Vörös és vörös 7/22

Jókai Anna, p, 06/01/2012 - 00:01

 

 

 

 

Negyedik fejezet

Széttekintés

„Vajon megtettem-e mindent, amivel magamnak tartozom? Jól játszottam-e a szerepemet?”

(Stendhal)

Szomjas Juli – miközben nem mondott le Reményiről – vigyázott, hagymázas álomba ne ringassa magát. A napok gyorsan múlnak. Aki csak nyavalyog, nem viszi semmire. De hát miért elégszik meg a legtöbb ember oly kevéssel? Régi, gimnáziumbeli osztálytársnője, Varga Juliska is fölbosszantotta: pedig igazán jót akart. Mindig tisztelte Julit, ő maga csúnyácska és butuska lány lévén, talán egy kicsit szerelmes is volt belé. Most megkereste, kinyomozta. Örökölt a nagyapjától, nyit a műút mellett egy butikot. Hívta Julit társnak: pénzt se kér, csak munkát és ötleteket. Juli lebilincselően bánna a vevőkkel, a propagandát – az ő képességeivel – megszervezhetné. Egykettőre lepipálnák a rátarti férfiakat, akik azt hiszik, üzlethez csak ők értenek… Julit sértette az ajánlat. Ha egy-két évre elfogadja a középszerűséget, menthetetlenül beleveszik. A mocsárban egy lépés is elég. A kereskedés alacsonyrendű tevékenység: az így szerzett pénz nem dicsőség. Lehet, hogy Varga Juliska józan, de az ilyen józanság sose szül rendkívülit. Megszedné magát, de minden elsorvadna benne, ami csak ezután hivatott szárba szökkenni igazán…

Itt, Reményiéknél kell kihúzni az esztendőt. Helyet változtatni nem érdemes. Különben sem mond le arról az élvezetről, hogy Reményi lelkét csiklandozza. S neki is jólesik Reményivel az izgalmas bújócska… Nem megfutamodni. Ebből a búvalbélelt ügyből talán mégiscsak ki lehet valamit hozni. Ha mást nem, tavasszal az egyetemi felvételt könnyítheti meg. Reményi e téren tett is ígéretet. Egy jó pásztor számon tartja, keze alól ki, hova kerül. Azt mondta, ha Juli valóban megfelel, ő a támogatást nem szégyelli, sőt kötelessége. Három-négy szálon is elindul majd, egy közülük csak beválik! Reményiné is csatlakozott, az unokafivérét emlegette, aki Szabadváron a szakszervezetek megyei tanácsának a titkára. Reményiné végeredményben roppant elégedett volt Julival. Kisbalázs jó minősítéssel ment át a pótvizsgán, általános ámulattól övezve. Reményi lüktető, de szorosan lekötözött szerelmét fokozta a fiai és Szomjas Júlia kétségbevonhatatlanul bensőséges viszonya; négyük látványa, az idillikus csoportkép. Elhatározta, addig is, amíg Julit az egyetemre fölveszik, minden tőle telhetőt megad neki: tartalékot a száraz évekre, a kétségbeesés, a csüggedés óráira. Reményinek kevés ideje volt. Korán kelt, mint a „parasztok”. Reggeli áhítattal, istentisztelettel kezdődik a hétköznap is. Utána postabontás, s mindig jön a lelkészi hivatalba valaki… Kora délután temetés, később keresztelés vagy esküvő. Igehirdetés, a kisfalvakra is kiterjedően. A környéken rendezett egyházi ünnepi alkalmakon is – természetszerűleg – részt kellett vennie; egymást váltották az ökumenikus imahét, szeretetvendégségek, presbiteri konferenciák, diakóniai napok. És az ünnepek még ennél is zsúfoltabbak voltak. Az evangelizációra, a prédikációira komolyan készült. Az asszonykör foglalkozásait, a gyermekek és a konfirmálók oktatását magas színvonalon látta el. A jövedelmek kigazdálkodása nagyon is köznapi gondokkal szembesítette. Sokan kaptak egyházi segélyt – és a templom karbantartása a növekvő árak mellett egyre többe került. Reményi nem engedhette meg magának, hogy mindig szelíd és csöndes legyen – esetenként határozott, kemény fellépésével nyerte meg a világ képviselőinek együttműködését. Persze, egy-egy kis képességű pedagógus irigységét, áskálódását is el kellett viselnie.

Munkáját most sem hanyagolta el, betegségével győzködve. Juli és a gyerekek tanulhattak tőle. Szívósságot, diplomáciát, türelmet, önzetlenséget, az emberek előítéletmentes szeretetét; nemes fölháborodást, szigorú kritikát olykor – és az igazi megbocsátás képességét minden őszinte bűnbánatra. De Reményi nem elégedett meg ezzel. A szellemi látókörüket kívánta tágítani. Fölfedeztetni részben legbelül, részben más síkon a halálszituációban is érvényes fogódzót. Ez a fogódzó óvta meg – végső soron – őt is ezen a próbáló nyáron. Kínok között, hullámok között, de megóvta. Ezt a küzdőképességet szerette volna Juliban is viszontlátni.

Szomjas Juli, bár szavait hibátlanul megjegyezte – lelke köves talajáról a magot valamiféle ördög mindig fölkapta. Reményi tanításából azt a neki tetsző megállapítást szűrte le, hogy Reményinek ő mégiscsak nagyon fontos, és saját fontossága tudatában könnyebb a hátralévő hónapokat eltöltenie.

Reményi óvta a felszínes kapcsolatoktól, a látszattevékenységtől, a nyüzsgéstől, de Juli a csöndes kertből, a hajlíthatatlannak tetsző férfi mellől ki-kiszökdösött. Éppen Reményiné volt ebben szövetségese, Reményiné, aki végre be merte vallani magának, neki bizony a társasági élet hiányzik. Amellett Reményi sem tudott minden fölösleges ügytől távolmaradni. Régebben a futballcsapat edzője volt; majd a Könyvbarát-bizottság elnöke, a Hazafias Népfront oszlopos tagja lett – s mint ilyen, néha cselekedhetett hasznosat is. Mindenesetre az „eseményekbe” szüntelenül bevonták.

Egy esemény – november hetedikével kapcsolva – ismét közeledett. A történelemnek újabb és újabb hősei bukkannak fel, ahogy a forradalmi láz lehiggad. Kik és miért, ne kutassuk, de tény: kinyomozták, Helesvay Elemér az egykori Istvánházán látta meg a napvilágot, az apjáé volt az uradalom és a határ. Helesvay Elemér kései felfedeztetése azzal függött össze, hogy Helesvay csak úgy, puszta humanitásból, hazaszeretetből, de minden szilárd elmélet és osztályalap nélkül szegült szembe a németekkel, mint hivatásos katonatiszt. Bebörtönözték, halálra ítélték, negyvenötben kiszabadították, ötvenben kitelepítették, ötvenháromban rehabilitálták, ötvenhatban kórházban halt meg, korai általános érelmeszesedésben. Hogy ennél többet is érdemelne, erre a hatvanas évek közepétől indult akció – mely napjainkra érett be. Érthető tehát a lelkesedés, amely az indítványt követte: november hetedike alkalmából nevezzék el a Vöröshadsereg utcát Helesvay Elemér útnak. Illetékes helyen mindössze annyit módosítottak, hogy ne a Vöröshadsereg utca, hanem az Árpád utca kapjon új nevet. Nos, Szomjas Julit mindez aligha érintette volna, ha az eseményekre nem érkezik le Mohl elvtárs, aki jelenleg a Különleges Állami Bizottság titkára – ismert közéleti személy. De mivel leérkezését jelezte, Vámszentisván fogadására ünnepséget szervezett. Reményit is felkérték a fogadó bizottságba.

Reményi bosszankodott. Véleményét nem rejtette véka alá: a szegény mártír ürügyén megint egy élőt ünnepelnek. Lehurrogták; az udvariasság és vendégszeretet még nem személyi kultusz, különben is, egy „felső” ember csak a hasznukra lehet… Szép hagyomány, hogy az érkezőt csinos lány fogadja; népviseletben, nemzetiszínű szalaggal ékesített búzakenyérrel. Ez a környék sosem volt jellegzetes népviseletéről híres. De a pesti Mohl elvtárs ezt – „ruha-ruha” – úgysem tudja megkülönböztetni. Szereztek egy aránylag szelíd jelmezt, s megindult a titkos versengés, ki bújjon bele. Véletlenül igazságos döntés született: mivel senkit nem akartak megsérteni a befolyásos helybeli szülők közül, Reményi javaslatára Szomjas Julit választották. Így aztán senki se acsarkodhat, hogy lám, a szülei tolták előre…

Szomjas Juli ezzel szokatlan szituációba csöppent. Bántotta ugyan a hiúságát, hogy mindössze egy mondatot szólhat, azt is a szavak szigorú rendjében, s az érkező „nagyfejest” már előre utálta. Mennyivel különb, mint ő, akinek meg kell előtte a fejét hajtania? A fogadás, az esemény mégsem volt további sorsa felől közömbös. A község főemberei között eleinte elfogódottan mozgott, de hamarosan észrevette, elfogódottságra nincs oka, piros arcocskáját szívesen és nyájasan paskolgatják, bele is csíp egyik-másik. Negyedóra után remekül eltájékozódott. Nem tévesztette össze az elegáns pincéreket a fogadó bizottsággal. Megállapította, a pincérek sokkal finomabban viselkednek, mint akiket reflexszerűen körbekínálnak. Ez hát a sokat emlegetett, bűbájos protokollmodor, amit a zseniális riporter olykor képes ripityára zúzni…?

Ha erre volt kíváncsi, Mohl és kísérete kíváncsiságát maradéktalanul kielégítette. Mohl az életben sokkal, de sokkal közvetlenebb hatást keltett, mint a televízió képernyőjén, egy-egy szűkre vágott híradókockában. Divatlap-eleganciája nyugati politikusra emlékeztetett – a zokni és a nyakkendő színe azonos, a zakó karcsúsított, a nadrágszár nem leffeg. A felöltő modern; majdnem fiús a sötétkék bőrbetéttel. Mohl inkább öreg, mint fiatal. Inkább csúnya, mint jóképű. De ez férfinál nem számít. A légköre! A mosolygása… A baráti, szabályos és soha nem szertelen ölelése. A két csók jobbra-balra. S a nők közül egyedül Szomjas Julit csókolta meg. Citromosdezodor-illata volt. A kenyeret megtapogatta, szagolta, azt mondta, az anyja sütött ilyet utoljára, látszik, hogy nem a sütőipar… kacsintott, cinkosan.

A sleppből egy Julival körülbelül egyidős lány ugrott elő, a kenyeret szürke nylonzacskóba süllyesztette. Ez alány a továbbiakban is magára vonta Szomjas Juli figyelmét. Antikot utánzó, fehér csipkeblúz, harangszoknya fodorral, s oly rövid haj, mintha csak odafestették volna az erősen tojás alakú koponyára. Szorosan fölzárkózott Mohl mögé. Az országos KISZ-bizottság képviselőjeként mutatták be. Kezet nyújtott, s azután bal kezét is ráborította a kézfogásra, a keletkezett gubancot rázogatta, mintha csíp-csíp csókát játszana. Sokat gyakorolhatta.

„Komikus! – gondolta Juli. – De senki se merné erre figyelmeztetni. És arra sem, hogy a harisnyája csupa sár. Miért ne próbáljam meg? Mohl is felverte, ahogy hirtelen kiszállt, a latyakot.”

Funkciója lejárt már, a díszebédre senki sem invitálta.

„Leköpöm magam – gondolta Juli –, ha elsomfordálok, gyáván…”

A protokollon – a két program közötti váltás zűrzavarában – áttörte magát. Alig remegett a hangja. Nem is a nőt – Mohl elvtársat célozta meg.

 

  

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap