Vörös és vörös 10/22

Jókai Anna, k, 06/05/2012 - 00:02

 

 

 

Ötödik fejezet

Szabadvár és egyeteme

„Az új szellemiség lényege: a kételkedni tudás és az egyéni vizsgálódás.”

(Stendhal)

Szomjas Juli – a kicsikart igazolásra, mely a „család” egy főre jutó csekély jövedelmét tanúsította, szeptember elsejétől helyet kapott a szabadvári kollégiumban Az albérletnél alig ítélte jobbnak – de lényegesen olcsóbbnak. Az albérletben töltött másfél hónapot szinte átaludta; kialudta magából Vámszentistvánt, Reményit, és a néha-néha meglepetésszerűen hiányzó Lajoskát. Új élet kezdődik: aki tanul, és nem viselkedik ostobán, ezen a lépcsőn indulhat feljebb és feljebb… Lesz ő még rettegett riporter vagy talán kritikus, aki alatt a Kossuth-díjas művész úr is megfújja a széket…

A kollégiumi szobában négyen laktak. Juli ezt a természetétől merőben idegen közösségi létformát nehezen viselte. Kevés kis holmiját nem szívesen adta kölcsön, még az is idegesítette, ha a lányok bele-belelapoztak féltett könyveibe. Társnői fiatalabbak voltak. Az egyikük tanyáról jött, már hosszú kollégiumi évekkel a háta mögött. Csendes, félszeg; a közepest alig meghaladó tudással. A másik árva volt, s erre, mint különleges elbánásra jogosító tényre, állandóan és agresszíven hivatkozott is, mintha szülei korai elhalálozásának oka lenne mindenki, aki élve maradt. A harmadiknak az édesapja autóbalesetből származó skizofréniában szenvedett, s emiatt ő folyamatosan mentegetőzött: érzékenysége, sírékonysága nem családi eredetű kór első jele, hanem éppen az őket ért szerencsétlenség következménye. Ez a harmadik lány bizonyult egyébként a legeszesebbnek, az egyetem forrongó s többségében fiúkból álló magja hamar fölfedezte.

Juli igyekezett magát mindhármuktól elszeparálni. Készségesen ágyazott, tett-vett, de a dumapartikból, ahogy csak tudta, kivonta magát. Alig kezdődött el a szorgalmi időszak, Julit máris homályos ellenszenv kísérte. Gőgös. Ha a menzán rántott hús és lekváros tekercs van, nem ujjong hangosan. A tanárokról nem nyilatkozik. Nem dicsér, nem ócsárol. Menet közben is tanul, a szemináriumon a kiselőadást az ujja, hegyéből kirázza. Nem krapekol. Fensőbbségesen mosolyog az évfolyamtársaira, a vitákat kerüli. Azonnal átjelentkezett a KISZ-be, de a munkát fumigálja. Dedós színvonal, mondja, a neki való feladatra vár. Nem is „ellenzéki”. Az ilyen-olyan körökhöz nem csatlakozott, az óvatos puhatolózásokra azt felelte, semmiféle kollektív mozgalomban nem bízik, minden mozgolódás, ami csoportos, eleve halálra van ítélve. Ő három évet böjtölt, hogy az egyetemre bejusson, nem kockáztat, nem kaparja ki senkinek a gesztenyét.

Juli az illegális sajtóterméket, a „Meghallgatás”-t tulajdonképpen izgalommal olvasta, de eszébe se ötlött, hogy ezen a fórumon próbálkozzon. Ha ő is bekerül az időnkénti tisztogató szórásba, neki nincsenek haverjai, hogy fölzárkózzanak és hangos szóval, szolidaritással megvédjék. Ő egy kis senki, ebben a brancsban is. Attól tartott, csak felhasználnák, de a hősi dicsőséget más aratná le. Nem, ahol nem lehet vezér, nem lesz ötödik katona… Ez Szomjas Juli büszkesége! Áll a lábán, egymagában, egymagáért. Nem kell ahhoz csorda, hogy önálló nézeteit vagy kételyeit jól megkomponálva kifejtse. Arra való a spec-kol. A kis adjunktus csak tátja a száját, pislog jobbra-balra, tulajdonképpen egyetért, de azzal fojtja el a szót, hogy szakmai kérdésekben ő aztán bátran állást foglal, de provokációba nem hagyja magát berángatni. Csende Tibor, a vezér, negyedéves. A diplomájával packázik. Krisztus-haja, Krisztus-szakálla van és nyers villogású, zöld, ferde szeme. Egyszerre emlékeztet Krisztusra – és Krisztus megkínzóira. Tekintélyt nem ismer, Zakariás Aladárt is támadja. Zakariás az összehasonlító finnugor nyelvészet professzora, s mint említettük, Szomjas Juli egyik patrónusa, a fiatal színikritikus nagypapája.

Zakariás Aladár – az illegális múlttal, régi politikai tapasztalatokkal rendelkező kiváló oktató, nemzetközi méretekben is jegyzett nyelvész – a Csende-kör rohamait szívós eleganciával fogadta, s bizonyos fokú rokonszenvvel verte vissza.

– Én is ilyen voltam. Mi is ilyenek voltunk – mondta a dékánnak, aki kifejezte szándékát, Csendét eltávolítja, előbb-utóbb. – Mintha csak a saját ifjúságomat látnám! Éjszakákat átvitatkoztunk! Nyomdát szerveztünk… A röpiratokat még most is őrzöm…

– De bátyám – hüledezett a dékán –, az a Horthy-rezsimben történt!

Zakariás hümmögött valamit: az indulat azonos. Az örök szabadságvágy, a korlátok döntögetése. Ha kicsi a meder, a folyó kicsap, és ne csodálkozzunk, ha ott is hömpölyög, ahol zöldell a vetés…

A dékán meggyőződött. Igaza van Cseőkének, a rektorhelyettesnek. Öreg már ez az értékes elme. Hetvenesztendős, január egytől tisztelettel nyugdíjba tanácsolják. A fiatalok úgyis a megrögzött, elidősödött társadalmat bírálják. A frissítés diplomáciai lépésnek is okos.

Szomjas Juli a rektorral – az évnyitó kivételével – nem találkozott. Ki tudja, valóban támogatta-e a felvételét? Zakariás azonban – bár tárgyát az elsőévesek még nem látogatták – gyakran kérte be fogadóóráira a lányt. Tehetségesnek tartotta. Szerette benne, hogy nem a földre és a levegőbe néz, ha beszél vele, hanem egyenesen a szemébe. Bátor szeme volt Szomjas Julinak. Zakariás faggatta, elszigeteltségének, magányosságának mi az oka? Szomjas Juli azt felelte, Csendééktől fél, a „mozgalmi” csoportot pedig kisszerűnek tartja. A legapróbb marhaságot is akkora sallanggal körítik, a legköznapibb cselekedetet is annyi ideológiával dúsítják, hogy nevethetnékje támad. Amellett szemérmetlenül hízelegnek a tanároknak. Mint egy-egy lóra, egyik-másik oktatóra úgy fogadnak. A professzor urak meg bedőlnek a hízelgésnek. Egymás közt versengenek, kinek az órái népesebbek…

Zakariás azt mondta, Juli túl szigorú – talán bizony Juli nem hízeleg soha?! Juli azt felelte, ha ilyen kitűnő emberismerővel áll szemben, mint Zakariás Aladár, meg se merné próbálni.

Zakariás Aladár – aki tisztelte tanítványai szabad akaratát és hibáikkal együtt karakterüket (többek között ezért bélyegezték szenilisnek) – nem tudta eldönteni: őszinte ez a lány? Vagy „képmutatás-ellenessége” éppen a legrafináltabb képmutatás? Akárhogy is: érdekes. Annyi szürke között.

Figyelmeztette Julit, ne uszítsa maga ellen társait. Olyan típus, aki saját korosztályában mindig több ellenséget talál, mint barátot. Van valami kihívó a puritánságában. Ha nem vigyáz, két oldalról lövik majd, hamarosan. A legingatagabb pozíció – minden látszat ellenére – a közép.

– Én nem középen, hanem a dolgok felett kívánok létezni – mondta Szomjas Juli, s most tudtán kívül hasonlított Reményire.

Zakariás bólogatott. Ha volna Isten, s bárcsak volna, de nincsen, körülbelül Isten engedhetné meg magának ezt a fényűzést, sikerrel. Ő inkább azt javallná, olvassa a klasszikusokat, Marxot, Lenint, szövegmagyarázat nélkül, mintha először olvasná. Meg fog lepődni, mennyire modern ez az eszme, milyen mélységesen humánus, és mint ellenségei állítják, mennyire nem „földhöztapadt”. Közösségi cél nélkül a legigényesebb individuum is kiút helyett önmagába görbül vissza… A testvériség ideája nem szólam, a szocializmus nem ködös fogalom, nagyon is határozott, nemzetre szabott arculata van, de a gyakorlatban kisgyerek, a maga védelmezőjét, formálóját szüntelenül megkívánja…

Szomjas Juli halvány sajgást érzett a csontjaiban, a vámszentistváni parókia kertje, a jázminbokor, a szőlőlugas, a diófa tért vissza egy pillanatra. Zakariás szavai és Reményi szavai között analógiát fedezett fel – s a pillanatnyi nosztalgia után ez elegendő volt arra, hogy Zakariást a szükségesnél ne engedje közelebb. De azért némi rokonszenvet nem tudott az öregtől megtagadni; figyelme jól is esett a nagy magányosságban. Szobatársnői közül az „árva” gúnyos célzásokat tett Juli gerontomán hajlamaira – ez nem bántotta Julit különösebben. Talán nem is árt, ha azt hiszik, az öreg bukik rá, ő meg rajong érte… Talán jelent valami védelmet.

Már a félévi vizsgák előtt történt, hogy végül is cserben kellett hagynia Zakariást. Híre ment, az évet épp csak végigcsinálja, a következő oktatási évadban már nem tér vissza, legfeljebb óraadóként, szigorúan szabott keretben. Juli sajnálta, s szobájába már hívás nélkül is be-bekopogott. Zakariás az ünnepek előtt óriási pakkokkal mászkált, ő intézte népes családja bevásárlásait, s Juli egyszer – amikor a lépcsőn mellészegődött – kivette a csomagot a kezéből. Aznap este a széles mozdulatú, villámszemű Tiber Mariann Emese – Csende Tibor hű csatlósa – lámpaoltás után a villanyt újra felkattantotta, s a már szendergő Julit fölrázta. Nem csinál belőle titkot, mondta, hogy ők mindenről tudnak. Juli fölhasználja a bizalmas értesüléseket, melyeket ő gyanútlanul szolgáltat, s Zakariáshoz szalad vele… Juli „tégla”, minden jel erre mutat. Juli megdöbbenése olyan meggyőző volt, hogy Tiber Mariann Emese valamelyest módosította véleményét. Lehet, hogy az egész nem szándékos… Lehet, hogy Zakariás is teljesen ártalmatlan, sőt a maga csökött módján becsületes. De pletykás vénember. Puszta butaságból továbbad mindent, amit hall. Zakariás nem elsőosztályú elme. Már régen az aggok házában volna a helye, ahogy, mint a Lóci papagáj, egyre a „közös nevezőt” hajtogatja. Rossz vért szül ez a barátkozás, persze, befolyásolni nem akarják, csak neki, Tiber Mariann Emesének személy szerint kellemetlen, hogy az ő szobatársa… ez a Szomjas Julika… Juli már higgadtan közölte, attól nem lesz valaki egyéniség, ha egyszerre két keresztnevet használ, mint mostanában divat, attól még, hogy bonyolult, nem jegyeznek meg jobban egy nevet… neki a Szomjas Juli is elég, de a kicsinyítő képzőt nem kéri.

Mindenesetre Juli nem merte többé Zakariást négyszemközt felkeresni – s egyúttal Csendééktől végleg eltávolodott. Nincs keresnivalója olyan bandában, ahol ilyet feltételeznek róla. Aljas spicli… Ő!

Zakariás egyszer-kétszer reklamálta, s amikor Juli mindig a közeledő vizsgaidőszakra hivatkozott, visszavonult. Még ott volt az egyetemen, de már eltemették.

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap