Az utolsó haditanács - Arany Sas II. Díj 2019

V. Szilárd, h, 03/11/2019 - 12:19

Az Úr 1526-ik esztendejében, kisasszony havában, Keresztelő Szent János feje vételének napja előtt egy héttel a magyar haderő Budától kilenc mérőföldre délre, a Duna mellett gyülekezett Lajos király hívására azzal a céllal, hogy az országra törő veszedelemnek, az oszmánok félelmetes seregének útját állja.

A sok ezer katona, nemesi felkelő és hadba hívott jobbágy két táborban oszlott el. Az egyikben a déli országrészek által kiállított csapatok voltak a temesi ispán és a kalocsai érsek parancsnoksága alatt, a másikban meg mind a többiek, akik szerte Magyarországból, meg azon túlról is, oda érkeztek.

Az érsek, Tomori Pál, éjszakába nyúló megbeszélést folytatott a lengyel tábormesterrel, Gvnoienszkyval arról, hogyan is lehetne a táborokat úgy átszervezni és megerősíteni, hogy azok a legvédhetőbbek legyenek. Gvnoienszky az udvari szokásoknak megfelelően nyugatias öltözetet viselt, amihez illő fekete fejfedője, egy tollas barett is volt rajta. Ezzel szemben Tomori – magas méltóságához egyáltalán nem mérhetően – csak egyszerű szerzetesi csuháját hordta. Az érsek valaha katona volt, várnagyi rangot viselt, aztán beállt a legszegényesebb életet élő rendbe, a ferencesek közé. Onnan csak a pápa határozott utasítására volt hajlandó visszatérni a világba és ismét kardot kötni az oldalára a kereszténység védelmében. A királyi udvar ugyanis három esztendővel azelőtt úgy találta, hogy ő az egyetlen vezér, aki képes lehet rendet tenni a déli határon elhatalmasodó fejetlenségben, amely Nándorfehérvár elvesztése után alakult ki.

A sátorba, ahol éppen gyertyafénynél tanácskoztak, váratlanul berontott Perényi Péter, a temesi ispán, aki ugyancsak feldúltnak tűnt. Tomori és Gvnoienszky feléje fordították szakállas arcukat, és kérdő tekintettel néztek rá.

– Teringettét! – dohogta az ispán köszönés helyett.

Perényi lihegve az asztalon álló boroskancsó után nyúlt. Töltött magának, kiitta, majd így szólt:

– A kancellár őfelsége megbízásából járja a másik tábort, és igyekszik meggyőzni az urakat, hogy... – nem fejezte be, hanem lecsapta a kupáját, és levetette magát egy üres karszékbe.

– Gondolom arról, hogy a sereg vonuljon hátrébb – egészítette ki az elhangzottakat Tomori.

– Úgy van, teringettét!

Tomori sóhajtott, és a fejét rázta.

– Egyetlen esélyünk, ha itt mérkőzünk a törökkel.

A másik két katonaember egyetértően bólogatott. Tapasztalt hadfiak voltak, ismerték a török erejét és a saját embereik képességeit is. A szultán hada a nyár folyamán elfoglalta már a Nándorfehérvár után következő végvárakat: Péterváradot, Újlakot, és mind a kisebb erősségeket a Száva és a Duna-Dráva vonal között. Azon az estén pedig Podmaniczky Mihály hozta a hírt a királynak, hogy a törökök Eszéknél átkeltek a Dráván, tehát már az ország belső vidékein jártak.

Eszéktől a magyar táborig csupán öt napi menet volt a távolság. Rendezetten hátrébb vonulni egy nagy létszámú, gyakorlatlan hadsereggel, mikor a török száguldó lovassága bármikor a nyakukon lehetett, istenkísértés lett volna. Szétzilálták volna őket, miközben az ellenség felprédálta volna a fél országot. Ezt a három katona azonnal belátta. Reményüket csak abba vethették, ha ők választhatják ki a helyet, ahol csatát vállalnak. Bár ők ezt így látták, mindenki mást még meg kellett róla győzniük.

 

Másnap ült össze a haditanács Mohács közelében, abban a házban, amelyet a pécsi püspök bocsátott a király rendelkezésére. Sokan jelen voltak a főurak és a hivatalt vagy méltóságot viselő emberek közül. Legalább hárman azonban, akiknek a szava nagyon is számított volna, még nem érkeztek meg a táborba: Szapolyai, az erdélyi vajda, Batthyány, a horvát bán, és a neves zsoldosvezér, Frangepán. Őfelsége, a húsz éves Lajos király viszont ott volt, és felkérte az esztergomi érseket, hogy imájával nyissa meg a tanácskozást.

Az urak felálltak, kivéve a nádor Báthori Istvánt, akinek köszvényes lába és hajlott kora miatt elnézték, hogy ülve maradt. Majd’ minden résztvevő mögött ott állt egy-egy apród, lesve ura kívánságait. A nádort viszont kettő is elkísérte mindenhova, akik nem csak bort töltöttek neki, hanem a mozgásban is segítségére voltak.

A felettébb testes Szalkai, az esztergomi prímás rövid imát mondott, melynek végeztével a szót visszaadta a királynak. Őfelsége pedig rögtön Tomorihoz fordult, és így szólt:

– Pál főkapitány mekkorára teszi hadseregünk létszámát?

Tomori, akinek aszketikus megjelenése szöges ellentéte volt a másik érseknek, felállt, és válaszolt:

– Úgy számítom felség, hogy a táborokban összesen mintegy húszezer fegyverese van felségednek.

A nádor köhintett, majd rekedtesen, de jól hallhatóan Tomorihoz intézett egy kérdést:

– Nagyságod miért nem egyesíti a délről hozott katonák táborát a király hadával? Miért vagynak két külön helyen? Talán ragály ütötte-e fel fejét a kegyelmed emberei között?

– Nincs tudomásom fertőző megbetegedésekről – felelte Tomori. – A két tábor egyesítését magam is szükségesnek látom, azonban éppen fordított módon. A királyi tábort vinném a déli megyék és végváriak közös seregéhez, azt a helyet ugyanis alkalmasabbnak találom, mivel az a Karasica átkelőihez közelebb helyezkedik el.

– Mohácsnál viszont könnyebben csatlakozhatnak hozzánk a még érkező csapataink – ellenkezett a másik fővezér, Szapolyai György. – Szlavóniából, Horvátországból és a csehektől még legalább tízezer harcos van ide úton, az erdélyi vajda pedig még ennél is számosabb és igen jó katonaságot hoz őfelsége megsegítésére.

– Pál főkapitány – szólalt meg ismét a király, – egy jelentésedben azt tudattad velünk, hogy több százezer fős az a török sereg, amellyel a mi húszezrünknek csatát kellene vállalnia.

Lajos király szavai tőrként hatoltak Tomori lelkébe. Őfelsége ugyanis láthatóan a létszámok felemlegetésével kívánta őt kellemetlen helyzetbe hozni, és színvallásra kényszeríteni. A puszta számok ugyanis egyértelműen ellenük szóltak, viszont azok nyilvánosságra hozatalával pont egyetlen erősségüket, a katonák lobogó harci kedvét olthatták volna el. Az érsek elsápadt, nyelt egyet, majd válaszolt:

– A török császár talán háromszázezer emberrel igyekszik erre, felség.

Erre aztán nagy hangzavar támadt az urak között. Voltak, akik sokallták a számot, mások meg helyben hagyták, mindenesetre szinte mindenkinek volt valami megjegyzése hozzá. Végül a nádor tett csendet, és így a király ismét szólhatott:

– Nagyságod tehát olyan nagyra tartja katonáink vitézségét, és oly biztosnak gondolod az Úr segedelmét, hogy úgy véled, ilyen arányok mellett is mérkőzhetünk Szolimánnal? Vagy talán valami más az, ami ekkora merészségre alapot adhat?

– Némelyek azt állítják, hogy a janicsárok legvitézebb része már elhullott az utóbbi évek háborúiban, és így ez a testület, mely a török császár erejének gerincét adja, elvérzett. De a Péterváradnál tapasztaltak eme következtetésre nem adnak okot, felség. Viszont számítok a török hadsereg egy másik fontos részére, a tüzérségre, amelyben leginkább keresztény pattantyúsok szolgálnak, és feltételezem, hogy a részben pápai támogatásból felállított seregünkre, és felségedre, ki jó keresztény király hírében áll, nem fognak a csatatéren tüzet nyitni.

Az egyik jelenlévő, a váradi püspök, aki igen ifjún nyerte el címét, tiszteletlenül és cinikusan felnevetett. Néhányan rosszallóan fordultak felé.

– Ferenc püspök úr talán más véleményen van? – kérdezte erre a koros Drágffy János, az ország bírája.

– Megbocsássatok nekem, amiért Pál érsek uram e feltételezésében kételkedem, de én úgy vélem, hogy a Szolimánnál szolgáló pattantyúsokat, bármilyen hitűek is legyenek, leginkább csak az arany motiválja. Ha ez nem így lenne, akkor bizonnyal sem Nándorfehérvárt, sem Rodoszt, sem most Péterváradot nem lőtték volna olyan buzgalommal rommá, mint ahogy azt a török vezírek parancsára nyilvánvalóan megtették.

– Várvívásnál sokat nyomhatnak latba a tarackok, de nyílt mezőn már kevésbé számítanak. Ott a lovasság dönti el az ütközet kimenetelét – osztotta meg véleményét hallgatóságával a nádor.

– Mégis hány ágyúval tart erre a török? – kérdezett közbe Brodarics kancellár.

– Csak a nagyobb és közepes fajtákból háromszáznál is többet hoznak – felelte a jól értesült Tomori.

– Értem, főkapitány. Na és mekkora lehet az a hadra fogható lovasság, amellyel a nádor szerint igazán számolnunk kellene?

– Úgy hatvanezer lehet a harcolni képes lovas, és mintegy tízezer a gyalogos janicsár.

Az érsek ismét nagy számokat mondott, az arányok nyilvánvalóan nem a magyaroknak kedveztek. Mielőtt azonban mindenki számokkal kezdett volna el dobálózni, a nagy tekintélyű temesi ispán, Perényi Péter vette magához a szót:

– A Drávától idáig Pál érsek mellett lovagoltam, és folyamatosan harcoltunk a törökkel. Katonáink vitézek, lelkesek, és bizton állíthatom, meg tudják verni a törököt.

Ekkor váratlan esemény zavarta meg a tanácskozást, odakintről zajongás hallatszott. Egy küldöttség érkezett a végvári katonáktól, akik követelték, hogy a királlyal beszélhessenek. Tomori már azon volt, hogy kimegy hozzájuk, és megfegyelmezi őket, de Perényi ispán cinkosan a szemébe nézett, és egy fejmozdulattal eltérítette ebbéli szándékától.

Lajos félrevonult a katonák követeivel, és külön, titokban beszélt velük, aztán ismét megjelent a tanácsteremben a végváriak kíséretében. Miután a király helyet foglalt, az egyik újonnan érkezett vitéz szólt:

– A katonák testvériségének üzenetét hoztam: Urak! Jól gondoljátok meg, mit tanácsoltok őfelségének, mert ha nem akartok a törökkel harcolni, akkor velünk fogtok!

A döbbenetes bejelentés mindenkit meghökkentett, talán csak az elégedetten mosolygó Perényit nem. A döntés az ütközet megvívásáról hamarosan megszületett, és a tanácskozás befejezettnek nyilváníttatott. A merészséget, hogy a szultán hadával szembe akarnak szállni, a váradi püspök így kommentálta Lajosnak:

– Felséged jól tenné, ha a kancellár urat már most Rómába küldené, és általa őszentségét fölkérné, hogy a csata napját húszezer magyar vértanú ünnepévé nyilvánítsa.

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap