Arany Sas 2018. pályamű - Hoztál-e...?

Domahidi Klára, k, 05/15/2018 - 00:10

Magyar Irodalmi Lap

 

 

Aggódva néztük az eseményeket a tévében, amikor a Ceausescu rezsim megdöntése, a diktátor kivégzése és a román kommunizmus bukása után az első alkalommal akarták ünnepelni szabadon, méltósággal március 15-ét az ott élő magyarok Marosvásárhelyen, 1990-ben. A képernyőn keresztül is érzékelhettük az erdélyi nép összetartását és a románok gyűlöletét, mely a megemlékezés közben tömegverekedésbe torkollott. A felhergelt román bányászok messziről, buszokkal érkeztek, hogy erősítsék a megvadult, fanatikussá nevelt román tömeget. Nem hagyhatták, hogy a magyarság, aki ott saját földjén csak nemzeti kisebbség, méltó módon ünnepelhesse legnagyobb nemzeti ünnepét. Felélénkült az addig is mélyen bennük bujkáló félelem, nehogy visszaköveteljék Erdélyt, akár fegyveres harc árán is. A beszédét mondó Sütő András olyan súlyos sérüléseket szenvedett az őt sújtó botok súlyától, hogy Budapestre menekítették gyógykezelésre. Nem merték a román orvosokra bízni a gyógyítását. Megrendültem. Közeledett húsvét, Krisztus feltámadásának ünnepe. Majd kétezer évvel ezelőtt neki is meg kellett járnia a Kálváriát. - Halál rá! - Feszítsd meg! – kiabálta a nekivadult tömeg, mely nem ismert kegyelmet. Méreggel elegyített ecettel kínálták, kigúnyolták, s az ostorcsapások okozta kínszenvedés után a világ megváltója kegyetlen kivégzés után vérzett el. Az emberek sokasága elégedetten ment haza a véres színjáték végignézése után, és azt hangoztatta teljes meggyőződéssel: - Megérdemelte! Kevesen álltak meg végiggondolni, hogy vajon helyes volt? Szükséges? Mi volt a vétke, hogy így kellett végeznie? Ha ma járna itt Krisztus emberként közöttünk, mi felismernénk? Követnénk őt, vagy golyót eresztenénk a fejébe? Meghajolnánk előtte vagy arcul köpnénk? Azután mosnánk kezeinket… Elmúlt március 15-e akkor, 1990-ben. El nem felejtettük, de már készülődtünk a húsvét megünneplésére. Megkezdődött a tavaszi vakáció. Főiskolás voltam. Tanakodott a család, hogy az idén is induljunk-e Erdélybe a szülőföldre, hogy a nagyszülőkkel és a rokonokkal együtt töltsük az ünnepet odaát, vagy inkább itthon maradjunk, bőrünket féltve. De győzött a honvágy, szüleim ragaszkodása nagyszüleim és a rokonság iránt, a családi összetartás, mely mindennél erősebb. Nem láttuk tanácsosnak, hogy autóba üljünk, mert a frissen újraszított gyűlölet lángja még mindig égett a románokban. Egy magyar rendszámú autó négy emberrel könnyű célpont lehetett volna. Megvettük a vonatjegyeket, és örömteli várakozással, de egyben enyhe félelemmel fűszerezve útnak indultunk. Mire átléptük a határt Biharkeresztesen, már sötét este volt. Az első nagyobb város, ahol elidőzött a vonat, Nagyvárad. Ijesztő kép tárult elém az ablakon kinézve. Emberek mindenütt, fiatalok és öregek, hatalmas tömegbe verődve, több százan. Megrohanták a megálló vonatot. Hangosan kiabáltak, ordítoztak számomra érthetetlenül, mivel nem tudok románul. Még kicsi voltam, amikor elkerültem onnan, s nem volt alkalmam megtanulni. Ott a Székelyföldön ma is idegen nyelvként tanulják a románt, és a falvakban még gyakorolni sem tudják, mert mindenki magyar anyanyelvű. Mit akar itt évnek évadján ez a sok ember? Miért dörömbölnek az ablakon, és gesztikulálnak hevesen? Lehúztuk a sötétítőt az ablakon, lekapcsoltuk a lámpát. Valaki elemlámpával bevilágított, ordított. Vajon mit? Tudják, hogy Magyarországról jött a vonat, és ennyire éles a gyűlölet? Aki innen leszáll, azt megverik? Óriási bizonytalanság vett körül. Ki véd meg minket? Csak egymásra vagyunk utalva, senki másra nem számíthatunk. Vadul kergették egymást a gondolataim, bevallom, féltem. Megkönnyebbültem, amikor elhagytuk a megállót, de a következő városban megismétlődött ugyanez a jelenet. Ekkor már szinte pánikba estem. Mivel fogjuk megvédeni magunkat Marosvásárhelyen, utunk célján? Mi lesz a csomagokkal? Voltak harciasabbak, akik a peronokra is feljöttek, majd amikor lassan elindult a kocsi, egymást lökdösve ugráltak le. Akinek nem sikerült a leszállás, csak 60 km-rel odébb került le a vonatról. Ez a helyzet fogadott Kolozsváron is, csak ott még nagyobb volt a tömeg. Alvásról szó sem lehetett, és hajnali háromkor egymást átölelve kuporogtunk egy kupéban, és nem tudtuk, mi vár ránk. Egyszer csak az apám felpattant, hogy elinduljon megtudni, mi történik itt. Megkönnyebbülve tért vissza. - Nincs itt semmi zendülés. Azt várják, hogy kapjanak valamit a külföldiektől. Vásárolhassanak ezt-azt, ami náluk hiánycikk, nem létezik a boltokban, másként hozzáférhetetlen. Képesek fél kg kávéért egész éjjel itt dideregni, némelyek majd összeesnek a fáradtságtól, hiszen napközben dolgoztak. És legtöbben így is üres kézzel térnek haza, de holnap újra megpróbálják. Erre is ráviszi őket a szükség. A boltok polcai üresek, itt alapvető dolgok is luxusnak számítanak. Nagy úr a NINCS. Becsuktam a szemem, és alvás helyett gondolkodtam. Sosem éltem gazdagságban, de hozzájuk képest nincs miért panaszkodnom. Jön a húsvét, jut tojás és sonka az asztalra. Ezeknek az embereknek én semmit…, de Jézus, neked mit adhatnék? „…Mert kell a fény, az újuló öröm, hogy kulcs legyen a hús-vér börtönön. Mert fáj a Föld és minden bűnbozót… Áldottak az örömhírt hozók, Akikben a Megváltó lelke jár! - Mondd, Kedvesem, hoztál-e napsugárt?” (Füle Lajos)

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap