Vörös és vörös 6/22

Jókai Anna, cs, 05/31/2012 - 00:03

 

 

 

Vörös és vörös 6/22 

 

Harmadik fejezet

Előre

„Bizonyára az ilyen megalázó pillanatok érlelik meg a Robespierre-ket.”

(Stendhal)

Szomjas Juli tisztában volt azzal, hogy tulajdonképpen megerőszakolta Reményit. Hétfő éjjel bekopogott a dolgozószobába. Már régen kileste, Reményi olykor nem alszik a hitvesi hálóban, munkájára hivatkozva a repedezett bőrdíványon szunnyad reggelig. Szomjas Juli bekopogott, és iszonyú fejfájása ellen kért a házi patikából valamit. A házi patikát Reményiné őrizte, a kifogás úgy átlátszott, hogy Reményi azonnal arccal az ajtó felé fordította a lányt, gyengéd, apásnak szánt mozdulattal. De maga az érintés is hiba volt; Szomjas Juli viharosan megpördült a sarka körül, a férfi nyakába csimpaszkodott. Emlékezetébe idézte valamennyi szerelmi élményét, kidolgozta a támadást lépésről lépésre. S míg a bőre tüzelt, és szaporán suttogott, közben hideg fejjel, mintha kívülről irányítaná valaki, a legkisebb részletre is ügyelt. Előre eltervelt koreográfiával dolgozott. Még arra is volt gondja, hogy eljátssza a szemérem és szenvedély tusakodását, a marcangoló önvádat, ahogy átcsap kényszerű önkívületbe.

– Te kellesz… te, aki vagy… a lelked. Ments meg engem, szeress engem, te erős… – ilyesfélét hadart, és a kábult Reményit ledöntötte, elsodorta.

Reményi később sem emlékezett pontosan, csak a kétségbeesett tiltakozásra, a hangjára, ahogy egyre hárítva az ölelést azt mondogatta:

– Nem akarom. Nem szabad. Nem akarom. Nem szabad… – Még akkor is ezt hajtogatta, amikor Szomjas Juli már macska módra, hálásan és boldogan a kezét csókolgatta. Mintha a mennyországot nyerte volna meg, úgy hálálkodott. Pedig valójában Szomjas Juli most sem érzett gyönyört. Nem engedhette el magát; egy percig sem süllyedhetett el, nem oldódhatott fel személytelenül a végtelenben. Nem kockáztathatta az irányítást. Éberen rajongott. Most telt meg a lelke értelemmel – ezt hangsúlyozta, többször is.

Reményi bocsánatot kért. Egészen betegnek látszott. Ez meg nem ismétlődhet. Holnap higgadtan megbeszélik, Julival mi legyen. Ő – Reményi –, ő a felelős, egyedül. Ez olyan bukás, amit ellensúlyozni csak a vezeklés nagyságával lehet.

Juli győzött a csatában – s a háborút mégis elvesztette. Őrjöngött. Mi ez az akadály? Ilyen irigy az Isten?

Reményi öt kilót fogyott egy hét alatt. Szédült, hányta a gyomorsavat. Kivizsgálásra küldték Szabadvárra, s azzal a diagnózissal engedték haza, hogy a túlfeszített vegetatív idegrendszer műve az egész. „Egy kis kikapcsolódás, nagytiszteletű úr…!”

Szomjas Julit Reményiné megkérte, fokozottabban ügyeljen a gyerekekre, ezekben a nehéz időkben, amikor őt az ura mellé teljes mivoltában szólítja a hitvesi kötelesség. Nehogy – különböző ajánlatoknak engedve – a családot cserbenhagyja! Mert akadt ajánlat a faluban. Új státusszimbólum: nevelőnő!

Juli biztosította Reményinét, hogy az ő ragaszkodása a család iránt nem váltható aprópénzre. Reményi kínlódva hallgatta felesége beszámolóját, milyen nagy segítség mindnyájuknak ez a kis Szomjas Juli!

Reményi mélyebb gödörbe esett, mint hitte. Az utóbbi években túlságosan hanyagolta a testét – már-már leszámolt vele, elbizakodottan azt gondolta. Csapdába esett: felesége iránti egyedi közömbösségét összetévesztette az általános biológiai közömbösséggel. Nem erény, hanem bűn forrása lett a több éves nemi absztinencia. Ébren kellett volna tartani a természetes hajlandóságot, ápolni ezt a szálat is, nem engedni, hogy azáltal lazuljon az egykor szoros kötelék. Reményiné sem vétlen: a helyzetet – a lelki házasságot – készségesen elfogadta, sőt szinte kinyilvánította, neki így kényelmesebb, három gyerek éppen elég. De Reményiné se tudhatta, amit maga Reményi is csak később – és vesztére – ismert fel: hogy a lélek szerelme a még rügyeket bontó testtől elválasztva nedvesség nélküli és elsorvad hamar. S talán nem is volt az soha szerelem – talán a célszerűséggel tévesztette össze, amikor Franciskát elvette. Nem volt türelme tovább várni – le akart végleg telepedni és békében foglalkozni Isten és az emberek ügyeivel, együtt a kettővel, kiiktatva minden zavaró körülményt. Mostanában már-már abba a hiú képzetbe ringatta magát, hogy Gandhit követi. Itt támadt a gonosz: az önhittségben, és így támadt, ilyen ravaszul, hogy egy jobb sorsra érdemes, csodálatos lány a másik áldozat… Egy lány, akinek csillogó lelke van, aki társa is lehetne, igazi társa – de ennek a puszta gondolata is vétek.

Reményi eddig védett helyzetben élt. A kísértés elkerülte. Nem akadt a községben oly vakmerő szép asszony vagy ábrándos hajadon, aki kívánkozásának legcsekélyebb jelét mutatni merte volna. A feslett erkölcsűek pedig hivatalból tartották távol magukat. Valóban tisztelték a papot. Fölnéztek rá; kivételes tekintélye volt. Most mindent elveszíthet. Belül – ha önmagát nem tisztítja meg. És kívül: ha a világ valamit fölfed. Nemcsak a saját üdvét kockáztatja: hanem ami mindennél fontosabb, az általa képviselt eszme hitelét.

Reményi összeszedte minden erejét. Sokat elmélkedett, s meg is nyugodott valamelyest. Megkereste Julit, egy csendes délután a diófa alá ültette, szemtől szembe. Nem tegezte. Nem tegezte azon az éjjelen sem. Szépen és hosszan beszélt, szomorúan. Nem tagadta: ez minden bizonnyal szerelem. Szerelem, amit nem kiirtani, hanem átalakítani kell. Majdnem az apja lehetne. Felesége, három gyereke van. Istent szolgálja. Istent, akit Juli is elfogad, akinek lényegét keresi. A tiltás nyilvánvaló.

Szomjas Juli nem vitatkozott. Csak annyit mondott, tehát végső soron, döntően, Isten az oka, hogy nekik bármily, boldogító kapcsolat tilos… Reményi kérte, még szomorúbban, ne Istent okolja. Ha nem lenne Istenre-esküdött, ha ateista lenne, például, ez a dolog akkor is halálraítélt, mert más emberek életébe tipor, más emberek boldogtalansága árán szerez boldogságot. Vagy sötét titok maradjon? Az állandó hazugság a személyiség olyan deformációjához vezet, amit az etikus ember – világnézetétől függetlenül – elutasít.

– Menjen innen messze, Júlia – mondta Reményi –, segítsen nekem, hogy visszataláljak…

Tetszett ez Szomjas Julinak. Őrajta múlik Reményi lelki békessége, az ő nagylelkűségén! Másrészt viszont megszúrta a gyanú: hova akar ez a férfi „visszatalálni”? Reményiné ágyába, netán?

Engedelmesen, botladozó léptekkel távolodott. Ő soha többé nem zavarja az érzelmeivel Reményit, mondta halkan, hamarosan talál más helyet, jövőre talán az egyetem is sikerül, ha szól az érdekében valaki. Majd meghúzza magát a kollégiumban.

Reményi – ahogy fájdalmas arcocskáját látta – egyre jobban, egyre gyötrelmesebben szerette. Pompás lány, nemes matéria, a lemondás képességével megáldva!

Szomjas Juli – ezen maga is meglepődött –, ahogy a napok múltak, valóban fájdalmat érzett. Az éjszakaemléke, vissza-visszaidézve, töltötte el édességgel. Újra meg újra érezte Reményit, milyen nagyszerű volt, amikor végre elszakította a féket. Bele lehetne szeretni, végzetesen, ha kínálkozna a legkisebb remény… Ha például az asszony elpusztulna… Ő vállalná a gyerekeket, ő lenne a parókia úrnője. Ez is a kiválás egy formája, tulajdonképpen hivatás…

De hiába. Szegény bolond Reményi. Fogoly. Mit is kereskedjen rajta? Minek bántsa? Juttassa csak be a barátain keresztül az egyetemre, s ő, ahogy majd halad, egyre előre, a kis falusi papocskára fölényes meghatottsággal emlékszik…

Majdnem szeretet költözött a szívébe. Majdnem megértés. Még Reményinére is tudott mosolyogni, némi sajnálkozással, rejtélyesen. Reményinének föltűnt a derű a mindig komoly arcon, s oly hajnalon tűnt fel, ami Reményiné keserves éjszakáját követte. Reményi ugyanis – hosszú fohászkodás után – kísérletet tett, hogy házaséletét normális mederbe terelje; a halmozódó testi vágytól így szabaduljon. Ez a kísérlet azonban mindkettőjük számára kínos kudarccal végződött. Reményi nem tudott megbirkózni azzal a gondolattal, hogy amit cselekedni készül, éppoly erkölcstelen, mivel az asszonyt eszköznek használja. Az ösztönei részben hevesen tiltakoztak, részben képzeletét minduntalan Szomjas Julira vonzották. A legtisztességesebb megoldás a gyors visszavonulás volt: kézcsókkal, indoklás nélkül. Reményiné pedig – aki eleddig abban a nyugodt hitben élt, hogy a férje már túl van az ilyesmin – most döbbent rá, Reményinek nagyon is hiányzik az ölelés, csak ő, ő nem alkalmas többé neki erre a célra… talán, mert öregszik. Életében először érezte az elhanyagolt, hervadó nők tehetetlen keservét. Nekiállt kora reggel a virágágyást kigazolni, azután körömkefével, dühödten tisztogatta a kerti csapnál a kezét. S ebben szituációban látta meg, hogy a kis Szomjas Juli a falnak dőlve figyelmesen nézi őt és mosolyog. A kis Szomjas Juli, feszülő trikóban… Kiszaladt a száján: a tisztálkodás nem mulatság, szép-szép az ifjúság, de azért Szomjas Julinak sem ártana néha a körömkefe, a lábán például azt a csúnya repedezett bőrt nem is lehet másként rendesen a piszoktól megóvni. A férfiak az ilyen apróságra is kényesek.

Szomjas Juli hirtelen elvált a faltól. „Repedtsarkúnak” nevezték, így értelmezte, s még csak ki sem tépheti Reményiné precízen fésült haját. Lágy, szentimentális érzülete elenyészett. Meg fogja büntetni ezt az asszonyt. Nem érdemli meg, hogy tekintettel legyen rá. Reményi a főludas: méltatlant választott, és ehhez a méltatlanhoz dogmatikusan ragaszkodik. Őt szereti – ehhez a fennhéjázó asszonyhoz tartozik mégis. Szomjas Julit kirekesztik – de Szomjas Juli nem balek. Lehet, hogy elmegy a házból. A téeszelnökék is hívják, óvodáshoz. De nem sürgős. Még okosabban, még ravaszabban kell akarni. Őt sem szánja senki. Ő vonuljon mindig félre?!

„Nem, barátom – gondolta –, többé nem szerzem meg azt a könnyebbséget, hogy én boruljak a nyakadba. Nem, barátom. Te fogsz az ajtómhoz jönni. Meg fogsz veszni azért, hogy a repedt sarkamat a tenyeredben tarthasd.”

Szomjas Juli egy-két délután elmaradt; s mintha zavarban lenne, úgy tért esténként vissza. Reményiné – aki a kútjelenetnek nem tulajdonított nagyobb jelentőséget – kérdezgette, drukkeri kíváncsisággal, talán valami lovag? Juli lesütötte a szemét, s Reményi kutató pillantására elpirult; a vállát tétován megvonta. Oriana Fallaci képét kivitte a kertbe, a gyerekeknek mutogatta, Reményi közeledtére visszadugta a zsebébe. Tudta, Reményi a fiúkat nem faggatja.

Reményi egyre fogyott, a lányt kerülte. Hogy nem gyógyult ki a dologból, arra Juli abból is következtetett, hogy a külföldi nyaralás tervét végleg elvetette. Juli várt az újabb alkalomra, és egy apróság szándékában megerősítette. Reményi lötyögő nadrágjait látván, szavait a fiúkhoz intézve, Szomjas Juli azt mondta, nincs lehangolóbb, mint ha egy férfinak lóg a nadrág a fenekén… Szavaival egy időben Lajoskát a kisgatyába belerázta. Reményi ekkor összehúzta derekán derékszíjával a nadrágot. Ez a mozdulat sírnivalóan árulkodó, szívet melengetően kedves volt – bizony, még Szomjas Juli is majdnem meghatódott rajta. Ezen az éjszakán kezdett magányos kerti kóborlásaiba. Járt-kelt a veteményesben, takaróba burkolózva, majd elsuhant Reményi ablaka alatt, s a szőlőlugasban kötött ki, a padon. Reggelente köhécselt, s minden érdeklődésre azt felelte, semmi baja, ő egy kis nulla, vele ne törődjenek. Enni se evett rendesen. Reményiné megfellebbezhetetlenül kijelentette a férjének: a lány szerelmes! Csak nehogy valami csavargó éljen vissza a jóhiszeműségével… Az anyjától tanácsot hiába várna, szerzett az új férfit, oda is költözött, innen három községre.

Reményi aggódott. Öt napig kibírta, hogy a csalogató lidércet – mindig ugyanabban az éjszakai órában – ne kövesse. Hatodnap felöltözött, a zubbonyt állig gombolta, s a lány után a szőlőlugasba kiment.

Szomjas Juli ujjongott. Valóban fázott, valóban iszonyúan fáradt és álmos volt, a harmat, az augusztus végi éj csak a regényekben romantikus. Egy kicsit meglazította a takarót, de Reményi nem bújt alá, melléereszkedett a padra, a kezét megfogta. Segíteni akar, mondta, ha jött valaki, arra érdemes, ő csak örülne… Juli fölháborodott. Nem jöhet más, soha, soha! A fénykép, ha erre gondol, egy közönséges sztárfotó. A kimaradásaikor pedig az anyja holmiját csomagolta. Hogy is hihette Reményi? Kezét elvette, és arcára tapasztotta.

– Istenem, Istenem…!

Reményi ült, összeroskadva és ugyanakkor boldogan.

Juli a könnyeit elfojtva, akadozva és kétségbeesetten vallotta ki, ha Reményi őt többé nem szereti, ez azt jelenti, hogy Isten őt a megváltásból kirekesztette, vagy talán, ami mindennél szörnyűbb, talán még sincs Isten…

Reményi majd megveszett. Idáig juttatta ezt a szívének oly drága teremtést! Hiszen szereti, tudnia kell, és azt is, sorsukat, ha az igaz úton kitartanak, elrendezi majd a gondviselő hatalom.

– Más dolog halálosan szeretni – mondta Reményi –, és más dolog beteljesíteni a szerelmet.

És Szomjas Juli megérezte, hiába vár, Reményi nem fogja ezen a holdvilágos éjjelen eszeveszett szenvedéllyel leteperni. Reményi valóban szerelmes; tragikusan az. De nincs mit learatnia – az effajta szerelemben nincsen köszönet.

Kézenfogva üldögéltek, nem beszéltek. Szomjas Juli csodálkozott. Semmi sem történik, s olyan jó mégis. Amikor már kocogott Juli foga, s egész testében vacogott, Reményi bezavarta. Ő maga ott virrasztott pirkadatig.

Szomjas Juli pedig – a nap világosságában ismét a régi realitással – levonta a következtetést:

Gyáva. Gyáva arra, hogy láthatóan vállaljon, s gyávaságát a láthatatlan Istenre fogja.

Menekült. Kiment a gyerekekkel a vámszentistváni határba, ahol már kezdődik az erdő. A vadászó sólymot – tele sóvárgással, tele bosszúvággyal – figyelte. A sólyom zsákmányt választ, és amit kiszemelt, meg is szerzi magának.

 

  

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap