Arany Sas 2018 pályamű - Táltos

Albert Tamás, h, 04/16/2018 - 00:12

A lápot és a mellette elterülő csalitost magába burkolta a hajnali köd. Késő ősz felé járt az idő, a reggelek frissek voltak, csípősek, magukkal hozták a közelgő tél leheletét.

 

Kund fia Sebő kibukkant az embermagas sás takarásából és óvatos léptekkel folytatta útját a víz tetején nyugvó, látszólag szilárd földhalmokon keresztül, abba az irányba, ahonnan felsejlett a közeli erdő sziluettje. Kúpvirágot, orbáncfüvet és gombát gyűjtött gyógyfőzethez. Élelmedett korát meghazudtoló fürgeséggel helyezte bocskoros lábait egymás elé – mintha csak táncolt volna, ahogy annak idején tette, amikor a seregek hadba vonulása előtt a gyula kérésére járta el táltos-táncát, hogy megszerezze az Jóisten kegyét a hadiszerencséhez.

 

***

 

Azóta nincsen már gyula sem kende, és Sebő már az idejét sem tudta, mikor járt utoljára táltos-táncot. Földönfutóvá vált, egy bujkáló, űzött vaddá, aki nem a saját életét menti, hanem az elődök által ráruházott tudást próbálja óvni, ami fajtája eltűnésével a semmibe veszik majd.

 

Egy fél emberöltő is eltelt már azóta, hogy István meghirdette az ősi vallás gyökeres kiirtását, a táltosokat, mint a régi hit felkent papjait halálra ítélte. Amikor Sebő, mint oly sok sorstársa, elbujdokolt a biztos halál elől, a láp mélyén talált menedéket. Az emberek eleinte gyakran kijártak hozzá – már akkor is csak éjnek évadján, esetleg pirkadat előtt, hogy ne lássák áruló szemek –, tanácsát kérték, meghalt szeretteik felől érdeklődtek, vagy kérték, tekintsen a jövőbe. Mindannyiszor megtette, ami tőle tellett, jól tudta, a teste nem más, mint eszköz egy nálánál jóval hatalmasabb erő kezében.

 

Mostanában egyre ritkábban járt nála látogató. Az emberek elfordultak a közös múlttól, akiről kiderült, a régi vallást gyakorolja, megbüntették, a táltosoknak, regösöknek életét is vették. A félelem lassan átírta a múltat és a jövőt. Már alig akadt valaki, aki emlékezett a régi dicsőségre, a törzseket összetartó erőre, amit a Nemzet Lelkének neveztek.

 

Sebő hite úgy tartotta, táltos mivolta már születése előtt elrendeltetett. Olyan jegyeket hordott a testén, amelyek világra jöttét követően egyértelművé tették, milyen sorsot kell beteljesítenie. Két kezén hat-hat ujjal született, szájában sarjadtak a tejfogak. Ajnácska, az édesanyja sokszor mesélte el neki világra jöttének napját, akinek arca ilyenkor kipirult, szeme fátyolossá vált. Azon az éjjelen vihar sújtott le a vidékre, az ég dörgött, villámok szabdalták a sötét égboltot, mintha szilaj lovasok patkója csattogott volna a felhők tetején. Sebő mindig úgy gondolta, talán Nimród és harcosainak szellemei lehettek azok, ahogy a vadat űzték az égi vadászmezőkön.

 

Gyerekként a csillagokat figyelte, eltűnődött, mi lehet az égbolton túl, tátott szájjal hallgatta az öregek meséit, melyeket népe apáról fiúra adott át a hosszú évezredeken keresztül. Apja korán elhalt, egy portyán veszett oda, távol a hazától. Sebőben még most is élénken élt a pillanat, amikor az egyik hazatérő harcos a kezébe nyomta apja díszes tarisznyáját, amit később addig hordott, amíg a viseltes anyag végül darabokra nem foszlott. Ez maradt az egyetlen emléke apjáról, az idők folyamán elhalványult benne a markáns arc, végül csak egy homályos alak képe maradt meg a tudatában.

 

Serdülőkorba lépve Vata, a táltos vette magához, és okította a gyógyítás művészetére, növények és gombák ismeretére. Az öreggel bejárta a környék erdeit, mezőkön kóborolt, nézte a szálló lepkéket, hallgatta a madarak csicsergését. A gyermekkor boldog évei azonban gyorsan elszálltak. A beavatás után teljes értékű táltos lett belőle, felelős tagjává vált a törzsnek. Gyógyított, jövendőt mondott, részt vett a közösség mindennapjaiban. A kalandozások kora lassan leáldozott, az emberek a földművelés és állattenyésztés felé fordultak, a családok egyre nagyobbak lettek, a nemzet gyarapodott.

 

Géza, hogy megszilárdítsa hatalmát felvette a nyugatiak vallását, és fia mellé keresztény papot fogadott fel tanítónak – habár Gézáról azt rebesgették, ő maga két istennek áldozott. Az idegen befolyás tovább nőtt, amikor István Bajor Gizellát vette feleségül, szakítva az eddigi hagyományokkal, miszerint a törzsfő saját népéből választ asszonyt. István német lovagokkal vette körül magát, és úgy hírlett, királlyá akarja magát koronáztatni. A magyar törzsfők, köztük Koppány is zúgolódtak emiatt, de nem tudták megakadályozni a változást – talán fel sem tudták mérni, mekkora a veszély. A romlás virága szárba szökkent, és gyorsabban nőtt, mint a gyom. Amikor Géza halála után István megtagadta az ősi jogot és igényt formált a trónra, Sarolt pedig elutasította Koppány kezét, már nem volt többé visszaút. A réginek és újnak össze kellett csapnia, és csak egy győztes maradhatott.

 

Sebő még emlékezett arra a gyűlésre, amit az István ellen fellázadt Koppány hívott össze. A Somogyvár melletti völgyet teljesen megtöltötték az emberek, a domb tetején maga Koppány szónokolt, mellette néhány kisebb törzsfő állt, akik magukkal hozták a csapataikat. De nem elegen jöttek el, és az Istvánnak nyújtott német segítség végzetesnek bizonyult. Sebő nem sokkal a döntő csata után lett földönfutóvá, amikor meghozták a hírt – el kell veszejteni a régi vallás hirdetőit, és az írmagját is ki kell irtani a múltnak.

 

Otthonává vált az láp és az erdő, amely elrejtette őt a világ elől. Aki tudta, hol keresse, az megtalálta, a pogányokra vadászók nem kockáztatták meg, hogy a mocsár mélyére merészkedjenek. Csak néha mozdult ki onnan, ha növényeket gyűjtött, vagy éjnek évadján, ha nagy beteghez hívták segítségül. A falukban templomok épültek, az emberek lassan átszoktak az új vallásra, az új nemzedék lassan elfelejtette a múltját. Sebő úgy hitte, a legfőbb dolog a Jóisten tisztelete, mindegy milyen formában teszi azt meg az ember. Számára a pogányüldözés nem volt más, mint egy rend felszámolása, hogy alapjaiban lehessen építeni egy újat. Nem érezte bűnösnek magát, mert nem akart megváltozni.

 

***

 

Elhagyta a lápvidék peremét, kiért az erdő szélén nyújtózó tisztásra, és elindult az ösvény mentén, amely a gombázó helyéhez vezetett. Néhány lépés után az avar zörrenésére lett figyelmes. A tisztás szemközti oldalán páncélos lovasok bukkantak ki a lombok mögül. A jövevények lassan közlekedtek, mint akiknek nincs sietni valójuk. A vezetőjük öltözetéből Sebő arra következtetett, a férfi nemesi származású, arcéle elütött a többiekétől. Talán német volt, de biztosan északi. Magasabb volt mindenkinél, szálfatermete kirítt a környezetéből, metsző kék szemét Sebőre meresztette. A férfit két hadapród követte, egyikük lovára nagy számszeríjat rögzítettek, mögöttük egy tucat katona, mindannyi láncingben.

 

A férfi keresztet vetett, és idegen nyelven maga elé mordult. A többiek Sebő felé fordultak, a katonák kihúzták magukat a nyeregben. Kengyel csörrent, az egyik ló maga elé prüszkölt, egy másik finoman dobbantott a lábával. A napsugár megcsillant a fémen, vakító fényjátékot rajzolt a talajra.

 

Sebő azon morfondírozott vajon amazok miként látják őt. Ruháját félig elemésztette az idő, bocskorának szíját csak a lélek tartotta, ősz hajából állati csontok lógtak, kezében faragott botot tartott, amibe egy letűnt kor jeleit faragták. A puszta létezése is egyet jelentett az ősi bűnök megtestesülésével, egy olyan korból, amelynek dicsősége letűnt, helyét a szégyen vette át. A régi világ elhalványult, mintha soha sem lett volna, a régi értékek értéktelenné, a tanítások hazugsággá, a múlt dicső tettei hiábavalóvá és elfeledetté váltak. Sebőt közönnyel vegyes gyűlölet vette körül, csak a két apród arca tűnt megszeppentnek, mint akik tudják, mi fog történni.

 

Élesen beléhasított a gondolat, már látta ezt a pillanatot valamikor. Nem csak egy homályos kép rémlett fel előtte a múltból, de olyan élesen rajzolódott ki előtte minden, mint amikor kilenc évesen az agyába villant ez a jövő-emlék. Kisgyerekként még nem fogta fel teljesen, mit jelent, hogy a táltos képes megjósolni saját halálát - most azonban értelmet nyert az ősi tanítás. Amennyire látomás élesnek és elevennek tűnt akkor, most legalább annyira hatott számára homályosnak és tompának a valóság. A meghökkenés kitaszította saját világából és kívülállóvá tette. A vég itt van előtte, és neki be kell fogadnia az áldozatot. Az ő útja itt és most véget ér. Ha valaki eltávozik a világból, a világ megszűnik számára létezni, aki viszont elhagyja a világot, a világ szűnik meg számára. Sokszor megfogalmazódott benne ez a gondolat, de csak most értette meg ténylegesen az üzenetét.

 

Vén csontjaiban érezte az időt, az átvészelt telek hidegét, a tavasz ébredő energiáit, a nyári nap perzselő erejét, az őszi esők koppanását a bőrén. Utoljára, gondolatban eljárta a táltos-táncot. Megannyi révület emléke ragadta magával, ahol olyan dolgokat tapasztalt, melyeket nehéz szavakkal kifejezni. Látott győztes és vesztes csatákat, az évszakok örökös körforgását, születést és halált, az űr sötét végtelenjét, rajta a távoli csillagrendszerek fehér pontjaiból álló ködöt, ami paplanként terült rá az Univerzum fekete vásznára.

 

A lovag intett az apródnak, aki felemelte neki a felajzott számszeríjat, végül még is meggondolta magát. Rámordult az apródra, aki a reszketeg kezébe fogta az íjat és Sebő felé fordította. Sebő nem mozdult, próbálta elképzelni, vajon mi mehet végig a fiúban: ijedtség, zavarodottság, undor az elkövetendő tett miatt, talán szégyen és önsajnálat, hogy örökre elveszti a tisztaságát? Sebő tisztában volt azzal, a világ kegyetlen, a fiúnak is el kell fogadnia a sorsát. Nem tehet mást, teljesítenie kellett a felettese parancsát.

 

A lovag végül kiadta jelet. A nyílvessző kiröppent, és amikor elhagyta az íjat Sebő és az apród is lehunyta a szemét. Sebő még érezte a tompa ütést a mellkasán, és halálának pillanatában átadta lelkét a teremtőjének. A lehanyatló test zaja egy varjút zavart fel a Sebő felett lévő fa ágáról, ami ijedten felreppent, és rikoltozva a láp irányába repült. A madár hangja szomorú volt, mint egy gyászének. Egy régi kor elfeledett hírnökét siratta.

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap