Zarándoklat a magyarság Életfájánál

Tusnády László, cs, 02/28/2013 - 00:09

(Szignál)

1. Bevezetés

 

(Négy diák jelenik meg a színen. Liszt Ferenc „Hungária” című szerzeményéből hangzik el egy rövid részlet. A fiatalok átéléssel, tűnődve hallgatják. A műsor célját, lényegét bemutató Prológust úgy olvassák fel, mintha a zene hangjai ihletnék őket ezekre a gondolatokra, érzésekre.)

Prológus

Nagy csendű éjszakában jó feltekinteni a csillagos égre. Bármerre is járjunk, életünk forgataga bárhova sodorjon, egy érzés marad bennünk, mely a biztonságot sugallja: nagy messze is elmondhatjuk, íme, azok a csillagok hazánk irányát mutatják.

Nincs szegényebb a hazátlan embernél. Hazátlan lehet az, aki örökre megtagadja azt a földet, ahol született, örökre megtagadja azt a nyelvet, amelyre édesanyja tanította, sárba tapossa azt a kultúrát, amelyet saját népének fiai a világ elé tártak.

Népek hazája, nagy világ! Szeretünk minden országot, minden becsületes embert, tisztelünk minden nyelvet; szeretnénk valahányat beszélni, csak az élet rövidsége miatt nem teljesül a vágyunk. Értékelünk minden kultúrát, mégis úgy érezzük, hű fiaid vagyunk, nagy világ, ha kicsiny hazánkért rajongunk. Az emberiséget is csak benne és vele együtt szeretjük igazán. Nem vagyunk hűtlenek minden nép nagy hazájához, az egész világhoz, ha téged szeretünk, Magyarország. Ezért dobban a szívünk hevesebben, ha távol idegenben magyar szó üti meg a fülünket. Ezért az izgalom bennünk, ha idegen rádióállomások távoli népek szavával magyar alkotások üzenetét hozzák; magyar zene szól ezer és ezer kilométer messzeségből. Ki ne örülne közülünk akkor, amikor az olimpián magyar győztes áll a dobogón, a Himnuszunkat hallgatja az egész világ! A haza a gravitáció erejével hívja a távoli fiait.

(Magnóról, hangszóróból hallatszik a "Föl-földobott kő" Latinovits Zoltán előadásában.)

A messzi tornyokat csodáljuk mi is, de mellettük felsejlik a haza emléke, égető üzenetet küld. A majlandi – milánói harminckettő helyett hány magyar katona akarta látni az abonyi kettőt! A hazaszeretet más népeket is éltet. Ez általános emberi tulajdonság, de az is természetes, ha közvetlen környezetünk, városunk, vidékünk iránt még mélyebb az érzésünk.

Így vannak ezzel más népek fiai is. Egy olasz professzor egyszer azt mondta, hogy ha délben meghallja a sienai dóm harangjainak a hangját, mindig szomorúan gondol azokra a sienaiakra, akik ezt nem hallják. A hazához való kötődésen belül így beszélhetünk egy szűkebb kapcsolatról: szülővárosunk, szülőfalunk így ragyoghat fel előttünk még otthoniasabb fényben.

Nagy csendű éjszakában jó feltekinteni a csillagos égre. Távoli országokból keressük azokat a csillagokat, melyek hazánk felé mutatnak. Csillagok ragyognak a könyveinkben is: történelmi nagyságok, hősök, művészek, tudósok hosszú-hosszú sora. Rövid műsorunkban mit mondhatunk róluk? Mit mutathatunk meg értékeikből? Méltóképpen és kellő tisztelettel nem szólhatunk mindegyikükről. Időnk rövid, erőnk véges. Jó a távoli országok lenyűgöző tájain bolyongani, de mily feledhetetlen a hazatérés pillanata! A messzi tornyok szédítő magassága, a havas hegyóriások örök csendje, a sivatagok rejtelmei titkokat tárnak elénk. Minden új volt. Jelenlegi zarándoklásunknak nem az ilyen jellegű felfedezés a lényege: más itt a cél. Azt a levegőt, amelyben élünk, nem kell oly alaposan bemutatni, mint távoli egzotikus vidékek hangulatát.

Magyarországot önmagunkban, szívünkben, lelkünkben kell felfedezi!

            Látnunk kell, hogy történelme bennünk, idegszálainkban is továbbgyűrűzik, mint a vízbe dobott kő körül a hullám. Tudnunk kell, hogy nyelvünk szavait elsősorban édesanyánk és édesapánk véste szívünkbe; a legszebbeket, a legmélységesebbeket még abban az időben, melyből minden más emlékünk a bölcsőben suhanó álmok homályába vész: de ragyog a szó abból a korból, a haza így eresztett gyökeret bennünk. Agyunkban él honunk a magunkévá tett művészetével, tudományával; de még mielőtt túl büszkék lennénk, mondván, hogy íme, mi minden él bennünk, nem árt, ha széttekintünk rónánkon, hegyeinken, településeinken, és látjuk, hogy a sok szépségnek a felfedezéséhez egy élet sem elég.

(Ekkorra a szereplők közül egy marad a színen.)

 

 

2.

 

Ezért indulunk most rövid vándorútra. Képzeletben bejárjuk hazánk szép tájait. Életünk során szüntelenül újuljon meg ez a vágyunk, és kedvvel induljunk Magyarország újabb és újabb felfedezésére.

            Vetítés kezdődik: műemlékek, templomok, mai Magyarország. Közben zene szól: gregorián zene, Liszt Dante szimfóniája, Bartók "Zene húros, ütőhangszerekre és cselesztára" – részletek.

 

3.

Múlt-idézés

 

(A kórus énekli Kodálytól a "Vejnemöjnen húrja zengett" kezdetű dalt és a "Fényes hajnali csillag" című vogul éneket, esetleg a „Tavaszi szél vizet áraszt” című népdalunkat, annak megfelelően, hogy mit szeretnek, mit kedveltek már meg a diákok, mivel kapcsolatban alakult ki bennük igazi élmény. Hiszen az ősi gyökerek ismeretét, tudatát, művelődésünk belső látását akarom kialakítani, elmélyíteni bennük. A műsorhoz köthető, abban elhangozható népdalokat, verseket sem adom meg mind, csak ott, ahol az az általam írt szöveg teljességét segíti, annak a részévé válik. A „zarándoklat” sokarcúságát, többféle megvalósulási lehetőségét akarom azzal biztosítani, hogy a későbbiek során – a „Játék a játékban” c. részben a rendező (a diákok) szabad választásának megfelelően legyenek versek, mindezt végképp nem akarom előírni. Hasonló okok miatt „hiányos” a fonójelenetnek a „szakmai” része is. Hiszen sokkal eredetibb, ha egy tanuló, esetleg a nagyanyjától vagy valaki mástól gyűjt ezzel kapcsolatban adatokat, minthogy ezzel kapcsolatban bármit is készen kapjon.  A szignál ugyanúgy lehet az adott település legismertebb, kedvelt népdala, mint ahogy bármilyen más, de ide illő népdal is. Ennek az elhangzása után vagy a már említett népdalok, vagy mások következzenek, majd felgördül a függöny. Árpád látható magyarjaival. A díszlet központjában a magyarság Életfája. Közben szól a zene, középkori várak, templomok látszanak.)

Szállj gondolat! A zene és a képek segítségével haladunk tovább; a tér és az idő távolságát, mélységét legyőzve, jutunk közelebb lényegünkhöz. Az események sodrában kristályosodik a jövő, de jó szembenézni a múlttal, mert annak átélésével, megértésével jelenünket is jobban, világosabban látjuk.

            Hatalmas mérföldkövek komorlanak előttünk, kihamvadt századok; napfényes és halál-leheletű történelmi események. Figyeljük a múlt üzenetét! Erről beszél a rög, ezt zizegik a levelek a szélben, erről adnak hírt a mohos várfalak, s az idő-hullámokból tornyaikat emelő templomok.

Táltos

Hej, regő rejtem,

Varázsszavam ejtem,

Forgatagban jártam;

Gázoltam vad árban.

Köd-virágot téptem,

Jöttünk szomjan, étlen,

Míg egy hajnaltájban,

Eloszló homályban

Bérc íve magaslott,

Reményünk piroslott.

Kincses, gazdag ország,

Kedves Magyarország

Elterült előttünk.

Ó, hova vetődtünk,

Tudtam örömünk lesz.

Tárogatóm, zengesz,

Zúgd a rege-nótát!

Szelek szerteszórják!

Zengje magyar ajka,

Minden szív meghallja!

Árpád

Folyton-folyvást erre jöttünk,

Hő nap ragyogott fölöttünk;

Szívünkben a vágyunk égett,

Szép haza, hogy leljünk téged.

Itt állsz te, fa rendületlen,

Évezredes hevületben

Forr a jövő történelem:

Látom fényben s bús éjjelen.

 

Csönd ül a határainkra,

Halálmadár halmainkra,

De mindig vár a szivárvány,

Bízó karját felénk tárván.

Öreg fa, te honom képe,

Kárpát ívét tárd elémbe,

Derűt hozz a nép szívébe!

Táltos

Nemzedékek jönnek-mennek,

Egymás után megjelennek,

Hogy fogjuk meg a lényeget,

Öröm-fényt, bús üzenetet?

 

Korról-korra vándorolva,

Jó és balsorsot sorolva,

Hogy jutunk el a jövőbe,

A köd-subás új időbe?

 

Hogy hozzuk mind, ami fontos?

Bár az elménk legyen gondos,

Kevés ez a szűkös óra,

Hogy jussunk újabb valóra.

Ám az idő örvény-árja

Lényegünk magába zárja.

Ezt kutatjuk, ezt keressük,

Az idő fátylát levetjük.

 

(Újra szól a szignál. Árpád és társai elmennek.)

SÁMÁNTÁNC  KÖVETKEZIK

 

A balladák lelke

 

A balladák hangja

"Száll a madár ágról ágra,

Száll az ének szájról szájra."

Volt táltos

Mintha én is ily fa lennék,        

Századokból megjelennék.

Balladák hangja

Tizenkét kőmíves összetanakodék,

Magas Déva várát hogy felépítenék.

Volt táltos

Déva vára több volt, haj de milyen sok volt,

Születő országunk is Déva vára volt.

Balladák hangja

Az éjjeli álom ritkán tellett jóra,

Ártatlan piros vér hullt a tiszta hóra.

Volt táltos

Kelemenné asszony hamuvá lett teste

Szívetekbe égett: múltatok keresztje.

Balladák hangja

Örök áldozatunk égbe szálló füstje

Tőlünk a rontást, bajt űzze, messze űzze!

Volt táltos

"Hátha a magyar Jövő szebben épül,

Ha szívünk vérét vakolatul venné:

Elénk bús szimbólummá ekként szépül

A balladás Kőmíves Kelemenné!"

Balladák hangja

Látok alakokat, ide sereglenek,

Szólnak kemény szavak, örök üzenetek.

(Júlia és az anyja előjön. Megelevenedik előttünk a "Júlia szép

leány" című ballada.)

Volt táltos

Ó te fehér bárány, égi gyertyák égnek,

Júlia szép leány halotti seregben.

Balladák hangja

Bárány szarván voltak fényes égitestek:

a hold, a nap s mind ama szép csillag ...

Volt táltos

Koronás királyok hosszú sorát látom...

Balladák hangja

Kertemben kivirult a sok szép virágom.

(Halkan szól a déli harangszó)

Volt táltos

Harang hangját hallom, szívem repes arra.

Balladák hangja                   

Győzelem, győzelem, egy ország rivallja.

Volt táltos

Hunyadi nevére harang hangja árad.

Balladák hangja

Bejárja a híre a négy világtájat.

(Megszólalnak Róma harangjai. Tömegjelenet.)

Balladák hangja

Boldogság ragyogott a honi vidéken.

Volt táltos

Minden szem felderült, kacagott a népem.

Balladák hangja

„Amott kerekedett egy fekete felhő,

Abban tollászkodik sárga lábú holló.”

Volt táltos

Vihar dúlt, vihar dúlt a rendült szívekben.

Balladák hangja

Könnybe fúlt az öröm, gyász sír énekemben.

Volt táltos

Koronás királyok hosszú sorát látom...

Balladák hangja

Török lovak ittak Székesfehérváron

Kőkoporsóikból...

Egy idegen

Gyertek ti is gyorsan, Buda lángban ég már!

Másik idegen

Török, német dúlta, nem lesz több derűs nyár.

(Az idegenek berohannak, majd továbbsietnek.)

 

A balladák hangja

"Annyi bánat a szűvemen,

Kétrét hajlott az egeken.

Ha még egyet hajlott volna,

Szívem kettéhasadt volna."

Volt táltos

Annyi bánat a szívemen,

Könnyel eszem a kenyerem.

Ott élek, hol a kín terem.

Nincs kegyelem, nincs kegyelem...

(A színtér besötétül. A volt táltos egyedül marad.)

Volt táltos

Egymagam maradtam,

Énekmondó sorsa...

 

(Ezután útra kél, közben elmondja az "Őszi harmat után"

első strófáját. Mikor ennek a végénél tart, távoli ének hallat-

szik: "Elindultam szép hazámból...)

Volt táltos

"Őszi harmat után,

Végre mikor osztán

Fúdogál az hideg szél,

Nem sok idő múlván,

Sárgul hulldogálván

Lassan, lassan az levél,

Zöld erdő harmatját,

Piros csizmám nyomát

Hóval fedi be a tél."

(Az éneklő vándorok a függöny előtt elhaladnak, majd kimennek a színházteremből. Felgördül a függöny, s a fonó-jelent látszik. A Gazda ugyanaz a szereplő legyen, aki Árpádot alakítja!)

Bujdosók

Vándorok érkeztek havasok tövébe.

Gazda

Honnan, honnan idegenek?

Az egyik bujdosó

Messziről, hova a nap jár lenyugodni.

Gazda

Kik elől jöttetek?

I.bujdosó

Jöttünk a török elől.

II. bujdosó

Jöttünk a tatár elől.

III. bujdosó

Jöttünk a német elől.

IV. bujdosó

Jöttünk az aszály elől.

V. bujdosó

Jöttünk az árvíz elől.

Együtt

Jöttünk a százfejű, szörnyű csapás elől.

Egy asszony

Mindig a halál loholt közelünkben.

A Gazda

Ti nem is egy kor emberei vagytok?

VI. bujdosó

Nem ám! Mi vagyunk az üldözöttek, az

ellenség elől elfutó magyarok

VII. bujdosó

A nádasba bújók...

VIII. bujdosó

A vizekben vacogók...

IX. bujdosó

A mocsarak névtelen népe...

X. bujdosó

Külhonba kifutók, mindig visszavágyók...

I. bujdosó

Mindazok a magyarok vagyunk, akik minden

túlerő elől kénytelenek voltunk elmenekülni.

A Gazda

Bajotok, üldöztetésetek talán elhomályosí-

totta látásotokat, így nem is tudjátok, hogy ti

is a jövendő magyarjai vagytok.

I. bujdosó

Úgy-úgy, meghalni könnyebb és gyorsabb

lett volna. Talpnyalónak, behódolónak lenni, húsos fazék lett volna.

Gazda

Házam a házatok, kertem a kertetek. Együtt dolgozhatunk, majd csak hazamehettek

I. bujdosó:

Az egyik év múlik, mint a másik...

II. bujdosó

Az egyik évtized múlik, mint a másik...

III. bujdosó

Az egyik évszázad múlik, mint a másik...

Gazda

Nem szeretem a jóslásokat. A holnapot sem

ismerjük, ti meg évszázadokkal dobálóztok.

Énekeljünk inkább! Évszázadok gyászfátylát így

téphetjük le. Napot dalolunk az égre, csillagot és

holdat: mi több, az égre daloljuk a mi

igazságunkat.

 

 

IV. Fonó – jelenet

 

Egy legény

Énekeljünk a mindig boldogító, örök szerelemről!

(Mindenki énekli a "Tavaszi szél vizet áraszt..." kezdetű dalt. Az ének halk dúdolássá csendesül, közben a székely kapu előtt beszél a leány az anyjával.)

Leány

 "Egy ifjú ment át falunkon,

Szürkületben nem láthattam,

Szűnjék vágyam őutána:

Hídd be oh, anyám, szállásra,

Hídd, anyám, az Istenért be!

 

Az anyja

Hadd utazni ifjad, lányom,

Büszke város, büszke ifját,

Égett bor kell majd ifjadnak,

Estebéd kell majd ifjadnak

És városi, puha fekhely.

 

Leány

Hídd be oh, anyám, szállásra,

Hídd, anyám, az Istenért be!

Két szemem lesz égett bora,

Piros arcom a lepénye,

Fehér nyakam édessége

S a bársony fű puha ágya,

Nyájas égbolt takarója.

Két karom a két vánkosa...

Hídd be oh, anyám, szállásra,

Hídd, anyám, az Istenért be!"

(Magyarországi népszokások. 1867.)

(Az anya elmegy, a legény igyekszik a fonóba, találkozik a lánnyal, így beszélgetnek még, mielőtt a társaikhoz érnének.)

 

Leány

Azt hallottam, rózsám, hogy el akarsz hagyni! –

Legény

El hát, s mi bajod vélle? –

Leány

Hogy köll már szögén fejemnek ily árván maradni? –

Legény

Könnyen.

Leány

Tudod, rózsám, mit fogadtál vasárnap éccaka?           

Legény

Ígéret bolondnak öröm.

Leány

Hogy elvöszesz legfönnebb és két-három hét múlva. 

Legény

Nem vónál beteg.

Leány

Ó! én édes rózsám, hát már hova lögyek? 

Legény

Bújj a lóba, s nem csíp mög a légy. -

Leány

Látom, hogy már mögvetöttél, azétt hát elmönyök.

Legény

Jó utat!

(A kórus éneke felerősödik: "Tavaszi szél vizet áraszt".)

Legény

Megmásoltam, rózsám, minapi mondásom.

Leány

Késő már!

Legény

Visszahozhatom lábaidhoz igaz megbánásom. 

Leány

Vidd vissza!

Legény

Házad körül szomorún mindaddig forgolódom. 

Leány

Szödd föl ott, amit kapsz. -

Legény

Míg két piros orcád rendre csókolgatom.

Leány

Rendre a püspök falatját.

Legény

Vigyázz, rózsám, mett maradhatsz könnyen eladóba!

Leány

Bízd reám.

Legény

Isten uccse, mást keresek még ma a fonóba! 

Leány

Jere bé, jere bé, üssön meg a szösz-mönkő." 

(Kriza János: Vadrózsák)

 

(A dal újra felerősödik, majd a menekültek közül egy asszony szólal meg.)

Egy asszony

Szép szerelmes dalaink nekünk is vannak. Az öregek úgy tartják, hogy a mi vidékünkre járt egy királyfi udvarolni. Hogy ki lehetett, azt pontosan már senki sem tudja. Talán Mátyás király volt, az igazságos. Ki tudja? A tisztelendő úrtól úgy hallottam, hogy Hunyadi Mátyás csak akkor kereste fel vidékünket, amikor már király volt. Száz szónak is egy a vége, már nem tudjuk, hogy kiről szól az énekünk, de az a lényeg, hogy ilyen igazságos királyfi most is jó lenne, akkor talán nem kellett volna elbujdosnunk.

 

(Az "Egyszer egy királyfi" c. népdalt éneklik, el is játsszák.)

 

Egy férfi

Szépek ezek a dalok. A szerelem mégis gyakran elszáll, s marad a házsártos feleség.

Egy

A hiba a férjben is lehet.

Egy férfi

Kettőn áll a vásár.

 

(Férj és feleség mérgesen lép elő, az "Édes feleségem, mondj uradnak éngem..." című népdalt éneklik.)

 

Egy asszony

Tetszik nekem ez a dal, de nem szeretem, ha férj és feleség civakodik. Az ember úgy van, ahogy szereti a boldogságot elrontani. Mily nagy szomorúság, ha valaki a családi életből kimarad, esetleg nem alapít családot,  s még nagyobb baj, ha idő előtt meghal. Nálunk a halott lányt – mert az esküvője itt a földön örökre elmaradt -, menyasszonyi pompával temetik. Több dalunk az ilyen korán elhunyt leányt siratja. Jön az égi bárány, s halál utáni esküvőre szólít.

 

(A mennybe vitt lány csángó változata következik.)

 

Az egyik székely férfi

Befútta az utat a hó... Jó, hogy idetaláltak hozzánk. Itt meleg van és ének. Künn a síkon farkasok ordítanak.

Egy székely anya egy menekült anyának

Értem bajukat, de most, így minden után, azt mondhatom, hogy jók és szerencsések maguk. A legfontosabb az, hogy megmenekültek.

 

A második székely asszony

Igen megmenekültek, valóban az a legfontosabb, a hírt mi is hallottuk: vég nélküli öldöklés, égő városok képe, gyermekek sikolya a mi vérünket is dermesztette.

 

Harmadik székely asszony:

A temetetlen halottakból dögkeselyűk lakmároznak.

 

Negyedik székely asszony:

A legnagyobb szerencséjük az, hogy megmentették gyermekeiket.

 

Ötödik székely asszony:

Ez nemcsak a szerencséjüket, hanem jóságukat is mutatja. Hányan elhagyják végveszedelemben legdrágább kincsüket, gyermeküket. Siratják aztán egész életükben.

 

Hatodik asszony:

Itt sokan énekeltek szép dalokat, kell a vigasz a léleknek, kell a meleg az ember testének, napfény a végtelen mezőnek. Mindent a maga helyén! Mindent a maga idejében. Én is kiénekelném érzéseimet; beszélnék az üldöztetés keservéről, a megmaradás öröméről. Édesanyámtól hallottam egy szép éneket két elhagyott gyermekről, dalolni nem tudok, hadd mondjam el puszta szavakkal.

 

(Budai Ilona balladája következik.)

 

Egy székely asszony:

Az oktalan állat védi kicsinyeit, de van olyan ember, aki elhagyja gyermekét. A kegyetlen anya történetét nagyanyámtól hallottam. Kicsit másképp hangzott, a dallamára is emlékszem. Asszonytársaimnak is megtanítottam, ti is könnyen megjegyezhetitek.

 

(A balladát Kallós Zoltán gyűjteményéből éneklik.)

 

Bertelaki László

Befútta az utat a hó...

Egy asszony

A csitári hegyek alatt is nagy hó lehet most.

(Bertelaki László elénekli "A csitári hegyek alatt..." kezdetű dalt. Az ének után gyerekek jönnek elő, dúdolnak, néhány forgó, táncos mozdulatot tesznek.)

Egyik gyerek

Miért nem szabad vidám mesét mondani a tollfosztóban?

Másik gyerek

Mert a nevetéstől szerteszét repülne a pehely.

 

(Több találós kérdés következik. Ezután egy kislány egy menekült asszonytól a fonás iránt érdeklődik.)

 

Kislány

Édesanyám már tanított fonni, de még nehezen megy. Hogy fonnak azon a vidéken, ahol a néni lakott? Jó volna tudnom, ha többféle magyarázatban hallom, talán jobban megértem.

 

(Egy asszony elkezd beszélni a fonásról, egy másik közbeszól olykor, kiegészíti szavait. Míg az elbeszélés tart, két különböző oldalról két huszár érkezik. A férfiak csendben üdvözlik őket. Az elbeszélés után emelkedik szólásra az egyik. Nem nevezi meg magát, hogy ő Háry János.

Garay János "Az obsitos" című verséből idéz. Mikor befejezi szavalatát, egy kislány komoly arccal kérdezi tőle, hogy tud-e fonni.)

 

Kislány

Sokat tud a huszár bácsi, de a fonáshoz ért-e?

 

Háry János

Ó, csacsi gyermek! Nálunk az Alföldön a férfiak a fonáshoz csak az eszközöket készítik elő. A többi a nők dolga.

 

Egy asszony

Így van ez másutt is.

 

Másik asszony

Szégyen a férfinak, ha guzsalyhoz ül

 

Harmadik asszony

Elfonná a bajuszát.

 

Az Obsitos

Figyelem én itt ezt az embert (Háry Jánosra mutat), jön-megy a fonóban, ezzel beszél meg azzal, hol ezt mondja, hol azt; gyanús nekem az egész figura. Hol Nagy Jánosnak mondja magát, hol Kiss Jánosnak, de leginkább Nagynagy Jánosnak... Már bocsássanak meg, kérem! Senkit sem akarok az önérzetében megbántani. Tisztességes és becsületes minden név, ha jóravaló ember viseli, de ennek az illetőnek a kiléte nem fér a fejembe. Én már láttam valahol. Hadakoztam az Óperenciás tengeren is túl. Ez a szájhős mindig elől futott, ahol vissza kellett vonulni, előrenyomuláskor pedig sehol sem volt. Itthon meg úgy beszél, hogy már van, aki elhiszi róla, hogy nagyobb hős volt, mint Napóleon... Megvan! A mindenit! Most már tudom, ki vagy. Te vagy Háry János. Messziről jött ember bármit mondhat. Itt nem ismernek téged, de én ott a messzeségben is láttalak.

Háry János

Hát maga kicsoda?

Obsitos

Én vagyok az Obsitos.

Háry

Maga?

Obsitos

Magam. Az ám!

Háry

Hát akkor én ki vagyok?

Obsitos

Mondtam már.

 

A diák

Ez már a tüsszentő kedvemet is meghaladja; tisztáznunk kell valamit. Garay János költő úrnak lesz egy Obsitos című verse, s ennek Háry János a főszereplője: denique, Ön ál-Obsitos Úr nem is létezik.

 

Obsitos

Neeem? Majd én megtanítalak arra, hogy ki létezik és ki nem. Levágom a gombodat ezzel a karddal (a diák fejére mutat).

Diák

Én a magáét csákóstul. Furcsa, hogy egy köd-alakkal kell tusakodnom. Ami igaz, az igaz; kénytelen vagyok ismételni: Háry János még csak ezután lesz, mert csak később ír róla Garay János költő úr, denique, Ön ál-Obsitos Úr, nem is fog létezni.

 

Gazda

Már megint jósolnak egymásnak. Honnan ez a cigányasszony-szokás? Nem mindegy, hogy milyen időben élünk? Itt vagyunk, és kész.

 

Obsitos

Na ugye! Én is úgy vagyok itt, mint bárki más, de rád még rád fér egy kis oktatás (a diák felé indul, s a kardjával csápol).

 

Gazda

Türtőztessék már magukat! Ezer baj rágja az országot, s maguk azon vitatkoznak, hogy ki létezik, s ki nem.

 

(A két ellenfél dohogva elcsitul.)

 

Gazda

Magyar átok az örökös torzsalkodás. Magunkat gyengítjük, s még csodálkozunk, hogy az ellenség túljár az eszünkön. Majd ide is eljön megbékíteni. Azt emlegetjük meg csak igazán!

 

A gazda barátja

Furcsa emberek vannak itt közöttünk. Az imént hallottuk az Obsitost, kiről nem szól majd a krónika, de itt nálunk épp ő leplezte le Háry Jánost. Szidják egymást, de végül is barátok: rokon lelkek. Ott ül egy tanult ember, hallgat, most pedig olyas beszéd esik róla, mint a peleskei nótáriusról. Még különösebb, hogy az a legény ott annyira beleálmodta magát Mátyás király világába, hogy nemcsak beszél róla, hanem történeteit el is játssza. Pedig már régen élt Mátyás, az igazságos. Nos, kedves vendégeink, megnézhetnék, hogy nemcsak énekelni és fonni tudunk, hanem színi játékra is képesek vagyunk az Önök kedvéért. Úgy látom, hogy még van ott elől hely (a nézőtér felé mutat). Üljenek csak le nyugodtan! Ti pedig itt igyekezzetek! Úgy játsszatok, mintha csak magatok volnátok, mintha csak saját magatokat kellene színre vinni!

 

Obsitos

Mi a saját történeteinket mutatjuk be.

(A diák erre is tüsszent egyet. Csak a mesélő marad a színpadon.)

 

5. Játék a játékban

 

Mesélő

 

Ujjunk sem egyforma, sorsunk meg ezerféle. Kinek fenn ragyog a szerencsecsillaga, ki pedig állandóan csapások alatt görnyed. Az élet akkor szép, ha van tartalma, ha a napok boldogsággal telítődnek, s elkerüli az embert a fájdalom, a baj, a szomorúság.

Néhány történetünk az élet változásához igazodik: kinek milyen az élete. Itt most sokan voltunk a fonóban: a közös öröm nagyobb; sok együtt érző ember között a bánat megoszlik, valamelyest enyhül. Mily szomorú az, ha valaki nem mondhatja el már senkinek, hogy mi nyomja a szívét. Látnia kell, hogy senki sem érdeklődik iránta.

A magányossá lett mesemondó történetét egy szereplőnk mondja el. Zárt ablakokból távolba verődik vissza a napfény. A szoba homályban marad, titkokat őriz.

Igaz történet szól a mesemondóról, kiről azt mondják, hogy valami különös, titokzatos dologra várt. Ki azt beszélte el, amit látni szeretett volna az életben. Álmait az emberek elé tárta, s végül nagyon is egyedül maradt.

 

A magányos szereplő

Az égbe nyúló havasok közt, csörgő hegyi patak partján volt egy kis falu, a hegy csúcsáról nézve akkora, mint a tenyerem, vagy mint egy madárfészek.

Élt ebben a faluban egy ember, kit a környéken is sokan ismertek, pedig az itteni lakosok nem szívesen mozdultak ki otthonukból. Dologgal telt az egész év, mindig korán megérkezett a hó, és nyaktörővé váltak sokfelé az utak. A lányok és legények jártak a fonóba, majd megszerették egymást, ahogy az az élet rendje.

Küss János is ott volt mindig a fonóban. Alig volt hatéves, mikor az öreg Gazdi Péter mesemondóval összeszólalkozott:

- Már neki ne mondjon olyat, Péter bátya, hogy a tündéreken fehér menyegzői ruha volt; olyat minden fehérnép szerezhet magának, de ő olyan tündéreket látott, akiken aranyos, ezüstös ruhák voltak, s mellettük a napfény csak gyenge lámpásnak látszott.

- Hol láttad, te fiú? – szólt közbe Magos Gergő, ki faluszerte megfájdította a lányok szívét, s mikor azt elérte, a harmadik faluból hozott feleséget.

- Láttam én bizony, ha mondom, hogyne láttam volna! Még a nyáron jöttek le a szivárvány ívén, majd visszasétáltak, engem is hívtak, menjek velük.

- Miért nem mentél?

- El is mentem volna, de a Riska tehénre kellett vigyázni. Mi lett volna szegény jószággal nélkülem?

- Jó gyerek vagy, de hagyjuk Gazdi uramat mesélni, te olyat nem tudsz.

- Már hogyne tudnék? – s elkezdte a szebbnél szebb történeteket.

Így nőtt naggyá János, de komolyan senki se vette. A mesélő gyerek volt akkor is, mikor már deresedni kezdtek a fürtjei.

Legénykorában egyet-kettőt táncoltak vele a lányok. Megríkatta őket szép, bánatos dalaival, de a végén mégis a leghangosabb legénynél kötöttek ki.

Bizony eljárt az idő. A mesemondó királyokat, birodalmakat talál ki; büntet, jutalmaz, de az idő rá is rátipor.

Valamit várt. Valami olyat, mint amilyen a mesében volt, de mindent kibeszélt. Álmait eladta az emberek mosolyáért s könnyeiért. A szavait azok továbbadták, de őt elfelejtették.

A nagy szikla tövében roskadozón áll a háza. Néha gyerekek még meglátogatják, bár a felnőttek azt mondják, hogy kifogyott már a meséből. Pedig ez nem igaz. Abból ő nem tud kifogyni, érti a patak nyelvét a madarak énekét, de lelkét is megmutatta, s nem vette észre, hogy ez a lélek társak nélkül egyre üresebb lett. A csodaváró titka sem az övé, azt is kibeszélte. Így számára semmi sem maradt, de a téli zúgó szélben álmait szövi, s a recsegő gerendák óriásnyelven válaszolnak.

 

Mesélő

 

Az Obsitost már nem kell bemutatnom. A következő történetet azért lehet elhinni róla, mert ezzel nem szokott dicsekedni. Bár a diák azt állítja, hogy erről az eseményről egy író tréfás művében számol be majd később, így az Obsitoshoz semmi köze.

Bevallom őszintén, hogy a víziborjú történetén én először megbotránkoztam, de a köztünk levő taktaszadaiak meggyőztek arról, hogy mondáikban komolyan veszik.

 

 c) Az Obsitos és a lányok.

(Az Obsitos hazafelé tart. Szomjas. Egy kútból iszik. Az út porát lemossa magáról.)

 

Obsitos

Végre egy kút! Ebben a tikkasztó hőségben felfrissülhetek. (Körülnéz.) Remélem, nem lát meg senki. (Leveszi az ingét, a csákót, az öltönyt felakasztja.) Csakhogy friss víz érheti alélt testemet! Csaták izgalma, utak pora: egy cserzővarga sem bánt volna másképp a bőrömmel. A sok nélkülözés után milyen öröm egy ilyen kút is!

(Nevetést hall, bebújik a vályú alá. A combja látszik ki meg a talpa. A lányok isznak a vízből, majd észreveszik, hogy van valami a vályú alatt.)

 

I. lány

Nézd, de furcsa! Csak nem víziborjú?

II. lány

Én nem hiszem, hogy van víziborjú, csak a megesett lányokra szokták mondani, hogy az van bennük.

III. lány

Nem igaz. A minap hallottam, hogy egy pásztor tátott szájjal aludt a kút mellett; abba is beletelepedett a víziborjú. Tejet kell tenni az ember szája elé, s akkor előjön a víziborjú.

I. lány

Szerintem mégis inkább a lányok őrizkedjenek tőle. Menjünk is, mert veszélyes lehet!

III. lány

Én nem akarok miatta a bábához menni.

(A II. lány észreveszi az Obsitos talpát.)

II. lány

Nézzétek már! Ti ettől féltek? Jé, de mekkora! Majd én megpiszkálom. Majd elválik, hogy micsoda.

 

(A többi lány is megnyugszik, mind a hárman odamennek. Megtapogatják a talpat, óvatosan megpaskolják, megvakarják. A II. lány egy pálcával nagyot üt rá. Ezt már az Obsitos nem bírja, ordít egyet, illetve, hogy észre ne vegyék akkorát bőg, hogy bármelyik bika is megirigyelhetné. A lányok megrettenve ugranak félre.)

I. lány a II. lánynak

Ugye, hogy van víziborjú, most már elhiheted.

II. lány (a vályú alá néz, majd mondja): de érdekes, mintha egy ember talpa volna.

 

I. lány

Épp, ha emberforma, annak lehet a legsúlyosabb következménye.

III. lány: A vízből sem lett volna szabad innunk.

(A lányok megtalálják a huszár ruháját.)

 

II. lány

Ni, a kapitány úr ruha nélkül sétált tovább!

I.lány

Biztosan ő is megijedt a víziborjútól.

II. lány

Nekünk is jól áll a sapkája, a mentéje…

 

(A Lányok felveszik az Obsitos ruháját, megnyugodva, tréfálkozva mennek el. Csorda jön. Az Obsitos az egyik tehén alatt akar eltűnni, de a bika üldözőbe veszi. A jelenet a kergetéssel ér véget.)

 

d/ Mesélő

A következő műsorszámot az Obsitos akarta bejelenteni. Valami meglepetésről beszélt és rögtön eltűnt. Kénytelenek vagyunk várni rá. Én fenntartással fogadom kijelentéseit, de most mégsem tudok mit tenni, mert a meglepetés műsorunk további részét illeti. Az Obsitos megint dicsekedett: azt mondta, hogy a továbbiakban azért van rá szükség, mert benne olyan képességek vannak, amilyenekkel senki más nem rendelkezik.

Messziről sarkantyúpengést hallok, ilyen hetykén csakis ő jár. Én elmegyek, hogy itt ne találjon. Nem szeretem a vitát, a dulakodást.

(Sietve jön az Obsitos, a mesélő el.)

 

6. A szavalatok bevezetése

 

Az Obsitos egyedül jön.

Obsitos

Ugye, emlékeznek még rám? A diák épp az imént azt állította, hogy én nem létezem, még a költői képzelet sem alkotott meg. Ha úgy vesszük, ez az én szerencsém. Szabadon járhatom be a korokat és a teret. Az vagyok, aki lehetnék. Hány ember azért búsul, mert az, aki, és nem az, aki lehetne: legalábbis, akinek valaha megálmodta magát. Én járok itt a legszabadabban az időben, s nemrég nagyon kellemes helyen voltam, diáknak öltözve bent jártam az itteni szép gimnáziumban, s azt mondtam, hogy testvérosztályt keresek. Rögtön körém sereglettek a lányok. Nagy örömem telt bennük, s el is jöttek velem, hogy szavaljanak.

 

(Szavalatok következnek, majd újra az Obsitos beszél.)

 

Obsitos

Énekelhetnénk most a szavalóknak. Majd jó volna a zenekart meghallgatni.

(Népi hangszeres zene következik, majd Kodály feldolgozásában Görög Ilona balladája. Ezután a Rákóczi-indulót a zenekar  adja elő. Utána a „Vejnemöjnen húrja zengett”, a „Fényes hajnali csillag” egy-egy strófája szóljon, majd a szignál, ezután jön Árpád és a Táltos.)

Táltos

Rejtve voltunk mi itt jelen,

Ezen a fényes ünnepen,

De ha a sír őrzött volna,

Végzetesen átkarolva,

Erre a szép zeneszóra

Szívünk feldobogott volna.

Íme, itt van a varázslat,

Régi erőm, megtalállak:

Látjuk mi, a hajdaniak,

Népünk mit él, bús vagy vígad.

Árpád

Itt áll a fa mozdulatlan,

Élet-hívó indulatban.

Sólyom száll a messze múltból,

Az örök homályba hulltból,

De mondhatom boldog szóval,

Népem ősi hangon szólal,

És zenéjének üteme

Üzenetet küldene

Rólunk is új ezredekre.

Az ajak tovább rebegje

Vallomását szülőföldnek,

Vérzivatar hogy nem ölt meg,

Hanem hamvainkból kelve,

Jövünk újra énekelve.

Utódaink táncunk járják,

Nemzedékek megcsodálják!

 

7.

Ezután forgatagos magyar tánc kezdődik.

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap