Vörös és vörös 4/22

Jókai Anna, v, 05/27/2012 - 00:01

 

 

 

 

Második fejezet

Az első lépések

„Megajándékoznál egy embert, akivel tökéletesen meg vagy elégedve? Ha hanyag volna… nem mondom.”

(Stendhal)

Szomjas Juli jól tudta, azon mérik le, mit kezd a három fiúval. Az első hetekben szinte semmi szabadidőt nem vett igénybe. Mozgósította az iskolában is méltányolt színjátszó képességeit. Vigyázott, lelkesedése őszintének tűnjék, s maga is meglepődött, amikor néha-néha úgy észlelte, valóban őszinte, s a tanítást, nevelgetést, vagyis inkább annak látványosan mutatkozó hatását tulajdonképpen élvezi. Ismerte a kiskamaszok nyelvét, még alig távolodott el tőle. A gyerekes félelmeket és dacokat is ismerte – okos volt, mindig úgy alkalmazott erőszakot, hogy a srácok azt hihessék, ez vagy az rajtuk múlott, végül is. A fiúknak imponált a szépsége, megszerették a hangját, ahogy egy kissé lehunyt szemmel, vontatottan kérlelte őket: „Még egyszer… az én kedvemért…” „Lássuk, ki az első, azzal játszom lovasakadályt…” Versenyszellemet ébresztett, s bár ezzel olykor viszályt szított hármok között, kétségtelenül eredményt ért el vele. Anyegin-előadását nagy siker kísérte, dallamosan, gesztikulálva szavalta el, utánozta a szereplőket. Először magyarul csempészte be a fogalmakat, a mesét – oroszul csak azután. A háromszintű tananyag edzette koncentrálóképességét; egy-egy megoldott feladat megoldott erőpróba volt magának is. Apró tervekkel ébredt reggelente, s ha sikerült a gyerekeknél akaratát érvényesítve az aznapi szándékát elérnie, valami örömhöz hasonló elégedettséggel tért nyugovóra. Szerencséje is volt: keze alatt három kedves, nem buta lurkó fickándozott; hálás, a törődés felszínes jeleit magként befogadó talaj. Inkább az apjukra ütöttek, talán Lajoska kivételével, akiben mindkét szülő legvonzóbb vonásai keveredtek. Jókedvében Reményire, durcásan Reményinére hasonlított. Viharos érzelemkitöréseit a másik test érintése, cuppanós csókok kísérték, hiába intette Reményiné, az ő korában ez már illetlenség, Lajoska lankadatlanul osztogatta Julinak a puszikat, férfias csípésekkel kombinálva, nehogy dedósnak higgyék… Szomjas Juli tiltakozott, de jólesett neki ez a megkülönböztetett ragaszkodás. Tanulgattak, játszogattak, barangoltak négyesben, Juli a pajtásaikkal is összebarátkozott. Rábeszélte a gyerekeket, vállaljanak egy kis fizikai munkát a hatalmas kertben. Reményi olykor csatlakozott hozzájuk, s Julit sohasem zavarta el, nem mondta, nincs rá szükség, menjen a dolgára. Sőt. Szívesen magyarázott, ha Juli is hallgatta. Reményiné volt az, aki, ha egy-egy óra ideje maradt, a fiait féltékenyen elrángatta. Kérlelte a férjét: határozza el, mennek-e a nagyvilágba, végre…?

Szomjas Juli három hét után ébredt rá, hogy addig-addig bizonyított, amíg bele nem ringatta magát valami ideális, szunnyadó állapotba. Ez az állapot már-már veszélyeztette távolabbi célját. Immár korlátlan hatalma van tanítványai lelkén – balgán azt képzelte. Ebben kéjelgett a hiúsága, ez elégítette ki háborgó ösztöneit. Lám, elhódította őket – a finom szülőktől!

Azután egyetlen délután – s felnyílt a szeme. Reményiéknek nem volt kocsijuk, sem az asszony, sem a férfi nem vezetett. A második szomszéd, a takarékszövetkezet elnöke azonban megkapta az új Daciát, bejáratta éppen, fölajánlotta, szívesen elviszi a fiúkat egy kis körútra. Reményiné beleegyezett, megérdemlik a szorgalmukért a jutalmat. Van még egy hely, mondta a szomszéd előzékenyen, kit vigyünk negyediknek? És a gyerekek szinte egyszerre kiáltották, jöjjön az anyu… Az anyja keze után kapdosott Lajoska is. Reményiné persze nem ült be a kocsiba, a szomszéd megkönnyebbült, nem tesz jót a túlterhelés a kocsinak. De másodiknak már hiába hívták Szomjas Julit.

Lám, majdnem beugrott!

Sírt, megtépte a barackfa leveleit a kert sarkában. A kutyát vagy az udvari bolondot kedvelik így – mellékesen, bármikor lecsatolhatóan. Szomjas Juli megfojtotta az újszülött illúziót.

A gyerekek természetesen nem vettek észre semmi változást. Szomjas Juli még nyájasabb, még lelkiismeretesebb lett. De eltűnt szívéből az a furcsa, kísértő édesség.

Reményiné telezengte dicséretével a környéket. Reményi óvakodott véleményét szavakba foglalni. Maga sem tudta, hányadán áll Szomjas Julival. Szerette a társaságát, csodálkozott az eszén, szépségében – minden hátsó gondolat nélkül – elgyönyörködött. Tevékenységét csak méltányolni tudta. Talán az zavarta meg, amit Lajoska tanára, éppen az, aki beajánlotta őt, mondott Juliról, egy későbbi beszélgetés során, amikor Reményiné túlzó áradozását hallgatták. Szomjas Juli nem Vámszentistvánban járt iskolába, gimnázium itt nincsen. Ideköltözésükkor az utolsó évet végigbuszozta. Ez a tanár jó véleményét abból alakította ki, hogy az egyetemi felvételi előtt korrepetálta, ingyen, Szomjas Julit, mert az elég határozottan megkérte rá: kötelessége a hátrányos helyzetű tehetséget segítenie. De voltaképpen, mentegetőzött, nem ismeri elég mélyen. Ez a lány majdnem mindenben kitűnő – de ha egy-egy kisebb fogyatékossága kiderült, ingerült lett hála helyett. Vigyázzanak, mondta a tanár, és mutatóujját figyelmeztetően meglengette, ebben a lányban lappanghat valami sötét erő…

Reményi – ha tömérdek gondja engedte – figyelgette Szomjas Julit. De nem tudta tetten érni. Túlságosan példaszerű. S ez gyanús. Reményi szerette az esendő embereket. Tisztelte a hibákat is. Nem bízott tökéletesen Szomjas Juliban, mivel egyelőre nem tudta kiismerni gyengeségeit. Csak az erényei villogtak. Még az öltözködését is korrigálta. Fehér ingruhában járt. Nem pletykált, nem hordott belső híreket. Reményiék alkalmazottat nem tartottak, de többek alkalmi segítségét vették igénybe; szolgálataikat Reményi „Isten nevében” nem fogadta el, az a világ megszűnt, mondogatta, amikor egy pap ezt megengedhette magának. Az ügynek árt vele. Mindössze abba volt kénytelen beleegyezni, hogy kevesebb órabért fizessen ezekért az ilyen-olyan kerti és házbéli munkákért – kevesebb jövedelméhez méltányos arányban. Ezek a csellengő emberek nem szívlelték Szomjas Julit, irigyelték, hogy ül a jázminbokorban és nem csinál semmit, csak a gyerekekkel szórakozik. Pista, aki a gyomokat húzkodta tessék-lássék, egyenesen vérig sértődött. Megcsiklandozta egy fűszállal az üldögélő Juli egy kissé szétterpesztett combját, s Juli – a fiúk helyeslése közepette – ököllel vágott a fejére. Fölfuvalkodott béka! Azért, mert pofázni tud, azt hiszi, különb. Pörög a nyelve, karattyol, a felét se érteni…

Szomjas Juli bezzeg korántsem volt saját, társaságbeli megnyilatkozásaival elégedett. Túlságosan ügyelt rá, hogyan fogalmaz és milyen tartalommal. Alkalmazkodni és mégis eredetinek lenni, erre törekedett. Minden mondatot lejátszott először az agyában, ettől modora egy kissé kimértnek tűnt, szapora beszéde lelassult. De az egyenként ejtett szavak azt sugallták, éppen a mondanivaló súlyossága, a gondolat mélysége akadályozza a gyors közlésben. Reményi várakozva figyelte a lány száját: valami szokatlan érdekes vagy meghökkentően okos azonban csak akkor bukkant elő belőle, ha véletlenül nem igyekezett, s mintegy mellékesen kommentálta az eseményeket. Ilyenkor viszont hamar megijedt, nem beszélt-e rosszul? Reményi szurkolt neki, egy-egy jó mondásán szívből örvendezett. Végül is a saját hullámzó indulatát – az ingadozást szimpátia és ellenérzés között – azzal magyarázta, hogy Szomjas Juli akár a lánya is lehetne, ha korábban nősül. Negyvenéves. Már úgysem lesz lánya; a három, egymást követő esztendőkben született fiú életkora s az azóta eltelt hosszú pauza sejtetni engedi Reményi és Reményiné lelkivé szublimált szerelmét. Becsülte a lány zárkózottságát is. Nem járt a pénteki diszkóba, pedig ők nem tiltották. Reményi nem tartotta célravezetőnek a szabad akarat nyirbálását. A tánc természetes szükséglet! A lány igénytelensége meglepte. A cuccokért nem rajongott, sőt elutasította Reményinét, amikor az néhány kiszuperált, de még divatos blúzt kínált föl neki. Reményi maga sem érezte tapintatosnak az adakozás e formáját. Pedzette a feleségének, Szomjas Juli díjazása túl csekély, s alighanem az is az anyjához csurog, hogy a zaklatásától nyugta legyen. Adjanak rendes fizetést, amiből aztán vásárol, ízlése szerint. A puszta dicsérgetésen kívül nyilvánítsák ki kézzelfogható jeleit megbecsülésüknek. A lánynak jólesik majd. De Reményiné kivételesen nem értett egyet. Ezzel lehet az embereket elrontani, mondta, hogy túlságosan ráébresztjük őket értékeikre, elhintjük bennük nélkülözhetetlenségük tudatát, aztán csodálkozunk, hogy elszemtelenednek. A lustát kell ösztönözni, a megbízhatatlant lekenyerezni, a tévelygőt díjazni. A permanensen jó – jutalmát erényében hordja. Maga a Biblia is jobban figyelmez a tékozló fiúra, mint testvérére, és jobban örvend az egy elveszett báránynak, mint az akolba ragadt kilencvenkilencnek. A világi hatalom is ezen elv szerint cselekszik, megfelelő diplomáciával. Reményi rövid evangéliummagyarázatba bocsátkozott arról, hogy a megtérés fölötti alleluja a történés pillanatának eufóriáját fejezi ki, s nem az eredendően győztes erkölcsűek rovására teljesedik be. Kiegészítés ez, nem kizárás. Valamint bátortalanul megkockáztatta azt az észrevételt, hogy a társadalom ösztönző mechanizmusát nem szerencsés egy merőben szellemi területtel hasonlítani. Nyílt szolgálatokért ott néha burkolt, de óriási jutalom jár. Reményiné áhítatosan végighallgatta a férjét, azután Szomjas Juli fizetésemelését negyedévre elhalasztotta. Majd ha a télen át is kitart. Addig is egy-egy húszast próbált a markába nyomni, ha Juli fagylaltozni indult a gyerekekkel. A lány ezt sohasem fogadta el. Borravaló, mint régen a cselédnek!

 

 

    

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap