legendás lova egy volt nagyapámnak, Lepke, legalábbis csak ennek az egynek az emlékét őrizte meg az idő. Anyám felidézte, hogy amikor nagyapámat a második világháború idején munkaszolgálatra vitték, Lepkét is berendelték közmunkára, majd egy másik parasztembernek kiadták dolgozni. Ám az illető mostohán bánt Lepkével, ütötte-verte, s a szadizmust olyannyira túlzásba vitte, hogy a vemhes ló vemhe megszakadt. A ló, elvesztvén kedves gazdáját, másnak nem húzott úgy, mint neki. Lepke egy életen át őrizte a testi és lelki sebeket, a belőle kirugdalt kiscsikó szívszorító hiánya, a bánat sohasem múlt el. Ahogy a front elvonult, s a háborúnak vége lett, nagymamának és anyámnak csak hosszas utánjárással sikerült visszaszerezni Lepkét.

Amikor nagyapám hazatért, Lepke, anélkül, hogy gazdáját láthatta volna, legfeljebb a hangját hallhatta, egyszerre örömmel és panaszosan, felnyerített az istállóban. Emberi szem nem maradt szárazon a háznál. 

Lepke tudott vad is lenni, ami egyszer majdnem tragédiát okozott. Anyám gyermekként segített nagyapámnak a szántásban, elől kantárszáron vezette a lovat, hátul István nyomta a földbe az ekét. Pihenőnél anyám közel állt a lóhoz, hozzá akart nyúlni, ám az csúnyán megrúgta. nagyapám odaszaladt, gyorsan ölbe kapta a megijedt gyereket s berohant vele a tanyába. Szerencsére nem történt nagy baj. Lepke féltékeny lehetett szeretett gazdájára.

Nagyszalonta titkos helyszín nagyapám életében. Salamon Lászlóné, Gizi néni, nagyapám egyik lánytestvérének lánya mesélte nekem, amit aztán levélben is megerősített, hogy 1910, vagyis 12 éves kora körül nagyapám elszökött, világgá ment otthonról – Endrődről Nagyszalontára.

Nem nehéz rávilágítani arra az összefüggésre, hogy apja halála igencsak megviselte a kiskamasz Istvánt, aki éppen akkoriban végezte el az elemi iskola negyedik osztályát. Valószínűsítem, hogy jó esze volt, de nem tanulhatott tovább, ezért lázadt fel a kényszerből meghozott szülői döntés ellen. Istvánnak legidősebb gyermekként kenyérkeresővé kellett válnia, cselédnek adták, hiszen rajta kívül három éhes száj tátogott otthon, plusz az anyja is betegeskedett. Mivel öccse, Vince is okos, tehetséges volt, felnőttként vagyonos gépész lett belőle Gyomán, feltételezem, hogy István sem tanult rosszul.

S hogy miért éppen Nagyszalontára szökött a korai felnőtté válás elől? A XX. század elején már élt Arany János kultusza, Toldi Miklós legendáját pedig elemi iskolában is tanították, ezért elképzelhetőnek tartom, hogy a gyerek fantáziáját megmozgatta a bivalyerős, igazságot kereső, mindig győzedelmeskedő hős, aki a nehéz fával Buda felé mutatja az irányt.

S milyen az élet! Én ezt az egész történetet 2010 körül hallottam először Gizitől, anyám halála után, s jó másfél évtizeddel azok után, hogy nekem is kedves városom lett Nagyszalonta.

Alig tudok valamit anyai nagyapámról, Giricz Istvánról. Ő 1898-ban született és 1961-ben, tehát 63 éves korában halt meg, amikor én még két éves sem voltam, karon ülő gyermek. Személyes emlékem nincs róla, hiszen annyira nem fényes a memóriám, hogy csecsemőkoromra visszagondoljak. Anyám mesélte többször, hogy ebéd utáni borozásnál nagyapám engem poháremelésre és koccintgatásra tanítgatott.

Éjtesse! – selypítgettem anyám szerint, ennyit tudtam kimondani válaszul az „Isten éltesséből!”

Anyám gyakran emlékeztetett rá, hogy nagyapám nagyon szeretett engem, bár ez így van a legtöbb családban, normális esetben a nagyszülők imádják unokáikat. Nagyapám felfedezni vélte rajtam saját vonásait, a szlávosan kerek fejet, a lengyelesen kiugró pofacsontot, a szőkésbarna hajat és kék szemet.

Giricz István a két időpont (születése, halála) között azért katonaként és hadifogolyként bejárta fél Európát, mondhatni, kényszerből világlátott ember volt. Tehát Endrődtől nem csupán a 20 kilométerre lévő Dévaványára vetette a sors, a történelem óceánjában megmerítkezve hol úszott az árral, hol örült, hogy egyáltalán életben marad.

Anyját Hornok Viktóriának hívták, apját Giricz Eleknek. Anyai ágon Gyuriczák, Tímárok, Vaszkók, Knappok sorjáznak – tipikus endrődi nevek. A legrégibb név a családfán Gyuricza Györgyé, aki 1698-ban született, tehát Buda visszafoglalása után 12 évvel.  Nagyapám korán elvesztette apját, a szomorú esetről keveset tudok. Az öregektől úgy hallottam, hogy Elek dédapámra ásás közben ráomlott a kút. Viktória dédanyám ott maradt négy gyermekkel, két fiúval és két lánnyal: Istvánnal, Vincével, Ilonával és Franciskával.

A tanyavilágból az ötvenes évek közepén költöztek be, Dévaványára szüleim és nagyszüleim, ahogy a kor parancsa és a szükség (téeszesítés, a kisbirtok végleges felszámolása) diktálta. A Bíbic út 13. szám alatt építettek szerény, de jó házat vályogból, amely még ma is áll, igaz, azóta többször váltott tulajdonost. Annak idején itt élt még nagyapám felesége, nagymama, Jakus Cecília, apám és anyám, s Ilona nővérem, aki 1955-ben született. Engem 1959-ben már ide hoztak a helyi szülőotthonból.

Szüleim 1953-ban házasodtak össze, közös életüket Csetében, az anyai nagyszülők tanyájában, velük együtt kezdték. Nővérem még lakott kint velük, van is egy közös fénykép apámmal, ahogy állnak a csetei tanya udvarán. Először szüleim jöttek be, aztán a nagyszülők, a lebontott tanya anyagából ragasztottak szobát és konyhát az új házhoz.

Nagyapámék amolyan tanyás emberek voltak endrődi kirajzásukat követően. Szükségből, szegénységből, nyomorból eredeztethető „kalandos” életük során volt tanyájuk Ecsegfalva (akkor Pusztaecseg) határában, Szartoson, háború után Dévaványa közelében, Csetében. Anyámtól tudom, hogy szülei egy időben a gyomai Hármas-Körös hídja tövében is voltak harmadosok, de a nehéz időkben próbálkoztak Décsen, a décsi majorban is, amely valahol Szarvas és Endrőd határában, Örménykúthoz közel található.

Az ennyi idő, száz év távolából is biztos, hogy Giricz nagyapám részt vett az első világháborúban. Az orosz fronton harcolt, hadifogságba került. Mivel 1898-ban született (egy évvel fiatalabb volt Jakus nagymamámnál), úgy gondolom, hogy leghamarabb 1916-ban vonulhatott be. Szolgálata emlékét a soványan csepegtetett családi legendáriumon túl szinte semmi sem őrzi, csupán egy katonakori fénykép. A „cabinet portrait” nyilvánvalóan a hadszíntér közelében ábrázolja nagyapámat, aki tipikusnak nevezhető beállításban ül a „műterem” kőpadján, bal könyökét a háttámlára támasztja, jobb keze a jobb combján nyugszik. Egyenesen a kamerába, az objektívbe néz, arca jellegzetesen kétosztatú, jobb oldali része komoly, komor, baloldala vidámabb, szinte mosolyog. Lábszárát keresztbe veti maga előtt, bakancs fölött lábszárvédő. Combján pihenő kézfeje majdhogynem ökölben, a másik ernyedt, ellazított, félig nyitott. Ruhája közlegényi, paroli nélkül, olyan, amilyet a monarchiás magyar bakák hordtak a nagy háború idején. Bel mellén, a zseb fölött két kitüntetés fityeg. Mondhatni, jóképű legény, hátrafésült haja sötét tónusú, kétoldalra simított bajuszkája szájközépig ér.  Hogy a fénykép a harctér árnyékában ábrázolja nagyapámat, egészen biztos, mert a fotó hátuljára cirill betűkkel írták: fotográfia. Alatta ez olvasható: keratívü cohranjájutszja.

Az első világháborúban keleti fronton belül hol harcolt nagyapám, hol töltötte a hadifogságot? Erre nézve nincs semmilyen forrás.  A második világháború után erről hallgatni illett. Anyám szerint nagyapám olykor felidézte, amint megmártózott a Fekete-tengerben, s talán a lovát is csutakolta…

Kicsivel több a forrás István második világháborús szerepéről, de nem sokkal. Munkaszolgálatosként vonult be, nyilvánvalóan a korára való tekintettel, hiszen a XIX. század végén született, s már túllépett a negyvenen, közeledett az ötvenhez. Gondolom, azt is figyelembe vették, hogy a nagyháborúban hadifogságba esett. Anyám emlegette, hogy nagyapám a második világháborúban Paksnál szökött meg az orosz fogságból, s gyalog indult haza Pusztaecsegre, Szartosra. Tettét utólag sem csúsztatás bátornak nevezni, hiszen ez nem volt kockázatmentes, az életével játszott, másfelől ő már tudta, mi várna reá odakint…

Hogyan éltek ők ott, Pusztaecsegen , a huszadik század harmincas-negyvenes éveiben? Még az sem állapítható meg pontosan, hogy Endrődről, a Giricz- és a Jakus-család tűzhelyének közeléből mikor költöztek ide – de valószínűsíthető, hogy már a húszas években, a Nagyatádi Szabó István-féle földprogram idején.

Szartos Ecsegfalva és Dévaványa között található tájrész, előbbitől 2-3 kilométerre. Évtizedekig azt sem emlegették szüleim, hogy anyám apjának itt volt a tanyája, a szocializmust ennyire eluralta a kollektív hallgatás. Később, amikor már autót vezettem és erre haladt utunk, anyámmal megálltunk itt és begyalogoltunk az úttól pár száz méterre, az egykori tanya helyére. Hogy nézett ki a helyszín? A földutat traktorok keréknyomai túrták fel, jobbról és balról gabonatáblák, a háttérben a Dévaványa-Ecsegfalva-Kisújszállás közötti vasúti szárnyvonal töltésének nyoma. Érdekes, hogy a tanya helyén facsoport maradt, melyet nem irtottak ki még a téesz fénykora idején sem. Akácok, pár gyümölcsfa (nyilván nem az eredetiek), nádas, földtúrások. Anyám érezhetően elérzékenyült, amikor közel hetven éves korában nehéz gyermekkora helyszínének maradványaival találkozott.

Nagyapám (és fia) öt holdon gazdálkodott itt, ahogy anno mondták, törpebirtokos volt, lóval és kocsival. A gyümölcsfákat nagyon szerette, szinte biztos, hogy sok ilyet nevelt, a cefréből pálinkát főzött, befőttre, lekvárra futotta. Egy helytörténeti, mezőgazdálkodással foglalkozó könyv (Tolnai-féle) név szerint említi Giricz Istvánt, aki szociális okból ültetésre barackfákat kapott az államtól.

Hogy milyen keményen dolgoztak itt nagymamámmal, arról sok mindent elmond az anyámtól hallott történetecske. Kendert is ültettek, melyet vagy a közeli Hortobágy-Berettyó vizében, vagy bágergödörben áztattak. Cecília nagymama a vasúti töltés mentén gyalog vitte az árut az endrődi piacra, ami oda-vissza 50-60 kilométer.

Legendás lova egy volt nagyapámnak, Lepke, legalábbis csak ennek az egynek az emlékét őrizte meg az idő. Anyám felidézte, hogy amikor nagyapámat a második világháború idején munkaszolgálatra vitték, Lepkét is berendelték közmunkára, majd egy másik parasztembernek kiadták dolgozni. Ám az illető mostohán bánt Lepkével, ütötte-verte, s a szadizmust olyannyira túlzásba vitte, hogy a vemhes ló vemhe megszakadt. A ló, elvesztvén kedves gazdáját, másnak nem húzott úgy, mint neki. Lepke egy életen át őrizte a testi és lelki sebeket, a belőle kirugdalt kiscsikó szívszorító hiánya, a bánat sohasem múlt el. Ahogy a front elvonult, s a háborúnak vége lett, nagymamának és anyámnak csak hosszas utánjárással sikerült visszaszerezni Lepkét.

Amikor nagyapám hazatért, Lepke, anélkül, hogy gazdáját láthatta volna, legfeljebb a hangját hallhatta, egyszerre örömmel és panaszosan, felnyerített az istállóban. Emberi szem nem maradt szárazon a háznál. 

Lepke tudott vad is lenni, ami egyszer majdnem tragédiát okozott. Anyám gyermekként segített nagyapámnak a szántásban, elől kantárszáron vezette a lovat, hátul István nyomta a földbe az ekét. Pihenőnél anyám közel állt a lóhoz, hozzá akart nyúlni, ám az csúnyán megrúgta. nagyapám odaszaladt, gyorsan ölbe kapta a megijedt gyereket s berohant vele a tanyába. Szerencsére nem történt nagy baj. Lepke féltékeny lehetett szeretett gazdájára.

Nagyszalonta titkos helyszín nagyapám életében. Salamon Lászlóné, Gizi néni, nagyapám egyik lánytestvérének lánya mesélte nekem, amit aztán levélben is megerősített, hogy 1910, vagyis 12 éves kora körül nagyapám elszökött, világgá ment otthonról – Endrődről Nagyszalontára.

Nem nehéz rávilágítani arra az összefüggésre, hogy apja halála igencsak megviselte a kiskamasz Istvánt, aki éppen akkoriban végezte el az elemi iskola negyedik osztályát. Valószínűsítem, hogy jó esze volt, de nem tanulhatott tovább, ezért lázadt fel a kényszerből meghozott szülői döntés ellen. Istvánnak legidősebb gyermekként kenyérkeresővé kellett válnia, cselédnek adták, hiszen rajta kívül három éhes száj tátogott otthon, plusz az anyja is betegeskedett. Mivel öccse, Vince is okos, tehetséges volt, felnőttként vagyonos gépész lett belőle Gyomán, feltételezem, hogy István sem tanult rosszul.

S hogy miért éppen Nagyszalontára szökött a korai felnőtté válás elől? A XX. század elején már élt Arany János kultusza, Toldi Miklós legendáját pedig elemi iskolában is tanították, ezért elképzelhetőnek tartom, hogy a gyerek fantáziáját megmozgatta a bivalyerős, igazságot kereső, mindig győzedelmeskedő hős, aki a nehéz fával Buda felé mutatja az irányt.

S milyen az élet! Én ezt az egész történetet 2010 körül hallottam először Gizitől, anyám halála után, s jó másfél évtizeddel azok után, hogy nekem is kedves városom lett Nagyszalonta.

Alig tudok valamit anyai nagyapámról, Giricz Istvánról. Ő 1898-ban született és 1961-ben, tehát 63 éves korában halt meg, amikor én még két éves sem voltam, karon ülő gyermek. Személyes emlékem nincs róla, hiszen annyira nem fényes a memóriám, hogy csecsemőkoromra visszagondoljak. Anyám mesélte többször, hogy ebéd utáni borozásnál nagyapám engem poháremelésre és koccintgatásra tanítgatott.

Éjtesse! – selypítgettem anyám szerint, ennyit tudtam kimondani válaszul az „Isten éltesséből!”

Anyám gyakran emlékeztetett rá, hogy nagyapám nagyon szeretett engem, bár ez így van a legtöbb családban, normális esetben a nagyszülők imádják unokáikat. Nagyapám felfedezni vélte rajtam saját vonásait, a szlávosan kerek fejet, a lengyelesen kiugró pofacsontot, a szőkésbarna hajat és kék szemet.

Giricz István a két időpont (születése, halála) között azért katonaként és hadifogolyként bejárta fél Európát, mondhatni, kényszerből világlátott ember volt. Tehát Endrődtől nem csupán a 20 kilométerre lévő Dévaványára vetette a sors, a történelem óceánjában megmerítkezve hol úszott az árral, hol örült, hogy egyáltalán életben marad.

Anyját Hornok Viktóriának hívták, apját Giricz Eleknek. Anyai ágon Gyuriczák, Tímárok, Vaszkók, Knappok sorjáznak – tipikus endrődi nevek. A legrégibb név a családfán Gyuricza Györgyé, aki 1698-ban született, tehát Buda visszafoglalása után 12 évvel.  Nagyapám korán elvesztette apját, a szomorú esetről keveset tudok. Az öregektől úgy hallottam, hogy Elek dédapámra ásás közben ráomlott a kút. Viktória dédanyám ott maradt négy gyermekkel, két fiúval és két lánnyal: Istvánnal, Vincével, Ilonával és Franciskával.

A tanyavilágból az ötvenes évek közepén költöztek be, Dévaványára szüleim és nagyszüleim, ahogy a kor parancsa és a szükség (téeszesítés, a kisbirtok végleges felszámolása) diktálta. A Bíbic út 13. szám alatt építettek szerény, de jó házat vályogból, amely még ma is áll, igaz, azóta többször váltott tulajdonost. Annak idején itt élt még nagyapám felesége, nagymama, Jakus Cecília, apám és anyám, s Ilona nővérem, aki 1955-ben született. Engem 1959-ben már ide hoztak a helyi szülőotthonból.

Szüleim 1953-ban házasodtak össze, közös életüket Csetében, az anyai nagyszülők tanyájában, velük együtt kezdték. Nővérem még lakott kint velük, van is egy közös fénykép apámmal, ahogy állnak a csetei tanya udvarán. Először szüleim jöttek be, aztán a nagyszülők, a lebontott tanya anyagából ragasztottak szobát és konyhát az új házhoz.

Nagyapámék amolyan tanyás emberek voltak endrődi kirajzásukat követően. Szükségből, szegénységből, nyomorból eredeztethető „kalandos” életük során volt tanyájuk Ecsegfalva (akkor Pusztaecseg) határában, Szartoson, háború után Dévaványa közelében, Csetében. Anyámtól tudom, hogy szülei egy időben a gyomai Hármas-Körös hídja tövében is voltak harmadosok, de a nehéz időkben próbálkoztak Décsen, a décsi majorban is, amely valahol Szarvas és Endrőd határában, Örménykúthoz közel található.

Az ennyi idő, száz év távolából is biztos, hogy Giricz nagyapám részt vett az első világháborúban. Az orosz fronton harcolt, hadifogságba került. Mivel 1898-ban született (egy évvel fiatalabb volt Jakus nagymamámnál), úgy gondolom, hogy leghamarabb 1916-ban vonulhatott be. Szolgálata emlékét a soványan csepegtetett családi legendáriumon túl szinte semmi sem őrzi, csupán egy katonakori fénykép. A „cabinet portrait” nyilvánvalóan a hadszíntér közelében ábrázolja nagyapámat, aki tipikusnak nevezhető beállításban ül a „műterem” kőpadján, bal könyökét a háttámlára támasztja, jobb keze a jobb combján nyugszik. Egyenesen a kamerába, az objektívbe néz, arca jellegzetesen kétosztatú, jobb oldali része komoly, komor, baloldala vidámabb, szinte mosolyog. Lábszárát keresztbe veti maga előtt, bakancs fölött lábszárvédő. Combján pihenő kézfeje majdhogynem ökölben, a másik ernyedt, ellazított, félig nyitott. Ruhája közlegényi, paroli nélkül, olyan, amilyet a monarchiás magyar bakák hordtak a nagy háború idején. Bel mellén, a zseb fölött két kitüntetés fityeg. Mondhatni, jóképű legény, hátrafésült haja sötét tónusú, kétoldalra simított bajuszkája szájközépig ér.  Hogy a fénykép a harctér árnyékában ábrázolja nagyapámat, egészen biztos, mert a fotó hátuljára cirill betűkkel írták: fotográfia. Alatta ez olvasható: keratívü cohranjájutszja.

Az első világháborúban keleti fronton belül hol harcolt nagyapám, hol töltötte a hadifogságot? Erre nézve nincs semmilyen forrás.  A második világháború után erről hallgatni illett. Anyám szerint nagyapám olykor felidézte, amint megmártózott a Fekete-tengerben, s talán a lovát is csutakolta…

Kicsivel több a forrás István második világháborús szerepéről, de nem sokkal. Munkaszolgálatosként vonult be, nyilvánvalóan a korára való tekintettel, hiszen a XIX. század végén született, s már túllépett a negyvenen, közeledett az ötvenhez. Gondolom, azt is figyelembe vették, hogy a nagyháborúban hadifogságba esett. Anyám emlegette, hogy nagyapám a második világháborúban Paksnál szökött meg az orosz fogságból, s gyalog indult haza Pusztaecsegre, Szartosra. Tettét utólag sem csúsztatás bátornak nevezni, hiszen ez nem volt kockázatmentes, az életével játszott, másfelől ő már tudta, mi várna reá odakint…

Hogyan éltek ők ott, Pusztaecsegen , a huszadik század harmincas-negyvenes éveiben? Még az sem állapítható meg pontosan, hogy Endrődről, a Giricz- és a Jakus-család tűzhelyének közeléből mikor költöztek ide – de valószínűsíthető, hogy már a húszas években, a Nagyatádi Szabó István-féle földprogram idején.

Szartos Ecsegfalva és Dévaványa között található tájrész, előbbitől 2-3 kilométerre. Évtizedekig azt sem emlegették szüleim, hogy anyám apjának itt volt a tanyája, a szocializmust ennyire eluralta a kollektív hallgatás. Később, amikor már autót vezettem és erre haladt utunk, anyámmal megálltunk itt és begyalogoltunk az úttól pár száz méterre, az egykori tanya helyére. Hogy nézett ki a helyszín? A földutat traktorok keréknyomai túrták fel, jobbról és balról gabonatáblák, a háttérben a Dévaványa-Ecsegfalva-Kisújszállás közötti vasúti szárnyvonal töltésének nyoma. Érdekes, hogy a tanya helyén facsoport maradt, melyet nem irtottak ki még a téesz fénykora idején sem. Akácok, pár gyümölcsfa (nyilván nem az eredetiek), nádas, földtúrások. Anyám érezhetően elérzékenyült, amikor közel hetven éves korában nehéz gyermekkora helyszínének maradványaival találkozott.

Nagyapám (és fia) öt holdon gazdálkodott itt, ahogy anno mondták, törpebirtokos volt, lóval és kocsival. A gyümölcsfákat nagyon szerette, szinte biztos, hogy sok ilyet nevelt, a cefréből pálinkát főzött, befőttre, lekvárra futotta. Egy helytörténeti, mezőgazdálkodással foglalkozó könyv (Tolnai-féle) név szerint említi Giricz Istvánt, aki szociális okból ültetésre barackfákat kapott az államtól.

Hogy milyen keményen dolgoztak itt nagymamámmal, arról sok mindent elmond az anyámtól hallott történetecske. Kendert is ültettek, melyet vagy a közeli Hortobágy-Berettyó vizében, vagy bágergödörben áztattak. Cecília nagymama a vasúti töltés mentén gyalog vitte az árut az endrődi piacra, ami oda-vissza 50-60 kilométer.

Legendás lova egy volt nagyapámnak, Lepke, legalábbis csak ennek az egynek az emlékét őrizte meg az idő. Anyám felidézte, hogy amikor nagyapámat a második világháború idején munkaszolgálatra vitték, Lepkét is berendelték közmunkára, majd egy másik parasztembernek kiadták dolgozni. Ám az illető mostohán bánt Lepkével, ütötte-verte, s a szadizmust olyannyira túlzásba vitte, hogy a vemhes ló vemhe megszakadt. A ló, elvesztvén kedves gazdáját, másnak nem húzott úgy, mint neki. Lepke egy életen át őrizte a testi és lelki sebeket, a belőle kirugdalt kiscsikó szívszorító hiánya, a bánat sohasem múlt el. Ahogy a front elvonult, s a háborúnak vége lett, nagymamának és anyámnak csak hosszas utánjárással sikerült visszaszerezni Lepkét.

Amikor nagyapám hazatért, Lepke, anélkül, hogy gazdáját láthatta volna, legfeljebb a hangját hallhatta, egyszerre örömmel és panaszosan, felnyerített az istállóban. Emberi szem nem maradt szárazon a háznál. 

Lepke tudott vad is lenni, ami egyszer majdnem tragédiát okozott. Anyám gyermekként segített nagyapámnak a szántásban, elől kantárszáron vezette a lovat, hátul István nyomta a földbe az ekét. Pihenőnél anyám közel állt a lóhoz, hozzá akart nyúlni, ám az csúnyán megrúgta. nagyapám odaszaladt, gyorsan ölbe kapta a megijedt gyereket s berohant vele a tanyába. Szerencsére nem történt nagy baj. Lepke féltékeny lehetett szeretett gazdájára.

Nagyszalonta titkos helyszín nagyapám életében. Salamon Lászlóné, Gizi néni, nagyapám egyik lánytestvérének lánya mesélte nekem, amit aztán levélben is megerősített, hogy 1910, vagyis 12 éves kora körül nagyapám elszökött, világgá ment otthonról – Endrődről Nagyszalontára.

Nem nehéz rávilágítani arra az összefüggésre, hogy apja halála igencsak megviselte a kiskamasz Istvánt, aki éppen akkoriban végezte el az elemi iskola negyedik osztályát. Valószínűsítem, hogy jó esze volt, de nem tanulhatott tovább, ezért lázadt fel a kényszerből meghozott szülői döntés ellen. Istvánnak legidősebb gyermekként kenyérkeresővé kellett válnia, cselédnek adták, hiszen rajta kívül három éhes száj tátogott otthon, plusz az anyja is betegeskedett. Mivel öccse, Vince is okos, tehetséges volt, felnőttként vagyonos gépész lett belőle Gyomán, feltételezem, hogy István sem tanult rosszul.

S hogy miért éppen Nagyszalontára szökött a korai felnőtté válás elől? A XX. század elején már élt Arany János kultusza, Toldi Miklós legendáját pedig elemi iskolában is tanították, ezért elképzelhetőnek tartom, hogy a gyerek fantáziáját megmozgatta a bivalyerős, igazságot kereső, mindig győzedelmeskedő hős, aki a nehéz fával Buda felé mutatja az irányt.

S milyen az élet! Én ezt az egész történetet 2010 körül hallottam először Gizitől, anyám halála után, s jó másfél évtizeddel azok után, hogy nekem is kedves városom lett Nagyszalonta.

Alig tudok valamit anyai nagyapámról, Giricz Istvánról. Ő 1898-ban született és 1961-ben, tehát 63 éves korában halt meg, amikor én még két éves sem voltam, karon ülő gyermek. Személyes emlékem nincs róla, hiszen annyira nem fényes a memóriám, hogy csecsemőkoromra visszagondoljak. Anyám mesélte többször, hogy ebéd utáni borozásnál nagyapám engem poháremelésre és koccintgatásra tanítgatott.

Éjtesse! – selypítgettem anyám szerint, ennyit tudtam kimondani válaszul az „Isten éltesséből!”

Anyám gyakran emlékeztetett rá, hogy nagyapám nagyon szeretett engem, bár ez így van a legtöbb családban, normális esetben a nagyszülők imádják unokáikat. Nagyapám felfedezni vélte rajtam saját vonásait, a szlávosan kerek fejet, a lengyelesen kiugró pofacsontot, a szőkésbarna hajat és kék szemet.

Giricz István a két időpont (születése, halála) között azért katonaként és hadifogolyként bejárta fél Európát, mondhatni, kényszerből világlátott ember volt. Tehát Endrődtől nem csupán a 20 kilométerre lévő Dévaványára vetette a sors, a történelem óceánjában megmerítkezve hol úszott az árral, hol örült, hogy egyáltalán életben marad.

Anyját Hornok Viktóriának hívták, apját Giricz Eleknek. Anyai ágon Gyuriczák, Tímárok, Vaszkók, Knappok sorjáznak – tipikus endrődi nevek. A legrégibb név a családfán Gyuricza Györgyé, aki 1698-ban született, tehát Buda visszafoglalása után 12 évvel.  Nagyapám korán elvesztette apját, a szomorú esetről keveset tudok. Az öregektől úgy hallottam, hogy Elek dédapámra ásás közben ráomlott a kút. Viktória dédanyám ott maradt négy gyermekkel, két fiúval és két lánnyal: Istvánnal, Vincével, Ilonával és Franciskával.

A tanyavilágból az ötvenes évek közepén költöztek be, Dévaványára szüleim és nagyszüleim, ahogy a kor parancsa és a szükség (téeszesítés, a kisbirtok végleges felszámolása) diktálta. A Bíbic út 13. szám alatt építettek szerény, de jó házat vályogból, amely még ma is áll, igaz, azóta többször váltott tulajdonost. Annak idején itt élt még nagyapám felesége, nagymama, Jakus Cecília, apám és anyám, s Ilona nővérem, aki 1955-ben született. Engem 1959-ben már ide hoztak a helyi szülőotthonból.

Szüleim 1953-ban házasodtak össze, közös életüket Csetében, az anyai nagyszülők tanyájában, velük együtt kezdték. Nővérem még lakott kint velük, van is egy közös fénykép apámmal, ahogy állnak a csetei tanya udvarán. Először szüleim jöttek be, aztán a nagyszülők, a lebontott tanya anyagából ragasztottak szobát és konyhát az új házhoz.

Nagyapámék amolyan tanyás emberek voltak endrődi kirajzásukat követően. Szükségből, szegénységből, nyomorból eredeztethető „kalandos” életük során volt tanyájuk Ecsegfalva (akkor Pusztaecseg) határában, Szartoson, háború után Dévaványa közelében, Csetében. Anyámtól tudom, hogy szülei egy időben a gyomai Hármas-Körös hídja tövében is voltak harmadosok, de a nehéz időkben próbálkoztak Décsen, a décsi majorban is, amely valahol Szarvas és Endrőd határában, Örménykúthoz közel található.

Az ennyi idő, száz év távolából is biztos, hogy Giricz nagyapám részt vett az első világháborúban. Az orosz fronton harcolt, hadifogságba került. Mivel 1898-ban született (egy évvel fiatalabb volt Jakus nagymamámnál), úgy gondolom, hogy leghamarabb 1916-ban vonulhatott be. Szolgálata emlékét a soványan csepegtetett családi legendáriumon túl szinte semmi sem őrzi, csupán egy katonakori fénykép. A „cabinet portrait” nyilvánvalóan a hadszíntér közelében ábrázolja nagyapámat, aki tipikusnak nevezhető beállításban ül a „műterem” kőpadján, bal könyökét a háttámlára támasztja, jobb keze a jobb combján nyugszik. Egyenesen a kamerába, az objektívbe néz, arca jellegzetesen kétosztatú, jobb oldali része komoly, komor, baloldala vidámabb, szinte mosolyog. Lábszárát keresztbe veti maga előtt, bakancs fölött lábszárvédő. Combján pihenő kézfeje majdhogynem ökölben, a másik ernyedt, ellazított, félig nyitott. Ruhája közlegényi, paroli nélkül, olyan, amilyet a monarchiás magyar bakák hordtak a nagy háború idején. Bel mellén, a zseb fölött két kitüntetés fityeg. Mondhatni, jóképű legény, hátrafésült haja sötét tónusú, kétoldalra simított bajuszkája szájközépig ér.  Hogy a fénykép a harctér árnyékában ábrázolja nagyapámat, egészen biztos, mert a fotó hátuljára cirill betűkkel írták: fotográfia. Alatta ez olvasható: keratívü cohranjájutszja.

Az első világháborúban keleti fronton belül hol harcolt nagyapám, hol töltötte a hadifogságot? Erre nézve nincs semmilyen forrás.  A második világháború után erről hallgatni illett. Anyám szerint nagyapám olykor felidézte, amint megmártózott a Fekete-tengerben, s talán a lovát is csutakolta…

Kicsivel több a forrás István második világháborús szerepéről, de nem sokkal. Munkaszolgálatosként vonult be, nyilvánvalóan a korára való tekintettel, hiszen a XIX. század végén született, s már túllépett a negyvenen, közeledett az ötvenhez. Gondolom, azt is figyelembe vették, hogy a nagyháborúban hadifogságba esett. Anyám emlegette, hogy nagyapám a második világháborúban Paksnál szökött meg az orosz fogságból, s gyalog indult haza Pusztaecsegre, Szartosra. Tettét utólag sem csúsztatás bátornak nevezni, hiszen ez nem volt kockázatmentes, az életével játszott, másfelől ő már tudta, mi várna reá odakint…

Hogyan éltek ők ott, Pusztaecsegen , a huszadik század harmincas-negyvenes éveiben? Még az sem állapítható meg pontosan, hogy Endrődről, a Giricz- és a Jakus-család tűzhelyének közeléből mikor költöztek ide – de valószínűsíthető, hogy már a húszas években, a Nagyatádi Szabó István-féle földprogram idején.

Szartos Ecsegfalva és Dévaványa között található tájrész, előbbitől 2-3 kilométerre. Évtizedekig azt sem emlegették szüleim, hogy anyám apjának itt volt a tanyája, a szocializmust ennyire eluralta a kollektív hallgatás. Később, amikor már autót vezettem és erre haladt utunk, anyámmal megálltunk itt és begyalogoltunk az úttól pár száz méterre, az egykori tanya helyére. Hogy nézett ki a helyszín? A földutat traktorok keréknyomai túrták fel, jobbról és balról gabonatáblák, a háttérben a Dévaványa-Ecsegfalva-Kisújszállás közötti vasúti szárnyvonal töltésének nyoma. Érdekes, hogy a tanya helyén facsoport maradt, melyet nem irtottak ki még a téesz fénykora idején sem. Akácok, pár gyümölcsfa (nyilván nem az eredetiek), nádas, földtúrások. Anyám érezhetően elérzékenyült, amikor közel hetven éves korában nehéz gyermekkora helyszínének maradványaival találkozott.

Nagyapám (és fia) öt holdon gazdálkodott itt, ahogy anno mondták, törpebirtokos volt, lóval és kocsival. A gyümölcsfákat nagyon szerette, szinte biztos, hogy sok ilyet nevelt, a cefréből pálinkát főzött, befőttre, lekvárra futotta. Egy helytörténeti, mezőgazdálkodással foglalkozó könyv (Tolnai-féle) név szerint említi Giricz Istvánt, aki szociális okból ültetésre barackfákat kapott az államtól.

Hogy milyen keményen dolgoztak itt nagymamámmal, arról sok mindent elmond az anyámtól hallott történetecske. Kendert is ültettek, melyet vagy a közeli Hortobágy-Berettyó vizében, vagy bágergödörben áztattak. Cecília nagymama a vasúti töltés mentén gyalog vitte az árut az endrődi piacra, ami oda-vissza 50-60 kilométer.

Legendás lova egy volt nagyapámnak, Lepke, legalábbis csak ennek az egynek az emlékét őrizte meg az idő. Anyám felidézte, hogy amikor nagyapámat a második világháború idején munkaszolgálatra vitték, Lepkét is berendelték közmunkára, majd egy másik parasztembernek kiadták dolgozni. Ám az illető mostohán bánt Lepkével, ütötte-verte, s a szadizmust olyannyira túlzásba vitte, hogy a vemhes ló vemhe megszakadt. A ló, elvesztvén kedves gazdáját, másnak nem húzott úgy, mint neki. Lepke egy életen át őrizte a testi és lelki sebeket, a belőle kirugdalt kiscsikó szívszorító hiánya, a bánat sohasem múlt el. Ahogy a front elvonult, s a háborúnak vége lett, nagymamának és anyámnak csak hosszas utánjárással sikerült visszaszerezni Lepkét.

Amikor nagyapám hazatért, Lepke, anélkül, hogy gazdáját láthatta volna, legfeljebb a hangját hallhatta, egyszerre örömmel és panaszosan, felnyerített az istállóban. Emberi szem nem maradt szárazon a háznál. 

Lepke tudott vad is lenni, ami egyszer majdnem tragédiát okozott. Anyám gyermekként segített nagyapámnak a szántásban, elől kantárszáron vezette a lovat, hátul István nyomta a földbe az ekét. Pihenőnél anyám közel állt a lóhoz, hozzá akart nyúlni, ám az csúnyán megrúgta. nagyapám odaszaladt, gyorsan ölbe kapta a megijedt gyereket s berohant vele a tanyába. Szerencsére nem történt nagy baj. Lepke féltékeny lehetett szeretett gazdájára.

Nagyszalonta titkos helyszín nagyapám életében. Salamon Lászlóné, Gizi néni, nagyapám egyik lánytestvérének lánya mesélte nekem, amit aztán levélben is megerősített, hogy 1910, vagyis 12 éves kora körül nagyapám elszökött, világgá ment otthonról – Endrődről Nagyszalontára.

Nem nehéz rávilágítani arra az összefüggésre, hogy apja halála igencsak megviselte a kiskamasz Istvánt, aki éppen akkoriban végezte el az elemi iskola negyedik osztályát. Valószínűsítem, hogy jó esze volt, de nem tanulhatott tovább, ezért lázadt fel a kényszerből meghozott szülői döntés ellen. Istvánnak legidősebb gyermekként kenyérkeresővé kellett válnia, cselédnek adták, hiszen rajta kívül három éhes száj tátogott otthon, plusz az anyja is betegeskedett. Mivel öccse, Vince is okos, tehetséges volt, felnőttként vagyonos gépész lett belőle Gyomán, feltételezem, hogy István sem tanult rosszul.

S hogy miért éppen Nagyszalontára szökött a korai felnőtté válás elől? A XX. század elején már élt Arany János kultusza, Toldi Miklós legendáját pedig elemi iskolában is tanították, ezért elképzelhetőnek tartom, hogy a gyerek fantáziáját megmozgatta a bivalyerős, igazságot kereső, mindig győzedelmeskedő hős, aki a nehéz fával Buda felé mutatja az irányt.

S milyen az élet! Én ezt az egész történetet 2010 körül hallottam először Gizitől, anyám halála után, s jó másfél évtizeddel azok után, hogy nekem is kedves városom lett Nagyszalonta.

Alig tudok valamit anyai nagyapámról, Giricz Istvánról. Ő 1898-ban született és 1961-ben, tehát 63 éves korában halt meg, amikor én még két éves sem voltam, karon ülő gyermek. Személyes emlékem nincs róla, hiszen annyira nem fényes a memóriám, hogy csecsemőkoromra visszagondoljak. Anyám mesélte többször, hogy ebéd utáni borozásnál nagyapám engem poháremelésre és koccintgatásra tanítgatott.

Éjtesse! – selypítgettem anyám szerint, ennyit tudtam kimondani válaszul az „Isten éltesséből!”

Anyám gyakran emlékeztetett rá, hogy nagyapám nagyon szeretett engem, bár ez így van a legtöbb családban, normális esetben a nagyszülők imádják unokáikat. Nagyapám felfedezni vélte rajtam saját vonásait, a szlávosan kerek fejet, a lengyelesen kiugró pofacsontot, a szőkésbarna hajat és kék szemet.

Giricz István a két időpont (születése, halála) között azért katonaként és hadifogolyként bejárta fél Európát, mondhatni, kényszerből világlátott ember volt. Tehát Endrődtől nem csupán a 20 kilométerre lévő Dévaványára vetette a sors, a történelem óceánjában megmerítkezve hol úszott az árral, hol örült, hogy egyáltalán életben marad.

Anyját Hornok Viktóriának hívták, apját Giricz Eleknek. Anyai ágon Gyuriczák, Tímárok, Vaszkók, Knappok sorjáznak – tipikus endrődi nevek. A legrégibb név a családfán Gyuricza Györgyé, aki 1698-ban született, tehát Buda visszafoglalása után 12 évvel.  Nagyapám korán elvesztette apját, a szomorú esetről keveset tudok. Az öregektől úgy hallottam, hogy Elek dédapámra ásás közben ráomlott a kút. Viktória dédanyám ott maradt négy gyermekkel, két fiúval és két lánnyal: Istvánnal, Vincével, Ilonával és Franciskával.

A tanyavilágból az ötvenes évek közepén költöztek be, Dévaványára szüleim és nagyszüleim, ahogy a kor parancsa és a szükség (téeszesítés, a kisbirtok végleges felszámolása) diktálta. A Bíbic út 13. szám alatt építettek szerény, de jó házat vályogból, amely még ma is áll, igaz, azóta többször váltott tulajdonost. Annak idején itt élt még nagyapám felesége, nagymama, Jakus Cecília, apám és anyám, s Ilona nővérem, aki 1955-ben született. Engem 1959-ben már ide hoztak a helyi szülőotthonból.

Szüleim 1953-ban házasodtak össze, közös életüket Csetében, az anyai nagyszülők tanyájában, velük együtt kezdték. Nővérem még lakott kint velük, van is egy közös fénykép apámmal, ahogy állnak a csetei tanya udvarán. Először szüleim jöttek be, aztán a nagyszülők, a lebontott tanya anyagából ragasztottak szobát és konyhát az új házhoz.

Nagyapámék amolyan tanyás emberek voltak endrődi kirajzásukat követően. Szükségből, szegénységből, nyomorból eredeztethető „kalandos” életük során volt tanyájuk Ecsegfalva (akkor Pusztaecseg) határában, Szartoson, háború után Dévaványa közelében, Csetében. Anyámtól tudom, hogy szülei egy időben a gyomai Hármas-Körös hídja tövében is voltak harmadosok, de a nehéz időkben próbálkoztak Décsen, a décsi majorban is, amely valahol Szarvas és Endrőd határában, Örménykúthoz közel található.

Az ennyi idő, száz év távolából is biztos, hogy Giricz nagyapám részt vett az első világháborúban. Az orosz fronton harcolt, hadifogságba került. Mivel 1898-ban született (egy évvel fiatalabb volt Jakus nagymamámnál), úgy gondolom, hogy leghamarabb 1916-ban vonulhatott be. Szolgálata emlékét a soványan csepegtetett családi legendáriumon túl szinte semmi sem őrzi, csupán egy katonakori fénykép. A „cabinet portrait” nyilvánvalóan a hadszíntér közelében ábrázolja nagyapámat, aki tipikusnak nevezhető beállításban ül a „műterem” kőpadján, bal könyökét a háttámlára támasztja, jobb keze a jobb combján nyugszik. Egyenesen a kamerába, az objektívbe néz, arca jellegzetesen kétosztatú, jobb oldali része komoly, komor, baloldala vidámabb, szinte mosolyog. Lábszárát keresztbe veti maga előtt, bakancs fölött lábszárvédő. Combján pihenő kézfeje majdhogynem ökölben, a másik ernyedt, ellazított, félig nyitott. Ruhája közlegényi, paroli nélkül, olyan, amilyet a monarchiás magyar bakák hordtak a nagy háború idején. Bel mellén, a zseb fölött két kitüntetés fityeg. Mondhatni, jóképű legény, hátrafésült haja sötét tónusú, kétoldalra simított bajuszkája szájközépig ér.  Hogy a fénykép a harctér árnyékában ábrázolja nagyapámat, egészen biztos, mert a fotó hátuljára cirill betűkkel írták: fotográfia. Alatta ez olvasható: keratívü cohranjájutszja.

Az első világháborúban keleti fronton belül hol harcolt nagyapám, hol töltötte a hadifogságot? Erre nézve nincs semmilyen forrás.  A második világháború után erről hallgatni illett. Anyám szerint nagyapám olykor felidézte, amint megmártózott a Fekete-tengerben, s talán a lovát is csutakolta…

Kicsivel több a forrás István második világháborús szerepéről, de nem sokkal. Munkaszolgálatosként vonult be, nyilvánvalóan a korára való tekintettel, hiszen a XIX. század végén született, s már túllépett a negyvenen, közeledett az ötvenhez. Gondolom, azt is figyelembe vették, hogy a nagyháborúban hadifogságba esett. Anyám emlegette, hogy nagyapám a második világháborúban Paksnál szökött meg az orosz fogságból, s gyalog indult haza Pusztaecsegre, Szartosra. Tettét utólag sem csúsztatás bátornak nevezni, hiszen ez nem volt kockázatmentes, az életével játszott, másfelől ő már tudta, mi várna reá odakint…

Hogyan éltek ők ott, Pusztaecsegen , a huszadik század harmincas-negyvenes éveiben? Még az sem állapítható meg pontosan, hogy Endrődről, a Giricz- és a Jakus-család tűzhelyének közeléből mikor költöztek ide – de valószínűsíthető, hogy már a húszas években, a Nagyatádi Szabó István-féle földprogram idején.

Szartos Ecsegfalva és Dévaványa között található tájrész, előbbitől 2-3 kilométerre. Évtizedekig azt sem emlegették szüleim, hogy anyám apjának itt volt a tanyája, a szocializmust ennyire eluralta a kollektív hallgatás. Később, amikor már autót vezettem és erre haladt utunk, anyámmal megálltunk itt és begyalogoltunk az úttól pár száz méterre, az egykori tanya helyére. Hogy nézett ki a helyszín? A földutat traktorok keréknyomai túrták fel, jobbról és balról gabonatáblák, a háttérben a Dévaványa-Ecsegfalva-Kisújszállás közötti vasúti szárnyvonal töltésének nyoma. Érdekes, hogy a tanya helyén facsoport maradt, melyet nem irtottak ki még a téesz fénykora idején sem. Akácok, pár gyümölcsfa (nyilván nem az eredetiek), nádas, földtúrások. Anyám érezhetően elérzékenyült, amikor közel hetven éves korában nehéz gyermekkora helyszínének maradványaival találkozott.

Nagyapám (és fia) öt holdon gazdálkodott itt, ahogy anno mondták, törpebirtokos volt, lóval és kocsival. A gyümölcsfákat nagyon szerette, szinte biztos, hogy sok ilyet nevelt, a cefréből pálinkát főzött, befőttre, lekvárra futotta. Egy helytörténeti, mezőgazdálkodással foglalkozó könyv (Tolnai-féle) név szerint említi Giricz Istvánt, aki szociális okból ültetésre barackfákat kapott az államtól.

Hogy milyen keményen dolgoztak itt nagymamámmal, arról sok mindent elmond az anyámtól hallott történetecske. Kendert is ültettek, melyet vagy a közeli Hortobágy-Berettyó vizében, vagy bágergödörben áztattak. Cecília nagymama a vasúti töltés mentén gyalog vitte az árut az endrődi piacra, ami oda-vissza 50-60 kilométer.

Legendás lova egy volt nagyapámnak, Lepke, legalábbis csak ennek az egynek az emlékét őrizte meg az idő. Anyám felidézte, hogy amikor nagyapámat a második világháború idején munkaszolgálatra vitték, Lepkét is berendelték közmunkára, majd egy másik parasztembernek kiadták dolgozni. Ám az illető mostohán bánt Lepkével, ütötte-verte, s a szadizmust olyannyira túlzásba vitte, hogy a vemhes ló vemhe megszakadt. A ló, elvesztvén kedves gazdáját, másnak nem húzott úgy, mint neki. Lepke egy életen át őrizte a testi és lelki sebeket, a belőle kirugdalt kiscsikó szívszorító hiánya, a bánat sohasem múlt el. Ahogy a front elvonult, s a háborúnak vége lett, nagymamának és anyámnak csak hosszas utánjárással sikerült visszaszerezni Lepkét.

Amikor nagyapám hazatért, Lepke, anélkül, hogy gazdáját láthatta volna, legfeljebb a hangját hallhatta, egyszerre örömmel és panaszosan, felnyerített az istállóban. Emberi szem nem maradt szárazon a háznál. 

Lepke tudott vad is lenni, ami egyszer majdnem tragédiát okozott. Anyám gyermekként segített nagyapámnak a szántásban, elől kantárszáron vezette a lovat, hátul István nyomta a földbe az ekét. Pihenőnél anyám közel állt a lóhoz, hozzá akart nyúlni, ám az csúnyán megrúgta. nagyapám odaszaladt, gyorsan ölbe kapta a megijedt gyereket s berohant vele a tanyába. Szerencsére nem történt nagy baj. Lepke féltékeny lehetett szeretett gazdájára.

Nagyszalonta titkos helyszín nagyapám életében. Salamon Lászlóné, Gizi néni, nagyapám egyik lánytestvérének lánya mesélte nekem, amit aztán levélben is megerősített, hogy 1910, vagyis 12 éves kora körül nagyapám elszökött, világgá ment otthonról – Endrődről Nagyszalontára.

Nem nehéz rávilágítani arra az összefüggésre, hogy apja halála igencsak megviselte a kiskamasz Istvánt, aki éppen akkoriban végezte el az elemi iskola negyedik osztályát. Valószínűsítem, hogy jó esze volt, de nem tanulhatott tovább, ezért lázadt fel a kényszerből meghozott szülői döntés ellen. Istvánnak legidősebb gyermekként kenyérkeresővé kellett válnia, cselédnek adták, hiszen rajta kívül három éhes száj tátogott otthon, plusz az anyja is betegeskedett. Mivel öccse, Vince is okos, tehetséges volt, felnőttként vagyonos gépész lett belőle Gyomán, feltételezem, hogy István sem tanult rosszul.

S hogy miért éppen Nagyszalontára szökött a korai felnőtté válás elől? A XX. század elején már élt Arany János kultusza, Toldi Miklós legendáját pedig elemi iskolában is tanították, ezért elképzelhetőnek tartom, hogy a gyerek fantáziáját megmozgatta a bivalyerős, igazságot kereső, mindig győzedelmeskedő hős, aki a nehéz fával Buda felé mutatja az irányt.

S milyen az élet! Én ezt az egész történetet 2010 körül hallottam először Gizitől, anyám halála után, s jó másfél évtizeddel azok után, hogy nekem is kedves városom lett Nagyszalonta.

Alig tudok valamit anyai nagyapámról, Giricz Istvánról. Ő 1898-ban született és 1961-ben, tehát 63 éves korában halt meg, amikor én még két éves sem voltam, karon ülő gyermek. Személyes emlékem nincs róla, hiszen annyira nem fényes a memóriám, hogy csecsemőkoromra visszagondoljak. Anyám mesélte többször, hogy ebéd utáni borozásnál nagyapám engem poháremelésre és koccintgatásra tanítgatott.

Éjtesse! – selypítgettem anyám szerint, ennyit tudtam kimondani válaszul az „Isten éltesséből!”

Anyám gyakran emlékeztetett rá, hogy nagyapám nagyon szeretett engem, bár ez így van a legtöbb családban, normális esetben a nagyszülők imádják unokáikat. Nagyapám felfedezni vélte rajtam saját vonásait, a szlávosan kerek fejet, a lengyelesen kiugró pofacsontot, a szőkésbarna hajat és kék szemet.

Giricz István a két időpont (születése, halála) között azért katonaként és hadifogolyként bejárta fél Európát, mondhatni, kényszerből világlátott ember volt. Tehát Endrődtől nem csupán a 20 kilométerre lévő Dévaványára vetette a sors, a történelem óceánjában megmerítkezve hol úszott az árral, hol örült, hogy egyáltalán életben marad.

Anyját Hornok Viktóriának hívták, apját Giricz Eleknek. Anyai ágon Gyuriczák, Tímárok, Vaszkók, Knappok sorjáznak – tipikus endrődi nevek. A legrégibb név a családfán Gyuricza Györgyé, aki 1698-ban született, tehát Buda visszafoglalása után 12 évvel.  Nagyapám korán elvesztette apját, a szomorú esetről keveset tudok. Az öregektől úgy hallottam, hogy Elek dédapámra ásás közben ráomlott a kút. Viktória dédanyám ott maradt négy gyermekkel, két fiúval és két lánnyal: Istvánnal, Vincével, Ilonával és Franciskával.

A tanyavilágból az ötvenes évek közepén költöztek be, Dévaványára szüleim és nagyszüleim, ahogy a kor parancsa és a szükség (téeszesítés, a kisbirtok végleges felszámolása) diktálta. A Bíbic út 13. szám alatt építettek szerény, de jó házat vályogból, amely még ma is áll, igaz, azóta többször váltott tulajdonost. Annak idején itt élt még nagyapám felesége, nagymama, Jakus Cecília, apám és anyám, s Ilona nővérem, aki 1955-ben született. Engem 1959-ben már ide hoztak a helyi szülőotthonból.

Szüleim 1953-ban házasodtak össze, közös életüket Csetében, az anyai nagyszülők tanyájában, velük együtt kezdték. Nővérem még lakott kint velük, van is egy közös fénykép apámmal, ahogy állnak a csetei tanya udvarán. Először szüleim jöttek be, aztán a nagyszülők, a lebontott tanya anyagából ragasztottak szobát és konyhát az új házhoz.

Nagyapámék amolyan tanyás emberek voltak endrődi kirajzásukat követően. Szükségből, szegénységből, nyomorból eredeztethető „kalandos” életük során volt tanyájuk Ecsegfalva (akkor Pusztaecseg) határában, Szartoson, háború után Dévaványa közelében, Csetében. Anyámtól tudom, hogy szülei egy időben a gyomai Hármas-Körös hídja tövében is voltak harmadosok, de a nehéz időkben próbálkoztak Décsen, a décsi majorban is, amely valahol Szarvas és Endrőd határában, Örménykúthoz közel található.

Az ennyi idő, száz év távolából is biztos, hogy Giricz nagyapám részt vett az első világháborúban. Az orosz fronton harcolt, hadifogságba került. Mivel 1898-ban született (egy évvel fiatalabb volt Jakus nagymamámnál), úgy gondolom, hogy leghamarabb 1916-ban vonulhatott be. Szolgálata emlékét a soványan csepegtetett családi legendáriumon túl szinte semmi sem őrzi, csupán egy katonakori fénykép. A „cabinet portrait” nyilvánvalóan a hadszíntér közelében ábrázolja nagyapámat, aki tipikusnak nevezhető beállításban ül a „műterem” kőpadján, bal könyökét a háttámlára támasztja, jobb keze a jobb combján nyugszik. Egyenesen a kamerába, az objektívbe néz, arca jellegzetesen kétosztatú, jobb oldali része komoly, komor, baloldala vidámabb, szinte mosolyog. Lábszárát keresztbe veti maga előtt, bakancs fölött lábszárvédő. Combján pihenő kézfeje majdhogynem ökölben, a másik ernyedt, ellazított, félig nyitott. Ruhája közlegényi, paroli nélkül, olyan, amilyet a monarchiás magyar bakák hordtak a nagy háború idején. Bel mellén, a zseb fölött két kitüntetés fityeg. Mondhatni, jóképű legény, hátrafésült haja sötét tónusú, kétoldalra simított bajuszkája szájközépig ér.  Hogy a fénykép a harctér árnyékában ábrázolja nagyapámat, egészen biztos, mert a fotó hátuljára cirill betűkkel írták: fotográfia. Alatta ez olvasható: keratívü cohranjájutszja.

Az első világháborúban keleti fronton belül hol harcolt nagyapám, hol töltötte a hadifogságot? Erre nézve nincs semmilyen forrás.  A második világháború után erről hallgatni illett. Anyám szerint nagyapám olykor felidézte, amint megmártózott a Fekete-tengerben, s talán a lovát is csutakolta…

Kicsivel több a forrás István második világháborús szerepéről, de nem sokkal. Munkaszolgálatosként vonult be, nyilvánvalóan a korára való tekintettel, hiszen a XIX. század végén született, s már túllépett a negyvenen, közeledett az ötvenhez. Gondolom, azt is figyelembe vették, hogy a nagyháborúban hadifogságba esett. Anyám emlegette, hogy nagyapám a második világháborúban Paksnál szökött meg az orosz fogságból, s gyalog indult haza Pusztaecsegre, Szartosra. Tettét utólag sem csúsztatás bátornak nevezni, hiszen ez nem volt kockázatmentes, az életével játszott, másfelől ő már tudta, mi várna reá odakint…

Hogyan éltek ők ott, Pusztaecsegen , a huszadik század harmincas-negyvenes éveiben? Még az sem állapítható meg pontosan, hogy Endrődről, a Giricz- és a Jakus-család tűzhelyének közeléből mikor költöztek ide – de valószínűsíthető, hogy már a húszas években, a Nagyatádi Szabó István-féle földprogram idején.

Szartos Ecsegfalva és Dévaványa között található tájrész, előbbitől 2-3 kilométerre. Évtizedekig azt sem emlegették szüleim, hogy anyám apjának itt volt a tanyája, a szocializmust ennyire eluralta a kollektív hallgatás. Később, amikor már autót vezettem és erre haladt utunk, anyámmal megálltunk itt és begyalogoltunk az úttól pár száz méterre, az egykori tanya helyére. Hogy nézett ki a helyszín? A földutat traktorok keréknyomai túrták fel, jobbról és balról gabonatáblák, a háttérben a Dévaványa-Ecsegfalva-Kisújszállás közötti vasúti szárnyvonal töltésének nyoma. Érdekes, hogy a tanya helyén facsoport maradt, melyet nem irtottak ki még a téesz fénykora idején sem. Akácok, pár gyümölcsfa (nyilván nem az eredetiek), nádas, földtúrások. Anyám érezhetően elérzékenyült, amikor közel hetven éves korában nehéz gyermekkora helyszínének maradványaival találkozott.

Nagyapám (és fia) öt holdon gazdálkodott itt, ahogy anno mondták, törpebirtokos volt, lóval és kocsival. A gyümölcsfákat nagyon szerette, szinte biztos, hogy sok ilyet nevelt, a cefréből pálinkát főzött, befőttre, lekvárra futotta. Egy helytörténeti, mezőgazdálkodással foglalkozó könyv (Tolnai-féle) név szerint említi Giricz Istvánt, aki szociális okból ültetésre barackfákat kapott az államtól.

Hogy milyen keményen dolgoztak itt nagymamámmal, arról sok mindent elmond az anyámtól hallott történetecske. Kendert is ültettek, melyet vagy a közeli Hortobágy-Berettyó vizében, vagy bágergödörben áztattak. Cecília nagymama a vasúti töltés mentén gyalog vitte az árut az endrődi piacra, ami oda-vissza 50-60 kilométer.

Legendás lova egy volt nagyapámnak, Lepke, legalábbis csak ennek az egynek az emlékét őrizte meg az idő. Anyám felidézte, hogy amikor nagyapámat a második világháború idején munkaszolgálatra vitték, Lepkét is berendelték közmunkára, majd egy másik parasztembernek kiadták dolgozni. Ám az illető mostohán bánt Lepkével, ütötte-verte, s a szadizmust olyannyira túlzásba vitte, hogy a vemhes ló vemhe megszakadt. A ló, elvesztvén kedves gazdáját, másnak nem húzott úgy, mint neki. Lepke egy életen át őrizte a testi és lelki sebeket, a belőle kirugdalt kiscsikó szívszorító hiánya, a bánat sohasem múlt el. Ahogy a front elvonult, s a háborúnak vége lett, nagymamának és anyámnak csak hosszas utánjárással sikerült visszaszerezni Lepkét.

Amikor nagyapám hazatért, Lepke, anélkül, hogy gazdáját láthatta volna, legfeljebb a hangját hallhatta, egyszerre örömmel és panaszosan, felnyerített az istállóban. Emberi szem nem maradt szárazon a háznál. 

Lepke tudott vad is lenni, ami egyszer majdnem tragédiát okozott. Anyám gyermekként segített nagyapámnak a szántásban, elől kantárszáron vezette a lovat, hátul István nyomta a földbe az ekét. Pihenőnél anyám közel állt a lóhoz, hozzá akart nyúlni, ám az csúnyán megrúgta. nagyapám odaszaladt, gyorsan ölbe kapta a megijedt gyereket s berohant vele a tanyába. Szerencsére nem történt nagy baj. Lepke féltékeny lehetett szeretett gazdájára.

Nagyszalonta titkos helyszín nagyapám életében. Salamon Lászlóné, Gizi néni, nagyapám egyik lánytestvérének lánya mesélte nekem, amit aztán levélben is megerősített, hogy 1910, vagyis 12 éves kora körül nagyapám elszökött, világgá ment otthonról – Endrődről Nagyszalontára.

Nem nehéz rávilágítani arra az összefüggésre, hogy apja halála igencsak megviselte a kiskamasz Istvánt, aki éppen akkoriban végezte el az elemi iskola negyedik osztályát. Valószínűsítem, hogy jó esze volt, de nem tanulhatott tovább, ezért lázadt fel a kényszerből meghozott szülői döntés ellen. Istvánnak legidősebb gyermekként kenyérkeresővé kellett válnia, cselédnek adták, hiszen rajta kívül három éhes száj tátogott otthon, plusz az anyja is betegeskedett. Mivel öccse, Vince is okos, tehetséges volt, felnőttként vagyonos gépész lett belőle Gyomán, feltételezem, hogy István sem tanult rosszul.

S hogy miért éppen Nagyszalontára szökött a korai felnőtté válás elől? A XX. század elején már élt Arany János kultusza, Toldi Miklós legendáját pedig elemi iskolában is tanították, ezért elképzelhetőnek tartom, hogy a gyerek fantáziáját megmozgatta a bivalyerős, igazságot kereső, mindig győzedelmeskedő hős, aki a nehéz fával Buda felé mutatja az irányt.

S milyen az élet! Én ezt az egész történetet 2010 körül hallottam először Gizitől, anyám halála után, s jó másfél évtizeddel azok után, hogy nekem is kedves városom lett Nagyszalonta.

Alig tudok valamit anyai nagyapámról, Giricz Istvánról. Ő 1898-ban született és 1961-ben, tehát 63 éves korában halt meg, amikor én még két éves sem voltam, karon ülő gyermek. Személyes emlékem nincs róla, hiszen annyira nem fényes a memóriám, hogy csecsemőkoromra visszagondoljak. Anyám mesélte többször, hogy ebéd utáni borozásnál nagyapám engem poháremelésre és koccintgatásra tanítgatott.

Éjtesse! – selypítgettem anyám szerint, ennyit tudtam kimondani válaszul az „Isten éltesséből!”

Anyám gyakran emlékeztetett rá, hogy nagyapám nagyon szeretett engem, bár ez így van a legtöbb családban, normális esetben a nagyszülők imádják unokáikat. Nagyapám felfedezni vélte rajtam saját vonásait, a szlávosan kerek fejet, a lengyelesen kiugró pofacsontot, a szőkésbarna hajat és kék szemet.

Giricz István a két időpont (születése, halála) között azért katonaként és hadifogolyként bejárta fél Európát, mondhatni, kényszerből világlátott ember volt. Tehát Endrődtől nem csupán a 20 kilométerre lévő Dévaványára vetette a sors, a történelem óceánjában megmerítkezve hol úszott az árral, hol örült, hogy egyáltalán életben marad.

Anyját Hornok Viktóriának hívták, apját Giricz Eleknek. Anyai ágon Gyuriczák, Tímárok, Vaszkók, Knappok sorjáznak – tipikus endrődi nevek. A legrégibb név a családfán Gyuricza Györgyé, aki 1698-ban született, tehát Buda visszafoglalása után 12 évvel.  Nagyapám korán elvesztette apját, a szomorú esetről keveset tudok. Az öregektől úgy hallottam, hogy Elek dédapámra ásás közben ráomlott a kút. Viktória dédanyám ott maradt négy gyermekkel, két fiúval és két lánnyal: Istvánnal, Vincével, Ilonával és Franciskával.

A tanyavilágból az ötvenes évek közepén költöztek be, Dévaványára szüleim és nagyszüleim, ahogy a kor parancsa és a szükség (téeszesítés, a kisbirtok végleges felszámolása) diktálta. A Bíbic út 13. szám alatt építettek szerény, de jó házat vályogból, amely még ma is áll, igaz, azóta többször váltott tulajdonost. Annak idején itt élt még nagyapám felesége, nagymama, Jakus Cecília, apám és anyám, s Ilona nővérem, aki 1955-ben született. Engem 1959-ben már ide hoztak a helyi szülőotthonból.

Szüleim 1953-ban házasodtak össze, közös életüket Csetében, az anyai nagyszülők tanyájában, velük együtt kezdték. Nővérem még lakott kint velük, van is egy közös fénykép apámmal, ahogy állnak a csetei tanya udvarán. Először szüleim jöttek be, aztán a nagyszülők, a lebontott tanya anyagából ragasztottak szobát és konyhát az új házhoz.

Nagyapámék amolyan tanyás emberek voltak endrődi kirajzásukat követően. Szükségből, szegénységből, nyomorból eredeztethető „kalandos” életük során volt tanyájuk Ecsegfalva (akkor Pusztaecseg) határában, Szartoson, háború után Dévaványa közelében, Csetében. Anyámtól tudom, hogy szülei egy időben a gyomai Hármas-Körös hídja tövében is voltak harmadosok, de a nehéz időkben próbálkoztak Décsen, a décsi majorban is, amely valahol Szarvas és Endrőd határában, Örménykúthoz közel található.

Az ennyi idő, száz év távolából is biztos, hogy Giricz nagyapám részt vett az első világháborúban. Az orosz fronton harcolt, hadifogságba került. Mivel 1898-ban született (egy évvel fiatalabb volt Jakus nagymamámnál), úgy gondolom, hogy leghamarabb 1916-ban vonulhatott be. Szolgálata emlékét a soványan csepegtetett családi legendáriumon túl szinte semmi sem őrzi, csupán egy katonakori fénykép. A „cabinet portrait” nyilvánvalóan a hadszíntér közelében ábrázolja nagyapámat, aki tipikusnak nevezhető beállításban ül a „műterem” kőpadján, bal könyökét a háttámlára támasztja, jobb keze a jobb combján nyugszik. Egyenesen a kamerába, az objektívbe néz, arca jellegzetesen kétosztatú, jobb oldali része komoly, komor, baloldala vidámabb, szinte mosolyog. Lábszárát keresztbe veti maga előtt, bakancs fölött lábszárvédő. Combján pihenő kézfeje majdhogynem ökölben, a másik ernyedt, ellazított, félig nyitott. Ruhája közlegényi, paroli nélkül, olyan, amilyet a monarchiás magyar bakák hordtak a nagy háború idején. Bel mellén, a zseb fölött két kitüntetés fityeg. Mondhatni, jóképű legény, hátrafésült haja sötét tónusú, kétoldalra simított bajuszkája szájközépig ér.  Hogy a fénykép a harctér árnyékában ábrázolja nagyapámat, egészen biztos, mert a fotó hátuljára cirill betűkkel írták: fotográfia. Alatta ez olvasható: keratívü cohranjájutszja.

Az első világháborúban keleti fronton belül hol harcolt nagyapám, hol töltötte a hadifogságot? Erre nézve nincs semmilyen forrás.  A második világháború után erről hallgatni illett. Anyám szerint nagyapám olykor felidézte, amint megmártózott a Fekete-tengerben, s talán a lovát is csutakolta…

Kicsivel több a forrás István második világháborús szerepéről, de nem sokkal. Munkaszolgálatosként vonult be, nyilvánvalóan a korára való tekintettel, hiszen a XIX. század végén született, s már túllépett a negyvenen, közeledett az ötvenhez. Gondolom, azt is figyelembe vették, hogy a nagyháborúban hadifogságba esett. Anyám emlegette, hogy nagyapám a második világháborúban Paksnál szökött meg az orosz fogságból, s gyalog indult haza Pusztaecsegre, Szartosra. Tettét utólag sem csúsztatás bátornak nevezni, hiszen ez nem volt kockázatmentes, az életével játszott, másfelől ő már tudta, mi várna reá odakint…

Hogyan éltek ők ott, Pusztaecsegen , a huszadik század harmincas-negyvenes éveiben? Még az sem állapítható meg pontosan, hogy Endrődről, a Giricz- és a Jakus-család tűzhelyének közeléből mikor költöztek ide – de valószínűsíthető, hogy már a húszas években, a Nagyatádi Szabó István-féle földprogram idején.

Szartos Ecsegfalva és Dévaványa között található tájrész, előbbitől 2-3 kilométerre. Évtizedekig azt sem emlegették szüleim, hogy anyám apjának itt volt a tanyája, a szocializmust ennyire eluralta a kollektív hallgatás. Később, amikor már autót vezettem és erre haladt utunk, anyámmal megálltunk itt és begyalogoltunk az úttól pár száz méterre, az egykori tanya helyére. Hogy nézett ki a helyszín? A földutat traktorok keréknyomai túrták fel, jobbról és balról gabonatáblák, a háttérben a Dévaványa-Ecsegfalva-Kisújszállás közötti vasúti szárnyvonal töltésének nyoma. Érdekes, hogy a tanya helyén facsoport maradt, melyet nem irtottak ki még a téesz fénykora idején sem. Akácok, pár gyümölcsfa (nyilván nem az eredetiek), nádas, földtúrások. Anyám érezhetően elérzékenyült, amikor közel hetven éves korában nehéz gyermekkora helyszínének maradványaival találkozott.

Nagyapám (és fia) öt holdon gazdálkodott itt, ahogy anno mondták, törpebirtokos volt, lóval és kocsival. A gyümölcsfákat nagyon szerette, szinte biztos, hogy sok ilyet nevelt, a cefréből pálinkát főzött, befőttre, lekvárra futotta. Egy helytörténeti, mezőgazdálkodással foglalkozó könyv (Tolnai-féle) név szerint említi Giricz Istvánt, aki szociális okból ültetésre barackfákat kapott az államtól.

Hogy milyen keményen dolgoztak itt nagymamámmal, arról sok mindent elmond az anyámtól hallott történetecske. Kendert is ültettek, melyet vagy a közeli Hortobágy-Berettyó vizében, vagy bágergödörben áztattak. Cecília nagymama a vasúti töltés mentén gyalog vitte az árut az endrődi piacra, ami oda-vissza 50-60 kilométer.

Legendás lova egy volt nagyapámnak, Lepke, legalábbis csak ennek az egynek az emlékét őrizte meg az idő. Anyám felidézte, hogy amikor nagyapámat a második világháború idején munkaszolgálatra vitték, Lepkét is berendelték közmunkára, majd egy másik parasztembernek kiadták dolgozni. Ám az illető mostohán bánt Lepkével, ütötte-verte, s a szadizmust olyannyira túlzásba vitte, hogy a vemhes ló vemhe megszakadt. A ló, elvesztvén kedves gazdáját, másnak nem húzott úgy, mint neki. Lepke egy életen át őrizte a testi és lelki sebeket, a belőle kirugdalt kiscsikó szívszorító hiánya, a bánat sohasem múlt el. Ahogy a front elvonult, s a háborúnak vége lett, nagymamának és anyámnak csak hosszas utánjárással sikerült visszaszerezni Lepkét.

Amikor nagyapám hazatért, Lepke, anélkül, hogy gazdáját láthatta volna, legfeljebb a hangját hallhatta, egyszerre örömmel és panaszosan, felnyerített az istállóban. Emberi szem nem maradt szárazon a háznál. 

Lepke tudott vad is lenni, ami egyszer majdnem tragédiát okozott. Anyám gyermekként segített nagyapámnak a szántásban, elől kantárszáron vezette a lovat, hátul István nyomta a földbe az ekét. Pihenőnél anyám közel állt a lóhoz, hozzá akart nyúlni, ám az csúnyán megrúgta. nagyapám odaszaladt, gyorsan ölbe kapta a megijedt gyereket s berohant vele a tanyába. Szerencsére nem történt nagy baj. Lepke féltékeny lehetett szeretett gazdájára.

Nagyszalonta titkos helyszín nagyapám életében. Salamon Lászlóné, Gizi néni, nagyapám egyik lánytestvérének lánya mesélte nekem, amit aztán levélben is megerősített, hogy 1910, vagyis 12 éves kora körül nagyapám elszökött, világgá ment otthonról – Endrődről Nagyszalontára.

Nem nehéz rávilágítani arra az összefüggésre, hogy apja halála igencsak megviselte a kiskamasz Istvánt, aki éppen akkoriban végezte el az elemi iskola negyedik osztályát. Valószínűsítem, hogy jó esze volt, de nem tanulhatott tovább, ezért lázadt fel a kényszerből meghozott szülői döntés ellen. Istvánnak legidősebb gyermekként kenyérkeresővé kellett válnia, cselédnek adták, hiszen rajta kívül három éhes száj tátogott otthon, plusz az anyja is betegeskedett. Mivel öccse, Vince is okos, tehetséges volt, felnőttként vagyonos gépész lett belőle Gyomán, feltételezem, hogy István sem tanult rosszul.

S hogy miért éppen Nagyszalontára szökött a korai felnőtté válás elől? A XX. század elején már élt Arany János kultusza, Toldi Miklós legendáját pedig elemi iskolában is tanították, ezért elképzelhetőnek tartom, hogy a gyerek fantáziáját megmozgatta a bivalyerős, igazságot kereső, mindig győzedelmeskedő hős, aki a nehéz fával Buda felé mutatja az irányt.

S milyen az élet! Én ezt az egész történetet 2010 körül hallottam először Gizitől, anyám halála után, s jó másfél évtizeddel azok után, hogy nekem is kedves városom lett Nagyszalonta.

Alig tudok valamit anyai nagyapámról, Giricz Istvánról. Ő 1898-ban született és 1961-ben, tehát 63 éves korában halt meg, amikor én még két éves sem voltam, karon ülő gyermek. Személyes emlékem nincs róla, hiszen annyira nem fényes a memóriám, hogy csecsemőkoromra visszagondoljak. Anyám mesélte többször, hogy ebéd utáni borozásnál nagyapám engem poháremelésre és koccintgatásra tanítgatott.

Éjtesse! – selypítgettem anyám szerint, ennyit tudtam kimondani válaszul az „Isten éltesséből!”

Anyám gyakran emlékeztetett rá, hogy nagyapám nagyon szeretett engem, bár ez így van a legtöbb családban, normális esetben a nagyszülők imádják unokáikat. Nagyapám felfedezni vélte rajtam saját vonásait, a szlávosan kerek fejet, a lengyelesen kiugró pofacsontot, a szőkésbarna hajat és kék szemet.

Giricz István a két időpont (születése, halála) között azért katonaként és hadifogolyként bejárta fél Európát, mondhatni, kényszerből világlátott ember volt. Tehát Endrődtől nem csupán a 20 kilométerre lévő Dévaványára vetette a sors, a történelem óceánjában megmerítkezve hol úszott az árral, hol örült, hogy egyáltalán életben marad.

Anyját Hornok Viktóriának hívták, apját Giricz Eleknek. Anyai ágon Gyuriczák, Tímárok, Vaszkók, Knappok sorjáznak – tipikus endrődi nevek. A legrégibb név a családfán Gyuricza Györgyé, aki 1698-ban született, tehát Buda visszafoglalása után 12 évvel.  Nagyapám korán elvesztette apját, a szomorú esetről keveset tudok. Az öregektől úgy hallottam, hogy Elek dédapámra ásás közben ráomlott a kút. Viktória dédanyám ott maradt négy gyermekkel, két fiúval és két lánnyal: Istvánnal, Vincével, Ilonával és Franciskával.

A tanyavilágból az ötvenes évek közepén költöztek be, Dévaványára szüleim és nagyszüleim, ahogy a kor parancsa és a szükség (téeszesítés, a kisbirtok végleges felszámolása) diktálta. A Bíbic út 13. szám alatt építettek szerény, de jó házat vályogból, amely még ma is áll, igaz, azóta többször váltott tulajdonost. Annak idején itt élt még nagyapám felesége, nagymama, Jakus Cecília, apám és anyám, s Ilona nővérem, aki 1955-ben született. Engem 1959-ben már ide hoztak a helyi szülőotthonból.

Szüleim 1953-ban házasodtak össze, közös életüket Csetében, az anyai nagyszülők tanyájában, velük együtt kezdték. Nővérem még lakott kint velük, van is egy közös fénykép apámmal, ahogy állnak a csetei tanya udvarán. Először szüleim jöttek be, aztán a nagyszülők, a lebontott tanya anyagából ragasztottak szobát és konyhát az új házhoz.

Nagyapámék amolyan tanyás emberek voltak endrődi kirajzásukat követően. Szükségből, szegénységből, nyomorból eredeztethető „kalandos” életük során volt tanyájuk Ecsegfalva (akkor Pusztaecseg) határában, Szartoson, háború után Dévaványa közelében, Csetében. Anyámtól tudom, hogy szülei egy időben a gyomai Hármas-Körös hídja tövében is voltak harmadosok, de a nehéz időkben próbálkoztak Décsen, a décsi majorban is, amely valahol Szarvas és Endrőd határában, Örménykúthoz közel található.

Az ennyi idő, száz év távolából is biztos, hogy Giricz nagyapám részt vett az első világháborúban. Az orosz fronton harcolt, hadifogságba került. Mivel 1898-ban született (egy évvel fiatalabb volt Jakus nagymamámnál), úgy gondolom, hogy leghamarabb 1916-ban vonulhatott be. Szolgálata emlékét a soványan csepegtetett családi legendáriumon túl szinte semmi sem őrzi, csupán egy katonakori fénykép. A „cabinet portrait” nyilvánvalóan a hadszíntér közelében ábrázolja nagyapámat, aki tipikusnak nevezhető beállításban ül a „műterem” kőpadján, bal könyökét a háttámlára támasztja, jobb keze a jobb combján nyugszik. Egyenesen a kamerába, az objektívbe néz, arca jellegzetesen kétosztatú, jobb oldali része komoly, komor, baloldala vidámabb, szinte mosolyog. Lábszárát keresztbe veti maga előtt, bakancs fölött lábszárvédő. Combján pihenő kézfeje majdhogynem ökölben, a másik ernyedt, ellazított, félig nyitott. Ruhája közlegényi, paroli nélkül, olyan, amilyet a monarchiás magyar bakák hordtak a nagy háború idején. Bel mellén, a zseb fölött két kitüntetés fityeg. Mondhatni, jóképű legény, hátrafésült haja sötét tónusú, kétoldalra simított bajuszkája szájközépig ér.  Hogy a fénykép a harctér árnyékában ábrázolja nagyapámat, egészen biztos, mert a fotó hátuljára cirill betűkkel írták: fotográfia. Alatta ez olvasható: keratívü cohranjájutszja.

Az első világháborúban keleti fronton belül hol harcolt nagyapám, hol töltötte a hadifogságot? Erre nézve nincs semmilyen forrás.  A második világháború után erről hallgatni illett. Anyám szerint nagyapám olykor felidézte, amint megmártózott a Fekete-tengerben, s talán a lovát is csutakolta…

Kicsivel több a forrás István második világháborús szerepéről, de nem sokkal. Munkaszolgálatosként vonult be, nyilvánvalóan a korára való tekintettel, hiszen a XIX. század végén született, s már túllépett a negyvenen, közeledett az ötvenhez. Gondolom, azt is figyelembe vették, hogy a nagyháborúban hadifogságba esett. Anyám emlegette, hogy nagyapám a második világháborúban Paksnál szökött meg az orosz fogságból, s gyalog indult haza Pusztaecsegre, Szartosra. Tettét utólag sem csúsztatás bátornak nevezni, hiszen ez nem volt kockázatmentes, az életével játszott, másfelől ő már tudta, mi várna reá odakint…

Hogyan éltek ők ott, Pusztaecsegen , a huszadik század harmincas-negyvenes éveiben? Még az sem állapítható meg pontosan, hogy Endrődről, a Giricz- és a Jakus-család tűzhelyének közeléből mikor költöztek ide – de valószínűsíthető, hogy már a húszas években, a Nagyatádi Szabó István-féle földprogram idején.

Szartos Ecsegfalva és Dévaványa között található tájrész, előbbitől 2-3 kilométerre. Évtizedekig azt sem emlegették szüleim, hogy anyám apjának itt volt a tanyája, a szocializmust ennyire eluralta a kollektív hallgatás. Később, amikor már autót vezettem és erre haladt utunk, anyámmal megálltunk itt és begyalogoltunk az úttól pár száz méterre, az egykori tanya helyére. Hogy nézett ki a helyszín? A földutat traktorok keréknyomai túrták fel, jobbról és balról gabonatáblák, a háttérben a Dévaványa-Ecsegfalva-Kisújszállás közötti vasúti szárnyvonal töltésének nyoma. Érdekes, hogy a tanya helyén facsoport maradt, melyet nem irtottak ki még a téesz fénykora idején sem. Akácok, pár gyümölcsfa (nyilván nem az eredetiek), nádas, földtúrások. Anyám érezhetően elérzékenyült, amikor közel hetven éves korában nehéz gyermekkora helyszínének maradványaival találkozott.

Nagyapám (és fia) öt holdon gazdálkodott itt, ahogy anno mondták, törpebirtokos volt, lóval és kocsival. A gyümölcsfákat nagyon szerette, szinte biztos, hogy sok ilyet nevelt, a cefréből pálinkát főzött, befőttre, lekvárra futotta. Egy helytörténeti, mezőgazdálkodással foglalkozó könyv (Tolnai-féle) név szerint említi Giricz Istvánt, aki szociális okból ültetésre barackfákat kapott az államtól.

Hogy milyen keményen dolgoztak itt nagymamámmal, arról sok mindent elmond az anyámtól hallott történetecske. Kendert is ültettek, melyet vagy a közeli Hortobágy-Berettyó vizében, vagy bágergödörben áztattak. Cecília nagymama a vasúti töltés mentén gyalog vitte az árut az endrődi piacra, ami oda-vissza 50-60 kilométer.

Legendás lova egy volt nagyapámnak, Lepke, legalábbis csak ennek az egynek az emlékét őrizte meg az idő. Anyám felidézte, hogy amikor nagyapámat a második világháború idején munkaszolgálatra vitték, Lepkét is berendelték közmunkára, majd egy másik parasztembernek kiadták dolgozni. Ám az illető mostohán bánt Lepkével, ütötte-verte, s a szadizmust olyannyira túlzásba vitte, hogy a vemhes ló vemhe megszakadt. A ló, elvesztvén kedves gazdáját, másnak nem húzott úgy, mint neki. Lepke egy életen át őrizte a testi és lelki sebeket, a belőle kirugdalt kiscsikó szívszorító hiánya, a bánat sohasem múlt el. Ahogy a front elvonult, s a háborúnak vége lett, nagymamának és anyámnak csak hosszas utánjárással sikerült visszaszerezni Lepkét.

Amikor nagyapám hazatért, Lepke, anélkül, hogy gazdáját láthatta volna, legfeljebb a hangját hallhatta, egyszerre örömmel és panaszosan, felnyerített az istállóban. Emberi szem nem maradt szárazon a háznál. 

Lepke tudott vad is lenni, ami egyszer majdnem tragédiát okozott. Anyám gyermekként segített nagyapámnak a szántásban, elől kantárszáron vezette a lovat, hátul István nyomta a földbe az ekét. Pihenőnél anyám közel állt a lóhoz, hozzá akart nyúlni, ám az csúnyán megrúgta. nagyapám odaszaladt, gyorsan ölbe kapta a megijedt gyereket s berohant vele a tanyába. Szerencsére nem történt nagy baj. Lepke féltékeny lehetett szeretett gazdájára.

Nagyszalonta titkos helyszín nagyapám életében. Salamon Lászlóné, Gizi néni, nagyapám egyik lánytestvérének lánya mesélte nekem, amit aztán levélben is megerősített, hogy 1910, vagyis 12 éves kora körül nagyapám elszökött, világgá ment otthonról – Endrődről Nagyszalontára.

Nem nehéz rávilágítani arra az összefüggésre, hogy apja halála igencsak megviselte a kiskamasz Istvánt, aki éppen akkoriban végezte el az elemi iskola negyedik osztályát. Valószínűsítem, hogy jó esze volt, de nem tanulhatott tovább, ezért lázadt fel a kényszerből meghozott szülői döntés ellen. Istvánnak legidősebb gyermekként kenyérkeresővé kellett válnia, cselédnek adták, hiszen rajta kívül három éhes száj tátogott otthon, plusz az anyja is betegeskedett. Mivel öccse, Vince is okos, tehetséges volt, felnőttként vagyonos gépész lett belőle Gyomán, feltételezem, hogy István sem tanult rosszul.

S hogy miért éppen Nagyszalontára szökött a korai felnőtté válás elől? A XX. század elején már élt Arany János kultusza, Toldi Miklós legendáját pedig elemi iskolában is tanították, ezért elképzelhetőnek tartom, hogy a gyerek fantáziáját megmozgatta a bivalyerős, igazságot kereső, mindig győzedelmeskedő hős, aki a nehéz fával Buda felé mutatja az irányt.

S milyen az élet! Én ezt az egész történetet 2010 körül hallottam először Gizitől, anyám halála után, s jó másfél évtizeddel azok után, hogy nekem is kedves városom lett Nagyszalonta.

Alig tudok valamit anyai nagyapámról, Giricz Istvánról. Ő 1898-ban született és 1961-ben, tehát 63 éves korában halt meg, amikor én még két éves sem voltam, karon ülő gyermek. Személyes emlékem nincs róla, hiszen annyira nem fényes a memóriám, hogy csecsemőkoromra visszagondoljak. Anyám mesélte többször, hogy ebéd utáni borozásnál nagyapám engem poháremelésre és koccintgatásra tanítgatott.

Éjtesse! – selypítgettem anyám szerint, ennyit tudtam kimondani válaszul az „Isten éltesséből!”

Anyám gyakran emlékeztetett rá, hogy nagyapám nagyon szeretett engem, bár ez így van a legtöbb családban, normális esetben a nagyszülők imádják unokáikat. Nagyapám felfedezni vélte rajtam saját vonásait, a szlávosan kerek fejet, a lengyelesen kiugró pofacsontot, a szőkésbarna hajat és kék szemet.

Giricz István a két időpont (születése, halála) között azért katonaként és hadifogolyként bejárta fél Európát, mondhatni, kényszerből világlátott ember volt. Tehát Endrődtől nem csupán a 20 kilométerre lévő Dévaványára vetette a sors, a történelem óceánjában megmerítkezve hol úszott az árral, hol örült, hogy egyáltalán életben marad.

Anyját Hornok Viktóriának hívták, apját Giricz Eleknek. Anyai ágon Gyuriczák, Tímárok, Vaszkók, Knappok sorjáznak – tipikus endrődi nevek. A legrégibb név a családfán Gyuricza Györgyé, aki 1698-ban született, tehát Buda visszafoglalása után 12 évvel.  Nagyapám korán elvesztette apját, a szomorú esetről keveset tudok. Az öregektől úgy hallottam, hogy Elek dédapámra ásás közben ráomlott a kút. Viktória dédanyám ott maradt négy gyermekkel, két fiúval és két lánnyal: Istvánnal, Vincével, Ilonával és Franciskával.

A tanyavilágból az ötvenes évek közepén költöztek be, Dévaványára szüleim és nagyszüleim, ahogy a kor parancsa és a szükség (téeszesítés, a kisbirtok végleges felszámolása) diktálta. A Bíbic út 13. szám alatt építettek szerény, de jó házat vályogból, amely még ma is áll, igaz, azóta többször váltott tulajdonost. Annak idején itt élt még nagyapám felesége, nagymama, Jakus Cecília, apám és anyám, s Ilona nővérem, aki 1955-ben született. Engem 1959-ben már ide hoztak a helyi szülőotthonból.

Szüleim 1953-ban házasodtak össze, közös életüket Csetében, az anyai nagyszülők tanyájában, velük együtt kezdték. Nővérem még lakott kint velük, van is egy közös fénykép apámmal, ahogy állnak a csetei tanya udvarán. Először szüleim jöttek be, aztán a nagyszülők, a lebontott tanya anyagából ragasztottak szobát és konyhát az új házhoz.

Nagyapámék amolyan tanyás emberek voltak endrődi kirajzásukat követően. Szükségből, szegénységből, nyomorból eredeztethető „kalandos” életük során volt tanyájuk Ecsegfalva (akkor Pusztaecseg) határában, Szartoson, háború után Dévaványa közelében, Csetében. Anyámtól tudom, hogy szülei egy időben a gyomai Hármas-Körös hídja tövében is voltak harmadosok, de a nehéz időkben próbálkoztak Décsen, a décsi majorban is, amely valahol Szarvas és Endrőd határában, Örménykúthoz közel található.

Az ennyi idő, száz év távolából is biztos, hogy Giricz nagyapám részt vett az első világháborúban. Az orosz fronton harcolt, hadifogságba került. Mivel 1898-ban született (egy évvel fiatalabb volt Jakus nagymamámnál), úgy gondolom, hogy leghamarabb 1916-ban vonulhatott be. Szolgálata emlékét a soványan csepegtetett családi legendáriumon túl szinte semmi sem őrzi, csupán egy katonakori fénykép. A „cabinet portrait” nyilvánvalóan a hadszíntér közelében ábrázolja nagyapámat, aki tipikusnak nevezhető beállításban ül a „műterem” kőpadján, bal könyökét a háttámlára támasztja, jobb keze a jobb combján nyugszik. Egyenesen a kamerába, az objektívbe néz, arca jellegzetesen kétosztatú, jobb oldali része komoly, komor, baloldala vidámabb, szinte mosolyog. Lábszárát keresztbe veti maga előtt, bakancs fölött lábszárvédő. Combján pihenő kézfeje majdhogynem ökölben, a másik ernyedt, ellazított, félig nyitott. Ruhája közlegényi, paroli nélkül, olyan, amilyet a monarchiás magyar bakák hordtak a nagy háború idején. Bel mellén, a zseb fölött két kitüntetés fityeg. Mondhatni, jóképű legény, hátrafésült haja sötét tónusú, kétoldalra simított bajuszkája szájközépig ér.  Hogy a fénykép a harctér árnyékában ábrázolja nagyapámat, egészen biztos, mert a fotó hátuljára cirill betűkkel írták: fotográfia. Alatta ez olvasható: keratívü cohranjájutszja.

Az első világháborúban keleti fronton belül hol harcolt nagyapám, hol töltötte a hadifogságot? Erre nézve nincs semmilyen forrás.  A második világháború után erről hallgatni illett. Anyám szerint nagyapám olykor felidézte, amint megmártózott a Fekete-tengerben, s talán a lovát is csutakolta…

Kicsivel több a forrás István második világháborús szerepéről, de nem sokkal. Munkaszolgálatosként vonult be, nyilvánvalóan a korára való tekintettel, hiszen a XIX. század végén született, s már túllépett a negyvenen, közeledett az ötvenhez. Gondolom, azt is figyelembe vették, hogy a nagyháborúban hadifogságba esett. Anyám emlegette, hogy nagyapám a második világháborúban Paksnál szökött meg az orosz fogságból, s gyalog indult haza Pusztaecsegre, Szartosra. Tettét utólag sem csúsztatás bátornak nevezni, hiszen ez nem volt kockázatmentes, az életével játszott, másfelől ő már tudta, mi várna reá odakint…

Hogyan éltek ők ott, Pusztaecsegen , a huszadik század harmincas-negyvenes éveiben? Még az sem állapítható meg pontosan, hogy Endrődről, a Giricz- és a Jakus-család tűzhelyének közeléből mikor költöztek ide – de valószínűsíthető, hogy már a húszas években, a Nagyatádi Szabó István-féle földprogram idején.

Szartos Ecsegfalva és Dévaványa között található tájrész, előbbitől 2-3 kilométerre. Évtizedekig azt sem emlegették szüleim, hogy anyám apjának itt volt a tanyája, a szocializmust ennyire eluralta a kollektív hallgatás. Később, amikor már autót vezettem és erre haladt utunk, anyámmal megálltunk itt és begyalogoltunk az úttól pár száz méterre, az egykori tanya helyére. Hogy nézett ki a helyszín? A földutat traktorok keréknyomai túrták fel, jobbról és balról gabonatáblák, a háttérben a Dévaványa-Ecsegfalva-Kisújszállás közötti vasúti szárnyvonal töltésének nyoma. Érdekes, hogy a tanya helyén facsoport maradt, melyet nem irtottak ki még a téesz fénykora idején sem. Akácok, pár gyümölcsfa (nyilván nem az eredetiek), nádas, földtúrások. Anyám érezhetően elérzékenyült, amikor közel hetven éves korában nehéz gyermekkora helyszínének maradványaival találkozott.

Nagyapám (és fia) öt holdon gazdálkodott itt, ahogy anno mondták, törpebirtokos volt, lóval és kocsival. A gyümölcsfákat nagyon szerette, szinte biztos, hogy sok ilyet nevelt, a cefréből pálinkát főzött, befőttre, lekvárra futotta. Egy helytörténeti, mezőgazdálkodással foglalkozó könyv (Tolnai-féle) név szerint említi Giricz Istvánt, aki szociális okból ültetésre barackfákat kapott az államtól.

Hogy milyen keményen dolgoztak itt nagymamámmal, arról sok mindent elmond az anyámtól hallott történetecske. Kendert is ültettek, melyet vagy a közeli Hortobágy-Berettyó vizében, vagy bágergödörben áztattak. Cecília nagymama a vasúti töltés mentén gyalog vitte az árut az endrődi piacra, ami oda-vissza 50-60 kilométer.

Legendás lova egy volt nagyapámnak, Lepke, legalábbis csak ennek az egynek az emlékét őrizte meg az idő. Anyám felidézte, hogy amikor nagyapámat a második világháború idején munkaszolgálatra vitték, Lepkét is berendelték közmunkára, majd egy másik parasztembernek kiadták dolgozni. Ám az illető mostohán bánt Lepkével, ütötte-verte, s a szadizmust olyannyira túlzásba vitte, hogy a vemhes ló vemhe megszakadt. A ló, elvesztvén kedves gazdáját, másnak nem húzott úgy, mint neki. Lepke egy életen át őrizte a testi és lelki sebeket, a belőle kirugdalt kiscsikó szívszorító hiánya, a bánat sohasem múlt el. Ahogy a front elvonult, s a háborúnak vége lett, nagymamának és anyámnak csak hosszas utánjárással sikerült visszaszerezni Lepkét.

Amikor nagyapám hazatért, Lepke, anélkül, hogy gazdáját láthatta volna, legfeljebb a hangját hallhatta, egyszerre örömmel és panaszosan, felnyerített az istállóban. Emberi szem nem maradt szárazon a háznál. 

Lepke tudott vad is lenni, ami egyszer majdnem tragédiát okozott. Anyám gyermekként segített nagyapámnak a szántásban, elől kantárszáron vezette a lovat, hátul István nyomta a földbe az ekét. Pihenőnél anyám közel állt a lóhoz, hozzá akart nyúlni, ám az csúnyán megrúgta. nagyapám odaszaladt, gyorsan ölbe kapta a megijedt gyereket s berohant vele a tanyába. Szerencsére nem történt nagy baj. Lepke féltékeny lehetett szeretett gazdájára.

Nagyszalonta titkos helyszín nagyapám életében. Salamon Lászlóné, Gizi néni, nagyapám egyik lánytestvérének lánya mesélte nekem, amit aztán levélben is megerősített, hogy 1910, vagyis 12 éves kora körül nagyapám elszökött, világgá ment otthonról – Endrődről Nagyszalontára.

Nem nehéz rávilágítani arra az összefüggésre, hogy apja halála igencsak megviselte a kiskamasz Istvánt, aki éppen akkoriban végezte el az elemi iskola negyedik osztályát. Valószínűsítem, hogy jó esze volt, de nem tanulhatott tovább, ezért lázadt fel a kényszerből meghozott szülői döntés ellen. Istvánnak legidősebb gyermekként kenyérkeresővé kellett válnia, cselédnek adták, hiszen rajta kívül három éhes száj tátogott otthon, plusz az anyja is betegeskedett. Mivel öccse, Vince is okos, tehetséges volt, felnőttként vagyonos gépész lett belőle Gyomán, feltételezem, hogy István sem tanult rosszul.

S hogy miért éppen Nagyszalontára szökött a korai felnőtté válás elől? A XX. század elején már élt Arany János kultusza, Toldi Miklós legendáját pedig elemi iskolában is tanították, ezért elképzelhetőnek tartom, hogy a gyerek fantáziáját megmozgatta a bivalyerős, igazságot kereső, mindig győzedelmeskedő hős, aki a nehéz fával Buda felé mutatja az irányt.

S milyen az élet! Én ezt az egész történetet 2010 körül hallottam először Gizitől, anyám halála után, s jó másfél évtizeddel azok után, hogy nekem is kedves városom lett Nagyszalonta.

Alig tudok valamit anyai nagyapámról, Giricz Istvánról. Ő 1898-ban született és 1961-ben, tehát 63 éves korában halt meg, amikor én még két éves sem voltam, karon ülő gyermek. Személyes emlékem nincs róla, hiszen annyira nem fényes a memóriám, hogy csecsemőkoromra visszagondoljak. Anyám mesélte többször, hogy ebéd utáni borozásnál nagyapám engem poháremelésre és koccintgatásra tanítgatott.

Éjtesse! – selypítgettem anyám szerint, ennyit tudtam kimondani válaszul az „Isten éltesséből!”

Anyám gyakran emlékeztetett rá, hogy nagyapám nagyon szeretett engem, bár ez így van a legtöbb családban, normális esetben a nagyszülők imádják unokáikat. Nagyapám felfedezni vélte rajtam saját vonásait, a szlávosan kerek fejet, a lengyelesen kiugró pofacsontot, a szőkésbarna hajat és kék szemet.

Giricz István a két időpont (születése, halála) között azért katonaként és hadifogolyként bejárta fél Európát, mondhatni, kényszerből világlátott ember volt. Tehát Endrődtől nem csupán a 20 kilométerre lévő Dévaványára vetette a sors, a történelem óceánjában megmerítkezve hol úszott az árral, hol örült, hogy egyáltalán életben marad.

Anyját Hornok Viktóriának hívták, apját Giricz Eleknek. Anyai ágon Gyuriczák, Tímárok, Vaszkók, Knappok sorjáznak – tipikus endrődi nevek. A legrégibb név a családfán Gyuricza Györgyé, aki 1698-ban született, tehát Buda visszafoglalása után 12 évvel.  Nagyapám korán elvesztette apját, a szomorú esetről keveset tudok. Az öregektől úgy hallottam, hogy Elek dédapámra ásás közben ráomlott a kút. Viktória dédanyám ott maradt négy gyermekkel, két fiúval és két lánnyal: Istvánnal, Vincével, Ilonával és Franciskával.

A tanyavilágból az ötvenes évek közepén költöztek be, Dévaványára szüleim és nagyszüleim, ahogy a kor parancsa és a szükség (téeszesítés, a kisbirtok végleges felszámolása) diktálta. A Bíbic út 13. szám alatt építettek szerény, de jó házat vályogból, amely még ma is áll, igaz, azóta többször váltott tulajdonost. Annak idején itt élt még nagyapám felesége, nagymama, Jakus Cecília, apám és anyám, s Ilona nővérem, aki 1955-ben született. Engem 1959-ben már ide hoztak a helyi szülőotthonból.

Szüleim 1953-ban házasodtak össze, közös életüket Csetében, az anyai nagyszülők tanyájában, velük együtt kezdték. Nővérem még lakott kint velük, van is egy közös fénykép apámmal, ahogy állnak a csetei tanya udvarán. Először szüleim jöttek be, aztán a nagyszülők, a lebontott tanya anyagából ragasztottak szobát és konyhát az új házhoz.

Nagyapámék amolyan tanyás emberek voltak endrődi kirajzásukat követően. Szükségből, szegénységből, nyomorból eredeztethető „kalandos” életük során volt tanyájuk Ecsegfalva (akkor Pusztaecseg) határában, Szartoson, háború után Dévaványa közelében, Csetében. Anyámtól tudom, hogy szülei egy időben a gyomai Hármas-Körös hídja tövében is voltak harmadosok, de a nehéz időkben próbálkoztak Décsen, a décsi majorban is, amely valahol Szarvas és Endrőd határában, Örménykúthoz közel található.

Az ennyi idő, száz év távolából is biztos, hogy Giricz nagyapám részt vett az első világháborúban. Az orosz fronton harcolt, hadifogságba került. Mivel 1898-ban született (egy évvel fiatalabb volt Jakus nagymamámnál), úgy gondolom, hogy leghamarabb 1916-ban vonulhatott be. Szolgálata emlékét a soványan csepegtetett családi legendáriumon túl szinte semmi sem őrzi, csupán egy katonakori fénykép. A „cabinet portrait” nyilvánvalóan a hadszíntér közelében ábrázolja nagyapámat, aki tipikusnak nevezhető beállításban ül a „műterem” kőpadján, bal könyökét a háttámlára támasztja, jobb keze a jobb combján nyugszik. Egyenesen a kamerába, az objektívbe néz, arca jellegzetesen kétosztatú, jobb oldali része komoly, komor, baloldala vidámabb, szinte mosolyog. Lábszárát keresztbe veti maga előtt, bakancs fölött lábszárvédő. Combján pihenő kézfeje majdhogynem ökölben, a másik ernyedt, ellazított, félig nyitott. Ruhája közlegényi, paroli nélkül, olyan, amilyet a monarchiás magyar bakák hordtak a nagy háború idején. Bel mellén, a zseb fölött két kitüntetés fityeg. Mondhatni, jóképű legény, hátrafésült haja sötét tónusú, kétoldalra simított bajuszkája szájközépig ér.  Hogy a fénykép a harctér árnyékában ábrázolja nagyapámat, egészen biztos, mert a fotó hátuljára cirill betűkkel írták: fotográfia. Alatta ez olvasható: keratívü cohranjájutszja.

Az első világháborúban keleti fronton belül hol harcolt nagyapám, hol töltötte a hadifogságot? Erre nézve nincs semmilyen forrás.  A második világháború után erről hallgatni illett. Anyám szerint nagyapám olykor felidézte, amint megmártózott a Fekete-tengerben, s talán a lovát is csutakolta…

Kicsivel több a forrás István második világháborús szerepéről, de nem sokkal. Munkaszolgálatosként vonult be, nyilvánvalóan a korára való tekintettel, hiszen a XIX. század végén született, s már túllépett a negyvenen, közeledett az ötvenhez. Gondolom, azt is figyelembe vették, hogy a nagyháborúban hadifogságba esett. Anyám emlegette, hogy nagyapám a második világháborúban Paksnál szökött meg az orosz fogságból, s gyalog indult haza Pusztaecsegre, Szartosra. Tettét utólag sem csúsztatás bátornak nevezni, hiszen ez nem volt kockázatmentes, az életével játszott, másfelől ő már tudta, mi várna reá odakint…

Hogyan éltek ők ott, Pusztaecsegen , a huszadik század harmincas-negyvenes éveiben? Még az sem állapítható meg pontosan, hogy Endrődről, a Giricz- és a Jakus-család tűzhelyének közeléből mikor költöztek ide – de valószínűsíthető, hogy már a húszas években, a Nagyatádi Szabó István-féle földprogram idején.

Szartos Ecsegfalva és Dévaványa között található tájrész, előbbitől 2-3 kilométerre. Évtizedekig azt sem emlegették szüleim, hogy anyám apjának itt volt a tanyája, a szocializmust ennyire eluralta a kollektív hallgatás. Később, amikor már autót vezettem és erre haladt utunk, anyámmal megálltunk itt és begyalogoltunk az úttól pár száz méterre, az egykori tanya helyére. Hogy nézett ki a helyszín? A földutat traktorok keréknyomai túrták fel, jobbról és balról gabonatáblák, a háttérben a Dévaványa-Ecsegfalva-Kisújszállás közötti vasúti szárnyvonal töltésének nyoma. Érdekes, hogy a tanya helyén facsoport maradt, melyet nem irtottak ki még a téesz fénykora idején sem. Akácok, pár gyümölcsfa (nyilván nem az eredetiek), nádas, földtúrások. Anyám érezhetően elérzékenyült, amikor közel hetven éves korában nehéz gyermekkora helyszínének maradványaival találkozott.

Nagyapám (és fia) öt holdon gazdálkodott itt, ahogy anno mondták, törpebirtokos volt, lóval és kocsival. A gyümölcsfákat nagyon szerette, szinte biztos, hogy sok ilyet nevelt, a cefréből pálinkát főzött, befőttre, lekvárra futotta. Egy helytörténeti, mezőgazdálkodással foglalkozó könyv (Tolnai-féle) név szerint említi Giricz Istvánt, aki szociális okból ültetésre barackfákat kapott az államtól.

Hogy milyen keményen dolgoztak itt nagymamámmal, arról sok mindent elmond az anyámtól hallott történetecske. Kendert is ültettek, melyet vagy a közeli Hortobágy-Berettyó vizében, vagy bágergödörben áztattak. Cecília nagymama a vasúti töltés mentén gyalog vitte az árut az endrődi piacra, ami oda-vissza 50-60 kilométer.

Legendás lova egy volt nagyapámnak, Lepke, legalábbis csak ennek az egynek az emlékét őrizte meg az idő. Anyám felidézte, hogy amikor nagyapámat a második világháború idején munkaszolgálatra vitték, Lepkét is berendelték közmunkára, majd egy másik parasztembernek kiadták dolgozni. Ám az illető mostohán bánt Lepkével, ütötte-verte, s a szadizmust olyannyira túlzásba vitte, hogy a vemhes ló vemhe megszakadt. A ló, elvesztvén kedves gazdáját, másnak nem húzott úgy, mint neki. Lepke egy életen át őrizte a testi és lelki sebeket, a belőle kirugdalt kiscsikó szívszorító hiánya, a bánat sohasem múlt el. Ahogy a front elvonult, s a háborúnak vége lett, nagymamának és anyámnak csak hosszas utánjárással sikerült visszaszerezni Lepkét.

Amikor nagyapám hazatért, Lepke, anélkül, hogy gazdáját láthatta volna, legfeljebb a hangját hallhatta, egyszerre örömmel és panaszosan, felnyerített az istállóban. Emberi szem nem maradt szárazon a háznál. 

Lepke tudott vad is lenni, ami egyszer majdnem tragédiát okozott. Anyám gyermekként segített nagyapámnak a szántásban, elől kantárszáron vezette a lovat, hátul István nyomta a földbe az ekét. Pihenőnél anyám közel állt a lóhoz, hozzá akart nyúlni, ám az csúnyán megrúgta. nagyapám odaszaladt, gyorsan ölbe kapta a megijedt gyereket s berohant vele a tanyába. Szerencsére nem történt nagy baj. Lepke féltékeny lehetett szeretett gazdájára.

Nagyszalonta titkos helyszín nagyapám életében. Salamon Lászlóné, Gizi néni, nagyapám egyik lánytestvérének lánya mesélte nekem, amit aztán levélben is megerősített, hogy 1910, vagyis 12 éves kora körül nagyapám elszökött, világgá ment otthonról – Endrődről Nagyszalontára.

Nem nehéz rávilágítani arra az összefüggésre, hogy apja halála igencsak megviselte a kiskamasz Istvánt, aki éppen akkoriban végezte el az elemi iskola negyedik osztályát. Valószínűsítem, hogy jó esze volt, de nem tanulhatott tovább, ezért lázadt fel a kényszerből meghozott szülői döntés ellen. Istvánnak legidősebb gyermekként kenyérkeresővé kellett válnia, cselédnek adták, hiszen rajta kívül három éhes száj tátogott otthon, plusz az anyja is betegeskedett. Mivel öccse, Vince is okos, tehetséges volt, felnőttként vagyonos gépész lett belőle Gyomán, feltételezem, hogy István sem tanult rosszul.

S hogy miért éppen Nagyszalontára szökött a korai felnőtté válás elől? A XX. század elején már élt Arany János kultusza, Toldi Miklós legendáját pedig elemi iskolában is tanították, ezért elképzelhetőnek tartom, hogy a gyerek fantáziáját megmozgatta a bivalyerős, igazságot kereső, mindig győzedelmeskedő hős, aki a nehéz fával Buda felé mutatja az irányt.

S milyen az élet! Én ezt az egész történetet 2010 körül hallottam először Gizitől, anyám halála után, s jó másfél évtizeddel azok után, hogy nekem is kedves városom lett Nagyszalonta.

Alig tudok valamit anyai nagyapámról, Giricz Istvánról. Ő 1898-ban született és 1961-ben, tehát 63 éves korában halt meg, amikor én még két éves sem voltam, karon ülő gyermek. Személyes emlékem nincs róla, hiszen annyira nem fényes a memóriám, hogy csecsemőkoromra visszagondoljak. Anyám mesélte többször, hogy ebéd utáni borozásnál nagyapám engem poháremelésre és koccintgatásra tanítgatott.

Éjtesse! – selypítgettem anyám szerint, ennyit tudtam kimondani válaszul az „Isten éltesséből!”

Anyám gyakran emlékeztetett rá, hogy nagyapám nagyon szeretett engem, bár ez így van a legtöbb családban, normális esetben a nagyszülők imádják unokáikat. Nagyapám felfedezni vélte rajtam saját vonásait, a szlávosan kerek fejet, a lengyelesen kiugró pofacsontot, a szőkésbarna hajat és kék szemet.

Giricz István a két időpont (születése, halála) között azért katonaként és hadifogolyként bejárta fél Európát, mondhatni, kényszerből világlátott ember volt. Tehát Endrődtől nem csupán a 20 kilométerre lévő Dévaványára vetette a sors, a történelem óceánjában megmerítkezve hol úszott az árral, hol örült, hogy egyáltalán életben marad.

Anyját Hornok Viktóriának hívták, apját Giricz Eleknek. Anyai ágon Gyuriczák, Tímárok, Vaszkók, Knappok sorjáznak – tipikus endrődi nevek. A legrégibb név a családfán Gyuricza Györgyé, aki 1698-ban született, tehát Buda visszafoglalása után 12 évvel.  Nagyapám korán elvesztette apját, a szomorú esetről keveset tudok. Az öregektől úgy hallottam, hogy Elek dédapámra ásás közben ráomlott a kút. Viktória dédanyám ott maradt négy gyermekkel, két fiúval és két lánnyal: Istvánnal, Vincével, Ilonával és Franciskával.

A tanyavilágból az ötvenes évek közepén költöztek be, Dévaványára szüleim és nagyszüleim, ahogy a kor parancsa és a szükség (téeszesítés, a kisbirtok végleges felszámolása) diktálta. A Bíbic út 13. szám alatt építettek szerény, de jó házat vályogból, amely még ma is áll, igaz, azóta többször váltott tulajdonost. Annak idején itt élt még nagyapám felesége, nagymama, Jakus Cecília, apám és anyám, s Ilona nővérem, aki 1955-ben született. Engem 1959-ben már ide hoztak a helyi szülőotthonból.

Szüleim 1953-ban házasodtak össze, közös életüket Csetében, az anyai nagyszülők tanyájában, velük együtt kezdték. Nővérem még lakott kint velük, van is egy közös fénykép apámmal, ahogy állnak a csetei tanya udvarán. Először szüleim jöttek be, aztán a nagyszülők, a lebontott tanya anyagából ragasztottak szobát és konyhát az új házhoz.

Nagyapámék amolyan tanyás emberek voltak endrődi kirajzásukat követően. Szükségből, szegénységből, nyomorból eredeztethető „kalandos” életük során volt tanyájuk Ecsegfalva (akkor Pusztaecseg) határában, Szartoson, háború után Dévaványa közelében, Csetében. Anyámtól tudom, hogy szülei egy időben a gyomai Hármas-Körös hídja tövében is voltak harmadosok, de a nehéz időkben próbálkoztak Décsen, a décsi majorban is, amely valahol Szarvas és Endrőd határában, Örménykúthoz közel található.

Az ennyi idő, száz év távolából is biztos, hogy Giricz nagyapám részt vett az első világháborúban. Az orosz fronton harcolt, hadifogságba került. Mivel 1898-ban született (egy évvel fiatalabb volt Jakus nagymamámnál), úgy gondolom, hogy leghamarabb 1916-ban vonulhatott be. Szolgálata emlékét a soványan csepegtetett családi legendáriumon túl szinte semmi sem őrzi, csupán egy katonakori fénykép. A „cabinet portrait” nyilvánvalóan a hadszíntér közelében ábrázolja nagyapámat, aki tipikusnak nevezhető beállításban ül a „műterem” kőpadján, bal könyökét a háttámlára támasztja, jobb keze a jobb combján nyugszik. Egyenesen a kamerába, az objektívbe néz, arca jellegzetesen kétosztatú, jobb oldali része komoly, komor, baloldala vidámabb, szinte mosolyog. Lábszárát keresztbe veti maga előtt, bakancs fölött lábszárvédő. Combján pihenő kézfeje majdhogynem ökölben, a másik ernyedt, ellazított, félig nyitott. Ruhája közlegényi, paroli nélkül, olyan, amilyet a monarchiás magyar bakák hordtak a nagy háború idején. Bel mellén, a zseb fölött két kitüntetés fityeg. Mondhatni, jóképű legény, hátrafésült haja sötét tónusú, kétoldalra simított bajuszkája szájközépig ér.  Hogy a fénykép a harctér árnyékában ábrázolja nagyapámat, egészen biztos, mert a fotó hátuljára cirill betűkkel írták: fotográfia. Alatta ez olvasható: keratívü cohranjájutszja.

Az első világháborúban keleti fronton belül hol harcolt nagyapám, hol töltötte a hadifogságot? Erre nézve nincs semmilyen forrás.  A második világháború után erről hallgatni illett. Anyám szerint nagyapám olykor felidézte, amint megmártózott a Fekete-tengerben, s talán a lovát is csutakolta…

Kicsivel több a forrás István második világháborús szerepéről, de nem sokkal. Munkaszolgálatosként vonult be, nyilvánvalóan a korára való tekintettel, hiszen a XIX. század végén született, s már túllépett a negyvenen, közeledett az ötvenhez. Gondolom, azt is figyelembe vették, hogy a nagyháborúban hadifogságba esett. Anyám emlegette, hogy nagyapám a második világháborúban Paksnál szökött meg az orosz fogságból, s gyalog indult haza Pusztaecsegre, Szartosra. Tettét utólag sem csúsztatás bátornak nevezni, hiszen ez nem volt kockázatmentes, az életével játszott, másfelől ő már tudta, mi várna reá odakint…

Hogyan éltek ők ott, Pusztaecsegen , a huszadik század harmincas-negyvenes éveiben? Még az sem állapítható meg pontosan, hogy Endrődről, a Giricz- és a Jakus-család tűzhelyének közeléből mikor költöztek ide – de valószínűsíthető, hogy már a húszas években, a Nagyatádi Szabó István-féle földprogram idején.

Szartos Ecsegfalva és Dévaványa között található tájrész, előbbitől 2-3 kilométerre. Évtizedekig azt sem emlegették szüleim, hogy anyám apjának itt volt a tanyája, a szocializmust ennyire eluralta a kollektív hallgatás. Később, amikor már autót vezettem és erre haladt utunk, anyámmal megálltunk itt és begyalogoltunk az úttól pár száz méterre, az egykori tanya helyére. Hogy nézett ki a helyszín? A földutat traktorok keréknyomai túrták fel, jobbról és balról gabonatáblák, a háttérben a Dévaványa-Ecsegfalva-Kisújszállás közötti vasúti szárnyvonal töltésének nyoma. Érdekes, hogy a tanya helyén facsoport maradt, melyet nem irtottak ki még a téesz fénykora idején sem. Akácok, pár gyümölcsfa (nyilván nem az eredetiek), nádas, földtúrások. Anyám érezhetően elérzékenyült, amikor közel hetven éves korában nehéz gyermekkora helyszínének maradványaival találkozott.

Nagyapám (és fia) öt holdon gazdálkodott itt, ahogy anno mondták, törpebirtokos volt, lóval és kocsival. A gyümölcsfákat nagyon szerette, szinte biztos, hogy sok ilyet nevelt, a cefréből pálinkát főzött, befőttre, lekvárra futotta. Egy helytörténeti, mezőgazdálkodással foglalkozó könyv (Tolnai-féle) név szerint említi Giricz Istvánt, aki szociális okból ültetésre barackfákat kapott az államtól.

Hogy milyen keményen dolgoztak itt nagymamámmal, arról sok mindent elmond az anyámtól hallott történetecske. Kendert is ültettek, melyet vagy a közeli Hortobágy-Berettyó vizében, vagy bágergödörben áztattak. Cecília nagymama a vasúti töltés mentén gyalog vitte az árut az endrődi piacra, ami oda-vissza 50-60 kilométer.

Legendás lova egy volt nagyapámnak, Lepke, legalábbis csak ennek az egynek az emlékét őrizte meg az idő. Anyám felidézte, hogy amikor nagyapámat a második világháború idején munkaszolgálatra vitték, Lepkét is berendelték közmunkára, majd egy másik parasztembernek kiadták dolgozni. Ám az illető mostohán bánt Lepkével, ütötte-verte, s a szadizmust olyannyira túlzásba vitte, hogy a vemhes ló vemhe megszakadt. A ló, elvesztvén kedves gazdáját, másnak nem húzott úgy, mint neki. Lepke egy életen át őrizte a testi és lelki sebeket, a belőle kirugdalt kiscsikó szívszorító hiánya, a bánat sohasem múlt el. Ahogy a front elvonult, s a háborúnak vége lett, nagymamának és anyámnak csak hosszas utánjárással sikerült visszaszerezni Lepkét.

Amikor nagyapám hazatért, Lepke, anélkül, hogy gazdáját láthatta volna, legfeljebb a hangját hallhatta, egyszerre örömmel és panaszosan, felnyerített az istállóban. Emberi szem nem maradt szárazon a háznál. 

Lepke tudott vad is lenni, ami egyszer majdnem tragédiát okozott. Anyám gyermekként segített nagyapámnak a szántásban, elől kantárszáron vezette a lovat, hátul István nyomta a földbe az ekét. Pihenőnél anyám közel állt a lóhoz, hozzá akart nyúlni, ám az csúnyán megrúgta. nagyapám odaszaladt, gyorsan ölbe kapta a megijedt gyereket s berohant vele a tanyába. Szerencsére nem történt nagy baj. Lepke féltékeny lehetett szeretett gazdájára.

Nagyszalonta titkos helyszín nagyapám életében. Salamon Lászlóné, Gizi néni, nagyapám egyik lánytestvérének lánya mesélte nekem, amit aztán levélben is megerősített, hogy 1910, vagyis 12 éves kora körül nagyapám elszökött, világgá ment otthonról – Endrődről Nagyszalontára.

Nem nehéz rávilágítani arra az összefüggésre, hogy apja halála igencsak megviselte a kiskamasz Istvánt, aki éppen akkoriban végezte el az elemi iskola negyedik osztályát. Valószínűsítem, hogy jó esze volt, de nem tanulhatott tovább, ezért lázadt fel a kényszerből meghozott szülői döntés ellen. Istvánnak legidősebb gyermekként kenyérkeresővé kellett válnia, cselédnek adták, hiszen rajta kívül három éhes száj tátogott otthon, plusz az anyja is betegeskedett. Mivel öccse, Vince is okos, tehetséges volt, felnőttként vagyonos gépész lett belőle Gyomán, feltételezem, hogy István sem tanult rosszul.

S hogy miért éppen Nagyszalontára szökött a korai felnőtté válás elől? A XX. század elején már élt Arany János kultusza, Toldi Miklós legendáját pedig elemi iskolában is tanították, ezért elképzelhetőnek tartom, hogy a gyerek fantáziáját megmozgatta a bivalyerős, igazságot kereső, mindig győzedelmeskedő hős, aki a nehéz fával Buda felé mutatja az irányt.

S milyen az élet! Én ezt az egész történetet 2010 körül hallottam először Gizitől, anyám halála után, s jó másfél évtizeddel azok után, hogy nekem is kedves városom lett Nagyszalonta.

Alig tudok valamit anyai nagyapámról, Giricz Istvánról. Ő 1898-ban született és 1961-ben, tehát 63 éves korában halt meg, amikor én még két éves sem voltam, karon ülő gyermek. Személyes emlékem nincs róla, hiszen annyira nem fényes a memóriám, hogy csecsemőkoromra visszagondoljak. Anyám mesélte többször, hogy ebéd utáni borozásnál nagyapám engem poháremelésre és koccintgatásra tanítgatott.

Éjtesse! – selypítgettem anyám szerint, ennyit tudtam kimondani válaszul az „Isten éltesséből!”

Anyám gyakran emlékeztetett rá, hogy nagyapám nagyon szeretett engem, bár ez így van a legtöbb családban, normális esetben a nagyszülők imádják unokáikat. Nagyapám felfedezni vélte rajtam saját vonásait, a szlávosan kerek fejet, a lengyelesen kiugró pofacsontot, a szőkésbarna hajat és kék szemet.

Giricz István a két időpont (születése, halála) között azért katonaként és hadifogolyként bejárta fél Európát, mondhatni, kényszerből világlátott ember volt. Tehát Endrődtől nem csupán a 20 kilométerre lévő Dévaványára vetette a sors, a történelem óceánjában megmerítkezve hol úszott az árral, hol örült, hogy egyáltalán életben marad.

Anyját Hornok Viktóriának hívták, apját Giricz Eleknek. Anyai ágon Gyuriczák, Tímárok, Vaszkók, Knappok sorjáznak – tipikus endrődi nevek. A legrégibb név a családfán Gyuricza Györgyé, aki 1698-ban született, tehát Buda visszafoglalása után 12 évvel.  Nagyapám korán elvesztette apját, a szomorú esetről keveset tudok. Az öregektől úgy hallottam, hogy Elek dédapámra ásás közben ráomlott a kút. Viktória dédanyám ott maradt négy gyermekkel, két fiúval és két lánnyal: Istvánnal, Vincével, Ilonával és Franciskával.

A tanyavilágból az ötvenes évek közepén költöztek be, Dévaványára szüleim és nagyszüleim, ahogy a kor parancsa és a szükség (téeszesítés, a kisbirtok végleges felszámolása) diktálta. A Bíbic út 13. szám alatt építettek szerény, de jó házat vályogból, amely még ma is áll, igaz, azóta többször váltott tulajdonost. Annak idején itt élt még nagyapám felesége, nagymama, Jakus Cecília, apám és anyám, s Ilona nővérem, aki 1955-ben született. Engem 1959-ben már ide hoztak a helyi szülőotthonból.

Szüleim 1953-ban házasodtak össze, közös életüket Csetében, az anyai nagyszülők tanyájában, velük együtt kezdték. Nővérem még lakott kint velük, van is egy közös fénykép apámmal, ahogy állnak a csetei tanya udvarán. Először szüleim jöttek be, aztán a nagyszülők, a lebontott tanya anyagából ragasztottak szobát és konyhát az új házhoz.

Nagyapámék amolyan tanyás emberek voltak endrődi kirajzásukat követően. Szükségből, szegénységből, nyomorból eredeztethető „kalandos” életük során volt tanyájuk Ecsegfalva (akkor Pusztaecseg) határában, Szartoson, háború után Dévaványa közelében, Csetében. Anyámtól tudom, hogy szülei egy időben a gyomai Hármas-Körös hídja tövében is voltak harmadosok, de a nehéz időkben próbálkoztak Décsen, a décsi majorban is, amely valahol Szarvas és Endrőd határában, Örménykúthoz közel található.

Az ennyi idő, száz év távolából is biztos, hogy Giricz nagyapám részt vett az első világháborúban. Az orosz fronton harcolt, hadifogságba került. Mivel 1898-ban született (egy évvel fiatalabb volt Jakus nagymamámnál), úgy gondolom, hogy leghamarabb 1916-ban vonulhatott be. Szolgálata emlékét a soványan csepegtetett családi legendáriumon túl szinte semmi sem őrzi, csupán egy katonakori fénykép. A „cabinet portrait” nyilvánvalóan a hadszíntér közelében ábrázolja nagyapámat, aki tipikusnak nevezhető beállításban ül a „műterem” kőpadján, bal könyökét a háttámlára támasztja, jobb keze a jobb combján nyugszik. Egyenesen a kamerába, az objektívbe néz, arca jellegzetesen kétosztatú, jobb oldali része komoly, komor, baloldala vidámabb, szinte mosolyog. Lábszárát keresztbe veti maga előtt, bakancs fölött lábszárvédő. Combján pihenő kézfeje majdhogynem ökölben, a másik ernyedt, ellazított, félig nyitott. Ruhája közlegényi, paroli nélkül, olyan, amilyet a monarchiás magyar bakák hordtak a nagy háború idején. Bel mellén, a zseb fölött két kitüntetés fityeg. Mondhatni, jóképű legény, hátrafésült haja sötét tónusú, kétoldalra simított bajuszkája szájközépig ér.  Hogy a fénykép a harctér árnyékában ábrázolja nagyapámat, egészen biztos, mert a fotó hátuljára cirill betűkkel írták: fotográfia. Alatta ez olvasható: keratívü cohranjájutszja.

Az első világháborúban keleti fronton belül hol harcolt nagyapám, hol töltötte a hadifogságot? Erre nézve nincs semmilyen forrás.  A második világháború után erről hallgatni illett. Anyám szerint nagyapám olykor felidézte, amint megmártózott a Fekete-tengerben, s talán a lovát is csutakolta…

Kicsivel több a forrás István második világháborús szerepéről, de nem sokkal. Munkaszolgálatosként vonult be, nyilvánvalóan a korára való tekintettel, hiszen a XIX. század végén született, s már túllépett a negyvenen, közeledett az ötvenhez. Gondolom, azt is figyelembe vették, hogy a nagyháborúban hadifogságba esett. Anyám emlegette, hogy nagyapám a második világháborúban Paksnál szökött meg az orosz fogságból, s gyalog indult haza Pusztaecsegre, Szartosra. Tettét utólag sem csúsztatás bátornak nevezni, hiszen ez nem volt kockázatmentes, az életével játszott, másfelől ő már tudta, mi várna reá odakint…

Hogyan éltek ők ott, Pusztaecsegen , a huszadik század harmincas-negyvenes éveiben? Még az sem állapítható meg pontosan, hogy Endrődről, a Giricz- és a Jakus-család tűzhelyének közeléből mikor költöztek ide – de valószínűsíthető, hogy már a húszas években, a Nagyatádi Szabó István-féle földprogram idején.

Szartos Ecsegfalva és Dévaványa között található tájrész, előbbitől 2-3 kilométerre. Évtizedekig azt sem emlegették szüleim, hogy anyám apjának itt volt a tanyája, a szocializmust ennyire eluralta a kollektív hallgatás. Később, amikor már autót vezettem és erre haladt utunk, anyámmal megálltunk itt és begyalogoltunk az úttól pár száz méterre, az egykori tanya helyére. Hogy nézett ki a helyszín? A földutat traktorok keréknyomai túrták fel, jobbról és balról gabonatáblák, a háttérben a Dévaványa-Ecsegfalva-Kisújszállás közötti vasúti szárnyvonal töltésének nyoma. Érdekes, hogy a tanya helyén facsoport maradt, melyet nem irtottak ki még a téesz fénykora idején sem. Akácok, pár gyümölcsfa (nyilván nem az eredetiek), nádas, földtúrások. Anyám érezhetően elérzékenyült, amikor közel hetven éves korában nehéz gyermekkora helyszínének maradványaival találkozott.

Nagyapám (és fia) öt holdon gazdálkodott itt, ahogy anno mondták, törpebirtokos volt, lóval és kocsival. A gyümölcsfákat nagyon szerette, szinte biztos, hogy sok ilyet nevelt, a cefréből pálinkát főzött, befőttre, lekvárra futotta. Egy helytörténeti, mezőgazdálkodással foglalkozó könyv (Tolnai-féle) név szerint említi Giricz Istvánt, aki szociális okból ültetésre barackfákat kapott az államtól.

Hogy milyen keményen dolgoztak itt nagymamámmal, arról sok mindent elmond az anyámtól hallott történetecske. Kendert is ültettek, melyet vagy a közeli Hortobágy-Berettyó vizében, vagy bágergödörben áztattak. Cecília nagymama a vasúti töltés mentén gyalog vitte az árut az endrődi piacra, ami oda-vissza 50-60 kilométer.

Legendás lova egy volt nagyapámnak, Lepke, legalábbis csak ennek az egynek az emlékét őrizte meg az idő. Anyám felidézte, hogy amikor nagyapámat a második világháború idején munkaszolgálatra vitték, Lepkét is berendelték közmunkára, majd egy másik parasztembernek kiadták dolgozni. Ám az illető mostohán bánt Lepkével, ütötte-verte, s a szadizmust olyannyira túlzásba vitte, hogy a vemhes ló vemhe megszakadt. A ló, elvesztvén kedves gazdáját, másnak nem húzott úgy, mint neki. Lepke egy életen át őrizte a testi és lelki sebeket, a belőle kirugdalt kiscsikó szívszorító hiánya, a bánat sohasem múlt el. Ahogy a front elvonult, s a háborúnak vége lett, nagymamának és anyámnak csak hosszas utánjárással sikerült visszaszerezni Lepkét.

Amikor nagyapám hazatért, Lepke, anélkül, hogy gazdáját láthatta volna, legfeljebb a hangját hallhatta, egyszerre örömmel és panaszosan, felnyerített az istállóban. Emberi szem nem maradt szárazon a háznál. 

Lepke tudott vad is lenni, ami egyszer majdnem tragédiát okozott. Anyám gyermekként segített nagyapámnak a szántásban, elől kantárszáron vezette a lovat, hátul István nyomta a földbe az ekét. Pihenőnél anyám közel állt a lóhoz, hozzá akart nyúlni, ám az csúnyán megrúgta. nagyapám odaszaladt, gyorsan ölbe kapta a megijedt gyereket s berohant vele a tanyába. Szerencsére nem történt nagy baj. Lepke féltékeny lehetett szeretett gazdájára.

Nagyszalonta titkos helyszín nagyapám életében. Salamon Lászlóné, Gizi néni, nagyapám egyik lánytestvérének lánya mesélte nekem, amit aztán levélben is megerősített, hogy 1910, vagyis 12 éves kora körül nagyapám elszökött, világgá ment otthonról – Endrődről Nagyszalontára.

Nem nehéz rávilágítani arra az összefüggésre, hogy apja halála igencsak megviselte a kiskamasz Istvánt, aki éppen akkoriban végezte el az elemi iskola negyedik osztályát. Valószínűsítem, hogy jó esze volt, de nem tanulhatott tovább, ezért lázadt fel a kényszerből meghozott szülői döntés ellen. Istvánnak legidősebb gyermekként kenyérkeresővé kellett válnia, cselédnek adták, hiszen rajta kívül három éhes száj tátogott otthon, plusz az anyja is betegeskedett. Mivel öccse, Vince is okos, tehetséges volt, felnőttként vagyonos gépész lett belőle Gyomán, feltételezem, hogy István sem tanult rosszul.

S hogy miért éppen Nagyszalontára szökött a korai felnőtté válás elől? A XX. század elején már élt Arany János kultusza, Toldi Miklós legendáját pedig elemi iskolában is tanították, ezért elképzelhetőnek tartom, hogy a gyerek fantáziáját megmozgatta a bivalyerős, igazságot kereső, mindig győzedelmeskedő hős, aki a nehéz fával Buda felé mutatja az irányt.

S milyen az élet! Én ezt az egész történetet 2010 körül hallottam először Gizitől, anyám halála után, s jó másfél évtizeddel azok után, hogy nekem is kedves városom lett Nagyszalonta.

Alig tudok valamit anyai nagyapámról, Giricz Istvánról. Ő 1898-ban született és 1961-ben, tehát 63 éves korában halt meg, amikor én még két éves sem voltam, karon ülő gyermek. Személyes emlékem nincs róla, hiszen annyira nem fényes a memóriám, hogy csecsemőkoromra visszagondoljak. Anyám mesélte többször, hogy ebéd utáni borozásnál nagyapám engem poháremelésre és koccintgatásra tanítgatott.

Éjtesse! – selypítgettem anyám szerint, ennyit tudtam kimondani válaszul az „Isten éltesséből!”

Anyám gyakran emlékeztetett rá, hogy nagyapám nagyon szeretett engem, bár ez így van a legtöbb családban, normális esetben a nagyszülők imádják unokáikat. Nagyapám felfedezni vélte rajtam saját vonásait, a szlávosan kerek fejet, a lengyelesen kiugró pofacsontot, a szőkésbarna hajat és kék szemet.

Giricz István a két időpont (születése, halála) között azért katonaként és hadifogolyként bejárta fél Európát, mondhatni, kényszerből világlátott ember volt. Tehát Endrődtől nem csupán a 20 kilométerre lévő Dévaványára vetette a sors, a történelem óceánjában megmerítkezve hol úszott az árral, hol örült, hogy egyáltalán életben marad.

Anyját Hornok Viktóriának hívták, apját Giricz Eleknek. Anyai ágon Gyuriczák, Tímárok, Vaszkók, Knappok sorjáznak – tipikus endrődi nevek. A legrégibb név a családfán Gyuricza Györgyé, aki 1698-ban született, tehát Buda visszafoglalása után 12 évvel.  Nagyapám korán elvesztette apját, a szomorú esetről keveset tudok. Az öregektől úgy hallottam, hogy Elek dédapámra ásás közben ráomlott a kút. Viktória dédanyám ott maradt négy gyermekkel, két fiúval és két lánnyal: Istvánnal, Vincével, Ilonával és Franciskával.

A tanyavilágból az ötvenes évek közepén költöztek be, Dévaványára szüleim és nagyszüleim, ahogy a kor parancsa és a szükség (téeszesítés, a kisbirtok végleges felszámolása) diktálta. A Bíbic út 13. szám alatt építettek szerény, de jó házat vályogból, amely még ma is áll, igaz, azóta többször váltott tulajdonost. Annak idején itt élt még nagyapám felesége, nagymama, Jakus Cecília, apám és anyám, s Ilona nővérem, aki 1955-ben született. Engem 1959-ben már ide hoztak a helyi szülőotthonból.

Szüleim 1953-ban házasodtak össze, közös életüket Csetében, az anyai nagyszülők tanyájában, velük együtt kezdték. Nővérem még lakott kint velük, van is egy közös fénykép apámmal, ahogy állnak a csetei tanya udvarán. Először szüleim jöttek be, aztán a nagyszülők, a lebontott tanya anyagából ragasztottak szobát és konyhát az új házhoz.

Nagyapámék amolyan tanyás emberek voltak endrődi kirajzásukat követően. Szükségből, szegénységből, nyomorból eredeztethető „kalandos” életük során volt tanyájuk Ecsegfalva (akkor Pusztaecseg) határában, Szartoson, háború után Dévaványa közelében, Csetében. Anyámtól tudom, hogy szülei egy időben a gyomai Hármas-Körös hídja tövében is voltak harmadosok, de a nehéz időkben próbálkoztak Décsen, a décsi majorban is, amely valahol Szarvas és Endrőd határában, Örménykúthoz közel található.

Az ennyi idő, száz év távolából is biztos, hogy Giricz nagyapám részt vett az első világháborúban. Az orosz fronton harcolt, hadifogságba került. Mivel 1898-ban született (egy évvel fiatalabb volt Jakus nagymamámnál), úgy gondolom, hogy leghamarabb 1916-ban vonulhatott be. Szolgálata emlékét a soványan csepegtetett családi legendáriumon túl szinte semmi sem őrzi, csupán egy katonakori fénykép. A „cabinet portrait” nyilvánvalóan a hadszíntér közelében ábrázolja nagyapámat, aki tipikusnak nevezhető beállításban ül a „műterem” kőpadján, bal könyökét a háttámlára támasztja, jobb keze a jobb combján nyugszik. Egyenesen a kamerába, az objektívbe néz, arca jellegzetesen kétosztatú, jobb oldali része komoly, komor, baloldala vidámabb, szinte mosolyog. Lábszárát keresztbe veti maga előtt, bakancs fölött lábszárvédő. Combján pihenő kézfeje majdhogynem ökölben, a másik ernyedt, ellazított, félig nyitott. Ruhája közlegényi, paroli nélkül, olyan, amilyet a monarchiás magyar bakák hordtak a nagy háború idején. Bel mellén, a zseb fölött két kitüntetés fityeg. Mondhatni, jóképű legény, hátrafésült haja sötét tónusú, kétoldalra simított bajuszkája szájközépig ér.  Hogy a fénykép a harctér árnyékában ábrázolja nagyapámat, egészen biztos, mert a fotó hátuljára cirill betűkkel írták: fotográfia. Alatta ez olvasható: keratívü cohranjájutszja.

Az első világháborúban keleti fronton belül hol harcolt nagyapám, hol töltötte a hadifogságot? Erre nézve nincs semmilyen forrás.  A második világháború után erről hallgatni illett. Anyám szerint nagyapám olykor felidézte, amint megmártózott a Fekete-tengerben, s talán a lovát is csutakolta…

Kicsivel több a forrás István második világháborús szerepéről, de nem sokkal. Munkaszolgálatosként vonult be, nyilvánvalóan a korára való tekintettel, hiszen a XIX. század végén született, s már túllépett a negyvenen, közeledett az ötvenhez. Gondolom, azt is figyelembe vették, hogy a nagyháborúban hadifogságba esett. Anyám emlegette, hogy nagyapám a második világháborúban Paksnál szökött meg az orosz fogságból, s gyalog indult haza Pusztaecsegre, Szartosra. Tettét utólag sem csúsztatás bátornak nevezni, hiszen ez nem volt kockázatmentes, az életével játszott, másfelől ő már tudta, mi várna reá odakint…

Hogyan éltek ők ott, Pusztaecsegen , a huszadik század harmincas-negyvenes éveiben? Még az sem állapítható meg pontosan, hogy Endrődről, a Giricz- és a Jakus-család tűzhelyének közeléből mikor költöztek ide – de valószínűsíthető, hogy már a húszas években, a Nagyatádi Szabó István-féle földprogram idején.

Szartos Ecsegfalva és Dévaványa között található tájrész, előbbitől 2-3 kilométerre. Évtizedekig azt sem emlegették szüleim, hogy anyám apjának itt volt a tanyája, a szocializmust ennyire eluralta a kollektív hallgatás. Később, amikor már autót vezettem és erre haladt utunk, anyámmal megálltunk itt és begyalogoltunk az úttól pár száz méterre, az egykori tanya helyére. Hogy nézett ki a helyszín? A földutat traktorok keréknyomai túrták fel, jobbról és balról gabonatáblák, a háttérben a Dévaványa-Ecsegfalva-Kisújszállás közötti vasúti szárnyvonal töltésének nyoma. Érdekes, hogy a tanya helyén facsoport maradt, melyet nem irtottak ki még a téesz fénykora idején sem. Akácok, pár gyümölcsfa (nyilván nem az eredetiek), nádas, földtúrások. Anyám érezhetően elérzékenyült, amikor közel hetven éves korában nehéz gyermekkora helyszínének maradványaival találkozott.

Nagyapám (és fia) öt holdon gazdálkodott itt, ahogy anno mondták, törpebirtokos volt, lóval és kocsival. A gyümölcsfákat nagyon szerette, szinte biztos, hogy sok ilyet nevelt, a cefréből pálinkát főzött, befőttre, lekvárra futotta. Egy helytörténeti, mezőgazdálkodással foglalkozó könyv (Tolnai-féle) név szerint említi Giricz Istvánt, aki szociális okból ültetésre barackfákat kapott az államtól.

Hogy milyen keményen dolgoztak itt nagymamámmal, arról sok mindent elmond az anyámtól hallott történetecske. Kendert is ültettek, melyet vagy a közeli Hortobágy-Berettyó vizében, vagy bágergödörben áztattak. Cecília nagymama a vasúti töltés mentén gyalog vitte az árut az endrődi piacra, ami oda-vissza 50-60 kilométer.

Legendás lova egy volt nagyapámnak, Lepke, legalábbis csak ennek az egynek az emlékét őrizte meg az idő. Anyám felidézte, hogy amikor nagyapámat a második világháború idején munkaszolgálatra vitték, Lepkét is berendelték közmunkára, majd egy másik parasztembernek kiadták dolgozni. Ám az illető mostohán bánt Lepkével, ütötte-verte, s a szadizmust olyannyira túlzásba vitte, hogy a vemhes ló vemhe megszakadt. A ló, elvesztvén kedves gazdáját, másnak nem húzott úgy, mint neki. Lepke egy életen át őrizte a testi és lelki sebeket, a belőle kirugdalt kiscsikó szívszorító hiánya, a bánat sohasem múlt el. Ahogy a front elvonult, s a háborúnak vége lett, nagymamának és anyámnak csak hosszas utánjárással sikerült visszaszerezni Lepkét.

Amikor nagyapám hazatért, Lepke, anélkül, hogy gazdáját láthatta volna, legfeljebb a hangját hallhatta, egyszerre örömmel és panaszosan, felnyerített az istállóban. Emberi szem nem maradt szárazon a háznál. 

Lepke tudott vad is lenni, ami egyszer majdnem tragédiát okozott. Anyám gyermekként segített nagyapámnak a szántásban, elől kantárszáron vezette a lovat, hátul István nyomta a földbe az ekét. Pihenőnél anyám közel állt a lóhoz, hozzá akart nyúlni, ám az csúnyán megrúgta. nagyapám odaszaladt, gyorsan ölbe kapta a megijedt gyereket s berohant vele a tanyába. Szerencsére nem történt nagy baj. Lepke féltékeny lehetett szeretett gazdájára.

Nagyszalonta titkos helyszín nagyapám életében. Salamon Lászlóné, Gizi néni, nagyapám egyik lánytestvérének lánya mesélte nekem, amit aztán levélben is megerősített, hogy 1910, vagyis 12 éves kora körül nagyapám elszökött, világgá ment otthonról – Endrődről Nagyszalontára.

Nem nehéz rávilágítani arra az összefüggésre, hogy apja halála igencsak megviselte a kiskamasz Istvánt, aki éppen akkoriban végezte el az elemi iskola negyedik osztályát. Valószínűsítem, hogy jó esze volt, de nem tanulhatott tovább, ezért lázadt fel a kényszerből meghozott szülői döntés ellen. Istvánnak legidősebb gyermekként kenyérkeresővé kellett válnia, cselédnek adták, hiszen rajta kívül három éhes száj tátogott otthon, plusz az anyja is betegeskedett. Mivel öccse, Vince is okos, tehetséges volt, felnőttként vagyonos gépész lett belőle Gyomán, feltételezem, hogy István sem tanult rosszul.

S hogy miért éppen Nagyszalontára szökött a korai felnőtté válás elől? A XX. század elején már élt Arany János kultusza, Toldi Miklós legendáját pedig elemi iskolában is tanították, ezért elképzelhetőnek tartom, hogy a gyerek fantáziáját megmozgatta a bivalyerős, igazságot kereső, mindig győzedelmeskedő hős, aki a nehéz fával Buda felé mutatja az irányt.

S milyen az élet! Én ezt az egész történetet 2010 körül hallottam először Gizitől, anyám halála után, s jó másfél évtizeddel azok után, hogy nekem is kedves városom lett Nagyszalonta.

Alig tudok valamit anyai nagyapámról, Giricz Istvánról. Ő 1898-ban született és 1961-ben, tehát 63 éves korában halt meg, amikor én még két éves sem voltam, karon ülő gyermek. Személyes emlékem nincs róla, hiszen annyira nem fényes a memóriám, hogy csecsemőkoromra visszagondoljak. Anyám mesélte többször, hogy ebéd utáni borozásnál nagyapám engem poháremelésre és koccintgatásra tanítgatott.

Éjtesse! – selypítgettem anyám szerint, ennyit tudtam kimondani válaszul az „Isten éltesséből!”

Anyám gyakran emlékeztetett rá, hogy nagyapám nagyon szeretett engem, bár ez így van a legtöbb családban, normális esetben a nagyszülők imádják unokáikat. Nagyapám felfedezni vélte rajtam saját vonásait, a szlávosan kerek fejet, a lengyelesen kiugró pofacsontot, a szőkésbarna hajat és kék szemet.

Giricz István a két időpont (születése, halála) között azért katonaként és hadifogolyként bejárta fél Európát, mondhatni, kényszerből világlátott ember volt. Tehát Endrődtől nem csupán a 20 kilométerre lévő Dévaványára vetette a sors, a történelem óceánjában megmerítkezve hol úszott az árral, hol örült, hogy egyáltalán életben marad.

Anyját Hornok Viktóriának hívták, apját Giricz Eleknek. Anyai ágon Gyuriczák, Tímárok, Vaszkók, Knappok sorjáznak – tipikus endrődi nevek. A legrégibb név a családfán Gyuricza Györgyé, aki 1698-ban született, tehát Buda visszafoglalása után 12 évvel.  Nagyapám korán elvesztette apját, a szomorú esetről keveset tudok. Az öregektől úgy hallottam, hogy Elek dédapámra ásás közben ráomlott a kút. Viktória dédanyám ott maradt négy gyermekkel, két fiúval és két lánnyal: Istvánnal, Vincével, Ilonával és Franciskával.

A tanyavilágból az ötvenes évek közepén költöztek be, Dévaványára szüleim és nagyszüleim, ahogy a kor parancsa és a szükség (téeszesítés, a kisbirtok végleges felszámolása) diktálta. A Bíbic út 13. szám alatt építettek szerény, de jó házat vályogból, amely még ma is áll, igaz, azóta többször váltott tulajdonost. Annak idején itt élt még nagyapám felesége, nagymama, Jakus Cecília, apám és anyám, s Ilona nővérem, aki 1955-ben született. Engem 1959-ben már ide hoztak a helyi szülőotthonból.

Szüleim 1953-ban házasodtak össze, közös életüket Csetében, az anyai nagyszülők tanyájában, velük együtt kezdték. Nővérem még lakott kint velük, van is egy közös fénykép apámmal, ahogy állnak a csetei tanya udvarán. Először szüleim jöttek be, aztán a nagyszülők, a lebontott tanya anyagából ragasztottak szobát és konyhát az új házhoz.

Nagyapámék amolyan tanyás emberek voltak endrődi kirajzásukat követően. Szükségből, szegénységből, nyomorból eredeztethető „kalandos” életük során volt tanyájuk Ecsegfalva (akkor Pusztaecseg) határában, Szartoson, háború után Dévaványa közelében, Csetében. Anyámtól tudom, hogy szülei egy időben a gyomai Hármas-Körös hídja tövében is voltak harmadosok, de a nehéz időkben próbálkoztak Décsen, a décsi majorban is, amely valahol Szarvas és Endrőd határában, Örménykúthoz közel található.

Az ennyi idő, száz év távolából is biztos, hogy Giricz nagyapám részt vett az első világháborúban. Az orosz fronton harcolt, hadifogságba került. Mivel 1898-ban született (egy évvel fiatalabb volt Jakus nagymamámnál), úgy gondolom, hogy leghamarabb 1916-ban vonulhatott be. Szolgálata emlékét a soványan csepegtetett családi legendáriumon túl szinte semmi sem őrzi, csupán egy katonakori fénykép. A „cabinet portrait” nyilvánvalóan a hadszíntér közelében ábrázolja nagyapámat, aki tipikusnak nevezhető beállításban ül a „műterem” kőpadján, bal könyökét a háttámlára támasztja, jobb keze a jobb combján nyugszik. Egyenesen a kamerába, az objektívbe néz, arca jellegzetesen kétosztatú, jobb oldali része komoly, komor, baloldala vidámabb, szinte mosolyog. Lábszárát keresztbe veti maga előtt, bakancs fölött lábszárvédő. Combján pihenő kézfeje majdhogynem ökölben, a másik ernyedt, ellazított, félig nyitott. Ruhája közlegényi, paroli nélkül, olyan, amilyet a monarchiás magyar bakák hordtak a nagy háború idején. Bel mellén, a zseb fölött két kitüntetés fityeg. Mondhatni, jóképű legény, hátrafésült haja sötét tónusú, kétoldalra simított bajuszkája szájközépig ér.  Hogy a fénykép a harctér árnyékában ábrázolja nagyapámat, egészen biztos, mert a fotó hátuljára cirill betűkkel írták: fotográfia. Alatta ez olvasható: keratívü cohranjájutszja.

Az első világháborúban keleti fronton belül hol harcolt nagyapám, hol töltötte a hadifogságot? Erre nézve nincs semmilyen forrás.  A második világháború után erről hallgatni illett. Anyám szerint nagyapám olykor felidézte, amint megmártózott a Fekete-tengerben, s talán a lovát is csutakolta…

Kicsivel több a forrás István második világháborús szerepéről, de nem sokkal. Munkaszolgálatosként vonult be, nyilvánvalóan a korára való tekintettel, hiszen a XIX. század végén született, s már túllépett a negyvenen, közeledett az ötvenhez. Gondolom, azt is figyelembe vették, hogy a nagyháborúban hadifogságba esett. Anyám emlegette, hogy nagyapám a második világháborúban Paksnál szökött meg az orosz fogságból, s gyalog indult haza Pusztaecsegre, Szartosra. Tettét utólag sem csúsztatás bátornak nevezni, hiszen ez nem volt kockázatmentes, az életével játszott, másfelől ő már tudta, mi várna reá odakint…

Hogyan éltek ők ott, Pusztaecsegen , a huszadik század harmincas-negyvenes éveiben? Még az sem állapítható meg pontosan, hogy Endrődről, a Giricz- és a Jakus-család tűzhelyének közeléből mikor költöztek ide – de valószínűsíthető, hogy már a húszas években, a Nagyatádi Szabó István-féle földprogram idején.

Szartos Ecsegfalva és Dévaványa között található tájrész, előbbitől 2-3 kilométerre. Évtizedekig azt sem emlegették szüleim, hogy anyám apjának itt volt a tanyája, a szocializmust ennyire eluralta a kollektív hallgatás. Később, amikor már autót vezettem és erre haladt utunk, anyámmal megálltunk itt és begyalogoltunk az úttól pár száz méterre, az egykori tanya helyére. Hogy nézett ki a helyszín? A földutat traktorok keréknyomai túrták fel, jobbról és balról gabonatáblák, a háttérben a Dévaványa-Ecsegfalva-Kisújszállás közötti vasúti szárnyvonal töltésének nyoma. Érdekes, hogy a tanya helyén facsoport maradt, melyet nem irtottak ki még a téesz fénykora idején sem. Akácok, pár gyümölcsfa (nyilván nem az eredetiek), nádas, földtúrások. Anyám érezhetően elérzékenyült, amikor közel hetven éves korában nehéz gyermekkora helyszínének maradványaival találkozott.

Nagyapám (és fia) öt holdon gazdálkodott itt, ahogy anno mondták, törpebirtokos volt, lóval és kocsival. A gyümölcsfákat nagyon szerette, szinte biztos, hogy sok ilyet nevelt, a cefréből pálinkát főzött, befőttre, lekvárra futotta. Egy helytörténeti, mezőgazdálkodással foglalkozó könyv (Tolnai-féle) név szerint említi Giricz Istvánt, aki szociális okból ültetésre barackfákat kapott az államtól.

Hogy milyen keményen dolgoztak itt nagymamámmal, arról sok mindent elmond az anyámtól hallott történetecske. Kendert is ültettek, melyet vagy a közeli Hortobágy-Berettyó vizében, vagy bágergödörben áztattak. Cecília nagymama a vasúti töltés mentén gyalog vitte az árut az endrődi piacra, ami oda-vissza 50-60 kilométer.

Legendás lova egy volt nagyapámnak, Lepke, legalábbis csak ennek az egynek az emlékét őrizte meg az idő. Anyám felidézte, hogy amikor nagyapámat a második világháború idején munkaszolgálatra vitték, Lepkét is berendelték közmunkára, majd egy másik parasztembernek kiadták dolgozni. Ám az illető mostohán bánt Lepkével, ütötte-verte, s a szadizmust olyannyira túlzásba vitte, hogy a vemhes ló vemhe megszakadt. A ló, elvesztvén kedves gazdáját, másnak nem húzott úgy, mint neki. Lepke egy életen át őrizte a testi és lelki sebeket, a belőle kirugdalt kiscsikó szívszorító hiánya, a bánat sohasem múlt el. Ahogy a front elvonult, s a háborúnak vége lett, nagymamának és anyámnak csak hosszas utánjárással sikerült visszaszerezni Lepkét.

Amikor nagyapám hazatért, Lepke, anélkül, hogy gazdáját láthatta volna, legfeljebb a hangját hallhatta, egyszerre örömmel és panaszosan, felnyerített az istállóban. Emberi szem nem maradt szárazon a háznál. 

Lepke tudott vad is lenni, ami egyszer majdnem tragédiát okozott. Anyám gyermekként segített nagyapámnak a szántásban, elől kantárszáron vezette a lovat, hátul István nyomta a földbe az ekét. Pihenőnél anyám közel állt a lóhoz, hozzá akart nyúlni, ám az csúnyán megrúgta. nagyapám odaszaladt, gyorsan ölbe kapta a megijedt gyereket s berohant vele a tanyába. Szerencsére nem történt nagy baj. Lepke féltékeny lehetett szeretett gazdájára.

Nagyszalonta titkos helyszín nagyapám életében. Salamon Lászlóné, Gizi néni, nagyapám egyik lánytestvérének lánya mesélte nekem, amit aztán levélben is megerősített, hogy 1910, vagyis 12 éves kora körül nagyapám elszökött, világgá ment otthonról – Endrődről Nagyszalontára.

Nem nehéz rávilágítani arra az összefüggésre, hogy apja halála igencsak megviselte a kiskamasz Istvánt, aki éppen akkoriban végezte el az elemi iskola negyedik osztályát. Valószínűsítem, hogy jó esze volt, de nem tanulhatott tovább, ezért lázadt fel a kényszerből meghozott szülői döntés ellen. Istvánnak legidősebb gyermekként kenyérkeresővé kellett válnia, cselédnek adták, hiszen rajta kívül három éhes száj tátogott otthon, plusz az anyja is betegeskedett. Mivel öccse, Vince is okos, tehetséges volt, felnőttként vagyonos gépész lett belőle Gyomán, feltételezem, hogy István sem tanult rosszul.

S hogy miért éppen Nagyszalontára szökött a korai felnőtté válás elől? A XX. század elején már élt Arany János kultusza, Toldi Miklós legendáját pedig elemi iskolában is tanították, ezért elképzelhetőnek tartom, hogy a gyerek fantáziáját megmozgatta a bivalyerős, igazságot kereső, mindig győzedelmeskedő hős, aki a nehéz fával Buda felé mutatja az irányt.

S milyen az élet! Én ezt az egész történetet 2010 körül hallottam először Gizitől, anyám halála után, s jó másfél évtizeddel azok után, hogy nekem is kedves városom lett Nagyszalonta.

Alig tudok valamit anyai nagyapámról, Giricz Istvánról. Ő 1898-ban született és 1961-ben, tehát 63 éves korában halt meg, amikor én még két éves sem voltam, karon ülő gyermek. Személyes emlékem nincs róla, hiszen annyira nem fényes a memóriám, hogy csecsemőkoromra visszagondoljak. Anyám mesélte többször, hogy ebéd utáni borozásnál nagyapám engem poháremelésre és koccintgatásra tanítgatott.

Éjtesse! – selypítgettem anyám szerint, ennyit tudtam kimondani válaszul az „Isten éltesséből!”

Anyám gyakran emlékeztetett rá, hogy nagyapám nagyon szeretett engem, bár ez így van a legtöbb családban, normális esetben a nagyszülők imádják unokáikat. Nagyapám felfedezni vélte rajtam saját vonásait, a szlávosan kerek fejet, a lengyelesen kiugró pofacsontot, a szőkésbarna hajat és kék szemet.

Giricz István a két időpont (születése, halála) között azért katonaként és hadifogolyként bejárta fél Európát, mondhatni, kényszerből világlátott ember volt. Tehát Endrődtől nem csupán a 20 kilométerre lévő Dévaványára vetette a sors, a történelem óceánjában megmerítkezve hol úszott az árral, hol örült, hogy egyáltalán életben marad.

Anyját Hornok Viktóriának hívták, apját Giricz Eleknek. Anyai ágon Gyuriczák, Tímárok, Vaszkók, Knappok sorjáznak – tipikus endrődi nevek. A legrégibb név a családfán Gyuricza Györgyé, aki 1698-ban született, tehát Buda visszafoglalása után 12 évvel.  Nagyapám korán elvesztette apját, a szomorú esetről keveset tudok. Az öregektől úgy hallottam, hogy Elek dédapámra ásás közben ráomlott a kút. Viktória dédanyám ott maradt négy gyermekkel, két fiúval és két lánnyal: Istvánnal, Vincével, Ilonával és Franciskával.

A tanyavilágból az ötvenes évek közepén költöztek be, Dévaványára szüleim és nagyszüleim, ahogy a kor parancsa és a szükség (téeszesítés, a kisbirtok végleges felszámolása) diktálta. A Bíbic út 13. szám alatt építettek szerény, de jó házat vályogból, amely még ma is áll, igaz, azóta többször váltott tulajdonost. Annak idején itt élt még nagyapám felesége, nagymama, Jakus Cecília, apám és anyám, s Ilona nővérem, aki 1955-ben született. Engem 1959-ben már ide hoztak a helyi szülőotthonból.

Szüleim 1953-ban házasodtak össze, közös életüket Csetében, az anyai nagyszülők tanyájában, velük együtt kezdték. Nővérem még lakott kint velük, van is egy közös fénykép apámmal, ahogy állnak a csetei tanya udvarán. Először szüleim jöttek be, aztán a nagyszülők, a lebontott tanya anyagából ragasztottak szobát és konyhát az új házhoz.

Nagyapámék amolyan tanyás emberek voltak endrődi kirajzásukat követően. Szükségből, szegénységből, nyomorból eredeztethető „kalandos” életük során volt tanyájuk Ecsegfalva (akkor Pusztaecseg) határában, Szartoson, háború után Dévaványa közelében, Csetében. Anyámtól tudom, hogy szülei egy időben a gyomai Hármas-Körös hídja tövében is voltak harmadosok, de a nehéz időkben próbálkoztak Décsen, a décsi majorban is, amely valahol Szarvas és Endrőd határában, Örménykúthoz közel található.

Az ennyi idő, száz év távolából is biztos, hogy Giricz nagyapám részt vett az első világháborúban. Az orosz fronton harcolt, hadifogságba került. Mivel 1898-ban született (egy évvel fiatalabb volt Jakus nagymamámnál), úgy gondolom, hogy leghamarabb 1916-ban vonulhatott be. Szolgálata emlékét a soványan csepegtetett családi legendáriumon túl szinte semmi sem őrzi, csupán egy katonakori fénykép. A „cabinet portrait” nyilvánvalóan a hadszíntér közelében ábrázolja nagyapámat, aki tipikusnak nevezhető beállításban ül a „műterem” kőpadján, bal könyökét a háttámlára támasztja, jobb keze a jobb combján nyugszik. Egyenesen a kamerába, az objektívbe néz, arca jellegzetesen kétosztatú, jobb oldali része komoly, komor, baloldala vidámabb, szinte mosolyog. Lábszárát keresztbe veti maga előtt, bakancs fölött lábszárvédő. Combján pihenő kézfeje majdhogynem ökölben, a másik ernyedt, ellazított, félig nyitott. Ruhája közlegényi, paroli nélkül, olyan, amilyet a monarchiás magyar bakák hordtak a nagy háború idején. Bel mellén, a zseb fölött két kitüntetés fityeg. Mondhatni, jóképű legény, hátrafésült haja sötét tónusú, kétoldalra simított bajuszkája szájközépig ér.  Hogy a fénykép a harctér árnyékában ábrázolja nagyapámat, egészen biztos, mert a fotó hátuljára cirill betűkkel írták: fotográfia. Alatta ez olvasható: keratívü cohranjájutszja.

Az első világháborúban keleti fronton belül hol harcolt nagyapám, hol töltötte a hadifogságot? Erre nézve nincs semmilyen forrás.  A második világháború után erről hallgatni illett. Anyám szerint nagyapám olykor felidézte, amint megmártózott a Fekete-tengerben, s talán a lovát is csutakolta…

Kicsivel több a forrás István második világháborús szerepéről, de nem sokkal. Munkaszolgálatosként vonult be, nyilvánvalóan a korára való tekintettel, hiszen a XIX. század végén született, s már túllépett a negyvenen, közeledett az ötvenhez. Gondolom, azt is figyelembe vették, hogy a nagyháborúban hadifogságba esett. Anyám emlegette, hogy nagyapám a második világháborúban Paksnál szökött meg az orosz fogságból, s gyalog indult haza Pusztaecsegre, Szartosra. Tettét utólag sem csúsztatás bátornak nevezni, hiszen ez nem volt kockázatmentes, az életével játszott, másfelől ő már tudta, mi várna reá odakint…

Hogyan éltek ők ott, Pusztaecsegen , a huszadik század harmincas-negyvenes éveiben? Még az sem állapítható meg pontosan, hogy Endrődről, a Giricz- és a Jakus-család tűzhelyének közeléből mikor költöztek ide – de valószínűsíthető, hogy már a húszas években, a Nagyatádi Szabó István-féle földprogram idején.

Szartos Ecsegfalva és Dévaványa között található tájrész, előbbitől 2-3 kilométerre. Évtizedekig azt sem emlegették szüleim, hogy anyám apjának itt volt a tanyája, a szocializmust ennyire eluralta a kollektív hallgatás. Később, amikor már autót vezettem és erre haladt utunk, anyámmal megálltunk itt és begyalogoltunk az úttól pár száz méterre, az egykori tanya helyére. Hogy nézett ki a helyszín? A földutat traktorok keréknyomai túrták fel, jobbról és balról gabonatáblák, a háttérben a Dévaványa-Ecsegfalva-Kisújszállás közötti vasúti szárnyvonal töltésének nyoma. Érdekes, hogy a tanya helyén facsoport maradt, melyet nem irtottak ki még a téesz fénykora idején sem. Akácok, pár gyümölcsfa (nyilván nem az eredetiek), nádas, földtúrások. Anyám érezhetően elérzékenyült, amikor közel hetven éves korában nehéz gyermekkora helyszínének maradványaival találkozott.

Nagyapám (és fia) öt holdon gazdálkodott itt, ahogy anno mondták, törpebirtokos volt, lóval és kocsival. A gyümölcsfákat nagyon szerette, szinte biztos, hogy sok ilyet nevelt, a cefréből pálinkát főzött, befőttre, lekvárra futotta. Egy helytörténeti, mezőgazdálkodással foglalkozó könyv (Tolnai-féle) név szerint említi Giricz Istvánt, aki szociális okból ültetésre barackfákat kapott az államtól.

Hogy milyen keményen dolgoztak itt nagymamámmal, arról sok mindent elmond az anyámtól hallott történetecske. Kendert is ültettek, melyet vagy a közeli Hortobágy-Berettyó vizében, vagy bágergödörben áztattak. Cecília nagymama a vasúti töltés mentén gyalog vitte az árut az endrődi piacra, ami oda-vissza 50-60 kilométer.

Legendás lova egy volt nagyapámnak, Lepke, legalábbis csak ennek az egynek az emlékét őrizte meg az idő. Anyám felidézte, hogy amikor nagyapámat a második világháború idején munkaszolgálatra vitték, Lepkét is berendelték közmunkára, majd egy másik parasztembernek kiadták dolgozni. Ám az illető mostohán bánt Lepkével, ütötte-verte, s a szadizmust olyannyira túlzásba vitte, hogy a vemhes ló vemhe megszakadt. A ló, elvesztvén kedves gazdáját, másnak nem húzott úgy, mint neki. Lepke egy életen át őrizte a testi és lelki sebeket, a belőle kirugdalt kiscsikó szívszorító hiánya, a bánat sohasem múlt el. Ahogy a front elvonult, s a háborúnak vége lett, nagymamának és anyámnak csak hosszas utánjárással sikerült visszaszerezni Lepkét.

Amikor nagyapám hazatért, Lepke, anélkül, hogy gazdáját láthatta volna, legfeljebb a hangját hallhatta, egyszerre örömmel és panaszosan, felnyerített az istállóban. Emberi szem nem maradt szárazon a háznál. 

Lepke tudott vad is lenni, ami egyszer majdnem tragédiát okozott. Anyám gyermekként segített nagyapámnak a szántásban, elől kantárszáron vezette a lovat, hátul István nyomta a földbe az ekét. Pihenőnél anyám közel állt a lóhoz, hozzá akart nyúlni, ám az csúnyán megrúgta. nagyapám odaszaladt, gyorsan ölbe kapta a megijedt gyereket s berohant vele a tanyába. Szerencsére nem történt nagy baj. Lepke féltékeny lehetett szeretett gazdájára.

Nagyszalonta titkos helyszín nagyapám életében. Salamon Lászlóné, Gizi néni, nagyapám egyik lánytestvérének lánya mesélte nekem, amit aztán levélben is megerősített, hogy 1910, vagyis 12 éves kora körül nagyapám elszökött, világgá ment otthonról – Endrődről Nagyszalontára.

Nem nehéz rávilágítani arra az összefüggésre, hogy apja halála igencsak megviselte a kiskamasz Istvánt, aki éppen akkoriban végezte el az elemi iskola negyedik osztályát. Valószínűsítem, hogy jó esze volt, de nem tanulhatott tovább, ezért lázadt fel a kényszerből meghozott szülői döntés ellen. Istvánnak legidősebb gyermekként kenyérkeresővé kellett válnia, cselédnek adták, hiszen rajta kívül három éhes száj tátogott otthon, plusz az anyja is betegeskedett. Mivel öccse, Vince is okos, tehetséges volt, felnőttként vagyonos gépész lett belőle Gyomán, feltételezem, hogy István sem tanult rosszul.

S hogy miért éppen Nagyszalontára szökött a korai felnőtté válás elől? A XX. század elején már élt Arany János kultusza, Toldi Miklós legendáját pedig elemi iskolában is tanították, ezért elképzelhetőnek tartom, hogy a gyerek fantáziáját megmozgatta a bivalyerős, igazságot kereső, mindig győzedelmeskedő hős, aki a nehéz fával Buda felé mutatja az irányt.

S milyen az élet! Én ezt az egész történetet 2010 körül hallottam először Gizitől, anyám halála után, s jó másfél évtizeddel azok után, hogy nekem is kedves városom lett Nagyszalonta.

Alig tudok valamit anyai nagyapámról, Giricz Istvánról. Ő 1898-ban született és 1961-ben, tehát 63 éves korában halt meg, amikor én még két éves sem voltam, karon ülő gyermek. Személyes emlékem nincs róla, hiszen annyira nem fényes a memóriám, hogy csecsemőkoromra visszagondoljak. Anyám mesélte többször, hogy ebéd utáni borozásnál nagyapám engem poháremelésre és koccintgatásra tanítgatott.

Éjtesse! – selypítgettem anyám szerint, ennyit tudtam kimondani válaszul az „Isten éltesséből!”

Anyám gyakran emlékeztetett rá, hogy nagyapám nagyon szeretett engem, bár ez így van a legtöbb családban, normális esetben a nagyszülők imádják unokáikat. Nagyapám felfedezni vélte rajtam saját vonásait, a szlávosan kerek fejet, a lengyelesen kiugró pofacsontot, a szőkésbarna hajat és kék szemet.

Giricz István a két időpont (születése, halála) között azért katonaként és hadifogolyként bejárta fél Európát, mondhatni, kényszerből világlátott ember volt. Tehát Endrődtől nem csupán a 20 kilométerre lévő Dévaványára vetette a sors, a történelem óceánjában megmerítkezve hol úszott az árral, hol örült, hogy egyáltalán életben marad.

Anyját Hornok Viktóriának hívták, apját Giricz Eleknek. Anyai ágon Gyuriczák, Tímárok, Vaszkók, Knappok sorjáznak – tipikus endrődi nevek. A legrégibb név a családfán Gyuricza Györgyé, aki 1698-ban született, tehát Buda visszafoglalása után 12 évvel.  Nagyapám korán elvesztette apját, a szomorú esetről keveset tudok. Az öregektől úgy hallottam, hogy Elek dédapámra ásás közben ráomlott a kút. Viktória dédanyám ott maradt négy gyermekkel, két fiúval és két lánnyal: Istvánnal, Vincével, Ilonával és Franciskával.

A tanyavilágból az ötvenes évek közepén költöztek be, Dévaványára szüleim és nagyszüleim, ahogy a kor parancsa és a szükség (téeszesítés, a kisbirtok végleges felszámolása) diktálta. A Bíbic út 13. szám alatt építettek szerény, de jó házat vályogból, amely még ma is áll, igaz, azóta többször váltott tulajdonost. Annak idején itt élt még nagyapám felesége, nagymama, Jakus Cecília, apám és anyám, s Ilona nővérem, aki 1955-ben született. Engem 1959-ben már ide hoztak a helyi szülőotthonból.

Szüleim 1953-ban házasodtak össze, közös életüket Csetében, az anyai nagyszülők tanyájában, velük együtt kezdték. Nővérem még lakott kint velük, van is egy közös fénykép apámmal, ahogy állnak a csetei tanya udvarán. Először szüleim jöttek be, aztán a nagyszülők, a lebontott tanya anyagából ragasztottak szobát és konyhát az új házhoz.

Nagyapámék amolyan tanyás emberek voltak endrődi kirajzásukat követően. Szükségből, szegénységből, nyomorból eredeztethető „kalandos” életük során volt tanyájuk Ecsegfalva (akkor Pusztaecseg) határában, Szartoson, háború után Dévaványa közelében, Csetében. Anyámtól tudom, hogy szülei egy időben a gyomai Hármas-Körös hídja tövében is voltak harmadosok, de a nehéz időkben próbálkoztak Décsen, a décsi majorban is, amely valahol Szarvas és Endrőd határában, Örménykúthoz közel található.

Az ennyi idő, száz év távolából is biztos, hogy Giricz nagyapám részt vett az első világháborúban. Az orosz fronton harcolt, hadifogságba került. Mivel 1898-ban született (egy évvel fiatalabb volt Jakus nagymamámnál), úgy gondolom, hogy leghamarabb 1916-ban vonulhatott be. Szolgálata emlékét a soványan csepegtetett családi legendáriumon túl szinte semmi sem őrzi, csupán egy katonakori fénykép. A „cabinet portrait” nyilvánvalóan a hadszíntér közelében ábrázolja nagyapámat, aki tipikusnak nevezhető beállításban ül a „műterem” kőpadján, bal könyökét a háttámlára támasztja, jobb keze a jobb combján nyugszik. Egyenesen a kamerába, az objektívbe néz, arca jellegzetesen kétosztatú, jobb oldali része komoly, komor, baloldala vidámabb, szinte mosolyog. Lábszárát keresztbe veti maga előtt, bakancs fölött lábszárvédő. Combján pihenő kézfeje majdhogynem ökölben, a másik ernyedt, ellazított, félig nyitott. Ruhája közlegényi, paroli nélkül, olyan, amilyet a monarchiás magyar bakák hordtak a nagy háború idején. Bel mellén, a zseb fölött két kitüntetés fityeg. Mondhatni, jóképű legény, hátrafésült haja sötét tónusú, kétoldalra simított bajuszkája szájközépig ér.  Hogy a fénykép a harctér árnyékában ábrázolja nagyapámat, egészen biztos, mert a fotó hátuljára cirill betűkkel írták: fotográfia. Alatta ez olvasható: keratívü cohranjájutszja.

Az első világháborúban keleti fronton belül hol harcolt nagyapám, hol töltötte a hadifogságot? Erre nézve nincs semmilyen forrás.  A második világháború után erről hallgatni illett. Anyám szerint nagyapám olykor felidézte, amint megmártózott a Fekete-tengerben, s talán a lovát is csutakolta…

Kicsivel több a forrás István második világháborús szerepéről, de nem sokkal. Munkaszolgálatosként vonult be, nyilvánvalóan a korára való tekintettel, hiszen a XIX. század végén született, s már túllépett a negyvenen, közeledett az ötvenhez. Gondolom, azt is figyelembe vették, hogy a nagyháborúban hadifogságba esett. Anyám emlegette, hogy nagyapám a második világháborúban Paksnál szökött meg az orosz fogságból, s gyalog indult haza Pusztaecsegre, Szartosra. Tettét utólag sem csúsztatás bátornak nevezni, hiszen ez nem volt kockázatmentes, az életével játszott, másfelől ő már tudta, mi várna reá odakint…

Hogyan éltek ők ott, Pusztaecsegen , a huszadik század harmincas-negyvenes éveiben? Még az sem állapítható meg pontosan, hogy Endrődről, a Giricz- és a Jakus-család tűzhelyének közeléből mikor költöztek ide – de valószínűsíthető, hogy már a húszas években, a Nagyatádi Szabó István-féle földprogram idején.

Szartos Ecsegfalva és Dévaványa között található tájrész, előbbitől 2-3 kilométerre. Évtizedekig azt sem emlegették szüleim, hogy anyám apjának itt volt a tanyája, a szocializmust ennyire eluralta a kollektív hallgatás. Később, amikor már autót vezettem és erre haladt utunk, anyámmal megálltunk itt és begyalogoltunk az úttól pár száz méterre, az egykori tanya helyére. Hogy nézett ki a helyszín? A földutat traktorok keréknyomai túrták fel, jobbról és balról gabonatáblák, a háttérben a Dévaványa-Ecsegfalva-Kisújszállás közötti vasúti szárnyvonal töltésének nyoma. Érdekes, hogy a tanya helyén facsoport maradt, melyet nem irtottak ki még a téesz fénykora idején sem. Akácok, pár gyümölcsfa (nyilván nem az eredetiek), nádas, földtúrások. Anyám érezhetően elérzékenyült, amikor közel hetven éves korában nehéz gyermekkora helyszínének maradványaival találkozott.

Nagyapám (és fia) öt holdon gazdálkodott itt, ahogy anno mondták, törpebirtokos volt, lóval és kocsival. A gyümölcsfákat nagyon szerette, szinte biztos, hogy sok ilyet nevelt, a cefréből pálinkát főzött, befőttre, lekvárra futotta. Egy helytörténeti, mezőgazdálkodással foglalkozó könyv (Tolnai-féle) név szerint említi Giricz Istvánt, aki szociális okból ültetésre barackfákat kapott az államtól.

Hogy milyen keményen dolgoztak itt nagymamámmal, arról sok mindent elmond az anyámtól hallott történetecske. Kendert is ültettek, melyet vagy a közeli Hortobágy-Berettyó vizében, vagy bágergödörben áztattak. Cecília nagymama a vasúti töltés mentén gyalog vitte az árut az endrődi piacra, ami oda-vissza 50-60 kilométer.

Legendás lova egy volt nagyapámnak, Lepke, legalábbis csak ennek az egynek az emlékét őrizte meg az idő. Anyám felidézte, hogy amikor nagyapámat a második világháború idején munkaszolgálatra vitték, Lepkét is berendelték közmunkára, majd egy másik parasztembernek kiadták dolgozni. Ám az illető mostohán bánt Lepkével, ütötte-verte, s a szadizmust olyannyira túlzásba vitte, hogy a vemhes ló vemhe megszakadt. A ló, elvesztvén kedves gazdáját, másnak nem húzott úgy, mint neki. Lepke egy életen át őrizte a testi és lelki sebeket, a belőle kirugdalt kiscsikó szívszorító hiánya, a bánat sohasem múlt el. Ahogy a front elvonult, s a háborúnak vége lett, nagymamának és anyámnak csak hosszas utánjárással sikerült visszaszerezni Lepkét.

Amikor nagyapám hazatért, Lepke, anélkül, hogy gazdáját láthatta volna, legfeljebb a hangját hallhatta, egyszerre örömmel és panaszosan, felnyerített az istállóban. Emberi szem nem maradt szárazon a háznál. 

Lepke tudott vad is lenni, ami egyszer majdnem tragédiát okozott. Anyám gyermekként segített nagyapámnak a szántásban, elől kantárszáron vezette a lovat, hátul István nyomta a földbe az ekét. Pihenőnél anyám közel állt a lóhoz, hozzá akart nyúlni, ám az csúnyán megrúgta. nagyapám odaszaladt, gyorsan ölbe kapta a megijedt gyereket s berohant vele a tanyába. Szerencsére nem történt nagy baj. Lepke féltékeny lehetett szeretett gazdájára.

Nagyszalonta titkos helyszín nagyapám életében. Salamon Lászlóné, Gizi néni, nagyapám egyik lánytestvérének lánya mesélte nekem, amit aztán levélben is megerősített, hogy 1910, vagyis 12 éves kora körül nagyapám elszökött, világgá ment otthonról – Endrődről Nagyszalontára.

Nem nehéz rávilágítani arra az összefüggésre, hogy apja halála igencsak megviselte a kiskamasz Istvánt, aki éppen akkoriban végezte el az elemi iskola negyedik osztályát. Valószínűsítem, hogy jó esze volt, de nem tanulhatott tovább, ezért lázadt fel a kényszerből meghozott szülői döntés ellen. Istvánnak legidősebb gyermekként kenyérkeresővé kellett válnia, cselédnek adták, hiszen rajta kívül három éhes száj tátogott otthon, plusz az anyja is betegeskedett. Mivel öccse, Vince is okos, tehetséges volt, felnőttként vagyonos gépész lett belőle Gyomán, feltételezem, hogy István sem tanult rosszul.

S hogy miért éppen Nagyszalontára szökött a korai felnőtté válás elől? A XX. század elején már élt Arany János kultusza, Toldi Miklós legendáját pedig elemi iskolában is tanították, ezért elképzelhetőnek tartom, hogy a gyerek fantáziáját megmozgatta a bivalyerős, igazságot kereső, mindig győzedelmeskedő hős, aki a nehéz fával Buda felé mutatja az irányt.

S milyen az élet! Én ezt az egész történetet 2010 körül hallottam először Gizitől, anyám halála után, s jó másfél évtizeddel azok után, hogy nekem is kedves városom lett Nagyszalonta.

Alig tudok valamit anyai nagyapámról, Giricz Istvánról. Ő 1898-ban született és 1961-ben, tehát 63 éves korában halt meg, amikor én még két éves sem voltam, karon ülő gyermek. Személyes emlékem nincs róla, hiszen annyira nem fényes a memóriám, hogy csecsemőkoromra visszagondoljak. Anyám mesélte többször, hogy ebéd utáni borozásnál nagyapám engem poháremelésre és koccintgatásra tanítgatott.

Éjtesse! – selypítgettem anyám szerint, ennyit tudtam kimondani válaszul az „Isten éltesséből!”

Anyám gyakran emlékeztetett rá, hogy nagyapám nagyon szeretett engem, bár ez így van a legtöbb családban, normális esetben a nagyszülők imádják unokáikat. Nagyapám felfedezni vélte rajtam saját vonásait, a szlávosan kerek fejet, a lengyelesen kiugró pofacsontot, a szőkésbarna hajat és kék szemet.

Giricz István a két időpont (születése, halála) között azért katonaként és hadifogolyként bejárta fél Európát, mondhatni, kényszerből világlátott ember volt. Tehát Endrődtől nem csupán a 20 kilométerre lévő Dévaványára vetette a sors, a történelem óceánjában megmerítkezve hol úszott az árral, hol örült, hogy egyáltalán életben marad.

Anyját Hornok Viktóriának hívták, apját Giricz Eleknek. Anyai ágon Gyuriczák, Tímárok, Vaszkók, Knappok sorjáznak – tipikus endrődi nevek. A legrégibb név a családfán Gyuricza Györgyé, aki 1698-ban született, tehát Buda visszafoglalása után 12 évvel.  Nagyapám korán elvesztette apját, a szomorú esetről keveset tudok. Az öregektől úgy hallottam, hogy Elek dédapámra ásás közben ráomlott a kút. Viktória dédanyám ott maradt négy gyermekkel, két fiúval és két lánnyal: Istvánnal, Vincével, Ilonával és Franciskával.

A tanyavilágból az ötvenes évek közepén költöztek be, Dévaványára szüleim és nagyszüleim, ahogy a kor parancsa és a szükség (téeszesítés, a kisbirtok végleges felszámolása) diktálta. A Bíbic út 13. szám alatt építettek szerény, de jó házat vályogból, amely még ma is áll, igaz, azóta többször váltott tulajdonost. Annak idején itt élt még nagyapám felesége, nagymama, Jakus Cecília, apám és anyám, s Ilona nővérem, aki 1955-ben született. Engem 1959-ben már ide hoztak a helyi szülőotthonból.

Szüleim 1953-ban házasodtak össze, közös életüket Csetében, az anyai nagyszülők tanyájában, velük együtt kezdték. Nővérem még lakott kint velük, van is egy közös fénykép apámmal, ahogy állnak a csetei tanya udvarán. Először szüleim jöttek be, aztán a nagyszülők, a lebontott tanya anyagából ragasztottak szobát és konyhát az új házhoz.

Nagyapámék amolyan tanyás emberek voltak endrődi kirajzásukat követően. Szükségből, szegénységből, nyomorból eredeztethető „kalandos” életük során volt tanyájuk Ecsegfalva (akkor Pusztaecseg) határában, Szartoson, háború után Dévaványa közelében, Csetében. Anyámtól tudom, hogy szülei egy időben a gyomai Hármas-Körös hídja tövében is voltak harmadosok, de a nehéz időkben próbálkoztak Décsen, a décsi majorban is, amely valahol Szarvas és Endrőd határában, Örménykúthoz közel található.

Az ennyi idő, száz év távolából is biztos, hogy Giricz nagyapám részt vett az első világháborúban. Az orosz fronton harcolt, hadifogságba került. Mivel 1898-ban született (egy évvel fiatalabb volt Jakus nagymamámnál), úgy gondolom, hogy leghamarabb 1916-ban vonulhatott be. Szolgálata emlékét a soványan csepegtetett családi legendáriumon túl szinte semmi sem őrzi, csupán egy katonakori fénykép. A „cabinet portrait” nyilvánvalóan a hadszíntér közelében ábrázolja nagyapámat, aki tipikusnak nevezhető beállításban ül a „műterem” kőpadján, bal könyökét a háttámlára támasztja, jobb keze a jobb combján nyugszik. Egyenesen a kamerába, az objektívbe néz, arca jellegzetesen kétosztatú, jobb oldali része komoly, komor, baloldala vidámabb, szinte mosolyog. Lábszárát keresztbe veti maga előtt, bakancs fölött lábszárvédő. Combján pihenő kézfeje majdhogynem ökölben, a másik ernyedt, ellazított, félig nyitott. Ruhája közlegényi, paroli nélkül, olyan, amilyet a monarchiás magyar bakák hordtak a nagy háború idején. Bel mellén, a zseb fölött két kitüntetés fityeg. Mondhatni, jóképű legény, hátrafésült haja sötét tónusú, kétoldalra simított bajuszkája szájközépig ér.  Hogy a fénykép a harctér árnyékában ábrázolja nagyapámat, egészen biztos, mert a fotó hátuljára cirill betűkkel írták: fotográfia. Alatta ez olvasható: keratívü cohranjájutszja.

Az első világháborúban keleti fronton belül hol harcolt nagyapám, hol töltötte a hadifogságot? Erre nézve nincs semmilyen forrás.  A második világháború után erről hallgatni illett. Anyám szerint nagyapám olykor felidézte, amint megmártózott a Fekete-tengerben, s talán a lovát is csutakolta…

Kicsivel több a forrás István második világháborús szerepéről, de nem sokkal. Munkaszolgálatosként vonult be, nyilvánvalóan a korára való tekintettel, hiszen a XIX. század végén született, s már túllépett a negyvenen, közeledett az ötvenhez. Gondolom, azt is figyelembe vették, hogy a nagyháborúban hadifogságba esett. Anyám emlegette, hogy nagyapám a második világháborúban Paksnál szökött meg az orosz fogságból, s gyalog indult haza Pusztaecsegre, Szartosra. Tettét utólag sem csúsztatás bátornak nevezni, hiszen ez nem volt kockázatmentes, az életével játszott, másfelől ő már tudta, mi várna reá odakint…

Hogyan éltek ők ott, Pusztaecsegen , a huszadik század harmincas-negyvenes éveiben? Még az sem állapítható meg pontosan, hogy Endrődről, a Giricz- és a Jakus-család tűzhelyének közeléből mikor költöztek ide – de valószínűsíthető, hogy már a húszas években, a Nagyatádi Szabó István-féle földprogram idején.

Szartos Ecsegfalva és Dévaványa között található tájrész, előbbitől 2-3 kilométerre. Évtizedekig azt sem emlegették szüleim, hogy anyám apjának itt volt a tanyája, a szocializmust ennyire eluralta a kollektív hallgatás. Később, amikor már autót vezettem és erre haladt utunk, anyámmal megálltunk itt és begyalogoltunk az úttól pár száz méterre, az egykori tanya helyére. Hogy nézett ki a helyszín? A földutat traktorok keréknyomai túrták fel, jobbról és balról gabonatáblák, a háttérben a Dévaványa-Ecsegfalva-Kisújszállás közötti vasúti szárnyvonal töltésének nyoma. Érdekes, hogy a tanya helyén facsoport maradt, melyet nem irtottak ki még a téesz fénykora idején sem. Akácok, pár gyümölcsfa (nyilván nem az eredetiek), nádas, földtúrások. Anyám érezhetően elérzékenyült, amikor közel hetven éves korában nehéz gyermekkora helyszínének maradványaival találkozott.

Nagyapám (és fia) öt holdon gazdálkodott itt, ahogy anno mondták, törpebirtokos volt, lóval és kocsival. A gyümölcsfákat nagyon szerette, szinte biztos, hogy sok ilyet nevelt, a cefréből pálinkát főzött, befőttre, lekvárra futotta. Egy helytörténeti, mezőgazdálkodással foglalkozó könyv (Tolnai-féle) név szerint említi Giricz Istvánt, aki szociális okból ültetésre barackfákat kapott az államtól.

Hogy milyen keményen dolgoztak itt nagymamámmal, arról sok mindent elmond az anyámtól hallott történetecske. Kendert is ültettek, melyet vagy a közeli Hortobágy-Berettyó vizében, vagy bágergödörben áztattak. Cecília nagymama a vasúti töltés mentén gyalog vitte az árut az endrődi piacra, ami oda-vissza 50-60 kilométer.

Legendás lova egy volt nagyapámnak, Lepke, legalábbis csak ennek az egynek az emlékét őrizte meg az idő. Anyám felidézte, hogy amikor nagyapámat a második világháború idején munkaszolgálatra vitték, Lepkét is berendelték közmunkára, majd egy másik parasztembernek kiadták dolgozni. Ám az illető mostohán bánt Lepkével, ütötte-verte, s a szadizmust olyannyira túlzásba vitte, hogy a vemhes ló vemhe megszakadt. A ló, elvesztvén kedves gazdáját, másnak nem húzott úgy, mint neki. Lepke egy életen át őrizte a testi és lelki sebeket, a belőle kirugdalt kiscsikó szívszorító hiánya, a bánat sohasem múlt el. Ahogy a front elvonult, s a háborúnak vége lett, nagymamának és anyámnak csak hosszas utánjárással sikerült visszaszerezni Lepkét.

Amikor nagyapám hazatért, Lepke, anélkül, hogy gazdáját láthatta volna, legfeljebb a hangját hallhatta, egyszerre örömmel és panaszosan, felnyerített az istállóban. Emberi szem nem maradt szárazon a háznál. 

Lepke tudott vad is lenni, ami egyszer majdnem tragédiát okozott. Anyám gyermekként segített nagyapámnak a szántásban, elől kantárszáron vezette a lovat, hátul István nyomta a földbe az ekét. Pihenőnél anyám közel állt a lóhoz, hozzá akart nyúlni, ám az csúnyán megrúgta. nagyapám odaszaladt, gyorsan ölbe kapta a megijedt gyereket s berohant vele a tanyába. Szerencsére nem történt nagy baj. Lepke féltékeny lehetett szeretett gazdájára.

Nagyszalonta titkos helyszín nagyapám életében. Salamon Lászlóné, Gizi néni, nagyapám egyik lánytestvérének lánya mesélte nekem, amit aztán levélben is megerősített, hogy 1910, vagyis 12 éves kora körül nagyapám elszökött, világgá ment otthonról – Endrődről Nagyszalontára.

Nem nehéz rávilágítani arra az összefüggésre, hogy apja halála igencsak megviselte a kiskamasz Istvánt, aki éppen akkoriban végezte el az elemi iskola negyedik osztályát. Valószínűsítem, hogy jó esze volt, de nem tanulhatott tovább, ezért lázadt fel a kényszerből meghozott szülői döntés ellen. Istvánnak legidősebb gyermekként kenyérkeresővé kellett válnia, cselédnek adták, hiszen rajta kívül három éhes száj tátogott otthon, plusz az anyja is betegeskedett. Mivel öccse, Vince is okos, tehetséges volt, felnőttként vagyonos gépész lett belőle Gyomán, feltételezem, hogy István sem tanult rosszul.

S hogy miért éppen Nagyszalontára szökött a korai felnőtté válás elől? A XX. század elején már élt Arany János kultusza, Toldi Miklós legendáját pedig elemi iskolában is tanították, ezért elképzelhetőnek tartom, hogy a gyerek fantáziáját megmozgatta a bivalyerős, igazságot kereső, mindig győzedelmeskedő hős, aki a nehéz fával Buda felé mutatja az irányt.

S milyen az élet! Én ezt az egész történetet 2010 körül hallottam először Gizitől, anyám halála után, s jó másfél évtizeddel azok után, hogy nekem is kedves városom lett Nagyszalonta.

Alig tudok valamit anyai nagyapámról, Giricz Istvánról. Ő 1898-ban született és 1961-ben, tehát 63 éves korában halt meg, amikor én még két éves sem voltam, karon ülő gyermek. Személyes emlékem nincs róla, hiszen annyira nem fényes a memóriám, hogy csecsemőkoromra visszagondoljak. Anyám mesélte többször, hogy ebéd utáni borozásnál nagyapám engem poháremelésre és koccintgatásra tanítgatott.

Éjtesse! – selypítgettem anyám szerint, ennyit tudtam kimondani válaszul az „Isten éltesséből!”

Anyám gyakran emlékeztetett rá, hogy nagyapám nagyon szeretett engem, bár ez így van a legtöbb családban, normális esetben a nagyszülők imádják unokáikat. Nagyapám felfedezni vélte rajtam saját vonásait, a szlávosan kerek fejet, a lengyelesen kiugró pofacsontot, a szőkésbarna hajat és kék szemet.

Giricz István a két időpont (születése, halála) között azért katonaként és hadifogolyként bejárta fél Európát, mondhatni, kényszerből világlátott ember volt. Tehát Endrődtől nem csupán a 20 kilométerre lévő Dévaványára vetette a sors, a történelem óceánjában megmerítkezve hol úszott az árral, hol örült, hogy egyáltalán életben marad.

Anyját Hornok Viktóriának hívták, apját Giricz Eleknek. Anyai ágon Gyuriczák, Tímárok, Vaszkók, Knappok sorjáznak – tipikus endrődi nevek. A legrégibb név a családfán Gyuricza Györgyé, aki 1698-ban született, tehát Buda visszafoglalása után 12 évvel.  Nagyapám korán elvesztette apját, a szomorú esetről keveset tudok. Az öregektől úgy hallottam, hogy Elek dédapámra ásás közben ráomlott a kút. Viktória dédanyám ott maradt négy gyermekkel, két fiúval és két lánnyal: Istvánnal, Vincével, Ilonával és Franciskával.

A tanyavilágból az ötvenes évek közepén költöztek be, Dévaványára szüleim és nagyszüleim, ahogy a kor parancsa és a szükség (téeszesítés, a kisbirtok végleges felszámolása) diktálta. A Bíbic út 13. szám alatt építettek szerény, de jó házat vályogból, amely még ma is áll, igaz, azóta többször váltott tulajdonost. Annak idején itt élt még nagyapám felesége, nagymama, Jakus Cecília, apám és anyám, s Ilona nővérem, aki 1955-ben született. Engem 1959-ben már ide hoztak a helyi szülőotthonból.

Szüleim 1953-ban házasodtak össze, közös életüket Csetében, az anyai nagyszülők tanyájában, velük együtt kezdték. Nővérem még lakott kint velük, van is egy közös fénykép apámmal, ahogy állnak a csetei tanya udvarán. Először szüleim jöttek be, aztán a nagyszülők, a lebontott tanya anyagából ragasztottak szobát és konyhát az új házhoz.

Nagyapámék amolyan tanyás emberek voltak endrődi kirajzásukat követően. Szükségből, szegénységből, nyomorból eredeztethető „kalandos” életük során volt tanyájuk Ecsegfalva (akkor Pusztaecseg) határában, Szartoson, háború után Dévaványa közelében, Csetében. Anyámtól tudom, hogy szülei egy időben a gyomai Hármas-Körös hídja tövében is voltak harmadosok, de a nehéz időkben próbálkoztak Décsen, a décsi majorban is, amely valahol Szarvas és Endrőd határában, Örménykúthoz közel található.

Az ennyi idő, száz év távolából is biztos, hogy Giricz nagyapám részt vett az első világháborúban. Az orosz fronton harcolt, hadifogságba került. Mivel 1898-ban született (egy évvel fiatalabb volt Jakus nagymamámnál), úgy gondolom, hogy leghamarabb 1916-ban vonulhatott be. Szolgálata emlékét a soványan csepegtetett családi legendáriumon túl szinte semmi sem őrzi, csupán egy katonakori fénykép. A „cabinet portrait” nyilvánvalóan a hadszíntér közelében ábrázolja nagyapámat, aki tipikusnak nevezhető beállításban ül a „műterem” kőpadján, bal könyökét a háttámlára támasztja, jobb keze a jobb combján nyugszik. Egyenesen a kamerába, az objektívbe néz, arca jellegzetesen kétosztatú, jobb oldali része komoly, komor, baloldala vidámabb, szinte mosolyog. Lábszárát keresztbe veti maga előtt, bakancs fölött lábszárvédő. Combján pihenő kézfeje majdhogynem ökölben, a másik ernyedt, ellazított, félig nyitott. Ruhája közlegényi, paroli nélkül, olyan, amilyet a monarchiás magyar bakák hordtak a nagy háború idején. Bel mellén, a zseb fölött két kitüntetés fityeg. Mondhatni, jóképű legény, hátrafésült haja sötét tónusú, kétoldalra simított bajuszkája szájközépig ér.  Hogy a fénykép a harctér árnyékában ábrázolja nagyapámat, egészen biztos, mert a fotó hátuljára cirill betűkkel írták: fotográfia. Alatta ez olvasható: keratívü cohranjájutszja.

Az első világháborúban keleti fronton belül hol harcolt nagyapám, hol töltötte a hadifogságot? Erre nézve nincs semmilyen forrás.  A második világháború után erről hallgatni illett. Anyám szerint nagyapám olykor felidézte, amint megmártózott a Fekete-tengerben, s talán a lovát is csutakolta…

Kicsivel több a forrás István második világháborús szerepéről, de nem sokkal. Munkaszolgálatosként vonult be, nyilvánvalóan a korára való tekintettel, hiszen a XIX. század végén született, s már túllépett a negyvenen, közeledett az ötvenhez. Gondolom, azt is figyelembe vették, hogy a nagyháborúban hadifogságba esett. Anyám emlegette, hogy nagyapám a második világháborúban Paksnál szökött meg az orosz fogságból, s gyalog indult haza Pusztaecsegre, Szartosra. Tettét utólag sem csúsztatás bátornak nevezni, hiszen ez nem volt kockázatmentes, az életével játszott, másfelől ő már tudta, mi várna reá odakint…

Hogyan éltek ők ott, Pusztaecsegen , a huszadik század harmincas-negyvenes éveiben? Még az sem állapítható meg pontosan, hogy Endrődről, a Giricz- és a Jakus-család tűzhelyének közeléből mikor költöztek ide – de valószínűsíthető, hogy már a húszas években, a Nagyatádi Szabó István-féle földprogram idején.

Szartos Ecsegfalva és Dévaványa között található tájrész, előbbitől 2-3 kilométerre. Évtizedekig azt sem emlegették szüleim, hogy anyám apjának itt volt a tanyája, a szocializmust ennyire eluralta a kollektív hallgatás. Később, amikor már autót vezettem és erre haladt utunk, anyámmal megálltunk itt és begyalogoltunk az úttól pár száz méterre, az egykori tanya helyére. Hogy nézett ki a helyszín? A földutat traktorok keréknyomai túrták fel, jobbról és balról gabonatáblák, a háttérben a Dévaványa-Ecsegfalva-Kisújszállás közötti vasúti szárnyvonal töltésének nyoma. Érdekes, hogy a tanya helyén facsoport maradt, melyet nem irtottak ki még a téesz fénykora idején sem. Akácok, pár gyümölcsfa (nyilván nem az eredetiek), nádas, földtúrások. Anyám érezhetően elérzékenyült, amikor közel hetven éves korában nehéz gyermekkora helyszínének maradványaival találkozott.

Nagyapám (és fia) öt holdon gazdálkodott itt, ahogy anno mondták, törpebirtokos volt, lóval és kocsival. A gyümölcsfákat nagyon szerette, szinte biztos, hogy sok ilyet nevelt, a cefréből pálinkát főzött, befőttre, lekvárra futotta. Egy helytörténeti, mezőgazdálkodással foglalkozó könyv (Tolnai-féle) név szerint említi Giricz Istvánt, aki szociális okból ültetésre barackfákat kapott az államtól.

Hogy milyen keményen dolgoztak itt nagymamámmal, arról sok mindent elmond az anyámtól hallott történetecske. Kendert is ültettek, melyet vagy a közeli Hortobágy-Berettyó vizében, vagy bágergödörben áztattak. Cecília nagymama a vasúti töltés mentén gyalog vitte az árut az endrődi piacra, ami oda-vissza 50-60 kilométer.

Legendás lova egy volt nagyapámnak, Lepke, legalábbis csak ennek az egynek az emlékét őrizte meg az idő. Anyám felidézte, hogy amikor nagyapámat a második világháború idején munkaszolgálatra vitték, Lepkét is berendelték közmunkára, majd egy másik parasztembernek kiadták dolgozni. Ám az illető mostohán bánt Lepkével, ütötte-verte, s a szadizmust olyannyira túlzásba vitte, hogy a vemhes ló vemhe megszakadt. A ló, elvesztvén kedves gazdáját, másnak nem húzott úgy, mint neki. Lepke egy életen át őrizte a testi és lelki sebeket, a belőle kirugdalt kiscsikó szívszorító hiánya, a bánat sohasem múlt el. Ahogy a front elvonult, s a háborúnak vége lett, nagymamának és anyámnak csak hosszas utánjárással sikerült visszaszerezni Lepkét.

Amikor nagyapám hazatért, Lepke, anélkül, hogy gazdáját láthatta volna, legfeljebb a hangját hallhatta, egyszerre örömmel és panaszosan, felnyerített az istállóban. Emberi szem nem maradt szárazon a háznál. 

Lepke tudott vad is lenni, ami egyszer majdnem tragédiát okozott. Anyám gyermekként segített nagyapámnak a szántásban, elől kantárszáron vezette a lovat, hátul István nyomta a földbe az ekét. Pihenőnél anyám közel állt a lóhoz, hozzá akart nyúlni, ám az csúnyán megrúgta. nagyapám odaszaladt, gyorsan ölbe kapta a megijedt gyereket s berohant vele a tanyába. Szerencsére nem történt nagy baj. Lepke féltékeny lehetett szeretett gazdájára.

Nagyszalonta titkos helyszín nagyapám életében. Salamon Lászlóné, Gizi néni, nagyapám egyik lánytestvérének lánya mesélte nekem, amit aztán levélben is megerősített, hogy 1910, vagyis 12 éves kora körül nagyapám elszökött, világgá ment otthonról – Endrődről Nagyszalontára.

Nem nehéz rávilágítani arra az összefüggésre, hogy apja halála igencsak megviselte a kiskamasz Istvánt, aki éppen akkoriban végezte el az elemi iskola negyedik osztályát. Valószínűsítem, hogy jó esze volt, de nem tanulhatott tovább, ezért lázadt fel a kényszerből meghozott szülői döntés ellen. Istvánnak legidősebb gyermekként kenyérkeresővé kellett válnia, cselédnek adták, hiszen rajta kívül három éhes száj tátogott otthon, plusz az anyja is betegeskedett. Mivel öccse, Vince is okos, tehetséges volt, felnőttként vagyonos gépész lett belőle Gyomán, feltételezem, hogy István sem tanult rosszul.

S hogy miért éppen Nagyszalontára szökött a korai felnőtté válás elől? A XX. század elején már élt Arany János kultusza, Toldi Miklós legendáját pedig elemi iskolában is tanították, ezért elképzelhetőnek tartom, hogy a gyerek fantáziáját megmozgatta a bivalyerős, igazságot kereső, mindig győzedelmeskedő hős, aki a nehéz fával Buda felé mutatja az irányt.

S milyen az élet! Én ezt az egész történetet 2010 körül hallottam először Gizitől, anyám halála után, s jó másfél évtizeddel azok után, hogy nekem is kedves városom lett Nagyszalonta.

Alig tudok valamit anyai nagyapámról, Giricz Istvánról. Ő 1898-ban született és 1961-ben, tehát 63 éves korában halt meg, amikor én még két éves sem voltam, karon ülő gyermek. Személyes emlékem nincs róla, hiszen annyira nem fényes a memóriám, hogy csecsemőkoromra visszagondoljak. Anyám mesélte többször, hogy ebéd utáni borozásnál nagyapám engem poháremelésre és koccintgatásra tanítgatott.

Éjtesse! – selypítgettem anyám szerint, ennyit tudtam kimondani válaszul az „Isten éltesséből!”

Anyám gyakran emlékeztetett rá, hogy nagyapám nagyon szeretett engem, bár ez így van a legtöbb családban, normális esetben a nagyszülők imádják unokáikat. Nagyapám felfedezni vélte rajtam saját vonásait, a szlávosan kerek fejet, a lengyelesen kiugró pofacsontot, a szőkésbarna hajat és kék szemet.

Giricz István a két időpont (születése, halála) között azért katonaként és hadifogolyként bejárta fél Európát, mondhatni, kényszerből világlátott ember volt. Tehát Endrődtől nem csupán a 20 kilométerre lévő Dévaványára vetette a sors, a történelem óceánjában megmerítkezve hol úszott az árral, hol örült, hogy egyáltalán életben marad.

Anyját Hornok Viktóriának hívták, apját Giricz Eleknek. Anyai ágon Gyuriczák, Tímárok, Vaszkók, Knappok sorjáznak – tipikus endrődi nevek. A legrégibb név a családfán Gyuricza Györgyé, aki 1698-ban született, tehát Buda visszafoglalása után 12 évvel.  Nagyapám korán elvesztette apját, a szomorú esetről keveset tudok. Az öregektől úgy hallottam, hogy Elek dédapámra ásás közben ráomlott a kút. Viktória dédanyám ott maradt négy gyermekkel, két fiúval és két lánnyal: Istvánnal, Vincével, Ilonával és Franciskával.

A tanyavilágból az ötvenes évek közepén költöztek be, Dévaványára szüleim és nagyszüleim, ahogy a kor parancsa és a szükség (téeszesítés, a kisbirtok végleges felszámolása) diktálta. A Bíbic út 13. szám alatt építettek szerény, de jó házat vályogból, amely még ma is áll, igaz, azóta többször váltott tulajdonost. Annak idején itt élt még nagyapám felesége, nagymama, Jakus Cecília, apám és anyám, s Ilona nővérem, aki 1955-ben született. Engem 1959-ben már ide hoztak a helyi szülőotthonból.

Szüleim 1953-ban házasodtak össze, közös életüket Csetében, az anyai nagyszülők tanyájában, velük együtt kezdték. Nővérem még lakott kint velük, van is egy közös fénykép apámmal, ahogy állnak a csetei tanya udvarán. Először szüleim jöttek be, aztán a nagyszülők, a lebontott tanya anyagából ragasztottak szobát és konyhát az új házhoz.

Nagyapámék amolyan tanyás emberek voltak endrődi kirajzásukat követően. Szükségből, szegénységből, nyomorból eredeztethető „kalandos” életük során volt tanyájuk Ecsegfalva (akkor Pusztaecseg) határában, Szartoson, háború után Dévaványa közelében, Csetében. Anyámtól tudom, hogy szülei egy időben a gyomai Hármas-Körös hídja tövében is voltak harmadosok, de a nehéz időkben próbálkoztak Décsen, a décsi majorban is, amely valahol Szarvas és Endrőd határában, Örménykúthoz közel található.

Az ennyi idő, száz év távolából is biztos, hogy Giricz nagyapám részt vett az első világháborúban. Az orosz fronton harcolt, hadifogságba került. Mivel 1898-ban született (egy évvel fiatalabb volt Jakus nagymamámnál), úgy gondolom, hogy leghamarabb 1916-ban vonulhatott be. Szolgálata emlékét a soványan csepegtetett családi legendáriumon túl szinte semmi sem őrzi, csupán egy katonakori fénykép. A „cabinet portrait” nyilvánvalóan a hadszíntér közelében ábrázolja nagyapámat, aki tipikusnak nevezhető beállításban ül a „műterem” kőpadján, bal könyökét a háttámlára támasztja, jobb keze a jobb combján nyugszik. Egyenesen a kamerába, az objektívbe néz, arca jellegzetesen kétosztatú, jobb oldali része komoly, komor, baloldala vidámabb, szinte mosolyog. Lábszárát keresztbe veti maga előtt, bakancs fölött lábszárvédő. Combján pihenő kézfeje majdhogynem ökölben, a másik ernyedt, ellazított, félig nyitott. Ruhája közlegényi, paroli nélkül, olyan, amilyet a monarchiás magyar bakák hordtak a nagy háború idején. Bel mellén, a zseb fölött két kitüntetés fityeg. Mondhatni, jóképű legény, hátrafésült haja sötét tónusú, kétoldalra simított bajuszkája szájközépig ér.  Hogy a fénykép a harctér árnyékában ábrázolja nagyapámat, egészen biztos, mert a fotó hátuljára cirill betűkkel írták: fotográfia. Alatta ez olvasható: keratívü cohranjájutszja.

Az első világháborúban keleti fronton belül hol harcolt nagyapám, hol töltötte a hadifogságot? Erre nézve nincs semmilyen forrás.  A második világháború után erről hallgatni illett. Anyám szerint nagyapám olykor felidézte, amint megmártózott a Fekete-tengerben, s talán a lovát is csutakolta…

Kicsivel több a forrás István második világháborús szerepéről, de nem sokkal. Munkaszolgálatosként vonult be, nyilvánvalóan a korára való tekintettel, hiszen a XIX. század végén született, s már túllépett a negyvenen, közeledett az ötvenhez. Gondolom, azt is figyelembe vették, hogy a nagyháborúban hadifogságba esett. Anyám emlegette, hogy nagyapám a második világháborúban Paksnál szökött meg az orosz fogságból, s gyalog indult haza Pusztaecsegre, Szartosra. Tettét utólag sem csúsztatás bátornak nevezni, hiszen ez nem volt kockázatmentes, az életével játszott, másfelől ő már tudta, mi várna reá odakint…

Hogyan éltek ők ott, Pusztaecsegen , a huszadik század harmincas-negyvenes éveiben? Még az sem állapítható meg pontosan, hogy Endrődről, a Giricz- és a Jakus-család tűzhelyének közeléből mikor költöztek ide – de valószínűsíthető, hogy már a húszas években, a Nagyatádi Szabó István-féle földprogram idején.

Szartos Ecsegfalva és Dévaványa között található tájrész, előbbitől 2-3 kilométerre. Évtizedekig azt sem emlegették szüleim, hogy anyám apjának itt volt a tanyája, a szocializmust ennyire eluralta a kollektív hallgatás. Később, amikor már autót vezettem és erre haladt utunk, anyámmal megálltunk itt és begyalogoltunk az úttól pár száz méterre, az egykori tanya helyére. Hogy nézett ki a helyszín? A földutat traktorok keréknyomai túrták fel, jobbról és balról gabonatáblák, a háttérben a Dévaványa-Ecsegfalva-Kisújszállás közötti vasúti szárnyvonal töltésének nyoma. Érdekes, hogy a tanya helyén facsoport maradt, melyet nem irtottak ki még a téesz fénykora idején sem. Akácok, pár gyümölcsfa (nyilván nem az eredetiek), nádas, földtúrások. Anyám érezhetően elérzékenyült, amikor közel hetven éves korában nehéz gyermekkora helyszínének maradványaival találkozott.

Nagyapám (és fia) öt holdon gazdálkodott itt, ahogy anno mondták, törpebirtokos volt, lóval és kocsival. A gyümölcsfákat nagyon szerette, szinte biztos, hogy sok ilyet nevelt, a cefréből pálinkát főzött, befőttre, lekvárra futotta. Egy helytörténeti, mezőgazdálkodással foglalkozó könyv (Tolnai-féle) név szerint említi Giricz Istvánt, aki szociális okból ültetésre barackfákat kapott az államtól.

Hogy milyen keményen dolgoztak itt nagymamámmal, arról sok mindent elmond az anyámtól hallott történetecske. Kendert is ültettek, melyet vagy a közeli Hortobágy-Berettyó vizében, vagy bágergödörben áztattak. Cecília nagymama a vasúti töltés mentén gyalog vitte az árut az endrődi piacra, ami oda-vissza 50-60 kilométer.

Legendás lova egy volt nagyapámnak, Lepke, legalábbis csak ennek az egynek az emlékét őrizte meg az idő. Anyám felidézte, hogy amikor nagyapámat a második világháború idején munkaszolgálatra vitték, Lepkét is berendelték közmunkára, majd egy másik parasztembernek kiadták dolgozni. Ám az illető mostohán bánt Lepkével, ütötte-verte, s a szadizmust olyannyira túlzásba vitte, hogy a vemhes ló vemhe megszakadt. A ló, elvesztvén kedves gazdáját, másnak nem húzott úgy, mint neki. Lepke egy életen át őrizte a testi és lelki sebeket, a belőle kirugdalt kiscsikó szívszorító hiánya, a bánat sohasem múlt el. Ahogy a front elvonult, s a háborúnak vége lett, nagymamának és anyámnak csak hosszas utánjárással sikerült visszaszerezni Lepkét.

Amikor nagyapám hazatért, Lepke, anélkül, hogy gazdáját láthatta volna, legfeljebb a hangját hallhatta, egyszerre örömmel és panaszosan, felnyerített az istállóban. Emberi szem nem maradt szárazon a háznál. 

Lepke tudott vad is lenni, ami egyszer majdnem tragédiát okozott. Anyám gyermekként segített nagyapámnak a szántásban, elől kantárszáron vezette a lovat, hátul István nyomta a földbe az ekét. Pihenőnél anyám közel állt a lóhoz, hozzá akart nyúlni, ám az csúnyán megrúgta. nagyapám odaszaladt, gyorsan ölbe kapta a megijedt gyereket s berohant vele a tanyába. Szerencsére nem történt nagy baj. Lepke féltékeny lehetett szeretett gazdájára.

Nagyszalonta titkos helyszín nagyapám életében. Salamon Lászlóné, Gizi néni, nagyapám egyik lánytestvérének lánya mesélte nekem, amit aztán levélben is megerősített, hogy 1910, vagyis 12 éves kora körül nagyapám elszökött, világgá ment otthonról – Endrődről Nagyszalontára.

Nem nehéz rávilágítani arra az összefüggésre, hogy apja halála igencsak megviselte a kiskamasz Istvánt, aki éppen akkoriban végezte el az elemi iskola negyedik osztályát. Valószínűsítem, hogy jó esze volt, de nem tanulhatott tovább, ezért lázadt fel a kényszerből meghozott szülői döntés ellen. Istvánnak legidősebb gyermekként kenyérkeresővé kellett válnia, cselédnek adták, hiszen rajta kívül három éhes száj tátogott otthon, plusz az anyja is betegeskedett. Mivel öccse, Vince is okos, tehetséges volt, felnőttként vagyonos gépész lett belőle Gyomán, feltételezem, hogy István sem tanult rosszul.

S hogy miért éppen Nagyszalontára szökött a korai felnőtté válás elől? A XX. század elején már élt Arany János kultusza, Toldi Miklós legendáját pedig elemi iskolában is tanították, ezért elképzelhetőnek tartom, hogy a gyerek fantáziáját megmozgatta a bivalyerős, igazságot kereső, mindig győzedelmeskedő hős, aki a nehéz fával Buda felé mutatja az irányt.

S milyen az élet! Én ezt az egész történetet 2010 körül hallottam először Gizitől, anyám halála után, s jó másfél évtizeddel azok után, hogy nekem is kedves városom lett Nagyszalonta.

Alig tudok valamit anyai nagyapámról, Giricz Istvánról. Ő 1898-ban született és 1961-ben, tehát 63 éves korában halt meg, amikor én még két éves sem voltam, karon ülő gyermek. Személyes emlékem nincs róla, hiszen annyira nem fényes a memóriám, hogy csecsemőkoromra visszagondoljak. Anyám mesélte többször, hogy ebéd utáni borozásnál nagyapám engem poháremelésre és koccintgatásra tanítgatott.

Éjtesse! – selypítgettem anyám szerint, ennyit tudtam kimondani válaszul az „Isten éltesséből!”

Anyám gyakran emlékeztetett rá, hogy nagyapám nagyon szeretett engem, bár ez így van a legtöbb családban, normális esetben a nagyszülők imádják unokáikat. Nagyapám felfedezni vélte rajtam saját vonásait, a szlávosan kerek fejet, a lengyelesen kiugró pofacsontot, a szőkésbarna hajat és kék szemet.

Giricz István a két időpont (születése, halála) között azért katonaként és hadifogolyként bejárta fél Európát, mondhatni, kényszerből világlátott ember volt. Tehát Endrődtől nem csupán a 20 kilométerre lévő Dévaványára vetette a sors, a történelem óceánjában megmerítkezve hol úszott az árral, hol örült, hogy egyáltalán életben marad.

Anyját Hornok Viktóriának hívták, apját Giricz Eleknek. Anyai ágon Gyuriczák, Tímárok, Vaszkók, Knappok sorjáznak – tipikus endrődi nevek. A legrégibb név a családfán Gyuricza Györgyé, aki 1698-ban született, tehát Buda visszafoglalása után 12 évvel.  Nagyapám korán elvesztette apját, a szomorú esetről keveset tudok. Az öregektől úgy hallottam, hogy Elek dédapámra ásás közben ráomlott a kút. Viktória dédanyám ott maradt négy gyermekkel, két fiúval és két lánnyal: Istvánnal, Vincével, Ilonával és Franciskával.

A tanyavilágból az ötvenes évek közepén költöztek be, Dévaványára szüleim és nagyszüleim, ahogy a kor parancsa és a szükség (téeszesítés, a kisbirtok végleges felszámolása) diktálta. A Bíbic út 13. szám alatt építettek szerény, de jó házat vályogból, amely még ma is áll, igaz, azóta többször váltott tulajdonost. Annak idején itt élt még nagyapám felesége, nagymama, Jakus Cecília, apám és anyám, s Ilona nővérem, aki 1955-ben született. Engem 1959-ben már ide hoztak a helyi szülőotthonból.

Szüleim 1953-ban házasodtak össze, közös életüket Csetében, az anyai nagyszülők tanyájában, velük együtt kezdték. Nővérem még lakott kint velük, van is egy közös fénykép apámmal, ahogy állnak a csetei tanya udvarán. Először szüleim jöttek be, aztán a nagyszülők, a lebontott tanya anyagából ragasztottak szobát és konyhát az új házhoz.

Nagyapámék amolyan tanyás emberek voltak endrődi kirajzásukat követően. Szükségből, szegénységből, nyomorból eredeztethető „kalandos” életük során volt tanyájuk Ecsegfalva (akkor Pusztaecseg) határában, Szartoson, háború után Dévaványa közelében, Csetében. Anyámtól tudom, hogy szülei egy időben a gyomai Hármas-Körös hídja tövében is voltak harmadosok, de a nehéz időkben próbálkoztak Décsen, a décsi majorban is, amely valahol Szarvas és Endrőd határában, Örménykúthoz közel található.

Az ennyi idő, száz év távolából is biztos, hogy Giricz nagyapám részt vett az első világháborúban. Az orosz fronton harcolt, hadifogságba került. Mivel 1898-ban született (egy évvel fiatalabb volt Jakus nagymamámnál), úgy gondolom, hogy leghamarabb 1916-ban vonulhatott be. Szolgálata emlékét a soványan csepegtetett családi legendáriumon túl szinte semmi sem őrzi, csupán egy katonakori fénykép. A „cabinet portrait” nyilvánvalóan a hadszíntér közelében ábrázolja nagyapámat, aki tipikusnak nevezhető beállításban ül a „műterem” kőpadján, bal könyökét a háttámlára támasztja, jobb keze a jobb combján nyugszik. Egyenesen a kamerába, az objektívbe néz, arca jellegzetesen kétosztatú, jobb oldali része komoly, komor, baloldala vidámabb, szinte mosolyog. Lábszárát keresztbe veti maga előtt, bakancs fölött lábszárvédő. Combján pihenő kézfeje majdhogynem ökölben, a másik ernyedt, ellazított, félig nyitott. Ruhája közlegényi, paroli nélkül, olyan, amilyet a monarchiás magyar bakák hordtak a nagy háború idején. Bel mellén, a zseb fölött két kitüntetés fityeg. Mondhatni, jóképű legény, hátrafésült haja sötét tónusú, kétoldalra simított bajuszkája szájközépig ér.  Hogy a fénykép a harctér árnyékában ábrázolja nagyapámat, egészen biztos, mert a fotó hátuljára cirill betűkkel írták: fotográfia. Alatta ez olvasható: keratívü cohranjájutszja.

Az első világháborúban keleti fronton belül hol harcolt nagyapám, hol töltötte a hadifogságot? Erre nézve nincs semmilyen forrás.  A második világháború után erről hallgatni illett. Anyám szerint nagyapám olykor felidézte, amint megmártózott a Fekete-tengerben, s talán a lovát is csutakolta…

Kicsivel több a forrás István második világháborús szerepéről, de nem sokkal. Munkaszolgálatosként vonult be, nyilvánvalóan a korára való tekintettel, hiszen a XIX. század végén született, s már túllépett a negyvenen, közeledett az ötvenhez. Gondolom, azt is figyelembe vették, hogy a nagyháborúban hadifogságba esett. Anyám emlegette, hogy nagyapám a második világháborúban Paksnál szökött meg az orosz fogságból, s gyalog indult haza Pusztaecsegre, Szartosra. Tettét utólag sem csúsztatás bátornak nevezni, hiszen ez nem volt kockázatmentes, az életével játszott, másfelől ő már tudta, mi várna reá odakint…

Hogyan éltek ők ott, Pusztaecsegen , a huszadik század harmincas-negyvenes éveiben? Még az sem állapítható meg pontosan, hogy Endrődről, a Giricz- és a Jakus-család tűzhelyének közeléből mikor költöztek ide – de valószínűsíthető, hogy már a húszas években, a Nagyatádi Szabó István-féle földprogram idején.

Szartos Ecsegfalva és Dévaványa között található tájrész, előbbitől 2-3 kilométerre. Évtizedekig azt sem emlegették szüleim, hogy anyám apjának itt volt a tanyája, a szocializmust ennyire eluralta a kollektív hallgatás. Később, amikor már autót vezettem és erre haladt utunk, anyámmal megálltunk itt és begyalogoltunk az úttól pár száz méterre, az egykori tanya helyére. Hogy nézett ki a helyszín? A földutat traktorok keréknyomai túrták fel, jobbról és balról gabonatáblák, a háttérben a Dévaványa-Ecsegfalva-Kisújszállás közötti vasúti szárnyvonal töltésének nyoma. Érdekes, hogy a tanya helyén facsoport maradt, melyet nem irtottak ki még a téesz fénykora idején sem. Akácok, pár gyümölcsfa (nyilván nem az eredetiek), nádas, földtúrások. Anyám érezhetően elérzékenyült, amikor közel hetven éves korában nehéz gyermekkora helyszínének maradványaival találkozott.

Nagyapám (és fia) öt holdon gazdálkodott itt, ahogy anno mondták, törpebirtokos volt, lóval és kocsival. A gyümölcsfákat nagyon szerette, szinte biztos, hogy sok ilyet nevelt, a cefréből pálinkát főzött, befőttre, lekvárra futotta. Egy helytörténeti, mezőgazdálkodással foglalkozó könyv (Tolnai-féle) név szerint említi Giricz Istvánt, aki szociális okból ültetésre barackfákat kapott az államtól.

Hogy milyen keményen dolgoztak itt nagymamámmal, arról sok mindent elmond az anyámtól hallott történetecske. Kendert is ültettek, melyet vagy a közeli Hortobágy-Berettyó vizében, vagy bágergödörben áztattak. Cecília nagymama a vasúti töltés mentén gyalog vitte az árut az endrődi piacra, ami oda-vissza 50-60 kilométer.

Legendás lova egy volt nagyapámnak, Lepke, legalábbis csak ennek az egynek az emlékét őrizte meg az idő. Anyám felidézte, hogy amikor nagyapámat a második világháború idején munkaszolgálatra vitték, Lepkét is berendelték közmunkára, majd egy másik parasztembernek kiadták dolgozni. Ám az illető mostohán bánt Lepkével, ütötte-verte, s a szadizmust olyannyira túlzásba vitte, hogy a vemhes ló vemhe megszakadt. A ló, elvesztvén kedves gazdáját, másnak nem húzott úgy, mint neki. Lepke egy életen át őrizte a testi és lelki sebeket, a belőle kirugdalt kiscsikó szívszorító hiánya, a bánat sohasem múlt el. Ahogy a front elvonult, s a háborúnak vége lett, nagymamának és anyámnak csak hosszas utánjárással sikerült visszaszerezni Lepkét.

Amikor nagyapám hazatért, Lepke, anélkül, hogy gazdáját láthatta volna, legfeljebb a hangját hallhatta, egyszerre örömmel és panaszosan, felnyerített az istállóban. Emberi szem nem maradt szárazon a háznál. 

Lepke tudott vad is lenni, ami egyszer majdnem tragédiát okozott. Anyám gyermekként segített nagyapámnak a szántásban, elől kantárszáron vezette a lovat, hátul István nyomta a földbe az ekét. Pihenőnél anyám közel állt a lóhoz, hozzá akart nyúlni, ám az csúnyán megrúgta. nagyapám odaszaladt, gyorsan ölbe kapta a megijedt gyereket s berohant vele a tanyába. Szerencsére nem történt nagy baj. Lepke féltékeny lehetett szeretett gazdájára.

Nagyszalonta titkos helyszín nagyapám életében. Salamon Lászlóné, Gizi néni, nagyapám egyik lánytestvérének lánya mesélte nekem, amit aztán levélben is megerősített, hogy 1910, vagyis 12 éves kora körül nagyapám elszökött, világgá ment otthonról – Endrődről Nagyszalontára.

Nem nehéz rávilágítani arra az összefüggésre, hogy apja halála igencsak megviselte a kiskamasz Istvánt, aki éppen akkoriban végezte el az elemi iskola negyedik osztályát. Valószínűsítem, hogy jó esze volt, de nem tanulhatott tovább, ezért lázadt fel a kényszerből meghozott szülői döntés ellen. Istvánnak legidősebb gyermekként kenyérkeresővé kellett válnia, cselédnek adták, hiszen rajta kívül három éhes száj tátogott otthon, plusz az anyja is betegeskedett. Mivel öccse, Vince is okos, tehetséges volt, felnőttként vagyonos gépész lett belőle Gyomán, feltételezem, hogy István sem tanult rosszul.

S hogy miért éppen Nagyszalontára szökött a korai felnőtté válás elől? A XX. század elején már élt Arany János kultusza, Toldi Miklós legendáját pedig elemi iskolában is tanították, ezért elképzelhetőnek tartom, hogy a gyerek fantáziáját megmozgatta a bivalyerős, igazságot kereső, mindig győzedelmeskedő hős, aki a nehéz fával Buda felé mutatja az irányt.

S milyen az élet! Én ezt az egész történetet 2010 körül hallottam először Gizitől, anyám halála után, s jó másfél évtizeddel azok után, hogy nekem is kedves városom lett Nagyszalonta.

Alig tudok valamit anyai nagyapámról, Giricz Istvánról. Ő 1898-ban született és 1961-ben, tehát 63 éves korában halt meg, amikor én még két éves sem voltam, karon ülő gyermek. Személyes emlékem nincs róla, hiszen annyira nem fényes a memóriám, hogy csecsemőkoromra visszagondoljak. Anyám mesélte többször, hogy ebéd utáni borozásnál nagyapám engem poháremelésre és koccintgatásra tanítgatott.

Éjtesse! – selypítgettem anyám szerint, ennyit tudtam kimondani válaszul az „Isten éltesséből!”

Anyám gyakran emlékeztetett rá, hogy nagyapám nagyon szeretett engem, bár ez így van a legtöbb családban, normális esetben a nagyszülők imádják unokáikat. Nagyapám felfedezni vélte rajtam saját vonásait, a szlávosan kerek fejet, a lengyelesen kiugró pofacsontot, a szőkésbarna hajat és kék szemet.

Giricz István a két időpont (születése, halála) között azért katonaként és hadifogolyként bejárta fél Európát, mondhatni, kényszerből világlátott ember volt. Tehát Endrődtől nem csupán a 20 kilométerre lévő Dévaványára vetette a sors, a történelem óceánjában megmerítkezve hol úszott az árral, hol örült, hogy egyáltalán életben marad.

Anyját Hornok Viktóriának hívták, apját Giricz Eleknek. Anyai ágon Gyuriczák, Tímárok, Vaszkók, Knappok sorjáznak – tipikus endrődi nevek. A legrégibb név a családfán Gyuricza Györgyé, aki 1698-ban született, tehát Buda visszafoglalása után 12 évvel.  Nagyapám korán elvesztette apját, a szomorú esetről keveset tudok. Az öregektől úgy hallottam, hogy Elek dédapámra ásás közben ráomlott a kút. Viktória dédanyám ott maradt négy gyermekkel, két fiúval és két lánnyal: Istvánnal, Vincével, Ilonával és Franciskával.

A tanyavilágból az ötvenes évek közepén költöztek be, Dévaványára szüleim és nagyszüleim, ahogy a kor parancsa és a szükség (téeszesítés, a kisbirtok végleges felszámolása) diktálta. A Bíbic út 13. szám alatt építettek szerény, de jó házat vályogból, amely még ma is áll, igaz, azóta többször váltott tulajdonost. Annak idején itt élt még nagyapám felesége, nagymama, Jakus Cecília, apám és anyám, s Ilona nővérem, aki 1955-ben született. Engem 1959-ben már ide hoztak a helyi szülőotthonból.

Szüleim 1953-ban házasodtak össze, közös életüket Csetében, az anyai nagyszülők tanyájában, velük együtt kezdték. Nővérem még lakott kint velük, van is egy közös fénykép apámmal, ahogy állnak a csetei tanya udvarán. Először szüleim jöttek be, aztán a nagyszülők, a lebontott tanya anyagából ragasztottak szobát és konyhát az új házhoz.

Nagyapámék amolyan tanyás emberek voltak endrődi kirajzásukat követően. Szükségből, szegénységből, nyomorból eredeztethető „kalandos” életük során volt tanyájuk Ecsegfalva (akkor Pusztaecseg) határában, Szartoson, háború után Dévaványa közelében, Csetében. Anyámtól tudom, hogy szülei egy időben a gyomai Hármas-Körös hídja tövében is voltak harmadosok, de a nehéz időkben próbálkoztak Décsen, a décsi majorban is, amely valahol Szarvas és Endrőd határában, Örménykúthoz közel található.

Az ennyi idő, száz év távolából is biztos, hogy Giricz nagyapám részt vett az első világháborúban. Az orosz fronton harcolt, hadifogságba került. Mivel 1898-ban született (egy évvel fiatalabb volt Jakus nagymamámnál), úgy gondolom, hogy leghamarabb 1916-ban vonulhatott be. Szolgálata emlékét a soványan csepegtetett családi legendáriumon túl szinte semmi sem őrzi, csupán egy katonakori fénykép. A „cabinet portrait” nyilvánvalóan a hadszíntér közelében ábrázolja nagyapámat, aki tipikusnak nevezhető beállításban ül a „műterem” kőpadján, bal könyökét a háttámlára támasztja, jobb keze a jobb combján nyugszik. Egyenesen a kamerába, az objektívbe néz, arca jellegzetesen kétosztatú, jobb oldali része komoly, komor, baloldala vidámabb, szinte mosolyog. Lábszárát keresztbe veti maga előtt, bakancs fölött lábszárvédő. Combján pihenő kézfeje majdhogynem ökölben, a másik ernyedt, ellazított, félig nyitott. Ruhája közlegényi, paroli nélkül, olyan, amilyet a monarchiás magyar bakák hordtak a nagy háború idején. Bel mellén, a zseb fölött két kitüntetés fityeg. Mondhatni, jóképű legény, hátrafésült haja sötét tónusú, kétoldalra simított bajuszkája szájközépig ér.  Hogy a fénykép a harctér árnyékában ábrázolja nagyapámat, egészen biztos, mert a fotó hátuljára cirill betűkkel írták: fotográfia. Alatta ez olvasható: keratívü cohranjájutszja.

Az első világháborúban keleti fronton belül hol harcolt nagyapám, hol töltötte a hadifogságot? Erre nézve nincs semmilyen forrás.  A második világháború után erről hallgatni illett. Anyám szerint nagyapám olykor felidézte, amint megmártózott a Fekete-tengerben, s talán a lovát is csutakolta…

Kicsivel több a forrás István második világháborús szerepéről, de nem sokkal. Munkaszolgálatosként vonult be, nyilvánvalóan a korára való tekintettel, hiszen a XIX. század végén született, s már túllépett a negyvenen, közeledett az ötvenhez. Gondolom, azt is figyelembe vették, hogy a nagyháborúban hadifogságba esett. Anyám emlegette, hogy nagyapám a második világháborúban Paksnál szökött meg az orosz fogságból, s gyalog indult haza Pusztaecsegre, Szartosra. Tettét utólag sem csúsztatás bátornak nevezni, hiszen ez nem volt kockázatmentes, az életével játszott, másfelől ő már tudta, mi várna reá odakint…

Hogyan éltek ők ott, Pusztaecsegen , a huszadik század harmincas-negyvenes éveiben? Még az sem állapítható meg pontosan, hogy Endrődről, a Giricz- és a Jakus-család tűzhelyének közeléből mikor költöztek ide – de valószínűsíthető, hogy már a húszas években, a Nagyatádi Szabó István-féle földprogram idején.

Szartos Ecsegfalva és Dévaványa között található tájrész, előbbitől 2-3 kilométerre. Évtizedekig azt sem emlegették szüleim, hogy anyám apjának itt volt a tanyája, a szocializmust ennyire eluralta a kollektív hallgatás. Később, amikor már autót vezettem és erre haladt utunk, anyámmal megálltunk itt és begyalogoltunk az úttól pár száz méterre, az egykori tanya helyére. Hogy nézett ki a helyszín? A földutat traktorok keréknyomai túrták fel, jobbról és balról gabonatáblák, a háttérben a Dévaványa-Ecsegfalva-Kisújszállás közötti vasúti szárnyvonal töltésének nyoma. Érdekes, hogy a tanya helyén facsoport maradt, melyet nem irtottak ki még a téesz fénykora idején sem. Akácok, pár gyümölcsfa (nyilván nem az eredetiek), nádas, földtúrások. Anyám érezhetően elérzékenyült, amikor közel hetven éves korában nehéz gyermekkora helyszínének maradványaival találkozott.

Nagyapám (és fia) öt holdon gazdálkodott itt, ahogy anno mondták, törpebirtokos volt, lóval és kocsival. A gyümölcsfákat nagyon szerette, szinte biztos, hogy sok ilyet nevelt, a cefréből pálinkát főzött, befőttre, lekvárra futotta. Egy helytörténeti, mezőgazdálkodással foglalkozó könyv (Tolnai-féle) név szerint említi Giricz Istvánt, aki szociális okból ültetésre barackfákat kapott az államtól.

Hogy milyen keményen dolgoztak itt nagymamámmal, arról sok mindent elmond az anyámtól hallott történetecske. Kendert is ültettek, melyet vagy a közeli Hortobágy-Berettyó vizében, vagy bágergödörben áztattak. Cecília nagymama a vasúti töltés mentén gyalog vitte az árut az endrődi piacra, ami oda-vissza 50-60 kilométer.

Legendás lova egy volt nagyapámnak, Lepke, legalábbis csak ennek az egynek az emlékét őrizte meg az idő. Anyám felidézte, hogy amikor nagyapámat a második világháború idején munkaszolgálatra vitték, Lepkét is berendelték közmunkára, majd egy másik parasztembernek kiadták dolgozni. Ám az illető mostohán bánt Lepkével, ütötte-verte, s a szadizmust olyannyira túlzásba vitte, hogy a vemhes ló vemhe megszakadt. A ló, elvesztvén kedves gazdáját, másnak nem húzott úgy, mint neki. Lepke egy életen át őrizte a testi és lelki sebeket, a belőle kirugdalt kiscsikó szívszorító hiánya, a bánat sohasem múlt el. Ahogy a front elvonult, s a háborúnak vége lett, nagymamának és anyámnak csak hosszas utánjárással sikerült visszaszerezni Lepkét.

Amikor nagyapám hazatért, Lepke, anélkül, hogy gazdáját láthatta volna, legfeljebb a hangját hallhatta, egyszerre örömmel és panaszosan, felnyerített az istállóban. Emberi szem nem maradt szárazon a háznál. 

Lepke tudott vad is lenni, ami egyszer majdnem tragédiát okozott. Anyám gyermekként segített nagyapámnak a szántásban, elől kantárszáron vezette a lovat, hátul István nyomta a földbe az ekét. Pihenőnél anyám közel állt a lóhoz, hozzá akart nyúlni, ám az csúnyán megrúgta. nagyapám odaszaladt, gyorsan ölbe kapta a megijedt gyereket s berohant vele a tanyába. Szerencsére nem történt nagy baj. Lepke féltékeny lehetett szeretett gazdájára.

Nagyszalonta titkos helyszín nagyapám életében. Salamon Lászlóné, Gizi néni, nagyapám egyik lánytestvérének lánya mesélte nekem, amit aztán levélben is megerősített, hogy 1910, vagyis 12 éves kora körül nagyapám elszökött, világgá ment otthonról – Endrődről Nagyszalontára.

Nem nehéz rávilágítani arra az összefüggésre, hogy apja halála igencsak megviselte a kiskamasz Istvánt, aki éppen akkoriban végezte el az elemi iskola negyedik osztályát. Valószínűsítem, hogy jó esze volt, de nem tanulhatott tovább, ezért lázadt fel a kényszerből meghozott szülői döntés ellen. Istvánnak legidősebb gyermekként kenyérkeresővé kellett válnia, cselédnek adták, hiszen rajta kívül három éhes száj tátogott otthon, plusz az anyja is betegeskedett. Mivel öccse, Vince is okos, tehetséges volt, felnőttként vagyonos gépész lett belőle Gyomán, feltételezem, hogy István sem tanult rosszul.

S hogy miért éppen Nagyszalontára szökött a korai felnőtté válás elől? A XX. század elején már élt Arany János kultusza, Toldi Miklós legendáját pedig elemi iskolában is tanították, ezért elképzelhetőnek tartom, hogy a gyerek fantáziáját megmozgatta a bivalyerős, igazságot kereső, mindig győzedelmeskedő hős, aki a nehéz fával Buda felé mutatja az irányt.

S milyen az élet! Én ezt az egész történetet 2010 körül hallottam először Gizitől, anyám halála után, s jó másfél évtizeddel azok után, hogy nekem is kedves városom lett Nagyszalonta.

Alig tudok valamit anyai nagyapámról, Giricz Istvánról. Ő 1898-ban született és 1961-ben, tehát 63 éves korában halt meg, amikor én még két éves sem voltam, karon ülő gyermek. Személyes emlékem nincs róla, hiszen annyira nem fényes a memóriám, hogy csecsemőkoromra visszagondoljak. Anyám mesélte többször, hogy ebéd utáni borozásnál nagyapám engem poháremelésre és koccintgatásra tanítgatott.

Éjtesse! – selypítgettem anyám szerint, ennyit tudtam kimondani válaszul az „Isten éltesséből!”

Anyám gyakran emlékeztetett rá, hogy nagyapám nagyon szeretett engem, bár ez így van a legtöbb családban, normális esetben a nagyszülők imádják unokáikat. Nagyapám felfedezni vélte rajtam saját vonásait, a szlávosan kerek fejet, a lengyelesen kiugró pofacsontot, a szőkésbarna hajat és kék szemet.

Giricz István a két időpont (születése, halála) között azért katonaként és hadifogolyként bejárta fél Európát, mondhatni, kényszerből világlátott ember volt. Tehát Endrődtől nem csupán a 20 kilométerre lévő Dévaványára vetette a sors, a történelem óceánjában megmerítkezve hol úszott az árral, hol örült, hogy egyáltalán életben marad.

Anyját Hornok Viktóriának hívták, apját Giricz Eleknek. Anyai ágon Gyuriczák, Tímárok, Vaszkók, Knappok sorjáznak – tipikus endrődi nevek. A legrégibb név a családfán Gyuricza Györgyé, aki 1698-ban született, tehát Buda visszafoglalása után 12 évvel.  Nagyapám korán elvesztette apját, a szomorú esetről keveset tudok. Az öregektől úgy hallottam, hogy Elek dédapámra ásás közben ráomlott a kút. Viktória dédanyám ott maradt négy gyermekkel, két fiúval és két lánnyal: Istvánnal, Vincével, Ilonával és Franciskával.

A tanyavilágból az ötvenes évek közepén költöztek be, Dévaványára szüleim és nagyszüleim, ahogy a kor parancsa és a szükség (téeszesítés, a kisbirtok végleges felszámolása) diktálta. A Bíbic út 13. szám alatt építettek szerény, de jó házat vályogból, amely még ma is áll, igaz, azóta többször váltott tulajdonost. Annak idején itt élt még nagyapám felesége, nagymama, Jakus Cecília, apám és anyám, s Ilona nővérem, aki 1955-ben született. Engem 1959-ben már ide hoztak a helyi szülőotthonból.

Szüleim 1953-ban házasodtak össze, közös életüket Csetében, az anyai nagyszülők tanyájában, velük együtt kezdték. Nővérem még lakott kint velük, van is egy közös fénykép apámmal, ahogy állnak a csetei tanya udvarán. Először szüleim jöttek be, aztán a nagyszülők, a lebontott tanya anyagából ragasztottak szobát és konyhát az új házhoz.

Nagyapámék amolyan tanyás emberek voltak endrődi kirajzásukat követően. Szükségből, szegénységből, nyomorból eredeztethető „kalandos” életük során volt tanyájuk Ecsegfalva (akkor Pusztaecseg) határában, Szartoson, háború után Dévaványa közelében, Csetében. Anyámtól tudom, hogy szülei egy időben a gyomai Hármas-Körös hídja tövében is voltak harmadosok, de a nehéz időkben próbálkoztak Décsen, a décsi majorban is, amely valahol Szarvas és Endrőd határában, Örménykúthoz közel található.

Az ennyi idő, száz év távolából is biztos, hogy Giricz nagyapám részt vett az első világháborúban. Az orosz fronton harcolt, hadifogságba került. Mivel 1898-ban született (egy évvel fiatalabb volt Jakus nagymamámnál), úgy gondolom, hogy leghamarabb 1916-ban vonulhatott be. Szolgálata emlékét a soványan csepegtetett családi legendáriumon túl szinte semmi sem őrzi, csupán egy katonakori fénykép. A „cabinet portrait” nyilvánvalóan a hadszíntér közelében ábrázolja nagyapámat, aki tipikusnak nevezhető beállításban ül a „műterem” kőpadján, bal könyökét a háttámlára támasztja, jobb keze a jobb combján nyugszik. Egyenesen a kamerába, az objektívbe néz, arca jellegzetesen kétosztatú, jobb oldali része komoly, komor, baloldala vidámabb, szinte mosolyog. Lábszárát keresztbe veti maga előtt, bakancs fölött lábszárvédő. Combján pihenő kézfeje majdhogynem ökölben, a másik ernyedt, ellazított, félig nyitott. Ruhája közlegényi, paroli nélkül, olyan, amilyet a monarchiás magyar bakák hordtak a nagy háború idején. Bel mellén, a zseb fölött két kitüntetés fityeg. Mondhatni, jóképű legény, hátrafésült haja sötét tónusú, kétoldalra simított bajuszkája szájközépig ér.  Hogy a fénykép a harctér árnyékában ábrázolja nagyapámat, egészen biztos, mert a fotó hátuljára cirill betűkkel írták: fotográfia. Alatta ez olvasható: keratívü cohranjájutszja.

Az első világháborúban keleti fronton belül hol harcolt nagyapám, hol töltötte a hadifogságot? Erre nézve nincs semmilyen forrás.  A második világháború után erről hallgatni illett. Anyám szerint nagyapám olykor felidézte, amint megmártózott a Fekete-tengerben, s talán a lovát is csutakolta…

Kicsivel több a forrás István második világháborús szerepéről, de nem sokkal. Munkaszolgálatosként vonult be, nyilvánvalóan a korára való tekintettel, hiszen a XIX. század végén született, s már túllépett a negyvenen, közeledett az ötvenhez. Gondolom, azt is figyelembe vették, hogy a nagyháborúban hadifogságba esett. Anyám emlegette, hogy nagyapám a második világháborúban Paksnál szökött meg az orosz fogságból, s gyalog indult haza Pusztaecsegre, Szartosra. Tettét utólag sem csúsztatás bátornak nevezni, hiszen ez nem volt kockázatmentes, az életével játszott, másfelől ő már tudta, mi várna reá odakint…

Hogyan éltek ők ott, Pusztaecsegen , a huszadik század harmincas-negyvenes éveiben? Még az sem állapítható meg pontosan, hogy Endrődről, a Giricz- és a Jakus-család tűzhelyének közeléből mikor költöztek ide – de valószínűsíthető, hogy már a húszas években, a Nagyatádi Szabó István-féle földprogram idején.

Szartos Ecsegfalva és Dévaványa között található tájrész, előbbitől 2-3 kilométerre. Évtizedekig azt sem emlegették szüleim, hogy anyám apjának itt volt a tanyája, a szocializmust ennyire eluralta a kollektív hallgatás. Később, amikor már autót vezettem és erre haladt utunk, anyámmal megálltunk itt és begyalogoltunk az úttól pár száz méterre, az egykori tanya helyére. Hogy nézett ki a helyszín? A földutat traktorok keréknyomai túrták fel, jobbról és balról gabonatáblák, a háttérben a Dévaványa-Ecsegfalva-Kisújszállás közötti vasúti szárnyvonal töltésének nyoma. Érdekes, hogy a tanya helyén facsoport maradt, melyet nem irtottak ki még a téesz fénykora idején sem. Akácok, pár gyümölcsfa (nyilván nem az eredetiek), nádas, földtúrások. Anyám érezhetően elérzékenyült, amikor közel hetven éves korában nehéz gyermekkora helyszínének maradványaival találkozott.

Nagyapám (és fia) öt holdon gazdálkodott itt, ahogy anno mondták, törpebirtokos volt, lóval és kocsival. A gyümölcsfákat nagyon szerette, szinte biztos, hogy sok ilyet nevelt, a cefréből pálinkát főzött, befőttre, lekvárra futotta. Egy helytörténeti, mezőgazdálkodással foglalkozó könyv (Tolnai-féle) név szerint említi Giricz Istvánt, aki szociális okból ültetésre barackfákat kapott az államtól.

Hogy milyen keményen dolgoztak itt nagymamámmal, arról sok mindent elmond az anyámtól hallott történetecske. Kendert is ültettek, melyet vagy a közeli Hortobágy-Berettyó vizében, vagy bágergödörben áztattak. Cecília nagymama a vasúti töltés mentén gyalog vitte az árut az endrődi piacra, ami oda-vissza 50-60 kilométer.

Legendás lova egy volt nagyapámnak, Lepke, legalábbis csak ennek az egynek az emlékét őrizte meg az idő. Anyám felidézte, hogy amikor nagyapámat a második világháború idején munkaszolgálatra vitték, Lepkét is berendelték közmunkára, majd egy másik parasztembernek kiadták dolgozni. Ám az illető mostohán bánt Lepkével, ütötte-verte, s a szadizmust olyannyira túlzásba vitte, hogy a vemhes ló vemhe megszakadt. A ló, elvesztvén kedves gazdáját, másnak nem húzott úgy, mint neki. Lepke egy életen át őrizte a testi és lelki sebeket, a belőle kirugdalt kiscsikó szívszorító hiánya, a bánat sohasem múlt el. Ahogy a front elvonult, s a háborúnak vége lett, nagymamának és anyámnak csak hosszas utánjárással sikerült visszaszerezni Lepkét.

Amikor nagyapám hazatért, Lepke, anélkül, hogy gazdáját láthatta volna, legfeljebb a hangját hallhatta, egyszerre örömmel és panaszosan, felnyerített az istállóban. Emberi szem nem maradt szárazon a háznál. 

Lepke tudott vad is lenni, ami egyszer majdnem tragédiát okozott. Anyám gyermekként segített nagyapámnak a szántásban, elől kantárszáron vezette a lovat, hátul István nyomta a földbe az ekét. Pihenőnél anyám közel állt a lóhoz, hozzá akart nyúlni, ám az csúnyán megrúgta. nagyapám odaszaladt, gyorsan ölbe kapta a megijedt gyereket s berohant vele a tanyába. Szerencsére nem történt nagy baj. Lepke féltékeny lehetett szeretett gazdájára.

Nagyszalonta titkos helyszín nagyapám életében. Salamon Lászlóné, Gizi néni, nagyapám egyik lánytestvérének lánya mesélte nekem, amit aztán levélben is megerősített, hogy 1910, vagyis 12 éves kora körül nagyapám elszökött, világgá ment otthonról – Endrődről Nagyszalontára.

Nem nehéz rávilágítani arra az összefüggésre, hogy apja halála igencsak megviselte a kiskamasz Istvánt, aki éppen akkoriban végezte el az elemi iskola negyedik osztályát. Valószínűsítem, hogy jó esze volt, de nem tanulhatott tovább, ezért lázadt fel a kényszerből meghozott szülői döntés ellen. Istvánnak legidősebb gyermekként kenyérkeresővé kellett válnia, cselédnek adták, hiszen rajta kívül három éhes száj tátogott otthon, plusz az anyja is betegeskedett. Mivel öccse, Vince is okos, tehetséges volt, felnőttként vagyonos gépész lett belőle Gyomán, feltételezem, hogy István sem tanult rosszul.

S hogy miért éppen Nagyszalontára szökött a korai felnőtté válás elől? A XX. század elején már élt Arany János kultusza, Toldi Miklós legendáját pedig elemi iskolában is tanították, ezért elképzelhetőnek tartom, hogy a gyerek fantáziáját megmozgatta a bivalyerős, igazságot kereső, mindig győzedelmeskedő hős, aki a nehéz fával Buda felé mutatja az irányt.

S milyen az élet! Én ezt az egész történetet 2010 körül hallottam először Gizitől, anyám halála után, s jó másfél évtizeddel azok után, hogy nekem is kedves városom lett Nagyszalonta.

Alig tudok valamit anyai nagyapámról, Giricz Istvánról. Ő 1898-ban született és 1961-ben, tehát 63 éves korában halt meg, amikor én még két éves sem voltam, karon ülő gyermek. Személyes emlékem nincs róla, hiszen annyira nem fényes a memóriám, hogy csecsemőkoromra visszagondoljak. Anyám mesélte többször, hogy ebéd utáni borozásnál nagyapám engem poháremelésre és koccintgatásra tanítgatott.

Éjtesse! – selypítgettem anyám szerint, ennyit tudtam kimondani válaszul az „Isten éltesséből!”

Anyám gyakran emlékeztetett rá, hogy nagyapám nagyon szeretett engem, bár ez így van a legtöbb családban, normális esetben a nagyszülők imádják unokáikat. Nagyapám felfedezni vélte rajtam saját vonásait, a szlávosan kerek fejet, a lengyelesen kiugró pofacsontot, a szőkésbarna hajat és kék szemet.

Giricz István a két időpont (születése, halála) között azért katonaként és hadifogolyként bejárta fél Európát, mondhatni, kényszerből világlátott ember volt. Tehát Endrődtől nem csupán a 20 kilométerre lévő Dévaványára vetette a sors, a történelem óceánjában megmerítkezve hol úszott az árral, hol örült, hogy egyáltalán életben marad.

Anyját Hornok Viktóriának hívták, apját Giricz Eleknek. Anyai ágon Gyuriczák, Tímárok, Vaszkók, Knappok sorjáznak – tipikus endrődi nevek. A legrégibb név a családfán Gyuricza Györgyé, aki 1698-ban született, tehát Buda visszafoglalása után 12 évvel.  Nagyapám korán elvesztette apját, a szomorú esetről keveset tudok. Az öregektől úgy hallottam, hogy Elek dédapámra ásás közben ráomlott a kút. Viktória dédanyám ott maradt négy gyermekkel, két fiúval és két lánnyal: Istvánnal, Vincével, Ilonával és Franciskával.

A tanyavilágból az ötvenes évek közepén költöztek be, Dévaványára szüleim és nagyszüleim, ahogy a kor parancsa és a szükség (téeszesítés, a kisbirtok végleges felszámolása) diktálta. A Bíbic út 13. szám alatt építettek szerény, de jó házat vályogból, amely még ma is áll, igaz, azóta többször váltott tulajdonost. Annak idején itt élt még nagyapám felesége, nagymama, Jakus Cecília, apám és anyám, s Ilona nővérem, aki 1955-ben született. Engem 1959-ben már ide hoztak a helyi szülőotthonból.

Szüleim 1953-ban házasodtak össze, közös életüket Csetében, az anyai nagyszülők tanyájában, velük együtt kezdték. Nővérem még lakott kint velük, van is egy közös fénykép apámmal, ahogy állnak a csetei tanya udvarán. Először szüleim jöttek be, aztán a nagyszülők, a lebontott tanya anyagából ragasztottak szobát és konyhát az új házhoz.

Nagyapámék amolyan tanyás emberek voltak endrődi kirajzásukat követően. Szükségből, szegénységből, nyomorból eredeztethető „kalandos” életük során volt tanyájuk Ecsegfalva (akkor Pusztaecseg) határában, Szartoson, háború után Dévaványa közelében, Csetében. Anyámtól tudom, hogy szülei egy időben a gyomai Hármas-Körös hídja tövében is voltak harmadosok, de a nehéz időkben próbálkoztak Décsen, a décsi majorban is, amely valahol Szarvas és Endrőd határában, Örménykúthoz közel található.

Az ennyi idő, száz év távolából is biztos, hogy Giricz nagyapám részt vett az első világháborúban. Az orosz fronton harcolt, hadifogságba került. Mivel 1898-ban született (egy évvel fiatalabb volt Jakus nagymamámnál), úgy gondolom, hogy leghamarabb 1916-ban vonulhatott be. Szolgálata emlékét a soványan csepegtetett családi legendáriumon túl szinte semmi sem őrzi, csupán egy katonakori fénykép. A „cabinet portrait” nyilvánvalóan a hadszíntér közelében ábrázolja nagyapámat, aki tipikusnak nevezhető beállításban ül a „műterem” kőpadján, bal könyökét a háttámlára támasztja, jobb keze a jobb combján nyugszik. Egyenesen a kamerába, az objektívbe néz, arca jellegzetesen kétosztatú, jobb oldali része komoly, komor, baloldala vidámabb, szinte mosolyog. Lábszárát keresztbe veti maga előtt, bakancs fölött lábszárvédő. Combján pihenő kézfeje majdhogynem ökölben, a másik ernyedt, ellazított, félig nyitott. Ruhája közlegényi, paroli nélkül, olyan, amilyet a monarchiás magyar bakák hordtak a nagy háború idején. Bel mellén, a zseb fölött két kitüntetés fityeg. Mondhatni, jóképű legény, hátrafésült haja sötét tónusú, kétoldalra simított bajuszkája szájközépig ér.  Hogy a fénykép a harctér árnyékában ábrázolja nagyapámat, egészen biztos, mert a fotó hátuljára cirill betűkkel írták: fotográfia. Alatta ez olvasható: keratívü cohranjájutszja.

Az első világháborúban keleti fronton belül hol harcolt nagyapám, hol töltötte a hadifogságot? Erre nézve nincs semmilyen forrás.  A második világháború után erről hallgatni illett. Anyám szerint nagyapám olykor felidézte, amint megmártózott a Fekete-tengerben, s talán a lovát is csutakolta…

Kicsivel több a forrás István második világháborús szerepéről, de nem sokkal. Munkaszolgálatosként vonult be, nyilvánvalóan a korára való tekintettel, hiszen a XIX. század végén született, s már túllépett a negyvenen, közeledett az ötvenhez. Gondolom, azt is figyelembe vették, hogy a nagyháborúban hadifogságba esett. Anyám emlegette, hogy nagyapám a második világháborúban Paksnál szökött meg az orosz fogságból, s gyalog indult haza Pusztaecsegre, Szartosra. Tettét utólag sem csúsztatás bátornak nevezni, hiszen ez nem volt kockázatmentes, az életével játszott, másfelől ő már tudta, mi várna reá odakint…

Hogyan éltek ők ott, Pusztaecsegen , a huszadik század harmincas-negyvenes éveiben? Még az sem állapítható meg pontosan, hogy Endrődről, a Giricz- és a Jakus-család tűzhelyének közeléből mikor költöztek ide – de valószínűsíthető, hogy már a húszas években, a Nagyatádi Szabó István-féle földprogram idején.

Szartos Ecsegfalva és Dévaványa között található tájrész, előbbitől 2-3 kilométerre. Évtizedekig azt sem emlegették szüleim, hogy anyám apjának itt volt a tanyája, a szocializmust ennyire eluralta a kollektív hallgatás. Később, amikor már autót vezettem és erre haladt utunk, anyámmal megálltunk itt és begyalogoltunk az úttól pár száz méterre, az egykori tanya helyére. Hogy nézett ki a helyszín? A földutat traktorok keréknyomai túrták fel, jobbról és balról gabonatáblák, a háttérben a Dévaványa-Ecsegfalva-Kisújszállás közötti vasúti szárnyvonal töltésének nyoma. Érdekes, hogy a tanya helyén facsoport maradt, melyet nem irtottak ki még a téesz fénykora idején sem. Akácok, pár gyümölcsfa (nyilván nem az eredetiek), nádas, földtúrások. Anyám érezhetően elérzékenyült, amikor közel hetven éves korában nehéz gyermekkora helyszínének maradványaival találkozott.

Nagyapám (és fia) öt holdon gazdálkodott itt, ahogy anno mondták, törpebirtokos volt, lóval és kocsival. A gyümölcsfákat nagyon szerette, szinte biztos, hogy sok ilyet nevelt, a cefréből pálinkát főzött, befőttre, lekvárra futotta. Egy helytörténeti, mezőgazdálkodással foglalkozó könyv (Tolnai-féle) név szerint említi Giricz Istvánt, aki szociális okból ültetésre barackfákat kapott az államtól.

Hogy milyen keményen dolgoztak itt nagymamámmal, arról sok mindent elmond az anyámtól hallott történetecske. Kendert is ültettek, melyet vagy a közeli Hortobágy-Berettyó vizében, vagy bágergödörben áztattak. Cecília nagymama a vasúti töltés mentén gyalog vitte az árut az endrődi piacra, ami oda-vissza 50-60 kilométer.

Legendás lova egy volt nagyapámnak, Lepke, legalábbis csak ennek az egynek az emlékét őrizte meg az idő. Anyám felidézte, hogy amikor nagyapámat a második világháború idején munkaszolgálatra vitték, Lepkét is berendelték közmunkára, majd egy másik parasztembernek kiadták dolgozni. Ám az illető mostohán bánt Lepkével, ütötte-verte, s a szadizmust olyannyira túlzásba vitte, hogy a vemhes ló vemhe megszakadt. A ló, elvesztvén kedves gazdáját, másnak nem húzott úgy, mint neki. Lepke egy életen át őrizte a testi és lelki sebeket, a belőle kirugdalt kiscsikó szívszorító hiánya, a bánat sohasem múlt el. Ahogy a front elvonult, s a háborúnak vége lett, nagymamának és anyámnak csak hosszas utánjárással sikerült visszaszerezni Lepkét.

Amikor nagyapám hazatért, Lepke, anélkül, hogy gazdáját láthatta volna, legfeljebb a hangját hallhatta, egyszerre örömmel és panaszosan, felnyerített az istállóban. Emberi szem nem maradt szárazon a háznál. 

Lepke tudott vad is lenni, ami egyszer majdnem tragédiát okozott. Anyám gyermekként segített nagyapámnak a szántásban, elől kantárszáron vezette a lovat, hátul István nyomta a földbe az ekét. Pihenőnél anyám közel állt a lóhoz, hozzá akart nyúlni, ám az csúnyán megrúgta. nagyapám odaszaladt, gyorsan ölbe kapta a megijedt gyereket s berohant vele a tanyába. Szerencsére nem történt nagy baj. Lepke féltékeny lehetett szeretett gazdájára.

Nagyszalonta titkos helyszín nagyapám életében. Salamon Lászlóné, Gizi néni, nagyapám egyik lánytestvérének lánya mesélte nekem, amit aztán levélben is megerősített, hogy 1910, vagyis 12 éves kora körül nagyapám elszökött, világgá ment otthonról – Endrődről Nagyszalontára.

Nem nehéz rávilágítani arra az összefüggésre, hogy apja halála igencsak megviselte a kiskamasz Istvánt, aki éppen akkoriban végezte el az elemi iskola negyedik osztályát. Valószínűsítem, hogy jó esze volt, de nem tanulhatott tovább, ezért lázadt fel a kényszerből meghozott szülői döntés ellen. Istvánnak legidősebb gyermekként kenyérkeresővé kellett válnia, cselédnek adták, hiszen rajta kívül három éhes száj tátogott otthon, plusz az anyja is betegeskedett. Mivel öccse, Vince is okos, tehetséges volt, felnőttként vagyonos gépész lett belőle Gyomán, feltételezem, hogy István sem tanult rosszul.

S hogy miért éppen Nagyszalontára szökött a korai felnőtté válás elől? A XX. század elején már élt Arany János kultusza, Toldi Miklós legendáját pedig elemi iskolában is tanították, ezért elképzelhetőnek tartom, hogy a gyerek fantáziáját megmozgatta a bivalyerős, igazságot kereső, mindig győzedelmeskedő hős, aki a nehéz fával Buda felé mutatja az irányt.

S milyen az élet! Én ezt az egész történetet 2010 körül hallottam először Gizitől, anyám halála után, s jó másfél évtizeddel azok után, hogy nekem is kedves városom lett Nagyszalonta.

Alig tudok valamit anyai nagyapámról, Giricz Istvánról. Ő 1898-ban született és 1961-ben, tehát 63 éves korában halt meg, amikor én még két éves sem voltam, karon ülő gyermek. Személyes emlékem nincs róla, hiszen annyira nem fényes a memóriám, hogy csecsemőkoromra visszagondoljak. Anyám mesélte többször, hogy ebéd utáni borozásnál nagyapám engem poháremelésre és koccintgatásra tanítgatott.

Éjtesse! – selypítgettem anyám szerint, ennyit tudtam kimondani válaszul az „Isten éltesséből!”

Anyám gyakran emlékeztetett rá, hogy nagyapám nagyon szeretett engem, bár ez így van a legtöbb családban, normális esetben a nagyszülők imádják unokáikat. Nagyapám felfedezni vélte rajtam saját vonásait, a szlávosan kerek fejet, a lengyelesen kiugró pofacsontot, a szőkésbarna hajat és kék szemet.

Giricz István a két időpont (születése, halála) között azért katonaként és hadifogolyként bejárta fél Európát, mondhatni, kényszerből világlátott ember volt. Tehát Endrődtől nem csupán a 20 kilométerre lévő Dévaványára vetette a sors, a történelem óceánjában megmerítkezve hol úszott az árral, hol örült, hogy egyáltalán életben marad.

Anyját Hornok Viktóriának hívták, apját Giricz Eleknek. Anyai ágon Gyuriczák, Tímárok, Vaszkók, Knappok sorjáznak – tipikus endrődi nevek. A legrégibb név a családfán Gyuricza Györgyé, aki 1698-ban született, tehát Buda visszafoglalása után 12 évvel.  Nagyapám korán elvesztette apját, a szomorú esetről keveset tudok. Az öregektől úgy hallottam, hogy Elek dédapámra ásás közben ráomlott a kút. Viktória dédanyám ott maradt négy gyermekkel, két fiúval és két lánnyal: Istvánnal, Vincével, Ilonával és Franciskával.

A tanyavilágból az ötvenes évek közepén költöztek be, Dévaványára szüleim és nagyszüleim, ahogy a kor parancsa és a szükség (téeszesítés, a kisbirtok végleges felszámolása) diktálta. A Bíbic út 13. szám alatt építettek szerény, de jó házat vályogból, amely még ma is áll, igaz, azóta többször váltott tulajdonost. Annak idején itt élt még nagyapám felesége, nagymama, Jakus Cecília, apám és anyám, s Ilona nővérem, aki 1955-ben született. Engem 1959-ben már ide hoztak a helyi szülőotthonból.

Szüleim 1953-ban házasodtak össze, közös életüket Csetében, az anyai nagyszülők tanyájában, velük együtt kezdték. Nővérem még lakott kint velük, van is egy közös fénykép apámmal, ahogy állnak a csetei tanya udvarán. Először szüleim jöttek be, aztán a nagyszülők, a lebontott tanya anyagából ragasztottak szobát és konyhát az új házhoz.

Nagyapámék amolyan tanyás emberek voltak endrődi kirajzásukat követően. Szükségből, szegénységből, nyomorból eredeztethető „kalandos” életük során volt tanyájuk Ecsegfalva (akkor Pusztaecseg) határában, Szartoson, háború után Dévaványa közelében, Csetében. Anyámtól tudom, hogy szülei egy időben a gyomai Hármas-Körös hídja tövében is voltak harmadosok, de a nehéz időkben próbálkoztak Décsen, a décsi majorban is, amely valahol Szarvas és Endrőd határában, Örménykúthoz közel található.

Az ennyi idő, száz év távolából is biztos, hogy Giricz nagyapám részt vett az első világháborúban. Az orosz fronton harcolt, hadifogságba került. Mivel 1898-ban született (egy évvel fiatalabb volt Jakus nagymamámnál), úgy gondolom, hogy leghamarabb 1916-ban vonulhatott be. Szolgálata emlékét a soványan csepegtetett családi legendáriumon túl szinte semmi sem őrzi, csupán egy katonakori fénykép. A „cabinet portrait” nyilvánvalóan a hadszíntér közelében ábrázolja nagyapámat, aki tipikusnak nevezhető beállításban ül a „műterem” kőpadján, bal könyökét a háttámlára támasztja, jobb keze a jobb combján nyugszik. Egyenesen a kamerába, az objektívbe néz, arca jellegzetesen kétosztatú, jobb oldali része komoly, komor, baloldala vidámabb, szinte mosolyog. Lábszárát keresztbe veti maga előtt, bakancs fölött lábszárvédő. Combján pihenő kézfeje majdhogynem ökölben, a másik ernyedt, ellazított, félig nyitott. Ruhája közlegényi, paroli nélkül, olyan, amilyet a monarchiás magyar bakák hordtak a nagy háború idején. Bel mellén, a zseb fölött két kitüntetés fityeg. Mondhatni, jóképű legény, hátrafésült haja sötét tónusú, kétoldalra simított bajuszkája szájközépig ér.  Hogy a fénykép a harctér árnyékában ábrázolja nagyapámat, egészen biztos, mert a fotó hátuljára cirill betűkkel írták: fotográfia. Alatta ez olvasható: keratívü cohranjájutszja.

Az első világháborúban keleti fronton belül hol harcolt nagyapám, hol töltötte a hadifogságot? Erre nézve nincs semmilyen forrás.  A második világháború után erről hallgatni illett. Anyám szerint nagyapám olykor felidézte, amint megmártózott a Fekete-tengerben, s talán a lovát is csutakolta…

Kicsivel több a forrás István második világháborús szerepéről, de nem sokkal. Munkaszolgálatosként vonult be, nyilvánvalóan a korára való tekintettel, hiszen a XIX. század végén született, s már túllépett a negyvenen, közeledett az ötvenhez. Gondolom, azt is figyelembe vették, hogy a nagyháborúban hadifogságba esett. Anyám emlegette, hogy nagyapám a második világháborúban Paksnál szökött meg az orosz fogságból, s gyalog indult haza Pusztaecsegre, Szartosra. Tettét utólag sem csúsztatás bátornak nevezni, hiszen ez nem volt kockázatmentes, az életével játszott, másfelől ő már tudta, mi várna reá odakint…

Hogyan éltek ők ott, Pusztaecsegen , a huszadik század harmincas-negyvenes éveiben? Még az sem állapítható meg pontosan, hogy Endrődről, a Giricz- és a Jakus-család tűzhelyének közeléből mikor költöztek ide – de valószínűsíthető, hogy már a húszas években, a Nagyatádi Szabó István-féle földprogram idején.

Szartos Ecsegfalva és Dévaványa között található tájrész, előbbitől 2-3 kilométerre. Évtizedekig azt sem emlegették szüleim, hogy anyám apjának itt volt a tanyája, a szocializmust ennyire eluralta a kollektív hallgatás. Később, amikor már autót vezettem és erre haladt utunk, anyámmal megálltunk itt és begyalogoltunk az úttól pár száz méterre, az egykori tanya helyére. Hogy nézett ki a helyszín? A földutat traktorok keréknyomai túrták fel, jobbról és balról gabonatáblák, a háttérben a Dévaványa-Ecsegfalva-Kisújszállás közötti vasúti szárnyvonal töltésének nyoma. Érdekes, hogy a tanya helyén facsoport maradt, melyet nem irtottak ki még a téesz fénykora idején sem. Akácok, pár gyümölcsfa (nyilván nem az eredetiek), nádas, földtúrások. Anyám érezhetően elérzékenyült, amikor közel hetven éves korában nehéz gyermekkora helyszínének maradványaival találkozott.

Nagyapám (és fia) öt holdon gazdálkodott itt, ahogy anno mondták, törpebirtokos volt, lóval és kocsival. A gyümölcsfákat nagyon szerette, szinte biztos, hogy sok ilyet nevelt, a cefréből pálinkát főzött, befőttre, lekvárra futotta. Egy helytörténeti, mezőgazdálkodással foglalkozó könyv (Tolnai-féle) név szerint említi Giricz Istvánt, aki szociális okból ültetésre barackfákat kapott az államtól.

Hogy milyen keményen dolgoztak itt nagymamámmal, arról sok mindent elmond az anyámtól hallott történetecske. Kendert is ültettek, melyet vagy a közeli Hortobágy-Berettyó vizében, vagy bágergödörben áztattak. Cecília nagymama a vasúti töltés mentén gyalog vitte az árut az endrődi piacra, ami oda-vissza 50-60 kilométer.

Legendás lova egy volt nagyapámnak, Lepke, legalábbis csak ennek az egynek az emlékét őrizte meg az idő. Anyám felidézte, hogy amikor nagyapámat a második világháború idején munkaszolgálatra vitték, Lepkét is berendelték közmunkára, majd egy másik parasztembernek kiadták dolgozni. Ám az illető mostohán bánt Lepkével, ütötte-verte, s a szadizmust olyannyira túlzásba vitte, hogy a vemhes ló vemhe megszakadt. A ló, elvesztvén kedves gazdáját, másnak nem húzott úgy, mint neki. Lepke egy életen át őrizte a testi és lelki sebeket, a belőle kirugdalt kiscsikó szívszorító hiánya, a bánat sohasem múlt el. Ahogy a front elvonult, s a háborúnak vége lett, nagymamának és anyámnak csak hosszas utánjárással sikerült visszaszerezni Lepkét.

Amikor nagyapám hazatért, Lepke, anélkül, hogy gazdáját láthatta volna, legfeljebb a hangját hallhatta, egyszerre örömmel és panaszosan, felnyerített az istállóban. Emberi szem nem maradt szárazon a háznál. 

Lepke tudott vad is lenni, ami egyszer majdnem tragédiát okozott. Anyám gyermekként segített nagyapámnak a szántásban, elől kantárszáron vezette a lovat, hátul István nyomta a földbe az ekét. Pihenőnél anyám közel állt a lóhoz, hozzá akart nyúlni, ám az csúnyán megrúgta. nagyapám odaszaladt, gyorsan ölbe kapta a megijedt gyereket s berohant vele a tanyába. Szerencsére nem történt nagy baj. Lepke féltékeny lehetett szeretett gazdájára.

Nagyszalonta titkos helyszín nagyapám életében. Salamon Lászlóné, Gizi néni, nagyapám egyik lánytestvérének lánya mesélte nekem, amit aztán levélben is megerősített, hogy 1910, vagyis 12 éves kora körül nagyapám elszökött, világgá ment otthonról – Endrődről Nagyszalontára.

Nem nehéz rávilágítani arra az összefüggésre, hogy apja halála igencsak megviselte a kiskamasz Istvánt, aki éppen akkoriban végezte el az elemi iskola negyedik osztályát. Valószínűsítem, hogy jó esze volt, de nem tanulhatott tovább, ezért lázadt fel a kényszerből meghozott szülői döntés ellen. Istvánnak legidősebb gyermekként kenyérkeresővé kellett válnia, cselédnek adták, hiszen rajta kívül három éhes száj tátogott otthon, plusz az anyja is betegeskedett. Mivel öccse, Vince is okos, tehetséges volt, felnőttként vagyonos gépész lett belőle Gyomán, feltételezem, hogy István sem tanult rosszul.

S hogy miért éppen Nagyszalontára szökött a korai felnőtté válás elől? A XX. század elején már élt Arany János kultusza, Toldi Miklós legendáját pedig elemi iskolában is tanították, ezért elképzelhetőnek tartom, hogy a gyerek fantáziáját megmozgatta a bivalyerős, igazságot kereső, mindig győzedelmeskedő hős, aki a nehéz fával Buda felé mutatja az irányt.

S milyen az élet! Én ezt az egész történetet 2010 körül hallottam először Gizitől, anyám halála után, s jó másfél évtizeddel azok után, hogy nekem is kedves városom lett Nagyszalonta.

Alig tudok valamit anyai nagyapámról, Giricz Istvánról. Ő 1898-ban született és 1961-ben, tehát 63 éves korában halt meg, amikor én még két éves sem voltam, karon ülő gyermek. Személyes emlékem nincs róla, hiszen annyira nem fényes a memóriám, hogy csecsemőkoromra visszagondoljak. Anyám mesélte többször, hogy ebéd utáni borozásnál nagyapám engem poháremelésre és koccintgatásra tanítgatott.

Éjtesse! – selypítgettem anyám szerint, ennyit tudtam kimondani válaszul az „Isten éltesséből!”

Anyám gyakran emlékeztetett rá, hogy nagyapám nagyon szeretett engem, bár ez így van a legtöbb családban, normális esetben a nagyszülők imádják unokáikat. Nagyapám felfedezni vélte rajtam saját vonásait, a szlávosan kerek fejet, a lengyelesen kiugró pofacsontot, a szőkésbarna hajat és kék szemet.

Giricz István a két időpont (születése, halála) között azért katonaként és hadifogolyként bejárta fél Európát, mondhatni, kényszerből világlátott ember volt. Tehát Endrődtől nem csupán a 20 kilométerre lévő Dévaványára vetette a sors, a történelem óceánjában megmerítkezve hol úszott az árral, hol örült, hogy egyáltalán életben marad.

Anyját Hornok Viktóriának hívták, apját Giricz Eleknek. Anyai ágon Gyuriczák, Tímárok, Vaszkók, Knappok sorjáznak – tipikus endrődi nevek. A legrégibb név a családfán Gyuricza Györgyé, aki 1698-ban született, tehát Buda visszafoglalása után 12 évvel.  Nagyapám korán elvesztette apját, a szomorú esetről keveset tudok. Az öregektől úgy hallottam, hogy Elek dédapámra ásás közben ráomlott a kút. Viktória dédanyám ott maradt négy gyermekkel, két fiúval és két lánnyal: Istvánnal, Vincével, Ilonával és Franciskával.

A tanyavilágból az ötvenes évek közepén költöztek be, Dévaványára szüleim és nagyszüleim, ahogy a kor parancsa és a szükség (téeszesítés, a kisbirtok végleges felszámolása) diktálta. A Bíbic út 13. szám alatt építettek szerény, de jó házat vályogból, amely még ma is áll, igaz, azóta többször váltott tulajdonost. Annak idején itt élt még nagyapám felesége, nagymama, Jakus Cecília, apám és anyám, s Ilona nővérem, aki 1955-ben született. Engem 1959-ben már ide hoztak a helyi szülőotthonból.

Szüleim 1953-ban házasodtak össze, közös életüket Csetében, az anyai nagyszülők tanyájában, velük együtt kezdték. Nővérem még lakott kint velük, van is egy közös fénykép apámmal, ahogy állnak a csetei tanya udvarán. Először szüleim jöttek be, aztán a nagyszülők, a lebontott tanya anyagából ragasztottak szobát és konyhát az új házhoz.

Nagyapámék amolyan tanyás emberek voltak endrődi kirajzásukat követően. Szükségből, szegénységből, nyomorból eredeztethető „kalandos” életük során volt tanyájuk Ecsegfalva (akkor Pusztaecseg) határában, Szartoson, háború után Dévaványa közelében, Csetében. Anyámtól tudom, hogy szülei egy időben a gyomai Hármas-Körös hídja tövében is voltak harmadosok, de a nehéz időkben próbálkoztak Décsen, a décsi majorban is, amely valahol Szarvas és Endrőd határában, Örménykúthoz közel található.

Az ennyi idő, száz év távolából is biztos, hogy Giricz nagyapám részt vett az első világháborúban. Az orosz fronton harcolt, hadifogságba került. Mivel 1898-ban született (egy évvel fiatalabb volt Jakus nagymamámnál), úgy gondolom, hogy leghamarabb 1916-ban vonulhatott be. Szolgálata emlékét a soványan csepegtetett családi legendáriumon túl szinte semmi sem őrzi, csupán egy katonakori fénykép. A „cabinet portrait” nyilvánvalóan a hadszíntér közelében ábrázolja nagyapámat, aki tipikusnak nevezhető beállításban ül a „műterem” kőpadján, bal könyökét a háttámlára támasztja, jobb keze a jobb combján nyugszik. Egyenesen a kamerába, az objektívbe néz, arca jellegzetesen kétosztatú, jobb oldali része komoly, komor, baloldala vidámabb, szinte mosolyog. Lábszárát keresztbe veti maga előtt, bakancs fölött lábszárvédő. Combján pihenő kézfeje majdhogynem ökölben, a másik ernyedt, ellazított, félig nyitott. Ruhája közlegényi, paroli nélkül, olyan, amilyet a monarchiás magyar bakák hordtak a nagy háború idején. Bel mellén, a zseb fölött két kitüntetés fityeg. Mondhatni, jóképű legény, hátrafésült haja sötét tónusú, kétoldalra simított bajuszkája szájközépig ér.  Hogy a fénykép a harctér árnyékában ábrázolja nagyapámat, egészen biztos, mert a fotó hátuljára cirill betűkkel írták: fotográfia. Alatta ez olvasható: keratívü cohranjájutszja.

Az első világháborúban keleti fronton belül hol harcolt nagyapám, hol töltötte a hadifogságot? Erre nézve nincs semmilyen forrás.  A második világháború után erről hallgatni illett. Anyám szerint nagyapám olykor felidézte, amint megmártózott a Fekete-tengerben, s talán a lovát is csutakolta…

Kicsivel több a forrás István második világháborús szerepéről, de nem sokkal. Munkaszolgálatosként vonult be, nyilvánvalóan a korára való tekintettel, hiszen a XIX. század végén született, s már túllépett a negyvenen, közeledett az ötvenhez. Gondolom, azt is figyelembe vették, hogy a nagyháborúban hadifogságba esett. Anyám emlegette, hogy nagyapám a második világháborúban Paksnál szökött meg az orosz fogságból, s gyalog indult haza Pusztaecsegre, Szartosra. Tettét utólag sem csúsztatás bátornak nevezni, hiszen ez nem volt kockázatmentes, az életével játszott, másfelől ő már tudta, mi várna reá odakint…

Hogyan éltek ők ott, Pusztaecsegen , a huszadik század harmincas-negyvenes éveiben? Még az sem állapítható meg pontosan, hogy Endrődről, a Giricz- és a Jakus-család tűzhelyének közeléből mikor költöztek ide – de valószínűsíthető, hogy már a húszas években, a Nagyatádi Szabó István-féle földprogram idején.

Szartos Ecsegfalva és Dévaványa között található tájrész, előbbitől 2-3 kilométerre. Évtizedekig azt sem emlegették szüleim, hogy anyám apjának itt volt a tanyája, a szocializmust ennyire eluralta a kollektív hallgatás. Később, amikor már autót vezettem és erre haladt utunk, anyámmal megálltunk itt és begyalogoltunk az úttól pár száz méterre, az egykori tanya helyére. Hogy nézett ki a helyszín? A földutat traktorok keréknyomai túrták fel, jobbról és balról gabonatáblák, a háttérben a Dévaványa-Ecsegfalva-Kisújszállás közötti vasúti szárnyvonal töltésének nyoma. Érdekes, hogy a tanya helyén facsoport maradt, melyet nem irtottak ki még a téesz fénykora idején sem. Akácok, pár gyümölcsfa (nyilván nem az eredetiek), nádas, földtúrások. Anyám érezhetően elérzékenyült, amikor közel hetven éves korában nehéz gyermekkora helyszínének maradványaival találkozott.

Nagyapám (és fia) öt holdon gazdálkodott itt, ahogy anno mondták, törpebirtokos volt, lóval és kocsival. A gyümölcsfákat nagyon szerette, szinte biztos, hogy sok ilyet nevelt, a cefréből pálinkát főzött, befőttre, lekvárra futotta. Egy helytörténeti, mezőgazdálkodással foglalkozó könyv (Tolnai-féle) név szerint említi Giricz Istvánt, aki szociális okból ültetésre barackfákat kapott az államtól.

Hogy milyen keményen dolgoztak itt nagymamámmal, arról sok mindent elmond az anyámtól hallott történetecske. Kendert is ültettek, melyet vagy a közeli Hortobágy-Berettyó vizében, vagy bágergödörben áztattak. Cecília nagymama a vasúti töltés mentén gyalog vitte az árut az endrődi piacra, ami oda-vissza 50-60 kilométer.

Legendás lova egy volt nagyapámnak, Lepke, legalábbis csak ennek az egynek az emlékét őrizte meg az idő. Anyám felidézte, hogy amikor nagyapámat a második világháború idején munkaszolgálatra vitték, Lepkét is berendelték közmunkára, majd egy másik parasztembernek kiadták dolgozni. Ám az illető mostohán bánt Lepkével, ütötte-verte, s a szadizmust olyannyira túlzásba vitte, hogy a vemhes ló vemhe megszakadt. A ló, elvesztvén kedves gazdáját, másnak nem húzott úgy, mint neki. Lepke egy életen át őrizte a testi és lelki sebeket, a belőle kirugdalt kiscsikó szívszorító hiánya, a bánat sohasem múlt el. Ahogy a front elvonult, s a háborúnak vége lett, nagymamának és anyámnak csak hosszas utánjárással sikerült visszaszerezni Lepkét.

Amikor nagyapám hazatért, Lepke, anélkül, hogy gazdáját láthatta volna, legfeljebb a hangját hallhatta, egyszerre örömmel és panaszosan, felnyerített az istállóban. Emberi szem nem maradt szárazon a háznál. 

Lepke tudott vad is lenni, ami egyszer majdnem tragédiát okozott. Anyám gyermekként segített nagyapámnak a szántásban, elől kantárszáron vezette a lovat, hátul István nyomta a földbe az ekét. Pihenőnél anyám közel állt a lóhoz, hozzá akart nyúlni, ám az csúnyán megrúgta. nagyapám odaszaladt, gyorsan ölbe kapta a megijedt gyereket s berohant vele a tanyába. Szerencsére nem történt nagy baj. Lepke féltékeny lehetett szeretett gazdájára.

Nagyszalonta titkos helyszín nagyapám életében. Salamon Lászlóné, Gizi néni, nagyapám egyik lánytestvérének lánya mesélte nekem, amit aztán levélben is megerősített, hogy 1910, vagyis 12 éves kora körül nagyapám elszökött, világgá ment otthonról – Endrődről Nagyszalontára.

Nem nehéz rávilágítani arra az összefüggésre, hogy apja halála igencsak megviselte a kiskamasz Istvánt, aki éppen akkoriban végezte el az elemi iskola negyedik osztályát. Valószínűsítem, hogy jó esze volt, de nem tanulhatott tovább, ezért lázadt fel a kényszerből meghozott szülői döntés ellen. Istvánnak legidősebb gyermekként kenyérkeresővé kellett válnia, cselédnek adták, hiszen rajta kívül három éhes száj tátogott otthon, plusz az anyja is betegeskedett. Mivel öccse, Vince is okos, tehetséges volt, felnőttként vagyonos gépész lett belőle Gyomán, feltételezem, hogy István sem tanult rosszul.

S hogy miért éppen Nagyszalontára szökött a korai felnőtté válás elől? A XX. század elején már élt Arany János kultusza, Toldi Miklós legendáját pedig elemi iskolában is tanították, ezért elképzelhetőnek tartom, hogy a gyerek fantáziáját megmozgatta a bivalyerős, igazságot kereső, mindig győzedelmeskedő hős, aki a nehéz fával Buda felé mutatja az irányt.

S milyen az élet! Én ezt az egész történetet 2010 körül hallottam először Gizitől, anyám halála után, s jó másfél évtizeddel azok után, hogy nekem is kedves városom lett Nagyszalonta.

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap