Vörös és vörös 11/22

Jókai Anna, szo, 06/09/2012 - 00:02

 

 

 

  Ötödik fejezet

Szabadvár és egyeteme

 

 

Szomjas Juli valóban sokat tanult, s lázas izgalommal várta a vizsgákat. El fogja kápráztatni őket. Jelesnél gyengébb jegyet magának meg nem enged. A séta volt egyetlen szórakozása – a tévét sem bírta csoportban nézni, idegesítette a fény- és hangerő percenkénti módosítása.

Természetesen korábban is járt már Szabadváron. Szabadvár Pesthez is, Vámszentistvánhoz is hasonlít. Zajos, mint Pest – s lakói egymásnak már éppoly idegenek. De mint Vámszentistván, hosszanti irányban terül el, s külső részén az állattartás itt is megengedett. Üzletei szépek – csupa üveg Skála és Domus áruháza van. A választék szinte fővárosi. Néhány népművészeti boltocska, vendéglő, üzemi fióklerakat hirdetné Szabadvár megkülönböztető tájjellegét, egyéniségét – de ezekben az árkádok alatt hangulatosan kiképzett helyiségekben is csak azt kapni (vagy nem kapni), amit országszerte. Szabadvár egyeteme a Ferenc József-i békeidőkben, a múlt század végén létesült, ha úgy tetszik, van is, nincs is hagyománya. Kollégiuma friss vívmány, szupermodern, uniformizált. A heverők keskenyek és kemények, a szobák falain mindenütt ugyanaz a reprodukció, Csontváry Libanoni cédrus-a, a szériában elsikkadó látomás. Az ételszag a jobbszárnyon erős – a balszárnyon a fűtés hangosabb. A szobákban a lányok senkit sem fogadhatnak – s nekik maguknak is zárórára kell hazaérkezniük. A házirend némiképp hasonlít a kórházéhoz. Felnőtt emberek, gyámság alatt. Juli belátta, hogy tömegesen nem lehet másként valamiféle rendet tartani, ez a közösségi élet hátránya, lám, megint a „közösség” nevében fosztják meg elemi szabadságjogaitól. Nem kívánt ő férfiakat felhordani: de hogy ha akarná, se tehetné, dühítette. Képmutatás ez is. Mindenki összefekszik mindenkivel, a lehető legmegalázóbb körülmények között; csak ne az épületben történjen, az a fontos. Különben is: nehéz három szuszogást-hortyogást hallgatni. Nem tartozni senkihez, mégis közömbös emberekkel legintimebb testi funkcióinkat megosztani.

Szomjas Juli vágyódott a régi manzárdra, ahol a nap végeztével nem zavarta senki. Olvashatott, tanulhatott – szavalhatott is a tükre előtt. Oda többé nincs vissza!

Karácsonykor meglátogatta anyját – ott se volt nyugta, a három napot végigveszekedték. Anyja nem hitte el, hogy az ösztöndíj ruházkodásra nem elég, anyja új élettársa pedig – egy százkilós gépkocsivezető – éjjel kettőig beszélt egyfolytában a honvédségi harcgyakorlatban szerzett katonaélményeiről. Kérlelte Julit, állapítsa meg az intelligenciahányadosát… Juli a verandán aludt, majdnem megfagyott. Ehhez képest a kollégium: paradicsom.

Tulajdonképpen arra számított, Reményiék néhány napra visszahívják. A gyerekek kikövetelik. De a gyerekek hamar felejtenek. Reményiék pedig egy elemózsiás csomaggal „letudták” a karácsonyt. A mellékelt levelet Reményiné írta, kedves, de mérsékelten bizalmas hangon, a gyerekek üdvözletét tolmácsolta, s nyugtatta, a kölcsönt tekintse ajándéknak, eszébe ne jusson törleszteni… Reményi aláírta a levelet, nem a felesége neve mellé, hanem a másik sarokban. Reményi egy könyvet is küldött, Pascal Gondolatai-t, néhány passzust ceruzával megjelölt benne. Juli izgalommal, a lapszám sorrendjében olvasta el őket, személyre szóló, elsősorban kettejük kapcsolatára vonatkozó üzenetet keresve.

…S nincs, nincs Pascalnak igaza. Lehet, hogy a XVII. században a közömbösek boldogtalanok voltak. Ma azonban csak ők – a balgák – boldogok. S egyáltalán: boldogság! Ködös fogalom. Mit értett vajon Pascal, a maga eretneken katolikus agyával boldogságon?

„Az igazságosság vitatható, az erő azonban nagyon jól felismerhető és vitathatatlan. Így aztán nem volt rá mód erőt adni az igazságosságnak, mert az erő szembeszállt vele, kijelentvén, hogy ő az igazságos. Mivel nem tudták elérni, hogy ami igazságos, egyúttal erős is legyen, úgy intézték az emberek, hogy az legyen igazságos, ami erős. Össze kell tehát kapcsolni az igazságosságot az erővel, ezért vagy az igazságot kell erőssé, vagy az erőset igazságossá tenni.”

Hogyan…? Mi hát az igazság? Ebből következően, minden, ami gyenge?

De legjobban az utolsó idézet kavarta fel.

„Az emberi sorból lép ki, aki a középből kilép. Az emberi lélek nagysága abban áll, hogy tudjunk megmaradni a középszerben; egyáltalán nem az a nagyság, ha kilépünk belőle, hanem az, ha nem lépünk ki.”

Mi ez? Juli terveinek kritikája? Hogyan értse? Reményi a középszer prófétája?

Egy fecni, egy cetli többet ért volna. Egy szó. Ami csak az övék.

A könyv fölkerült a zsúfolt polcra, a többi közé. Magára van ő hagyva. Ha megbetegedne, nem ápolná senki. Még istenigazából beszélgetnie sincs kivel. Szőlős Erzsike, a „csendes” szobatárs Kerek András előadásaiért rajong: besompolyog a terembe, leül hátul, a jegyzeteit szó szerint bemagolja. Kerek András az orosz tanszéken külsős, a XIX. század orosz irodalmával foglalkozik, a Tolsztoj-jelenség a vesszőparipája. Szomjas Juli nem tudott az óráján fölmelegedni: nem különböztette meg őt, „gyerekemnek” szólongatta ez a tanár, akár a többieket. Egyáltalán, Julit idegesítette a tömjén – még ha méltó kapja is, ő képtelen valamiféle révületben a füstölőt rázni. Ő változatlanul akkor érzi jól magát, ha nem ő figyel, hanem őreá figyelnek…

Alig várta a vizsgát. A vizsga a legjobb alkalom arra, hogy a masszából kitűnjön. A vizsgáztatót is le kéne pipálni!

Majdnem így történt: egy négyes csúszott be mindössze, régi magyar irodalomból, amit sose szeretett. Ez se esett olyan rosszul, mert aznap – rajta kívül – mindenki elhasalt. Salgó Dénes tanársegéd példát statuált éppen. De akárhogy is: Szomjas Juli bizonyított.

A sikeres félévvel a háta mögött azonban a reménytelennek látszó télben észrevette, hogy unatkozik. Elérte, amit akart, amire feszített idegekkel készült, s hirtelen – a tömény tanulás terhétől szabadulva – üresnek érezte a napokat. Türelmetlenség fogta el: a végső célhoz alig jutott közelebb. Mohósága újabb táplálékot keresett – az óra ketyeg! Nyugaton a huszonkét esztendős már nem is számít igazán fiatalnak, nem ritka a tinédzserek tündöklése sem. S ő egy mikrofont se kap a kezébe – tevékenységét nem igényli senki. Csendét fél évre felfüggesztették, hívei dacosan, mártírarccal járnak-kelnek. A KISZ-vonal az egyetlen – akármilyen sivár a programja –, amit talán meg lehet lovagolni, amin keresztül a tűzhöz talán ő is odajut.

Maga a szervezet is meglepődött, amikor Szomjas Juli részt kért az egyetem közelgő centenáriumi ünnepségéből – pontosabban ajánlkozott a szervező bizottságba. Mindenesetre készségesen fogadták, s amikor észrevették, ez a lány dolgozik is, egykettőre ráhárították a munka dandárját. Műsort, meghívókat, dekorációt. A rektorhelyettesnek – aki a tényleges hatalmat a rektor helyett gyakorolta – nagy könnyebbségére szolgált, hogy tőle és az oktatói gárdától nem várnak mást, csak az irányítást és ellenőrzést. No meg a reprezentációt. A kirakatot a rektor kapta: az ünnepségsorozat megnyitását, a díszoklevelek osztogatását, és neki kellett, a helyettesével karöltve, a „híres diákokat” fogadnia.

Miközben „nagy nevek” után kutattak, szenzációként kiderült, Mohl elvtárs huszonhét esztendeje egy évig volt a szabadvári egyetem hallgatója, igaz, esti tagozaton, utána szipkázta el Budapest. Természetesen Mohl elvtársat kérték meg, emlékezzen az „alma materre”, és további eredményeket kívánva a jelen ifjúságát köszöntse. Mohl elvtárs készségesen elvállalta.

Juli a döntő nap előtt éjjeleket álmodozott. Maga is kinevette magát. Micsoda ostobaság, Mohl mint ugródeszka! Hiába penderül elé, azt sem fogja tudni, ki ő és honnan kéne ismernie… Csak felsül majd, és éghet a pofája a szégyentől a többiek előtt.

De hátha sikerül? Hátha megint lesz egy ügyes, különleges mondata, és sikerül a dicső férfiút elkápráztatnia? S legalább megkérdi, mik a tervei?

Juli ötlete volt, hogy a vörös drapériákat puha vörös fátyollal helyettesítsék: lebegő és távlatos lesz a színpad, nem oly merev. A nemzeti színt egy foltban, de uralkodó ponton használják, és a megyecímert ne felejtsék le róla. Ne engedjék a múltba veszni.

A megye címere – a négytornyú városháza és alatta, tört mezőben a botra kötözött csizma – nagy vitát váltott ki, pro és kontra. Ki tudja, mi ez? Minek értékelhető? Hagyománytisztelet vagy lokálsovinizmus? Csendéék így írtak a „Meghallgatás”-ban: „…ez hát a közeg minősége, melyben egy ártalmatlan-ártatlan, holmi tüsténkedőktől előkapart megyecímer is óvatosságra int, ez hát a közeg, ahol a szabadság határát szaggatott vonallal előrajzolják, és a résztvevők öntevékenysége mindössze abban merül ki, hogy nékik az előrerajzolt szaggatott vonalat tintával áthúzni megengedik…”

Ez a cikk eredményezte azt a döntést, hogy a címerdolgot támogatni kell.

Szomjas Juli pedig – tekintve, hogy Csendéék „holmi tüsténkedővé” degradálták, végérvényesen megsértődött. Akkor inkább ez a társaság! Ezek legalább nem harapják át rögtön az ember torkát. Ezek legalább – kellő tapintattal – irányíthatók.

Határozottan büszke volt, amikor Mohl elvtárs, szemlét tartva a beszéd színhelye felett, a dekorációs megoldást külön kiemelte. A megszokás elszürkíti az eszmét, mondta, kitűnő ötlet ez a frissítés, a párt intencióival összhangban, most aktuális igazán…

Zakariás, aki még tanította Mohlt, s Mohl külön kívánságára csatlakozott, megjegyezte, hogy mindezt egy elsőéves, lelkes kislány találta ki, ő az ügy motorja, évfolyamelső különben. Előráncigálta, tüntető jóindulattal a háttérből Szomjas Julit.

Mohl összehúzta a szemét, és kijelentette, juhászkutya legyen, ha a kis elvtársnőt már egyszer be nem mutatták neki.

Mohl híres volt memóriájáról, gyakorolta, nem hagyta berozsdálni. A névre persze nem emlékezett, de a név hallatán – Szomjas Juli – szaporán bólogatott.

– Szomjas Juli, Szomjas Juli…

Szomjas Juli nagy lélegzetet vett, és kisegítette.

– Én töröltem le Mohl elvtárs nadrágjáról a sarat… Vámszentistvánban.

Néhányan kuncogtak, Mohl azonban mosolygását még szélesebbre nyitotta.

– De mennyire, de mennyire… Figyelemre méltó kislány. Hát azt tudja-e, a címer mit szimbolizál? Én is itt éltem, másfél évig a megyében…!

Juli ennek – éppen ennek – elfelejtett utánanézni.

 

 

  

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap