Vörös és vörös 8/22

Jókai Anna, szo, 06/02/2012 - 00:02

 

 

 

Negyedik fejezet

Széttekintés

 

– Bocsánat – mondta, és mosolygott, a nyakát kissé megdöntötte –, mossuk le a nadrágaljat, nedves szivaccsal… Mielőtt rászáradna.

Mohl egy pillanatra megzavarodott, azután letekintett a lába szárára. A kiszes lány automatikusan utánozta. Felsikkantott.

– Szintén sáros – bólintott Juli. – Segíthetek?

– Hát köszönöm! – Mohl megfogta Juli vállát, a rökönyödött társasággal szembefordította. – Figyelemre méltó kislány… Mi is a neve?

„Szomjas Julis, Szomjas Júlia”… – még el is ismételte. Juli pedig, miközben sürgött-forgott, készítette a szivacsot a mosdóba, látszólag összefüggés nélkül azt mondta Mohlnak, mindannyian emberek vagyunk, s a nagy emberek erénye a természetesség éppen…

A kiszes lány megjegyezte, lám, a fiatalságban még van őszinteség, Mohl elvtárs nemhiába pártolja a fiatalokat.

Juli beavatkozását Reményi feltűnési viszketegségnek ítélte, de a sikert kénytelen volt elismerni. Szomjas Julit községszerte emlegették. Idegenek szólították le az utcán, gratuláltak neki, néhányan nem hitték, hogy Mohl elvtárssal nincs régebbi kapcsolata. Olyan is akadt, aki csak úgy, mellékesen, egy-egy megoldásra váró ügyét-baját elmesélte.

A területi KISZ-szervezet megkereste, méltatlankodtak, hogy Szomjas Juli a sodrásból kimaradt. Juli a szíves kapacitálásra azt felelte, eddig is tette, amire a tagsági könyv kötelez, de az uborkafára nem fog fölkapaszkodni az egyetemen se, csak vajha valami segítséggel oda bejutna…

Persze, a magas láng szükségszerűen megtermi a kormot. Kezdett a hév torzulni, az érdeklődés egyre inkább pletykává dagadt. Honnan szerezte a kis Szomjas Juli ezt a magabiztosságot? Egyáltalán, miért is egyeztek bele, hogy az ifjúságot ő, éppen ő képviselje? A nagytiszteletű úr ajánlotta… Szép szándékkal, hogy a versengést, sértődést megelőzze. De kije ez a lány a nagytiszteletűéknek? Hogy ennyire tolják, az előtérbe?

December elején megérkezett a névtelen levél. Reményinének címezték. Géppel írták. A stílusa felnőttre vallott, közepes műveltségű, fantáziadús felnőttre, inkább nőre, aki arra alapozza a vádakat, hogy Szomjas Juli a rendes, igyekvő, korabeli fiúkat megveti. Bezzeg Reményi Balázsnak megnyitja a kisajtót a manzárdszobában…

Aki írta, nyilvánvalóan semmit sem tudott. Talán a sértett szomszéd kamasz anyja. Vaktában rágalmazott, ocsmány módon, de – s ez a legocsmányabb – volt mit eltalálnia.

Reményiné teljesen összezavarodott. Eszébe jutott az a kínos éjszaka, amikor a férje váratlanul magához húzta, majd eleresztette, ernyedten. Már akkor sejtette, nincs rendben valami. De hát megtörténhetett-e ez? Elhiheti-e Reményiről ezt a förtelmet? Nem bűn-e maga a feltételezés? Ha komolyan veszi a vádat, nem lesz-e maga is a rágalmazó cinkosa? Hogy tehették meg, a lelkészükkel, aki csak jó volt mindenkihez, egy hívásra szaladt; ha kellett, beteget ápolt, virrasztott, vigasztalt… És a további sustorgásnak hogyan vegyék elejét?

Talán csak egy őrült – próbált Reményiné napirendre térni. Szilveszterig nem is említette. Ingerlékenyen figyelt, az éjszakákat félálomban töltötte. Nem szökik-e a férfi? Ha Reményi dolgozott, lábujjhegyen osont az ajtajához, majd onnan föl a manzárdhoz, áruló zaj nem szűrődik-e ki?

Már kezdett valahogy megnyugodni. S akkor megérkezett a második levél – kétségtelenül ugyanazon elme szüleménye. A levélíró azt állította, Reményi kéjenc módjára naplót vezet, az élményeiről… azon buzgólkodik a lámpafénynél éjjelente, s ezt ő, mint a ház barátja, véletlenül fedezte föl.

A baráti körre való hivatkozás Reményinét végképp kiborította. Ha csak valami kis igazság is van a dologban, Reményi közvetlen hívei azok, akik áskálódnak. Meg kell győződnie, mielőtt a szennyest Reményinek kiteregeti.

Az ünnepeket influenzát színlelve ágyban töltötte, s egy alkalmasnak vélt január eleji délután besurrant Reményi dolgozószobájába. Az íróasztal fiókját – családi örökség, féltett darab – körömráspollyal feszegette fel, mit sem törődve azzal, hogy a zár körül lepattog a politúr. Ha nem talál semmit, akár térdre hullik, úgy kér bocsánatot…

Reményi hamarabb érkezett, az influenzajárvány miatt elmaradt az asszonykör foglalkozása. Először értetlenül fogadta a zokogó asszony mentségeit, aki most azért zokogott, hogy valaha kételkedni mert Reményi Balázsban. Amikor előkotorta a két levelet is, Reményire rádőlt a szoba négy fala. A melléhez kapott, elszürkült, verejtékezett. Reményiné Julit szalajtotta sikítva orvosért, ő, ő ölte meg, a feleség, a férjét, a bizalmatlanságával, egyedül…

Szomjas Juli is megijedt, s miközben ült a doktor mellett a kocsiban, azon gondolkodott, ha ez a drága ember most meghal, ha szívinfarktus valóban, ő félrelöki Reményinét a tetem mellől, és kiordítja a világnak, neki, csak neki van siratni joga… De ha felépül, ezért megfizet. Megfizet azért, hogy Reményiné hajolhatott fölé, Reményiné cirógatta, tette a vizes ruhát a szívtájékra, ő pedig, a „kis” Szomjas Juli, megint csak nem volt más, mint közönséges fullajtár.

Szerencsére a dolog könnyebb érgörcsnek bizonyult, injekció és megfelelő gyógyszerezés mellett Reményi panaszai elmúltak. Ahogy összeszedte magát, minden igyekezete arra irányult, hogy a szekeret a kátyúból kihúzza. Szép, okos beszéddel Reményiné gyanúját végképp eloszlatta. Kételkedéséért megszidta. Nincs viszonya Szomjas Julival. Nem is kellett hazudnia. De Julinak is jobb, ha messze kerül a háztól. Mocskosabb az emberek fantáziája, mint hitte. Csalódás ez neki is, mély, megrendítő csalódás.

Reményiné viszont – ismét nyeregben, hirtelen kivirulva – mást javasolt. Nem diplomatikus gyorsan megszabadulni a lánytól! Akkor igazolást kap a pletyka! Tartsák csak itt, az iskolaév végéig. Reményi hiába érvelt, Reményiné kötötte az ebet a karóhoz. Lássa a világ, aki egy Reményi Balázst össze mer hozni egy fruskával, lássa csak, nincs mit takargatniuk… Majd éppen ő, Debrőczey Franciska, a számtalan védelmező ősével a háta mögött, éppen ő versengene a piszokból kivakart Szomjas Julival…?

Reményi nem védhette meg Julit. Julinak maradnia kellett és el kellett tűrnie Reményiné ösztönös leckéztetését. Végül is – Reményiné nem mondta, csak érzékeltette szüntelen – azon a fogadáson Juli kihívó, szemtelen modora indította el a lavinát.

Persze, Juli szedhette volna a sátorfáját, de egyelőre hova? A tisztes házak már nem várták tárt karokkal. Amellett pedig kíváncsi volt. Meddig bírja Reményi a kettősséget? Meddig tart legendás lelkiereje?

…hogy ő is szereti Reményit, logikátlanul és gátlástalanul, önmagának naponta letagadta. Inkább táplálta düheit. El kellett néznie, Reményi hogyan igazítja felesége alá a széket, hogyan veszi el a teli szatyrot a kezéből, hogyan igyekszik a kedvében járni. Keservét az enyhítette, ha arra gondolt, mégis Reményiné az, aki be van csapva. Milyen buták a nők! És tulajdonképpen milyen hamisak a férfiak. Néha ingerelte: miért nem lát át ez a liba Reményiné a szitán? Miért nem csinál botrányt, miért elégszik meg a süket dumával?

Reményi vigyázott, négyszemközt sose maradjanak. Február közepén azonban nem bírta tovább. Az elvarratlan lelki szálakban könnyű megbotlani. Ez a lány áldozat. Törékeny nő, még csak fejlődő szellemi tartalékkal. Közölte Reményinével, ő felelős a házában élők minőségi állapotáért, s Szomjas Juliért komolyan aggódik. Leül vele egy alapos beszélgetésre – a tüskét kihúzza.

Reményiné örült; lám, a férje mindenbe beavatja. A gyerekek iskolában – azt a kis vasalnivalót, piperemosást, amit mostanában unalom ellen Julira bízott, elvégzi maga is.

– Én kértem erre a férjemet – mondta Julinak. – Bánt, hogy az ostoba pletykát úgy mellre szívtad…

Az eset óta tegezte Julit – de viszonttegezésre föl nem szólította.

Juli hangulata ettől a nagylelkű közléstől korántsem váltott rózsásra. Azt mondta Reményinek, miután meggyőződött róla, hogy Reményiné nem hallgatózik: nem kér az effajta jóindulatból, az ő becsületét ugyanúgy megtépázták. Mint valami kígyót, úgy állították be. Mindenki kapott elégtételt, legalább házon belül, csak ő, Szomjas Juli nem… s még csak el sem mehet, mert a gyerekek érdekére hivatkoznak, akiket ő is imád. Ebben az ügyben mindenki érdekes, csak ő nem! Hogy ugyan mit gondol, szegény pára, mit érez, hogyan viseli ezt a rohadt helyzetet? Egy hónap múltán, a neje ötletére méltóztatta őt a nagytiszteletű úr megkeresni…!!!

Reményi a gúnyos hangra talajt vesztett. A helyes szót hirtelenjében nem találta.

Ez a módszer az, folytatta Juli, amivel a nemes érzést ki lehet egy emberből ölni. Legszívesebben fölpofozná magát, hogy még mindig, mindennek ellenére is képes szeretni…

Sírva fakadt, hüppögött gyámoltalanul. Azután csuklani kezdett. Reményi megveregette a hátát, s hogy már a haját simogatja, alig vette észre.

– Júlia – mondta könyörögve –, édes jó Julikám! Értse meg: végső soron se a maga személye, sem az én személyem, sem… senki személye nem érdekes. Az a dolog a fontos, ami megszentelheti, a céltalanságból kiemelheti az életet. Azt akartam és akarom megvédeni. Segítsen. Miért nem segít?

Juli ezt a titokzatos, nem hús-vér ellenséget egyre jobban gyűlölte. De azért megígérte Reményinek, amíg el nem mehet, Isten nevében az egyetemre, próbál egy kicsit az elzártságból kiszakadni. Tevékenykedik az emberek között, nem kővel, kenyérrel dob vissza… a rossz nyelveket jó példával próbálja megszégyeníteni. Azért is megmutatja Reményinek, milyen tartalékai vannak – milyen magasságokba képes emelkedni! Hasonlítsa csak a színtelen-szagtalan nejével össze!

Reményinével is közölte, szeretné leszerelni az esetleges kételyeket, neki se mindegy, milyen hír fut majd utána… Munkaviszonya sincs, a parókián töltött idő hivatalosan nem a legszerencsésebb ajánlólevél.

Reményiné kegyesen a „szárnyai alá vette”, egy-egy névnap vagy vacsora alkalmával elhurcolta Julit is magával, ezzel is demonstrálva, hogy amíg a férje végzi hivatott munkáját, ő ezzel a leánykával barátságosan, már-már testvéri ragaszkodással bánik.

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap