1988. szept. 9.
Kedves Loránd Öcsém –
megríkattál bizony. Szépek a versek, szívedből fakadtak, érezni lehet.
A kiadás azonban nem lesz könnyű. Az Amerikai Magyar Szépmíves Czéh kimúlt, immár három éve. Támogatás, megrendelők hiányában megbukott. Itt a rakás könyv a nyakamon, hiába hirdetem, nem kell senkinek. Az itt meggyökeredzett magyar nem olvas már magyarul, nem érdekli a magyar mondanivaló. Angolul se olvas, az igaz. Televízióból tudja a világot.
Javaslatom az lenne, hogy add ki így ahogy van, ne keress drágább köntöst. Amilyen olcsón csak lehet. Ebben a gazdag országban csak olcsón élhet meg az irodalom, különösen ha versekről van szó. Ha száz példányt eladsz egy esztendő során szerencséd van.
Mondom újra: szépek a versek, szívhez szólnak. De én bizony már nem tudom kiadni. Beleöregedtem nemcsak az évekbe, de a csalódásokba is. Ilyen lagymatag népséggel, mint a mi idekint megtollasodott magyarjaink, nem lehet nemzetet menteni. Nem tudjuk felvenni a versenyt sem az oláhokkal, sem a csehekkel. Ezeknek olyan kiadóvállalataik vannak, olyan folyóirataik, hogy a magyart-gyalázó, magyart-rágalmazó könyveket és cikkeket tízezres példányszámban nyomtatják és terjesztik világszerte.
Megbetegedik az ember, ha ezt látja.
Szeretettel köszönt
kivénült Albert Bátyád
Magyar Irodalmi Lap
Hozzászólás ehhez
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges
