Vörös és vörös 16/22

Jókai Anna, v, 06/17/2012 - 00:01

 

 

 

Hetedik fejezet

Társasági élet a fővárosban

 

 

Juli azzal szerelte le Rózsa asszony kiterjedt gyanakvását, hogy megjegyezte, szinte szomorú, amiért nem előbb született, például a nyilas időkben, bármily bizarr ez, Rózsa asszony ne haragudjon rá ezért, de akkor legalább bizonyíthatott volna, tettekkel, manapság azonban egyesek a legelemibb cselekvést is szöveggel helyettesítik.

Rózsa asszony mosolygott, és megnyugtatta Julit, ő a „szöveget” a fogadónapokról kitiltotta. A fecsegést azonban nem tilthatja meg, különben is, ez szórakoztat, pihentet. Leengednek az emberek, még vicceket is mesélnek, Juli el ne ítélje őket, a legvadabb vicceket mesélik, mert tudják, elég erős ez a rendszer ahhoz, hogy az élcelődést kibírja. De azért Juli ne akarjon ebben senkin túltenni!

Juli attól tartott – túlbecsülve saját külsejét –, hogy az ügyesen kozmetikázott Mohlné féltékeny lesz, Mohl átlagon felüli támogatását félreérti. De Mohlné ismerte a férje néhai gyengéjét: Mohl a kövér nőket imádta – de már nem imádja azokat sem. Mohl a hasnyálmirigy-gyulladása és az epevezeték-operációja óta örül, ha nem kell nőre nézni. Különben egészséges. Pedáns, elegáns: mostanában annál többet ad magára. Boldog ember lenne, ha Marcell fiuk a nyomdokaiba lépne vagy a normális életvitelre a legcsekélyebb hajlandóságot mutatná…

Juli beilleszkedett. Nem vált ki feltűnően, de nehezen vészelte át a vendégségeket. A túlságosan sima modor fölhergelte, egy-egy durva szó már ott ült a nyelve hegyén. Emlékezetében élénken élt Reményiné néhány sértő célzása, a vámszentistvániak és egykori osztálytársai gúnyos megjegyzései. Hiába készült szellemes védekezésre: Mohlék körében inzultus nem érte. Önérzetét soha, senki nem sértette meg – végtelenül udvariasan és emberi érdeklődés nélküli hidegséggel kezelték. Senki nem volt kíváncsi valódi gondolataira, de nem is kívánta senki valódi gondolatait közölni vele. A politikát, a mindenkori „helyzetet” inkább célzásokban, félszavakban érintették; neveket dobtak fel, majd csöndesen kacarásztak, koccintottak és bólogattak. Óvatosan cserélték ki híreiket. Mohl jelenlétében inkább ettek és ittak, az időjárásról, a családról és a televízió műsoráról beszéltek, éppen úgy – s Juli meglepődött ezen –, mint bármely más vacsorán. Borzadoztak a külpolitika fordulatain.

Mohlnak nem volt puszipajtása. Legalábbis magával egyívású személyiség az összejöveteleken nem jelent meg. A dudások külön csárdában dudálnak. Mohl érzelmeit vesszőparipája, az új generáció kinevelése tartotta fogva. Ezeken az estéken hallotta Juli, ki mindenki Mohl „embere”, ki mindenki köszönheti funkcióját, karakterét Mohlnak. Azt is rebesgették, néhányan hűtlenek lettek, homályos ügyekhez csatlakoztak vagy megtorpantak a fejlődésben – de aki maradt: fegyelmezett, szívós, szakértő munkása az ügynek. Mint például Rigó Sándor, a minisztériumból, aki volt már miniszterhelyettes is. Rigó Sándor néha-néha eljött; föl-fölugrándozott a helyéről, hogy a csukott ajtókat kinyissa.

Mohl nem szerette a szembedicséreteket. Eltúlozzák érdemeit és lehetőségeit, mondta, számtalan más elvtárs önzetlen segítsége, rugalmassága kellett ahhoz, hogy egy-egy tervét végbevigye. Az ország érdeke a frissítés – és fölötte is ott állnak az ország vezetői; ő nem első vonalbeli ember, ilyen, mint ő, ha csak a funkcióját nézzük, hasonló húsz is akad… Nem, nem! – tiltakoztak. Mohl elvtárs varázsos személyisége és mélységes humanitása, amely sose nélkülözi az osztályszempontokat…!

Ilyenkor Mohl elvtárs fia, Marcell prüszkölni szokott, és még az öt percét sem töltötte le a szobában. Ha pedig Mohl is elvonult, halálos komolyan csevegtek tovább, halálosan érdektelen dolgokról. Legalább Juli így ítélte meg. Egymásról sosem – távollevőkről szívesen érdeklődtek. Juli utánozta nevetésüket, de mivel a megcélzott egyént nem ismerte, nevetésének nem volt csengése. Biztonságos és kimeríthetetlen témaként tért vissza az autó, az autó márkája és alkatrészei, valamint az autó ápolása.

Juli megfigyelte, akinek nem jár az államtól, az sajnálja és értékeli a kocsiját – aki nem a sajátját használja, az az „autósszemléletről” megvetően nyilatkozik. Mert – minden hiedelemmel ellentétben – a Mohlnál fölbukkanó társaság korántsem homogén. Ki tudja, mily megfontolásból, Mohl ellenlábasai is idetolták a képüket. Mohlné mondta el Julinak: jobb, ha irányított füleket visznek. Ezek tulajdonképpen kémek, és a kémekkel szemben minden eszköz megengedett. Mohl persze nem akarta ezt a tényt elismerni; Rózsa asszony képzelődik, és ő a mulatságát nem rontja el. Olykor egy-két művészféle is betévedt, cinizmusukat itt sem leplezték; Mohl a magántársalgással sosem élt vissza. A parasztarcú szobrász, Sokáci, a társaságot kellemesen megbotránkoztatta.

– Miért kívánják tőlem – mondta három Black and White whisky után –, hogy ma is ugyanaz legyen a véleményem, mint hat héttel ezelőtt? A saját kijelentéseim zsarnokoskodjanak felettem?

Nem lehetett eldönteni, iróniája kit céloz: önmagát vagy valakit a többiek közül…? Nemigen törődtek vele. Mohl túl sokszor hangoztatta, a művészet nem komoly. Olyan kerékkötő, amitől végül ugyanúgy gördül tovább a kerék…

Rózsa asszony különvéleményt hangoztatott. Nagyon sok művész állította tehetségét a forradalom szolgálatába – s ezáltal oly rétegekhez is eljutott, ahová a száraz politika nem… Az ő nagyapja! Tisztelettel elfogadták érveit.

Mégis – már negyedévvel később –, egy izgatott délutánon Juli arra figyelt fel, hogy egy börtöntölteléket szidnak, hevesen, szenvedélyesen, aki ismét publikál, és nem sokat tanult… Juli döbbenten észlelte, a közönséges börtöntöltelék nem más, mint a nagy költő, egyébként kötelező kiegészítő anyag az egyetemen. Akkor inkább, mondta egy középkorú, nagy fenekű nő a szakszervezetektől – az úgynevezett elefántcsonttorony meg a tudatalatti meg a kozmikus izék… kevesebb kárt tehetnek. Mohl Marcell – aki az apja által megszabott kötelező öt percre viharzott be – vadul közbeszólt, hogy ez marhaság, neki nem költő, akinek nincs társadalmi érzékenysége, Juli pedig akarata ellenére szembeszállt vele. Kikottyantotta, hogy ez sommás megállapítás, amelyik a rendkívüli nagyságot, a már a dolgok fölé emelkedő óriás perspektívát nem veszi figyelembe. Mohl Marcell ráförmedt, hogy amihez nem ért, ne szóljon bele. Mohl Marcell eddig is lekezelte Julit: de ily látványos kirohanást még nem engedett meg magának.

Juli visszafojtotta könnyeit: a társaság sajnálkozását learatta. Utálták Marcellt. Marcell a televízió dokumentációs osztályán dolgozott, valami tessék-lássék munkát. Már érettségizni is alig akart, nemhogy végigjárni az egyetemet. Nem kívánja a ragacsos agyú középértelmiséget gyarapítani, mondta az apjának, nem óhajt az államkapitalizmus primér haszonélvezője lenni. Polgári nyavalyáktól fertőzött az ideológia, a gyakorlat pedig egyre távolabb kerül a szocializmustól. Sokkal több radikális, bizonyos értelemben könyörtelen változásra volna szükség, nem mind hülyeség, ami Kínában zajlik… Afrikában gyerekek halnak éhen, az ő kommunista apja pedig nem röstelli kaviárral tömni a kifent-kikent haverjait…

Rózsa asszony sírt, az ő fia rákosista! A fiú azt felelte, ő akkor nem élt, lehet, hogy rossz volt, de most viszont él, és ez se jó… Hajbókolás a Nyugatnak, illegális nyomdatermékek, és az egésszel szemben valami bamba türelem… Ő akár három embert is felakasztatna, ha ezzel megmenthetne egy negyediket – de itt még kisebb kaliberű döntések is nyögdécselve, mentegetőzve születnek…

Mohl nem tudta, mit tegyen. Ha kidobja, nem ellenőrizheti. Elmenni Marcellnek különben sem akarózott. Úgy vélekedett, elpuhult apját személyében is bünteti, szembesíti a rendszer hibáival. Kosztja, kvártélya megvolt. A dühöngésre több ideje maradt.

Külsejét Juli elviselhetőnek találta. Talán egy kicsit kevesebb szőr a fején – talán egy kicsit tisztább zeke s kevésbé rojtos nadrágszár… egyébként szép arcú, húszéves fiatalember, szabályos vonásokkal, melyek a gyakori indulattól torzulnak szabálytalanra. Hasonlított Csende Tiborhoz – mégis alapvetően különbözött. Csak támadókészsége, szüntelen fűtöttsége volt azonos.

Amíg nem mart Juliba, Juli békén hagyta. Mégiscsak Mohl édesgyermeke. Ha beteg is az apja miatta. De amikor Marcell az amúgy is fennhéjázó társaság előtt lényegében buta libának nevezte, Juli elhatározta: megtanítja kesztyűbe dudálni… Taknyos kölyök! Elkényeztetett. Zabálhat kedvére – s ha gőzöset beszél, kimentik az apja nevéért. Őt ennél kevesebbért büntették meg, tették lehetetlenné, s mi mindent kell még produkálnia, mennyit kell még lihegnie, amíg valamit is elér abból, ami Marcellnek csak egy csettintés… Ha nem homokos – nem látszik annak –, egykettőre leveszi a lábáról. Ezzel Reményinek is tartozik. Hogy még az emléke se kísértse. Az a csodálatos alkonyat. S utána az a gyalázatos, gyalázatos este…

Lökött ez a srác. Talán még a Pol Pot-rezsimben is kimutatná az abszolút kollektivitás előnyeit. Micsoda csapda! Összetartozás, akolmeleg…!

Szomjas Juli – hazafelé – gyakran haladt az Emke aluljárón keresztül. Borzadva és részvéttel nézte a piros tarajú, fél fülükben biztosítótűt villogtató punkokat. Sarkantyú, szög és bőr. Füst és vigyor. Majdnem valamennyi csúnya – egy részük nyomorék is. Ezek is közösséget kerestek. Védelmet a természeti csapás ellen vagy némi pezsgést az ájult, szürkén pergő időben.

A kutya se törődik velük. A verés is esemény nékik. A véleményük üvöltés, a perc a filozófiájuk.

Szerencsétlenek.

És Szomjas Juli – láttukra – nem tudott szabadulni attól a gondolattól, hogy talán ő is így támaszthatta volna az oszlopot, ha nem lett volna a kezdetektől elég esze arra, hogy önmaga képviselje önmagát.

 

  

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap