Yann Martel: „Donald J. Rankin közlegény” (elbeszélés, Vágó Anikó fordítása)

Szerkesztő A, k, 01/14/2014 - 00:11
Yann Martel
(Kanada)

 

    Yann Martel 1963-ban született Spanyolországban, kanadai szülök gyermekeként. Costa Ricában, Franciaországban, Spanyolországban és Mexikóban nevelkedett, majd felnöttként Iránban, Törökországban és Indiában töltött hosszabb időt. Ma Montrealban él. Az ontariói Trent Egyetemen filozófiai diplomát szerzett. Dolgozott kertészként, mosogatóként és biztonsági őrként; huszonhét éves kora óta kizárólag az írásnak szenteli magát. Első nővelláskötete, amelyben az itt olvasható elbeszélése is található, 1993-ban jelent meg, és rögtön elnyerte vele a kanadai Journey Díjat. Átütő sikert és nemzetközi ismertséget második regénye, a „Life of Pi” hozott számára. A mű 2002-ben látott napvilágot, és több rangos elismerés között Man Booker-díjjal jutalmazták. Ez idáig több mint negyven országban adták ki, harminc nyelvre fordították le. A regényt Magyarországon az Európa Könyvkiadó jelentette meg Pí élete címmel, 2004-ben.

 

„Donald J. Rankin közlegény“
versenymű egyetlen
disszonáns hegedűre

Szerző: John Morton
 

Fiatal koromban (most is fiatal vagyok, huszonöt éves – mindez tavaly októberben történt, 1988 októberében) Washingtonban jártam, ahol régi középiskolai barátomat látogattam meg. Korábban sosem voltam még az államokban. Barátom a Price Waterhouse nevű könyvelőcég igazgatási tanácsadó részlegénél dolgozik, légitársaságokkal foglalkozik. Nagyon okos – a harvardi John F. Kennedy államigazgatási egyetemen végzett –, és jól keres. De a lényeg az, hogy látogatásom alatt lekötötte a munkája, az idő viszont enyhe volt és napos. Így hát felfedeztem Washingtont. Jártam az állami negyedekben, melyeket egyetlen épület alkot, saját irányítószámuk van, és az ember órákon át sétálhat, míg végre eléri a hatalmas bejáratot. Ezeken a helyeken még a fű zöldje is magabiztosságot sugároz – hiszen csak a saját értékrendjében végletekig biztos nemzet szívében találhat az ember ilyen hatalmas, nyílt, füves térségeket. Láttam a város azon részeit, ahol van mit nézni és csodálni.
Aztán folytattam a felfedezést – életveszélybe sodortam magam, mondanák egyesek. Nap nap után bejártam azokat a városrészeket, melyeket nem mutogatnak az útikalauzokban. Történelmileg érdektelen helyszínek sikátoraiban sétáltam. Sarki talponállókban támasztottam a pultot. Megbámultam a kirakatokat és a buszmegállókat. Újságosbódékat, hirdetőoszlopokat, bedeszkázott épületeket, elhanyagolt udvarokat, falfirkákat és az alattuk felhalmozódott szemétdombokat, repedezett járdákat és az ablakokba teregetett ruhákat. Politikáról vitatkoztam egy hajléktalannal – egy parkban ültünk, a padon –, mellettünk egy bevásárlókocsiban minden tulajdona. A Capitolium kupolájától nem messze – úgy feszült az égbolton, mint egy hőlégballon – döglött patkányba botlottam. Minden érdekelt, hiszen mindez Washington része volt, Washington pedig új és idegen volt számomra. Ahhoz képest, milyen gazdag és hatalmas város – bizonyos értelemben a világ fővárosa –, rengeteg az elhanyagolt negyed. Egész kerületek várják a felújítást, amit folyton elnapolnak, ahogyan az emberek halogatják napról napra a fogyókúrát, vagy hogy lemenjenek az edzőterembe.
Egy nap épp hazafelé tartottam, mikor egy felirat megragadta a figyelmem. Merridew Színház, hirdették a félkörívben elrendezett betűk. Vagyis inkább: Merridew Színház állt ott, mert a betűk egy részét valaki lekaparta, hogy csak a körvonaluk látszott. A kirakat bal alsó sarkában kisméretű, vörös és fehér papundekli tábla: Mel borbélyüzlete. Az ablakon belesve két fodrászszéket láttam a helyiségben, mely valaha feltehetően a színház része volt. Fekete férfi ült az egyikben, egy másik fekete férfi – ő lehetett Mel? – vágta a haját. Úgy tűnt, a Merridew már a múlté. Ám az ajtótól jobbra kis keretben papír függött. Az élet jele? Közelebb hajoltam.

 

Különleges előadás a Merridew
 Színházban
A Vietnami Veteránok Marylandi
Barokk Kamarazenekara bemutatja:
Albinoni
Bach
Telemann
ősbemutató:
Donald J. Rankin közlegény
hegedűverseny egyetlen disszonáns hegedűre,
szerző John Morton
1988. november 15. csütörtök, 20 óra
MINDENKIT SZíVESEN LáTUNK!
Jegyek a helyszínen, csak 10 dollár

Ez másnap este volt.
Tökéletes. Washington újabb arca, agyának újabb tekervénye, szívének újabb kamrája vár felfedezésre! Nem mintha a vietnami háború annyira érdekelt volna. Távoli esemény volt, Amerika problémája. Láttam a róla készült mozikat és dokumentumfilmeket, olvastam a borzasztó hosszú beszámolót, tudtam, hogy miatta bukott meg Lyndon Johnson – de számomra mindez oly meseszerű volt, mint a második világháború. Valami igen távoli, ami mára a rikítóan színezett hollywoodi hőseposzok témájává vált. A koncert sem izgatott túlzottan. Bachot bármikor hallgathatok lemezen is, ha kedvem szottyan. Nem a klasszikus zene vonzott a Merridew Színházba, hanem az alkalom maga. Habár az a Rankin hegedűverseny – a disszonáns hegedűvel, bármi légyen is az – izgatta a fantáziám. Gondoltam, megkérdezem a barátom, velem tart-e. Alig láttam, mióta megérkeztem.
De a Price Waterhouse a Texas Air szakszervezetével tárgyalt, ráadásul New York városa a vártnál előbb válaszolt PW egy javaslatára. Szóval nem ért rá.
Így hát másnap este, úgy nyolc előtt öt perccel, egyedül érkeztem a Merridew elé. Az ajtónál próbálkoztam, sikerült bejutnom. Balra nyílt Mel borbélyüzlete. Előttem nyílegyenes folyosó, a legvégén megpillantottam egy falra ragasztott papírlapot. Végigsétáltam a folyosón, néhány zárt ajtó mellett. Erre – a papírra rajzolt nyíl a bal oldali ajtóra mutatott. Beléptem.
A színház előcsarnokában találtam magam. Jobbra duplaszárnyú üvegajtók sora – a Merridew főbejárata. Azt hiszem, az utca, amelyre nyíltak, merőleges lehetett arra, ahonnan érkeztem, de nem tudhattam biztosan: az összes ajtót bedeszkázták. Néhány üvegtábla kitört. Az ajtók előtt nagyon hosszú, összecsavart szőnyeg feküdt. A csarnok túloldalán felfedeztem a pénztárfülkét, ablakait szürke por fedte. Ami azt illeti, az előcsarnok nagy része szürkéllett a portól. Egyértelműnek tűnt, hogy a színház bezárt, üres, én pedig a hátsó ajtón jutottam be, amerre régen az irodák lehettek. De a lámpák égtek, és az ajtó nyitva állt. Abban is biztos voltam, hogy jól olvastam a koncert helyét és időpontját. Előrébb léptem. Rögtön megláttam az asztalt egy széles oszlop mellett. Ketten ültek mögötte: egy fekete férfi és egy fehér, kerekesszékben. Engem néztek. „Határőrség” – jutott eszembe.
– Jó estét. Itt lesz ma a koncert, ugye?
– Itt – felelt a fekete.
– Remek – közeledtem az asztalhoz. – Egy jegyet szeretnék.
– Tíz dollár lesz.
A kerekes székesnek adtam a pénzt. A bankjegyet az előtte fekvő cigarettás kartonba tette, szépen elsimította a többi tetején, aztán átadta a programfüzetet.
– Korán jöttem?
– Nem, pont időben – válaszolt a fekete. – Fogjon egy széket, és üljön, ahová tetszik.
Lazán egy rakás narancssárga, összecsukható műanyag szék felé intett. Választottam egyet, de fogalmam sem volt, merre induljak vele. Talán valahol odakinn lesz a koncert? A parkolóban? Az időjárás engedte volna.
– Arra! – mutatott ezúttal a csarnok végéből nyíló ajtók felé.
– Köszönöm.
Távolodtamban visszafordultam, és körülnéztem.
– Rendbe rakják?
– Tessék?
– Felújítják az épületet?
– Nem, lebontják.
– Ó.
Szóval ez a mai előadás egy titkos hadművelet, gondoltam, amint belöktem az ajtót, és beléptem a színházterembe. Megmásztam pár lépcsőt.
Az ajtó ki-be lengett a hátam mögött, ahogy a meglepetéstől megdermedve lecövekeltem. Az előbb komolyan beszéltek; a helyet tényleg bontották. Ezernyi részlet ragadta meg a figyelmem. A színház hatalmas volt, erkélyekkel és más építészeti hívságokkal díszes. De, hogy a legszembeötlőbb részlettel kezdjem: egyetlen szék sem volt a helyén. A sorokat kitépték, tekintet nélkül az okozott kárra. Az eredmény egy első világháborús csatajelenetre hasonlított: a poros, sötétzöld szőnyeg kanyargós halmai – a francia mezők – között lövészárkokként húzódtak a feltört beton szürke árkai, csorba szélű lyukak, cementdarabkák, rozsdálló csavarok meredeztek. Dohos szag terjengett. Nyilvánvalóan a falakat borító penészfoltok okozták; a cikornyás sárgásbarna mintát fekete erek tarkították, épp, mint egy óriási középkori térképen, mely a pestis terjedését ábrázolja. A szemközti falak tövében, túl a francia lövészárkokon és a pestis sújtotta középkori városokon, a klasszikus görög kultúra maradványai hevertek szinte teljes falhosszúságban: megannyi szétzúzott álantik gipszszobor. Karok, lábak, fejek, torzók, pajzsok – istenek mészárszéke, harmonikus rendben.
Utat találtam a civilizációk eme romhalmaza között. Nagyjából százötvenen gyűltünk össze, jórészt férfiak. Néhányan kerekesszékben. Egy férfi a kutyáját is elhozta, egy németjuhászt. Csendes társalgás zajlott. Úgy tűnt, csak én jöttem egyedül. Helyet kerestem magamnak, odébb rugdostam némi cementmorzsát, és leraktam a székem. Szemügyre vettem a színpadot. Letakarították, és kitűnően megvilágították. A lámpák kereszttüzében tizenkét narancsszín ülőhely és tizenkét kottaállvány félhold alakban, a tizenharmadik középen magasodott. Legalább a művészetnek tiszta tér jutott. A programfüzet tanulmányozásába kezdtem. A bal oldalán ezt állt:

 

Tommaso Albinoni:
B-dúr concerto,
op. 9, no. 1
g-moll concerto, op. 10, no. 8
Johann Sebastian Bach:
B-dúr concerto
a-moll concerto
d-moll concerto
Georg Philipp
Telemann: G-dúr
concerto
szünet
John Morton:
„Donald J. Rankin közlegény”-versenymű egyetlen disszonáns
hegedűre
(ősbemutató)

A jobb oldalon:

 

A Vietnami Veteránok Marylandi Barokk Kamarazenekara:
Stafford Williams; karmester
Joe Stewart; első hegedű
Fred Bryden, Peter Davis, Randy Duncan, Zbig Kerkowsky, John Morton, Calvin Paterson; hegedű
Stan „Laurel” Mackie, Jim Scotford; mélyhegedű
Lance Gustafson, Luigi Mordicelli; cselló
Luke Smith; nagybőgő
Köszönet: Fife-nak, Jeffnek, Marvinnak, Frenchie-nek;
Don Beechnek és a Morrow Heights középiskola zenei tagozatának,
a Washingtoni Polgármesteri
Hivatalnak,
Mennyei Marvinnak és mindenekelőtt Billynek, aki hátsón billentett, amikor arra volt szükségünk

A hátlapon a Mennyei Marvin Pizzéria hirdetése.
Tehát a Rankin-versenymű szerzője a zenekar tagja. És el ne felejtsem kipróbálni a Mennyei Marvint. Összehajtottam a programfüzetet, és a mellényzsebembe süllyesztettem. Elragadtatottan és hitetlenkedve néztem körül újra a Merridew-ban.
Negyedkilenckor megjelent a két jegyárus férfi. Egyikük, pénztárdobozzal az ölében, előrekerekezett, a másik a bejárat közelében ült le. A színpad széléről kikukkantott valaki. Egy pillanattal később kihunytak a fények. Csak a színpadi lámpák maradtak.
Tizenhárom szmokingos férfi sétált be, tizenkettőjük kezében hangszer. Azonnal felharsant a buzdítás, mintha csak mecscsen lettünk volna. A zenészek mosolyogtak, meghajoltak, és – Williamset kivéve – helyet foglaltak. Próbáltam rájönni, melyikük John Morton. Bal oldalon a hegedűsök. Joe Stewart, az elsőhegedűs ült legelöl, azonosítottam be. Vajon a többiek ábécésorrendben helyezkednek el? Vagy valamiféle rangsor szerint? Ha az ábécét követik, akkor John Morton negyvenes évei elején járó, enyhén túlsúlyos fehér férfi, tésztaszerű arcvonásokkal és hosszú, hátrazselézett, alul göndörödő hajtincsekkel. ő volt a hatodik hegedűs.
A zenészek az állványokat igazgatták, hangoltak. Stafford Williams – toronymagas fekete férfi – felénk fordult. Mély, dörgő hangon kezdett bele:
– Washington város tűzoltóparancsnokának rendelete alapján az előadás alatt tilos a dohányzás. Az engedély...
– Szóval nem szippanthatunk a Mari hónaljából? – kiabált közbe valaki.
Mindenki nevetett.     
– Pontosan – felelt Williams.
Felemelte a kezét; rögtön csend lett.
– Albinoni B-dúr concerto – jelentette be.
Hátat fordított. Felemelte jobbját. Vonók simultak a húrokra. Pillanatnyi szünet. Majd leeresztette a karját, és hallójárataim ostrom alá kerültek.
A hangerő megsüketített. Egy perce a Merridew-t még csend terítette be, a következőben már a zene erős hullámai söpörtek végig rajta. Mintha a ház üres tüdejébe hirtelen friss levegő áramlott volna. Mintha valami megfoghatatlan – villanó, illanó és oly ámító – ölelt volna körbe, betöltve az egész teret, mind az utolsó repedésig. Biztos voltam benne, hogy a ház összes egere és svábbogara halálra dermedt. És mindezt azok a kis barna tárgyak okozták.
Magamba szippantottam a harmóniát: az egyszerre rebbenő vonókat, a hangszernyakon pókként fel-le rohangáló ujjakat, Williams mozdulatait, amint zenévé válnak. Ahogyan Stewart vezetett, és a többiek követték. Micsoda tehetség, micsoda fürgeség – hogyan csinálják? Milyen érzés, ha az ember erre képes a kezeivel?
Albinoni B-dúr concertója három részből állt. Nem értek a zenéhez, így nem írhatom le szakszerűen. Az első rész élénk volt, mint egy tánc. Elképzeltem, ahogy párok suhannak-keringenek lebbenő ruhakölteményekben. A dallam szárnyalt fel és le, fel és le, majd ragyogó spirálokban, aztán ismét fel és le, aztán véget ért. A hangjegyek víg kedélyű, gyors iramban versengtek egymással. A második rész inkább méltóságteljes, egyenes folyamhoz hasonlított, mely megfontolt és lassú, de egyre emelkedik fenségesen, mintha magas hegygerincre kapaszkodna fel, ahol a levegő éles és ritka. A harmadik rész majdnem olyan volt, mint az első – fel és le és spirálban –, csak lassabb.
Micsoda különös, varázslatos dolog a zene. A zakatoló elme is elcsitul. Nem bánod a múltat, nem féled a jövőt, a szavak és gondolatok kattogó kerekei megpihennek. Csupán a gyönyörű, szárnyaló megfoghatatlan marad. A dallam, ritmus, harmónia és ellenpontozás segítségével szépséges és értelmes hangokká olvadnak gondolataink, túl a nyelv botladozásain, a jelrendszer tévútjain. A zene egy madár válasza a szavak súlyos zajára. A tudat üdítő némasága.
A B-dúr concerto alatt gondolataim zenévé váltak. Nem emlékszem egyetlen szóra sem, csak arra a könnyed, hullámzó állapotra, amelyben a zene részévé lettem.
A darabot taps és éljenzés követte. A Marylandi Veteránok felálltak, meghajoltak, majd leültek. Williams felemelte a karját, aztán leeresztette, és újra felcsendült a zene – ezúttal Albinoni g-moll concertója.
Ez is csodás volt, de nem tudom pontosan visszaidézni. Az igazság az, hogy elkalandozott a figyelmem. Szavak bukkantak fel tudatomban. A Texas Air dolgain kezdtem elmélkedni. Barátom teljes bonyolultságában elém tárta az ügyet. A Texas Air Houstonban székelt, és Frank Lorenzo irányította. Nem csak légitársaságként működött – barátom holdingként emlegette –, de két légitársaság is a fennhatósága alá tartozott: az Eastern és a Continental. Úgy tűnt, a Miami központú Eastern komoly pénzügyi problémákkal küszködik. Vitába bonyolódtak három szakszervezetükkel a bérek, munkahelyi körülmények és nyugdíjak miatt, ami jelentősen visszavetette a cég forgalmát. Úgy akarták a működéshez szükséges készpénzt előteremteni, és a veszteségeket csökkenteni, hogy a tulajdon egy részét eladták, megnyirbálták az útvonalakat és a személyzet létszámát. Például a jól jövedelmező New York–Boston ingajárat jogait átadták Donald Trumpnak 365 millió dollárért. A szakszervezetek szerint – taps és éljenzés. A g-moll concertónak is vége.
A Marylandi Kamarazenekar felállt, meghajolt, lesétált a színpadról, visszajött, és mindenki elfoglalta a helyét. William keze újfent magára vonta a hallgatóság figyelmét, majd szétáradt a zene. Elővettem a programot, és a színpadi világítás fényénél silabizáltam. Bach B-dúr concertója. Az első részt a mélyhegedűk uralták, Mackie és Scotford. Lebegő, emelkedő dallam, két hegymászó a kötélen: Mackie húzta a darabot, aztán Scotford utolérte, és el is hagyta, mire Mackie megkettőzte erejét, előresietett és így tovább. A többi hangszer csak háttérként szolgált, mint a zsongás a partikon, mely csak fokozza a párbeszédek intimitását. De a mű második része túl nehéz volt számomra, és ismét elkalandoztam.
A szakszervezetek szerint a vállalat problémamegoldó stratégiája pusztán trükk volt. Az ingajáratok eladása és a fizetéscsökkentés-tervezet mind azt a célt szolgálták, hogy csődbe vigyék az Easternt, mert ez lehetővé tette volna a szerződésszegést, a fizetések leszorítását, majd a vállalat szakszervezetek nélküli újjászervezését. Lorenzo ugyanezt csinálta 1983-ban a Continentallal. Az elkeseredett vita hosszúra nyúlt, és valódi háborúvá fajult; a nyilvánosság csak tovább ártott az Easternnek. Az utazási irodák jelezték, hogy utasaik egy része nem hajlandó többé az Eastern járatain repülni, még akkor sem, ha az lenne a legkényelmesebb lehetőség. Ha a vita tovább húzódik – hónapokig is eltarthat egyes elemzők szerint – újabb tapsvihar. Következett az a-moll concerto. Rémlik, hogy Stewartot jól megdolgoztatta.
Teljes káosz volt ez az egész ügy. A Price Waterhouse abban reménykedett, hogy sikerül szerződést kötnie a szakszervezetekkel, és barátom minden éjjel papírhegyeket hurcolt haza, melyeket aztán hajnali kettőig bújt. Amikor szünetet tartott, beszámolt nekem a fejleményekről – Lorenzo legutóbbi húzásairól, bírói döntésekről, az AFL–CIO fenyegetőzéseiről –, én pedig elmeséltem, merre jártam aznap.
Merridew. Vajon ki lehetett? Nem ő volt az a miniszter, aki megvásárolta Alaszkát az oroszoktól? Nem, az Seward volt. Seward Jégszekrényének hívták, nem Merridew-énak.
Körülnéztem. Öt napja még Roetownban voltam, az egyetemen, és nem túl boldogan, de nem is boldogtalanul azon törtem a fejem, mihez is kezdjek az életben – most meg itt ültem, és veteránok előadásában hallgattam Bachot, egy washingtoni színházban, amely úgy festett, mint Bejrút. A sok megszakítás után januárban visszamegyek tanulni, és megszerzem végre a filozófiai diplomát. De aztán? Mi legyen? átgondoltam a különböző lehetőségeket. Vajon melyik pillangó bábjába szeretnék belebújni?
Befejezték az a-mollt. Ránéztem a programra. A d-moll következett. Akadt benne néhány kitűnő hegedűs részlet, de az agyam tovább járt. Mikor újra elővettem a programot, feltűnt, hogy a zenekar kettőspontot tett a szerzők neve és a művek címe közé, de pontosvesszőt használt a hangszeresek felsorolásánál. Ez Joseph Conradot juttatta eszembe. Conrad zseniálisan központozza a szövegeit. Van egy sora, amit sosem fogok elfelejteni. Conrad első regényében, az Almayer légvárában szerepel. Almayer húsz éve robotol a maláj szigetvilág egy eldugott szegletében. Gyűlöli a munkáját, mindig is gyűlölte, de mindvégig arról álmodott, hogy gazdag emberként tér majd vissza Európába szépséges, félvér lánya, Nina oldalán. Saját szavaival: „látni akartam, ahogy fehér emberek hajolnak meg szépséged és vagyonod előtt”. De a szigeten eltöltött idő a csalódás, megaláztatás és nélkülözés húsz esztendejévé vált. Az utolsó csepp a pohárban, amikor Nina – aki sosem ismert más életet, és boldog – apja tiltása ellenére feleségül megy maláj szerelméhez, Dainhoz. Soha nem jut majd el Európába. Almayer teljesen összetörik. Mindenét elvesztette. Szakadatlan fáradozásainak eredményeként nincs mögötte más, csak kudarcok és romok. De ez még nem a vég. Almayer érzi ezt, és újra próbálkozik – ismét épp csak egy hajszál választja el a sikertől. Siker, hírnév, gazdagság – épp csak kicsúszik a kezei közül egy apró szerencsétlenség, egy pici hiba miatt.

Lánya figyelmes arcát fürkészve talpra ugrott, majdnem felborította a széket.
– Hallod? Minden egy kéznyújtásnyira volt; csak; meg kellett volna ragadnom!

Micsoda briliáns központozás! Micsoda remek szerkesztés: négy szó elöl, négy szó hátul, középütt egyetlen szó, mely magában hordozza az egész mondat súlyát és feszültségét. Egy átlagos író vesszőket használna. Kötőjelek is megtették volna. De a kettőspontok valódi nyomatékot adnak a „csak”-nak. Alul a vesszők úgy emelkednek, mint kétségbeesetten égbe nyúló karok; fent a pontok elkeseredett szemekként villognak. S a közéjük zárt szó húsz elvesztegetett év megtört reménytelenségével kiált felénk. Ennek a mondatnak a központozása megfontolt, erőteljes és dinamikus. Valódi mesterre vall.
Túlestünk a d-mollon. Kezdtem azt hinni, ennek a koncertnek sosem lesz vége. Ránéztem az órámra: még csak kilenc harminchárom. De a szünet előtt még hátravolt a Telemann. Felötlött bennem a távozás gondolata. Aztán mégis maradásra bírtam magam. Ne már, gondoltam, a következő darab szerzője itt ül előtted. Különben is, mi az a disszonáns hegedű? Biztos jó lehet. Montrealban láttam egyszer egy holland hegedűst. A mű, amit játszott, inkább zaj volt: hosszú, monoton hangok egyvelegét olykor fejrázós, dühöngő sivítás és eszeveszett húrtépés szakította félbe. Se dallam, se ritmus, az érzékek megerőszakolása. Ki is kergetett néhány hallgatót a teremből. Én imádtam. Teli volt élettel! Vagy ott volt az a kanadai ukrán szerző, akit Roetownban láttam. „Folyamatos muzsika”, így hívta, amit csinált: ujjai úgy mozogtak, mint hullámok a zongorán, és lassan-lassan kibontakozott a dallam. Igen, ez a Rankin concerto biztos nagyon jó lesz. Nem is hagynám ki a világ minden kincséért sem.
A Telemann második része feszült az energiától, az agyam újra elnémult. Cikornyával zárult a darab. A terem tapsolt, fütyült, kiabált. A muzsikusok többször meghajoltak, majd hangszereikkel együtt elhagyták a színpadot. Felkapcsolták a lámpát.
Végre, a várva-várt szünet.
Kiáltásra riadtam.
– Van Michelob, Old Milwaukee, Corona és Lone Star!
A férfi volt az ajtó mellől. Öt nagy, kék hűtőtáskát szedett elő. Pénztáros cimborája fürgén odakerekezett hozzá, és lecövekelt a táskák mellett. Elkezdték árulni a söröket, én meg a kanadai agyammal azon töprengtem, ez vajon törvényes? Felkeltem, hogy kinyújtóztassam a lábaim. Átsétáltam a háborús lövészárkokon, és szemügyre vettem egy különösen élénk penészfoltot a falon. Pont úgy nézett ki, mint egy középkori város. Azon tűnődtem, kicsoszog-e majd egy bogár-polgár az utcára, aki épp a reggel óta hóna alatt dudorodó kelések és az őket kísérő láz miatt aggódik. Azt mondják, a Fekete Halál Európa lakosságának harmadát elragadta, nem? Kinyújtottam a kezem, hogy megérintsem a falat; a tapéta úgy elrohadt, hogy letéphettem volna belőle egy csíkot.
Lepillantottam a fal mellett felhalmozott törött szobrokra, feltűnt közöttük Athéné sisakos feje. ő volt az egyetlen, akit felismertem. A többiek: a tökéletes görög szépségideál névtelen képviselői. Ahogyan ott hevertek szétszórtan az éles, kemény szélű gipszfejek, végtagok, torzók, szépségük szívet szaggató volt. Lehajoltam, és magam felé fordítottam egy fejet. üres tekintete most tragikus belenyugvást sugárzott. Kísértést éreztem, hogy összeillesszem a szobrokat.
A közönség tagjai kis csoportokban állva beszélgettek. Úgy éreztem magam, mint egy hívatlan vendég. Visszamentem a székemhez, és a semmibe meredve kuporogtam rajta.
Aztán, majd negyven perc múlva feltűnt, hogy tapinthatóvá vált a levegőben a feszültség. Mindenki leült, és elhallgatott. Minden arcon komolyság tükröződött. Ekkor ébredtem rá: Albinoni, Bach, Telemann – mind csak az időhúzást szolgálta.
A lámpákat leoltották.
Stafford Williams lépett a színpadra, mögötte a zenészek. A deszkák nyikorgását is hallottam. Tizenegy ember leült, kettő állva maradt. Az ábécé szerinti elképzelés helyesnek bizonyult: John Morton az volt, akire tippeltem. Odament Williamshez, és pár szót súgott a fülébe. Williams bólintott. Morton a karmester balján állt meg. Vállához emelte hegedűjét, ráhajtotta a fejét, és gyengéden végigfuttatta ujjait a hangszer nyakán. Azután felemelte a jobb kezét, és a vonót a húrok felett tartotta. Hirtelen egy kép villant az elmémbe: a Sixtus-kápolna, Ádám teremtése, ahogyan Isten Ádám kezéért nyúl – az a vibráló űr az ujjaik között. Morton Williamsre nézett. Williams felemelte a jobbját. Egyetlen, összehangolt mozdulattal emelték a többiek a vonókat. Morton a felemelt jobb kart figyelte. A kar lehullt – s hogy írhatnám le, mit hallottam?
Ha a zene színes lenne, a színház kaleidoszkóppá változott volna. Láthattam volna a komor kéket, ami a nagybőgőből áradt, a mélyhegedűkből és csellókból ömlő kéket és zöldet, a hegedűkből feltörő sárgát és narancsszínt. És mindennél élesebben a vöröset és feketét, ahogyan Morton hegedűje zokogott. Ha a zene színekből állna, és én kaméleon volnék, örökre elszíneződtem volna, kitörölhetetlenül belém ivódott volna a Rankin Concerto.
Vakon is láttam volna a színeket. Nem létezett más, csak a színpad. A pusztulás nyomai elenyésztek. Eltűnt a közönség. Csak a színpad volt, csak John Morton. Láttam, ahogy egy csúnya ember megszépül. A csúnya férfinak kidülledő szemei voltak és malacszerű vonásai, hasa kidudorodott a kölcsönzött szmoking alatt. A megszépült férfi képe összekuszálódott, formáját vesztette, remegett. A szép ember érzékcsalódás volt. Láttam, ahogy a csúnyaság szenvedéssé válik, a szenvedés szépséggé.
A „Rankin”-versenymű nem volt hosszú, még tíz perc sem, és nem is játszották jól, és nem is úgy fejezték be, ahogy kellett volna, de az alatt a néhány perc alatt életem minden söpredéke, kínja, ostobasága eltöröltetett – az ég kitisztult –, s én megpillantottam a fenségest.
Hagyományosan kezdődött, mint egy udvari tánc: elképzeltem a lassan és kimérten mozgó táncosokat – mindőjük tudta, merre lép majd, s merre lép partnere vagy partnernője. De hamarosan oly élénk, természetes dallamba fordult át, hogy szinte előre vártam a következő hangot; azt hiszem, magam is befejezhettem volna, ha rám hagyják a feladatot. Ezután szoros spirálokban emelkedni kezdett egészen magas regiszterekbe. Minden fordulat után megállt egy pillanatra ezeken a magas hangokon, mint a kínai akrobatamutatványok pálcikákon forgó tányérjai. Innen omlott alá újra az élénk dallamba; leomlott, mint egy tavaszi zápor, mennydörögve, túláradón, odaadón.
Jobbára Morton vezetett, de gyakran elkalandozott a dallamtól, s lázongó díszítéseket csalogatott elő a hangszerből. A zenekar kitartó, vad iramban üldözte, és megismételte ezeket a hangokat. A bonyolult melódiában Morton bal keze ide-oda ugrált és remegett a hegedű nyakán, vonója őrülten csúszkált. Már a kezdet kezdetén többször hibázott. El kell mondjam, mert igen fontos: egyáltalán nem játszották jól a Rankin hegedűversenyt. Még az én tanulatlan fülemmel is észrevettem hamis hangokat, vagy hogy Morton képtelen volt tartani a tempót. De mindez nem zavart. Épp ellenkezőleg! A Rankin-concerto igazi ereje Morton pontatlan játékában nyilvánult meg. Minden egyes hamis hangjegye mögött az elérhetetlen tökéletesség sejlett, minden hibája felszabadított. Semmi gépies tisztaság. Mint a punk rock, mint Jackson Pollack, mint Jack Kerouac, a tökéletes szépség és a katartikus tökéletlenség olyannyira emberi elegye.
A zene lelassult. A csellók és mélyhegedűk rendületlen kék hangon zengtek. Mintha a concerto is erőt gyűjtött volna, akár Morton maga. Bal kezét szmokingkabátjába törölte, megnyalta ajkait. Vonásai megfeszültek.
A megélénkült zenekar szaggatott, mély aláfestő muzsikát játszott.
Morton ismét belelendült. És erre nem találok szavakat. Talán léteznek szakkifejezések, melyekkel körülírhatnám, amit művelt, de ha léteznek is, én nem ismerem őket. Hogyan írja le azt az ember a zenetudomány nyelvén, hogy a lelkem kiragadták a bensőmből, és felhajították a levegőbe, ott dobálta ide-oda a muzsika? Hogyan írjam le, hogy a hangokkal összhangban lélegeztem és léteztem? És miféle hangok ezek, melyek pörögnek és libbennek, az egyik pillanatban elhaló sóhajként reszketve, a következőben tigrisként a levegőbe karmolva, és minden egyes darabjuk – hamis vagy hibátlan – oly finom, hogy az már fáj? Miféle hangok ezek, melyek egyszerre emelnek égbe és zúznak össze, lelkesítenek és sújtanak porrá?
És mindeme áldott gyötrelem közepén jött a disszonáns hegedű. Fél percig sem tartott. A kíséret öblös, kék-zöld-narancs, középmagasan lebegő harmóniáján Morton egyszer csak kapaszkodni kezdett fölfelé, aztán alábukott, magas vörös és mély fekete hangokon. Ha egy hangzás képes érzelmeket tükrözni, akkor ez az volt: rezgéssé változott magasztos érzelmek; érzelmek, melyeket tökéletesen alakítottak át a fül számára felfoghatóvá és újra, metszően átérezhetővé. Amit akkor éreztem, borzalmas gyász volt: lüktető és megsemmisítő. Abban a néhány pillanatban mélységes agóniába taszíttattam.
A disszonáns hegedű úgy végződött, hogy a kíséret hirtelen monoton rezgő hangokra váltott. A törés váratlan volt, mintha a zenekar próbálta volna visszanyerni lélekjelenlétét. Ám Morton minden tartását elvesztette – hibát hibára halmozott, azután feladta. Karjai lehanyatlottak, baljában keresztezve a hegedűt és a vonót csak állt egyhelyben, fejét lehajtva. Hamarosan a zenekari fegyelem is semmivé foszlott, hiába kísérletezett Williams, hogy visszaszerezze uralmát a darab felett. A dallam előbb még felismerhető volt, azután elcsúszott, végül teljesen összezavarodott. A színház homályos-szürke hangokkal telt meg. A zenészek lassan odahagyták a küzdelmet; utoljára az első hegedűs Stewart. Csend zuhant ránk.
Mintha hirtelen eleresztettek volna, mintha visszazuhantam volna önmagamba, a székre. A szívem hevesen dobogott, lihegve kapkodtam a levegőt. Szerettem volna kinyújtani a kezem Morton felé. Mert ott volt velünk: én láttam, hallottam a hatalmas, magasztos szépséget.
A csend hosszúra nyúlt. Senki nem tapsolt. Érzések borítottak mindent. Ha megérintettem volna a falat, vagy a padlót, összerázkódott volna.
Kigyúltak a fények, de én nem mozdultam. Létezésem falai leomlottak, bámulatos szabadság ragadott magával. Kiürültem, megnyíltam, átlényegültem.
Különféle hangokra eszméltem. Sóhajokra. Fészkelődésre. A németjuhász szűkölésére. A közönség lassan távozott, oly halkan, mintha templomban lennénk. A muzsikusok egyenként hagyták el a színpadot. Morton harmadikként.
Nem mozdultam. Körbenéztem. A Merridew megváltozott. Nem romokat láttam többé: fenséges templomot.
A jegyárus férfi lépett be. Én voltam az utolsó néző a teremben. Zajosan pakolászni kezdte a narancsszínű székeket. Úgy döntöttem, segítek neki. Miután tizenöt széket egymásba raktam, gondoltam, megdolgoztam némi beszélgetésért.
– Gyönyörű volt – szólítottam meg.
Négy széket rámolt el, mielőtt válaszolt volna.
– Ja.
Összeszedtem még ötöt.
– Kiadott már valamit?
– Nem.
Na, még öt.
– írt más művet is?
– Nem. Csak ezt fejezte be.
újabb öt.
– Van felesége?
Hülye kérdés. Fogalmam sincs, miért szaladt ki a számon. Ez volt az első nem zenével kapcsolatos kérdés, ami eszembe jutott. Az járt az agyamban, milyen kapcsolata lehet a világgal.
– Hogy van-e felesége? – kérdezett vissza a fekete. Most először nézett rám. – Ja, van neki. Úgy hívják, hogy Johnnie Walker.
Gondoltam, jobb, ha békén hagyom. Még egyszer, utoljára körülnéztem a színházban.
– Köszönöm. Viszlát! – búcsúztam.
Nem felelt, én meg kisurrantam.
Az előcsarnokban a kerekes székes férfi pénzt számolt az asztalnál. Felnézett, és bólintott. Megvártam, míg átszámolt egy halom tízdolláros bankjegyet.
– Gyönyörű volt – kezdtem bele.
– Ugye? Bárcsak végigjátszották volna! – mosolyodott el.
Barátságosabbnak tűnt. Délies kiejtése volt és sipító hangja, erőltetett, mintha torokgyulladással bajlódna.
– Szerintem így volt szép, ahogy játszották.
– Persze, persze. Teljesen egyetértek. Így is szuper volt.
– írt már mást is?
– Persze, biztosan. De egyik sincs kész annyira, mint ez.
Nekilátott az ötdollárosoknak.
– Jó éjt?
– Remélem összejött annyi, hogy kifizessük a szmokingokat meg a székeket.
– Mindig itt játszanak?
– Dehogy, általában az egyik középiskola előadótermében lépnek fel. De ez alkalommal igazi színházat akartunk, John darabjának. Tudja, ez volt az ősbemutató.
– Olvastam. Ki kellene adatniuk valahogy. Úgy értem, ezt megérné.
– Na igen. Csak az kemény dió. Nem vagyunk profik, és a klasszikus zenét alig veszik. De Billy újra megpróbálja majd.
Az egydollárosokat kezdte számolni. Mögöttem valaki megköszörülte a torkát. Hátrafordultam.
Ott állt John Morton. Lötyögős, zöld munkásnadrágot viselt és hozzáillő inget. Az egyik kezében hegedűtok, a másikban műanyag szatyor. Láttam őt odafent a színpadon, de hogy most itt állt velem szemben – inamba szállt a bátorságom. Félreálltam.
– Szevasz, Fife! – köszönt.
Enyhe amerikai akcentusa volt, hasonló a kanadaihoz. Fife abbahagyta a számolást.
– Hé, nagyfiú! Szuper volt a koncert, ember!
– Szerintem nem – ellenkezett Morton.
– Mit nem mondasz? Épp az előbb beszéltünk róla, hogy milyen jó volt, ugye? – nézett rám Fife.
– Igen, az volt. Még sosem hallottam ehhez foghatót. Hihetetlen volt.
– De nem játszottam végig. Én ...
– Cseppet sem számít! – szakította félbe Fife. – így volt szép, ahogy volt.
Élénken bólogattam. Le nem vettem a szemem széles arcáról.
Morton kételkedőn csóválta a fejét.
– Ezt odaadhatom neked? – felemelte a csomagot, s közben az asztalra rakta a hegedűtokot.
A szatyron egy szmokingos róka képe díszelgett, felette a felirat: Városi Szmokingkölcsönző. A hegedűtokkal szemeztem. Elképzeltem, hogy egy kis barna állat lapul odabent, veszélyes és csuda agreszszív, ha nem a szelídítője nyúl érte.
– Hogyne – mondta Fife. Elvette a szatyrot, és belenézett. – Minden itt van?
– Igen.
– Jól van.
Fife a kerekes szék mellé ejtette a csomagot, ahol más Városi Szmokingkölcsönzős zacskók is sorakoztak.
– Köszi! Na jó, rohannom kell!
Morton tett egy félfordulatot, aztán végigsimított a haján.
– John, nagyszerű volt! – ismételte Fife.
– Billy merre van?
Fife a színházterem ajtajára mutatott.
– Mit csinál?
– Gondolom, tönkreteszi a székeket.
– Neki tetszett?
– Hááát – kezdte Fife vontatottan –, egyszer már azt hittem, kitépi a kerekem, úgyhogy szerintem tetszett neki.
– Tényleg?
– John, higgy nekem! Ennek ilyennek kellett lennie – olyan szép, hogy befejezhetetlen.
Morton bólintott.
– Holnap látjuk egymást, igaz?
– Így van.
– Rendben. Jó éjt, Fife. És köszi.
– Viszlát holnap, Johnny fiú! Légy büszke magadra, és lazíts egyet ma éjjel!
Morton ismét bólintott, felé és felém, aztán kisétált. Követtem a tekintetemmel. Fife az aprót számolta. Megkockáztassam? Vagy ne? Túl késő van. Nem, nincsen. De. Nem. Hirtelen határoztam: nincs túl késő.
– Mennem kell. Csodálatos volt – valójában ez volt életem legjobb koncertje! Viszlát!
– Remek. Nagyon köszönjük. Viszlát!
Belöktem az ajtót, és végigrohantam a folyosón. Amint kibukkantam az utcára, még éppen láthattam, ahogy Morton kocsija elhúz a járdaszegély mellől. Nagy, négyszögletes járgány volt, és akkora zajt csapott, mint egy motorcsónak.
Tétovázás nélkül utána eredtem. Nem tudom, mi ütött belém; normális esetben nem üldözök autókat gyalog (autóval sem, ami azt illeti). Morton villámsebesen eltűnt az egyik sarkon. De hála a piros lámpáknak, lassú kanyaroknak, Morton megfontolt vezetési stílusának és eszeveszett rohanásomnak – egy vérszomjas kutyával is versenyre kelhettem volna –, sikerült egész úton a nyomában maradnom. Mérföldeken át ki tudja miféle lepukkant környékeken rohantam keresztül. A szembejövők a falhoz préselődtek, mikor megláttak. Ám mire elértem Morton kocsiját, ő már eltűnt belőle. Levegőért kapkodva omlottam a járdára. Úsztam az izzadságban, a szívem majd kiugrott a helyéből, a lábaim sajogtak. „Jézusom, és mindez a semmiért”, ziháltam.
Jó néhány perc eltelt, mire kezdtem magamhoz térni. Felkeltem, és körbejártam az autót. Vajon merre lakhat? Kinyomozhatom valahogy?
Aztán megláttam az utca túloldalán, egy banképületben. Természetesen a bank már bezárt – tizenegy is elmúlt –, de még égett odabenn némi fény. Morton a pénztárak előtt sétált. Kocsit tolt maga előtt, rajta nyitott szemeteszsák, seprűk, kefék, rongyok és tisztítószerek. Takarító volt.
A kocsit a padló közepére tolta, és elővett egy Mr. Clean-es palackot. Kettőt kortyolt belőle. Majd fogott egy partvist – egy puha, narancssárga végű példányt –, és felsöpörte a márványpadlót. Amikor végzett, a kocsit a pénztárakhoz tolta, és eltűnt a jobbra.
Újra megjelent. Nehéz padlófényesítőt kormányzott, azt a fajtát, amelynek az elején széles, gömbölyded gumicsík van, hátul meg két kis kereke. Bedugta a konnektorba, és felpolírozta a padlót. Bár nem hallottam a gépet, tudtam, hogy halkan brummog. Morton nyugodtan irányította, lassú oda-vissza mozgással. Valamiféle csendes elégedettség áradt a mozdulataiból.
Mi mondanivalóm volt a számára? Csupán hálámat és csodálatomat szerettem volna kifejezni. De mi lesz, ha félreérti? Ha idegesítőnek talál? Épp szünetet tartott, hogy meghúzhassa a Mr. Clean-es üveget. Vajon afféle vidám részeg, vagy a kötekedős fajta?
Meglehetősen hamar végzett az egész padlóval. Kihúzta a gépet, és nekiállt feltekerni a zsinórját.
Döntenem kellett. Késő van, sötét van, eljöttem idáig – mi a legrosszabb, ami történhet velem?
Átmentem az utca túloldalára, felléptem az ablakba, és megkocogtattam az üveget.
Morton felém fordult. Zavart arccal meredt rám. Egy percig bámult, majd folytatta a munkát.
Megint kopogtam.
Újra megfordult. Jobbra mutattam, a bejárati ajtók felé. Kifordította a tenyereit, és vállat vont.
A bal kezem vállmagasságban kinyújtottam, és játszani kezdtem egy képzeletbeli hegedűn.
Közelebb jött az ablakhoz. Ismét a jobboldali ajtókra mutattam, aztán a számra, majd rá. Beszélni akarok.
A csuklójára mutatott. Tudja, hány óra van?
Vállrándítással feleltem. Kit érdekel? Megint hegedültem. Bólintott, de nem mozdult.
A hegedű felé bólintottam, tapsoltam, szívemre tettem a kezem. Csodás volt.
Bólintott. És tovább bámult. Már majdnem feladtam a reményt, amikor jobbra mutatott – nekem balra. Azt akarta, arra kövessem.
Egymás mellett haladtunk. Befordultunk a sarkon – én a járdán, ő a pénztárak mellett. Egy ajtó felé tartott. Sétáljak el az ablakok végéig, jelezte. Egy ajtó elé érkeztem, aminek az alsó felét beüvegezték. Morton villanyt gyújtott, így láthattam, hogy egy folyosón áll. Előrejött a bejárathoz. Óvatosan méregetett.
Megnedvesítettem az ujjam hegyét, és tükörírással az ajtóra betűztem: „Rankin”.
Erre rábólintott. Kérdőjelet rajzolt, és rám mutatott.
Rajzoltam egy felkiáltójelet, és rámutattam.
Miután néhány percig még vizslatott, előhúzott a zsebéből egy nehéz kulcscsomót. Az egyik kulcsot bedugta a falba, és negyednyire elfordította. Aztán nekiállt kinyitni az ajtót. Három lakat lógott rajta. Végül feltárult.
– Ide figyeljen – kezdtem –, csak azt akartam mondani, hogy a darabja fantasztikus. Teljesen letaglózott. Nem is számítottam effélére. Az a disszonáns hegedű, az...
– Nem tarthatom nyitva az ajtót, jöjjön be!
Fürgén beléptem.
– Köszönöm. De nem akarom zavarni.
– Semmi gond.
Bezárta mögöttem az ajtót, és visszafordította a kulcsot a falban egy negyednyit.
– Még soha életemben nem hallottam a disszonáns hegedűhöz foghatót! A legszebb dolog, amit valaha is hallottam!
Morton mosolygott. Nem nézett rám.
– Remek, remek. Köszönöm. Huh... Dolgoznom kell. De beszélgethetünk közben.
– Jó.
Átvágtunk a frissen fényesített padlón.
– Mást is írt már?
– Rengeteget. Nézze, nem akarja megtisztítani nekem a telefonokat? Miközben beszélünk? Megmutatom, hogyan.
– Hogyne, szívesen.
Elvett a kocsiról egy rongyot és egy fehér műanyag flakont. Követtem a pénztárak mögé.
– Így kell csinálni: megnedvesíti a rongyot ezzel.
Alkoholszaga volt. Felvett egy készüléket.
– Először megtisztítja a telefont, aztán a villát – nyomja le, ne próbálja körbetörölgetni –, végül a gombokat. Utána jön a kagyló. Ki ne felejtse a hallgatót. Aztán visszateszi a kagylót, és letörölgeti az ujjnyomokat. Rendben?
– Megjegyeztem.
Egy bankban rengeteg telefon van. Morton fogott egy Windex-es palackot és egy tiszta rongyot. Törölgetni kezdte a pénztárosok kalitkáit elválasztó plexit. Az ötlött eszembe: itt vagyok Washingtonban, az éjszaka közepén, összezárva egy bankban Mozarttal, és telefonokat pucolok.
– El kellene juttatni a concertóját valamelyik rádióadóhoz.
– Nem vagyunk mi profik. „Hobbizenekar”, ezt mondták ránk.
– Akkor talán feljátszathatná egy hivatásos zenekarral?
– Nem rossz ötlet.
Csak nem vezet sehova, csengett ki a hangsúlyából. Végeztem a telefonokkal.
– Donald Rankin a barátja volt?
– Igen, az volt.
Nem mondott többet. Nem jól fogtam hozzá. Más taktikához kellett folyamodnom.
– Megcsináljam az asztalokat?
– Nagy segítség lenne. – Puha bőrrongyot nyomott a kezembe. – Csak a port törölje le! Ha valamit felemel, vagy megmozdít, pontosan ugyanoda tegye vissza, ahonnan elvette! Különösen az iratokra ügyeljen!
– úgy lesz.
Egy bankban rengeteg íróasztal van. Morton a plexik túloldalán folytatta. Csendben dolgoztunk.
– Bárcsak végigjátszottam volna – szólalt meg nagy sokára. – Próbákon gond nélkül eljátsszuk. De ennyi ember előtt lámpalázas leszek. Azok az átkozott hibák! Azt akartam, hogy tökéletes legyen.
– Szerintem Fife jól mondta. Egyáltalán nem számított.
Erre nem válaszolt. Visszatértem a munkámhoz. Befejezte az ablakokat, és átjött, hogy segítsen az asztaloknál.
– Bach legalább része ennek az egésznek. Ha ő nem lett volna, valami hiányozna a világból. A hiánya űrt hagyna Németországban, és űrt hagyna bennünk. De én? Mi vagyok én? Csak egy hobbitermék. Mint egy teniszlabda. Kártyajátékok, szókirakósok és tévés show-k piti riválisa. Piti? A Krisztusát, még annyi sem. Tizenegy éve robotolok itt. A személyzeti szobába kitettem egy plakátot, aláhúztam rajta a nevem. Az ember, aki tizenegy éve takarít utánatok, ősbemutatót tart. Eljött akár egyikük is? Egyetlenegy sem. Cseszettül elvesztegettem az életem. Hozom a porszívót.
A padlófényezőhöz sétált, lenyomta a fogantyút, és kitolta a teremből. Egy porszívóval tért vissza. Valami nagy, hordó alakú ipari micsodát vártam, de egy háromkerekű apróságot hozott, hosszú kábellel. Bedugta. Észrevette, hogy csodálkozom.
– A porszívók olyanok, mint a kutyák. Minél kisebbek, annál hangosabbak.
Bekapcsolta. Igaza lett. Ez a csivava-porszívó akkora zajt csapott, mint egy repülő motorja.
– Húzza arrébb... – kiabálta Morton, aztán kikapcsolta a gépet. – Húzza arrébb a székeket és a papírkosarakat, hogy kiporszívózhassak, jó?
Bólintottam, ő meg bekapcsolta. Ez a jószág félelmetesen szívott. Meglepett, hogy nem zabálta fel a szőnyeget. Elgördítettem a székeket, és emelgettem a kosarakat.
Egy bankban rengeteg szőnyeg van.
Morton újra beszélni kezdett. Úgy tűnt, nem zavarta, hogy ordítania kell. Valójában azt hiszem, örült a zajnak.
– Egyszer olvastam egy magazinban arról a koreográfusról, aki kinevette – kinevette – azokat, akik a táncot puszta szórakozásnak tekintették. Azt mondta, a tánc életszemlélet. Ez tetszik, hogy életszemlélet. Tudja, hol zenéltem a legszívesebben? Akarja, hogy eláruljam?
Igenigenigen, bólintottam.
– Még ott Vietnamban. Tizenkilenc voltam, mikor bevonultam. Azt hittem, nagy kaland lesz. 1967 októberében vezényeltek oda, és tudja, hol találtam magam januárban: Khe Shanban! Hallott már Khe Shanról? Nem? Volt ott egy ostrom. Mint egy rakás pompás modern fegyver a középkorban. A vietkongok áttörhetetlenül körbezártak minket. Az a rohadt Westmoreland kiadta parancsba, hogy tartsunk ki. Hetvenhét napig tartottuk. Hetvenhét nap olyan emberektől körülzárva, akik minden álló nap lőnek rád, rakétákkal és ágyúkkal támadnak. Maga volt a pokol. Labirintust ástunk árkokból, abban éltünk, mint a patkányok. Ott ismertem meg Don Rankint. Tudja, honnan jött? Moscow Mills, Missouri. El tudja képzelni? Ott harcolunk a vietkongokkal, és ez a fickó egy Moscow Mills nevű helyről jön. Mikor elárulta, majdnem lelőttük. Még ma is nevetek rajta. Az igazat megvallva, jártam is ott, Moscow Millsben.
Egy pillanatra elhallgatott, maga elé bámult. Tiszta könnyed mozdulatokkal látott újra munkához.
– Írogattam haza. Annyi mindent el akartam mondani, de nem tudtam szavakba önteni. Folyton elakadtam. A mondataim annyira töredezettek lettek, hogy ragasztó kellett volna hozzájuk. Nem akartam megijeszteni a szüleimet és a nővérem. A végén elkezdtem lejegyzetelni a dalokat a rádióból. Leírtam a szövegüket is, de sokszor megváltoztattam őket, a magamét írtam helyettük. Tudja, hogy szól Elvis hegedűn? Vagy a Motown? Vagy a Mamas and Papas? Imádtam a „Monday, Monday”-t játszani.
Szélesen vigyorgott.
– Saigonban sikerült szereznem egy hegedűt. Középiskolában jártam zeneórákra. Elég jól ismertem a kottát. Hála istennek, hogy volt ez a hegedűm, így lejegyezhettem a dalokat a saját szövegeimmel, és hazaküldhettem őket a szüleimnek: megüzenhettem, hogy élek, és jól vagyok. ők nem tudtak kottát olvasni, a dalszövegek jelentették számukra a levelet. Elég bolond egy ötlet, ha belegondolok, de így csináltam. Aztán belefáradtam abba, hogy azon törjem a fejem, milyen kulcsban van egy-egy dal, vagy milyen hangokból áll. Valami olyat akartam – hogy is mondjam?
Csettintett az ujjaival.
– Valamit, ami eltávolít attól az egész szartól, ami Vietnamban folyt, ami megment az őrülettől. Így kezdtem el komponálni. A harc tett zeneszerzővé. Amikor azok a zöld dombok felrobbantak, Scralatti, Händel, Corelli csengett a fülemben. Khe Shanban értettem meg a barokkot. Ha minden nyugis volt, és épp nem esett, kerestem magamnak egy száraz, védett helyet, és írtam. A fiúk imádták. Emlékszem, Wilbur – az egyik haverom – egyszer a húrokat pengette, és az egyik elszakadt. Látnia kellett volna az arcát. Volt tartalék húrom, szóval nem jelentett gondot. De anynyira sajnálta, azt hittem, ott helyben öngyilkos lesz. Tudja, mit tett aztán? ő volt a rádiós. Nem tudom, hogy csinálta, de a következő helikopteres szállítmánnyal anynyi húr érkezett, hogy egy teljes vonószenekart felszerelhettünk volna. Még kottapapírt is szerzett. Hát igen, imádták. Csak játszani kezdtem, és ha a közelben szólt a rádió, rögtön kikapcsolták. Hát ezért zenéltem legszívesebben abban a pokoli pöcegödörben a háború kellős közepén.
Végeztünk. Kikapcsolta a porszívót. Felüdülés volt a csend.
– Azóta az életem nem más, mint időpocsékolás – fejezte be. Kihúzta a csatlakozót. – Kér inni?
– Nem, köszönöm.
Arrébb sétált, előhúzta a Mr. Clean-es palackot.
– Tilos – mondta mosolyogva; kissé szomorkás mosollyal. Belekortyolt, és a levegőbe meredt. Múltak a percek. Nyakánál fogva hintáztatta Mr. Cleant.
– Basszus, bárcsak rendesen eljátszottuk volna.
– Majd legközelebb sikerül.
Bólintott, de nem győztem meg.
Nem tudtam közel kerülni hozzá. Én magamra vállalnám a világ összes alkoholját, magányát, elpazarolt életét, ha cserébe képes lennék ilyen gyönyörűt alkotni. Gondolom, könnyebb mondani, mint végigcsinálni, de akkor is. Akkor is.
– Igen, Donald Rankin a barátom volt – sóhajtott váratlanul egy mélyet. – Elrakom a porszívót – szólt, és eltűnt.
– Tetves, unalmas egy munka ez – folytatta, mikor visszajött. – A számlákra elég, és senki nem zargat, ennyi előnye van. De azért van valami, amit kedvelek benne. Az utolsó dolog, miután végeztem idelent. Mindig körülnézek. Nézze csak: egy, kettő, három – mutatott rá három íróasztalra. – Itt főleg nők dolgoznak.
Kihúzta az egyik íróasztal bal felső fiókját. Az volt benne, amire egy bankban számít az ember: a szokásos irodaszerek választéka.
– Odanézzen! – nyújtotta mutatóujját, míg felfedeztem, mire gondol. A céges borítékok között lapult. Alig látszott ki.
Egy tampon.
Továbbment a következő asztalhoz. Még egy fiók.
– Ott.
Még egy tampon.
Harmadik asztal. Harmadik fiók. Harmadik tampon.
– Több nő is dolgozik itt, de azok nem hagyják a fiókban. Vagy lehet, hogy a kulcsra zárt fiókban tartják. De az is lehet, hogy a retikülükben hordják. Fogalmam sincs.
Óvatosan kiemelte a harmadik tampont. Védőborítása ráncossá gyűrődött.
– Az egész helyen ezek az élet kizárólagos jelei. Ha rápillantok egyre, azt gondolom: vér... szex... gyerekek... szerelem. Egyszer Philadelphiában láttam ezt a graffitit: „Varázslatos vagyok: öt napon át vérzem, mégsem halok bele.” Nekem tetszik. Minden más idebenn halott. Halott és vértelen. Utálom ezt a helyet. Utálom, mert ha bármikor napközben erre járok, szinte beleszeretek. Olyan megnyugtató, olyan meleg. Az emberek kedvesek, és pontosan tudod, mit várnak el tőled. Ilyenkor azt mondom magamnak: „Szerezned kellene itt egy nappali állást. A fizetés jó –, mindenképp több, mint amenynyit most keresel –, emberekkel foglalkoznál, normális munkaidőben. Hé, miért is ne?” Aztán rajtakapom magam. Veszélyes hely ez, nagyon trükkös. Szép lassan rátelepedik az emberre. Hozzá lehet szokni a rutinhoz, tudja. Lassan elhiszi, hogy ez a normális. Azután már azt képzeli, nem is létezik más ezen kívül. Egyet pislant, és elszökött negyven év, az élete véget ért. Néha eljövök ide nappal, bebámulok kívülről, és azt kérdem magamtól: „Ezek az emberek miért nem vágynak többre?” Régebben volt egy negyedik íróasztal is. Nagyjából egy éve eltűnt a tampon. Örültem neki. Biztos meglepte. „A fenébe, megjött! De bosszantó!” – gondolhatta. De mikor a papírkosarat ürítettem, megtaláltam benne a felbontatlan tampont. Papírba csomagolta, és kidobta. Másnap korán keltem, és zárás előtt idejöttem. Az íróasztalnál egy ötvenes évei elején járó nő ült. Laura Brooks.
Rámutatott egy asztalra. Szürke műanyag táblán fekete betűkkel állt a név.
– Nem szólítottam meg. Csak szemügyre vettem, közben úgy tettem, mintha a szórólapokat olvasnám. Néha elmosolyodott, ahogy az emberekkel beszélt, de legtöbbször az a komoly, „most dolgozom” kifejezés ült az arcán. Sajnáltam. Vége a termékenységének. Személyes dráma a nyilvános épületben. Írtam is róla valamit. A Laura Brooks concertót. Minden művemet emberekről nevezem el. Segít az összpontosításban. Ez egy kétrészes versenymű fuvolára, hegedűre és a zenekarra. Nemsokára elkészülök vele.
Visszatette a tampont az eredeti helyére – addig forgatta és piszkálta, míg elégedett lett vele. – Na, igen, hamarosan nekiülök, és befejezem.
Morton körülnézett. Feltekintett a faliórára. Hajnali egyet mutatott.
– Hmm... itt végeztünk. De még egy rakás irodám hátra van, hátul és odafenn, és magának nem is nagyon szabadna itt lennie.
– Jaj, egyáltalán nem gond. Nem akarom zavarni. Úgyis haza kellene mennem.
Visszatértünk a folyosóra, ahol beengedett.
– Jöjjön, megmutatom, hol szoktam írni!
Jobbra fordultunk. Benyitott a bal oldali harmadik ajtón, és felkapcsolta a villanyt. Egyszerű, hagyományos iroda: szék, asztal, két szék az asztallal szemközt, két irattartó szekrény, növény, pasztellszínű reprodukció a falon: vitorlás hajó a tengeren.
– Takarítás előtt, vagy közben, vagy utána – amikor kedvem támad – bejövök ide, és komponálok. Van egy kottaállvány az öltözőszekrényemben. Nem tudom, miért pont itt dolgozom, vannak szebb és nagyobb irodák is. Azt hiszem, csak így szoktam meg.
A „Rankin”-concertót is itt írta?
– Nem, a Rankin még évekkel ezelőtt született. De egy csomó mást írtam itt – habozott. – Szeretem ezt az irodát. Itt boldog vagyok.
Leoltotta a villanyt. Az utcára nyíló üvegajtóhoz sétáltunk.
– Örülök, hogy tetszett a concertóm. Jólesik – mondta.
– Rendkívüli volt! Sosem fogom elfelejteni!
– Remek, remek.
Elfordította a kulcsot a falban, és kinyitotta az ajtót.
– Mr. Morton, megtiszteltetés, hogy megismerhettem!
– Ja. Köszi, hogy segített kitakarítani!
Kezet ráztunk.
Odakinn álltam. Nyitva tartotta az ajtót.
– Ha legközelebb Washingtonban járok, utánanézek, játszik-e valahol!
– Persze, nézze meg. Évente kétszer-háromszor próbálunk fellépni.
– Biztosan megnézem!
– Remek,
kösz! Viszlát!
– Viszlát!
Becsukta az ajtót, kulcsra zárta, és újra élesítette a riasztót. Mielőtt elfordult volna, mosolygott, és integetett.
Elrohantam a sarokig, aztán át az utcán, a kocsijához. Ott sötétben voltam, nem vehetett észre egykönnyen. Néztem, ahogy keresztülmegy a fölszinti csarnokon, fogja a takarítókocsit, és eltűnik valahol jobbra.
Későn – majdnem fél háromkor – értem haza. A barátom még ébren várt. Beszédes hangulatban találtam. Sokat haladt az este: az asztala tele volt átolvasott beszámolókkal és új feljegyzésekkel. Rádöbbentem, mennyi párhuzamos idő létezik. A mögöttem álló órák, meg az övéi. Megkérdezte, milyen volt a koncert. Nem tudtam, mit feleljek. Abban a percben valahogy nem jött volna a számra John Morton neve, vagy a concerto, vagy a diszszonáns hegedű. Hirtelen sírni szerettem volna. Mély levegőt vettem, és azt válaszoltam, a koncert „nagyon jó” volt. A barátom azt mondta:
– Még csak nem is hallottam soha a Merridew Színházról.
Érdeklődtem, hogy telt a napja. Beszámolt az Easternnel kapcsolatos legújabb hírekről.
Másnap reggel az első dolgom volt, hogy felkeressem a Vietnami Veteránok Emlékművét. Furán megindító. A föld hatalmas mélyedésbe hajlik, melynek fekete márvány falaiba a háború áldozatainak nevét vésték. Az emlékmű megtapogatható; az ember megérintheti a neveket. Egyszerűen muszáj megérinteni őket. És ott volt ő. Megtaláltam. Donald J. Rankin. Gyengéden végigsimítottam a feliraton. Azután arrébb mentem, és megsirattam ezt a háborút, melyhez semmi közöm nem volt, és amelyről oly keveset tudok.
Mindez néhány hónapja történt. Most 1989 nyarát éljük. Talán Williams és kompániája ismét fellépett azóta, hogy láttam őket. Talán eljátszották a Laura Brooks Concertót fuvolára, hegedűre és nagyzenekarra.
Egy ideje elkezdtem mesélni a Merridew-beli koncertről. De nem voltam elégedett a visszajelzésekkel. Először úgy emlegettem, „John Morton zeneszerző”. üres tekintettel néztek vissza rám, ezért kibővítettem: „John Morton amerikai zeneszerző”-re. De ez sem bizonyult elégnek. Tudtam, azt várják, hogy „egy John Morton nevű amerikai zeneszerző”-ként említsem, de ez nehezemre esett. Mintha az embernek azt kellene mondania „egy Wolfgang Mozart nevű osztrák zeneszerző”, hogy megértsék. Ma már inkább megtartom John Mortont magamnak.
A barátom elköltözött Washingtonból. Még mindig a Price Waterhouse-nál dolgozik, csak most New Yorkban. Tartjuk a kapcsolatot.
Az Eastern légitársaság csődöt jelentett. Még mindig zajlik a huzavona, de már nem olvasom el a híreket. Utoljára azt hallottam, hogy Peter Ueberroth, az 1984-es Los Angeles-i olimpia szervezője is érdekeltté vált az ügyben.
Felvettek a jogra. Nem akarok jogász lenni, de úgy tartják, egy jogi diploma jó ugródeszka. Ugródeszka hová? Van eszem – mindig ezt mondják nekem –, de fogalmam sincs, mit akarok csinálni. Nyughatatlan vagyok. Félek, egy nap ülök majd a munkahelyemen – öltöny, íróasztal, iroda, rutin –, és amikor felnézek, észreveszem, hogy valaki odakintről bámul, és tudom majd, az jár a fejében: „Miért nem vágyik többre?”
Félek, egy estén – talán épp, miután túl vagyunk egy zeneszerző-takarítóról szóló hihetetlen anekdotán – talpra ugrom, felborítva a széket, és azt kiáltom:
– Hallod? Minden egy kéznyújtásnyira volt; csak meg kellett volna ragadnom!

 

Vágó Anikó fordítása

Forrás:
Yann Martel: The Time I Heard The Private Donald J. Rankin String Concerto with One Discordant Violin, by the American Composer, John Morton. In: The Facts behind the Helsinki Roccamatios and other stories (Canongate, Edinburgh, 2005);
101–159. o.

Forrás: Polísz, 2007. 103. szám
 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap