Vörös és vörös 13/22

Jókai Anna, cs, 06/14/2012 - 00:01

 

 

  

Hatodik fejezet

Egy illúzió szétfoszlása

„És ettől a pillanattól kezdve szívéből eltűnt minden nemesebb érzés.”

(Stendhal)

Tiber Mariann Emese, mintha megkukult volna, nem ereszkedett Szomjas Julival beszédbe. Hangsúlyozott udvariassággal engedte zuhanyozásnál előre, soha nem kérte kölcsön a szappanját, soha nem rakta holmiját Juli ruhájának tetejébe. Szőlős Erzsike éppen szerelmes volt, a titokzatos Kerek Andrásba, reménytelenül: Kerek András megközelíthetetlenül hirdette tanait, őrködött a tanítványai felett. „Egy ember – mindenkinek és senkinek” – így emlegették. Szomjas Juli messze elkerülte előadásait. Ez hiányzik még neki – Reményi tudományba oltott mása! De azért Szőlős Erzsike áradozását jó szívvel hallgatta; a kísértést – hogy vallomásra vallomással válaszoljon – idejében legyűrte. A legtöbb borsot ezekben a hónapokban Paál Tünde, az „árva” törte az orra alá. Irodalmi érzékét, művészi avatottságát kérdőjelezte meg. Aki igazán tudja, mi a művészet funkciója a zavaros világban, mondta, annak az esztétikai és erkölcsi érzéke nem engedi a megalkuvást, még ha az agya ki is ad erre valamiféle praktikus parancsot. Csak a féldilettáns ájul el úgy a saját stílusától, hogy mindent és mindennek az ellenkezőjét is kifejezi vele. Kell lenni valami szilárd magnak – viszonyítási alapnak a tudatban, amihez képest hozzuk döntéseinket. Ha az ember semmiben sem hisz, csak híg, álokos, jobb esetben cinikus csevejre futja.

– Juli – mondta Paál Tünde, s mint a cukrot, napi nyugtató drazséját bekapta, a heverőre nyekkenve ledobta magát –, Juli… ha aranyporral hinted is be: a fos csak fos marad…

Hinni? Önmagunkon kívül ugyan miben? Paál Tünde idegbeteg. Szőlős Erzsike szentimentális. Tiber Mariann Emese anarchista.

A nők irigyek. Nem bírják elviselni, ha a nemükből kiválik valaki. Különösen egy Szomjas Juli – ezzel a társadalmi háttérrel! A fiúk meg az önérzetükben sérülnek: ők nem, de bezzeg ez a feszes fenekű lány publikálhat, s még pénzt is kap érte! Ha nem is sokat, de mindenesetre annyit, hogy hetenként egyszer téliszalámit vacsorálhat a kakaós tejbegríz helyett. Neki nem kell zsebpénzt koldulnia. Egyszer adott az anyja hatszáz forintot, még az érettségi bankettruhára, s duplán követelte vissza. Órabérben dolgoztatta le.

Az egész bagázs két részre oszlik: akik nyíltan utálják (ez a kisebbség), s akik színlelik, hogy szeretik. Nem érdemes törődni velük. Idő- és energiapocsékolás a véleményükön töprengeni.

Tudta, néhányan azt is terjesztik, Lévai Norberttel lefeküdt. Cseőke gyávább és halvérű; de Lévaival megesett, hogy egy-egy csinosabb tanítványát gátlás nélkül megkefélte. Juli maga sem értette, vele miért nem próbálkozott. Talán nem akarta az „üzletet” szórakozással keverni. Egyébként Juli észrevette, régi szexuális vonzereje nem működik. Nincs kedve bekapcsolni a belső reflektorokat – vágya sincs, s ha van, mindig Reményi bukkan elő… Ez elkeserítette. Mikor szabadul?

Az egyik fiú, aki a szerkesztőségi várószobában megmorzsolta a mellbimbóját, Juli faarcát látva kifakadt: minden megvan Juliban, mondta, ami egy nőben tetszetős, csak a nőiesség nincs. Juli azt felelte, ha a nőiességen olvadékonyságot, netán teljes beolvadást ért, az bizony hiányzik. Partnereit ő választja, majd ha füttyent, ugorhat. A fiú (különben költő) durván közölte, akkor spóroljon vadászkutyára, annak a farka is nagyobb. Juli a gorombaságra megvetően biggyesztett. Nem kell korpa közé keveredni, s akkor a disznók sáros ormányukkal nem bökdöshetik.

Szomjas Juli összpontosított. Közeledett a vizsgaidőszak: a félévi eredményeknél nem adja alább. S végre a nagy hal is beúszott a varsába: Cseőke „sürgős” felkiáltással neki juttatta a kis példányszámban megjelent esszékötetet – akinek írójáról még Reményiéknél hallott. Sőt olvasott is tőle. Ez az író új fogalmakat teremtett – világát nehéz meghódítani. De ha a kulcsot megtalálja, egyszeriben világos lesz a szöveg tere… mint amikor a villanykapcsolót fölkattintjuk a gazdag otthonosságú teremben. Egyébként ez az író is a középgenerációból nőtt ki – Cseőke szerint a „törzsön fattyúág”. Cseőke hosszan ecsetelte, hányan s milyen tekintélyes elmék vártak erre a könyvre, de ő Julinak, s nem véletlenül Julinak, szánta. Juli majd látni fogja, tipikusan felfújt ügy, retrográd nézetek fölmelegítése holmi álfilozófiai mártásban. Helyre kell tenni ezt a pasast. A fiatalok egészséges életigenlő ösztöne természetszerűleg tiltakozik az ilyen beteges halálkultuszba torkolló szemlélet ellen.

Szomjas Juli a szokottnál is jobban akarta tisztét ellátni. Pontról pontra haladt a műben, jegyzeteket is készített, s a végén kétségbeesett. Ilyen még nem fordult elő: a könyv – ha nem is értette minden részletében – nagyon tetszett neki. Akárhogy erőltette, nem jött becsmérlés a tollára. Sőt egyre inkább himnikus magasságokba szárnyalt. A végén néhány jelzőt kihúzott, néhány – világirodalmi jelenségekhez való – hasonlítást kihagyott, de hiába. A szöveg még feszesebb lett, s még meggyőzőbben sugallta: a szerző nem akárki; ugyanakkor mégsem kiirtja a középszert, hanem helyes rangját teljes tisztelettel megítéli. Persze, nem annyira a gondolatok, mint inkább az eredetiség varázsa, a középszertől elrugaszkodó merészség ejtette Julit csapdába…

A bakfisok izgalmával tette le kész írásművét Cseőke asztalára. Igyekezett diplomatikusan fogalmazni. Reméli, mondta, hogy sikerült a könyvvel kapcsolatban az egyébként érthető aggályokat eloszlatni. Ha mégsem hibátlan a dolgozata, azt csak gyakorlatlanságának tulajdonítsa… Cseőke elvtárs bizonyára nem olvasta a könyvet: informátoraira támaszkodott, akik ez esetben pillanatnyi indiszpozíciójukban melléfogtak.

Cseőke szó nélkül, Juli jelenlétében tanulmányozta át a méltatást. Amikor végzett, egy idegen Cseőke köszönte meg a buzgalmát, egy idegen Cseőke nézett rá, mint a keblén sziszegő kígyóra.

Juli ijedtében elsírta magát – ettől enyhült meg egy parányit. A kéziratot összetépte, behajította a papírkosárba.

– Aranyoskám – mondta –, tekintsük úgy, hogy ezt nem is láttam… És maga se az anyagot. Semmi baj… Magácskával túlságosan előreszaladtunk… Beletörött a bicskája, nyakatekert, zagyva. Maradunk az egyszerűbb feladatoknál. Egyelőre. Csak ne itassa az egereket…

Juli – már a folyosón – őrjöngve szidta magát. Sírt! Ez előtt! Hát ki ez a Cseőke? A megyei lapjával? S mi ez a félelem? Így akar ő rettegett riporter lenni? Aki egyetlen szavával átvágja a látszatokat?

Még mindig őrjöngve a hat gépelt oldalt – a másolatot – borítékba zárta, s a pesti „Szemle” címére ajánlva elküldte. A „Szemle” ismeri a nevét. Nincs szüksége mankóra, nem fut Lévaihoz. Nem fogja egyiket a másik ellen kijátszani. Most kiderül: számít-e már a saját tehetsége? Legfeljebb visszakapja a paksamétát…

A „Szemle” szerkesztősége csodálkozott. Szomjas Juli Lévai Norbert kádere; a háttérből és éppen valami homályos taktikai okból nem nyíltan, nyilván most is Lévai Norbert cselekszik. Úgy látszik, a közeljövőben valami várható. Valami lépésváltás. Lévai már ezt készíti elő. Rákérdezni nem tanácsos.

Szomjas Juli tanulmánya, Ami élet és ami életszerű, a „Szemle” júniusi számában – más írásokat korrektúrában kiszorítva – megjelent.

Cseőke a lépcsőházban állította meg Julit. Be se invitálta a szobájába. Feldúltan közölte, három lépcső távolságot tartva: Juli kártevő, megtévesztette a könnyeivel, s ő a kezét egyszer s mindenkorra leveszi róla…

Juli szaladt Lévaihoz. Nem lesz grállovag többé. Lévai védje meg – Cseőke ellenében!

Lévai Norbert hellyel kínálta. Sápadtan és hűvösen, az ablakon kitekintve Julit alattomosnak nevezte, aki őt, aki csak jó volt hozzá, nagy kellemetlenségbe sodorta. A szerkesztőséget becsapta – s azok az ostobák lehozták ezt a badarságot. Most főhet a fejük, a következő számban ki és hogyan korrigálja…

– Alattomos – ismételte többször, s mint aki valóban csalódott, úgy kérte meg Julit, kímélje a látogatásaitól, ő, Lévai a hibás, hogy még bízni tudott…

Szomjas Juli rohant Zakariáshoz. Zakariás sajnálkozott. Csacsi gyerek, mondta, aki méhkasban akar megpihenni, ne ordítson, hogy csípik a méhek. Ismeri az írót – illetve az íráson túlmutató írói ügyet. Ő személy szerint nem ért egyet az eszméivel, a naiv és ezért megtévesztően szép ideák prelegálásával, de inkább vitatkozna rangos ellenféllel, mint súlytalan elvbaráttal. Ezek a dolgok azonban nem múlnak rajta. Juli csak tanuljon – itt a vizsgaidőszak, megint. Egyelőre hagyjon fel az ambícióival, amíg a felsülését elfelejtik.

Közvetlen tanárai – akik éppen tanították – nem reagáltak. Fáradtságból, unalomból, kényelemből? Ki miért. Vagy nem is szereztek az ügyről tudomást. Volt elég saját bajuk. Csak Juli képzelte, ha őt sérelem éri, tengelyéből a föld is kibillen. A valóságban nem történt semmi különös: egy írás, valami perpatvar, ki figyel oda?

Hova forduljon? A rektor csak díszfigura. A dékán Cseőke cimborája és vazallusa. Azt teszi, amire utasítja a rektori hivatal.

Juli a részvevő tekinteteket vadászta.

Amikor Kerek András mellé sodródott a büfében, megnyilatkozását könyörögve várta. Kerek András lassan szürcsölte a kávét, s ugyanilyen lassan, komótosan kifejtette, ez a cikk morális tett, Juli legyen rá büszke, még ha kétségtelen fogyatékossága is a filozófiai iskolázottság hiánya és a Juli életkorából adódó „rálátáshiány”, valamint bosszantó a bizonyos fokú nyegleség. De ezek eltörpülnek amellett, hogy előtört a felettes Én-je, s ha ez előtör, még kevésbé lehet védekezni ellene, mintha a rosszabbik támad. A jóban elementáris erő rejlik. A következmények pedig természetesek. Hiszen kihívta az alvilágot.

Juli arra várt, hogy a segítségét felajánlja – de Kerek megitta a kávét és elment.

Juli hisztériás bosszútervet forralt. Elégtételt kér! Menesszék Cseőkét is, Lévait is! Ó, ha ezt elintézhetné! Nem sajnálna semmi árat érte…

De Zakariás is csak csóválta a fejét. A bosszúállás nem kenyere. Különben is, kit tudna ő valahonnan is elmozdítani? Ez talán még Mohl elvtársnak sincs módjában, bár Mohl elvtárs biztosan emlékszik Julira. Ha majd a vizsgáknak vége, utazzon egy-két napra Juli fel, keresse a hivatalában, vagy az otthoni számát is kinyomozza, csak ne árulja el Juli, kitől kapta… De ne ezzel a hörcsögindulattal kezdje! Ne ártani akarjon másnak, hanem önmagának használni… Mohl elvtárs segít, hogy ne törjön ketté ez a szépen ívelő pálya.

Juli dédelgette a tervet. Csak a vizsgákon sikerrel túllegyen! Megmutatja, hogy nem szorul ezekre!

Persze, a légkör megfagyott. A rádió a már elfogadott riportját az egyetemi színjátszókról, dobozba tette. Technikai okokból. A társai sajnálkoztak, de valójában kinevették. Ráfázott végre: úgy kell a majomnak. Szőlős Erzsike gyümölcsös zselét dugott a szájába, primitív részvétét így fejezte ki. Az évfolyam – s az egyetem – élvezettel csámcsogott a történteken, s dagadt a pletyka, egyre gyilkosabbra.

Juli lobogtatta a tanulmányt. De csak akik elítélték érte, ítélték el szőröstül-bőröstül. Az írás értékeit és Julit magát a többség következetesen szétválasztotta. A Csende-féle csoport vállveregető hümmögéssel reagált; más minőségű az ominózus író szellemi lázadása, olykor alkalmas a tényleges társadalmi bajok elfedésére, nem biztos, hogy ebbe az irányba kell a robbanófejeket fordítani, mindenesetre tanulságos és érdekes, ha nem provokáció ez is, az ilyen Szomjas Julik mindenre képesek…

Paál Tünde megvédte: Juli írásának a színvonala a garancia, a kis Szomjas ez egyszer őszinte volt… Tiber Mariann Emese is szóba ereszkedett vele. Mintha Juli hülye lenne, kioktatta, aki á-t mond, mondjon bé-t is! Nincs megállás a szellemi korrupcióban. A mínuszból pluszt csinálni vagy a pluszból mínuszt, ugyan mi a különbség? Juli mit kényeskedik? Juli azt felelte, ha a rosszat dicséri, azzal még nem nyír ki senkit – a nyilvánvaló gyönyörűt azonban már halálos bűn gyalázni. Tiber Mariann Emese kötötte az ebet a karóhoz: ezek árnyalatnyi különbségek, a lényegen nem változtat. A legártatlanabb kompromisszum is – az igazság rovására – megszüli a későbbi nagy, végleges megalkuvást. S amikor Szomjas Juli kibökte: nem hagyja ezt az egészet annyiban, Tiber Mariann Emese újra gúnyosan lemosolyogta. Ugyan mit képzel, majd éppen ott cserélnek gyógyszert, ahol a receptet írták? Mit képzel: hol az a szituáció, amelyben nem kényszerülhet többé az egyenes derékból nyomorékot faragni? Önmagát s – ami ezzel összefügg – másokat is devalválni szüntelen…?

Juli vizsgái a félévinél gyengébbre sikeredtek. Elhagyta szokott találékonysága. Mintha kő lenne a nyelve alatt, úgy válaszolgatott. Az emlékezete is lelassult. Azt hitte, minden vizsgáztató rá utazik. A mártíromságba furcsa élvezettel ringatta bele magát. A hármasok és négyesek szaporodtak – bár a tanárok jó része megértéssel kerekített fölfelé. A langyos eredményt talán kiheverte volna – de dr. Husong Irén adjunktus, a magyar nyelv leíró nyelvtanának soros vizsgáztatója betette a kaput. Husongot Cseőke hozta az egyetemre. Szeretője – nem-e; csak találgatás. Husong hirtelen ugrott be a kedves tanársegéd helyett, akinek Juli pechére e napon a második lányt szülte a felesége.

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap