A vizuális nevelésről 2/14

Jankovics Marcell, k, 02/13/2018 - 00:08

 

    

 

 

 

 

A vizuális emlékezet

 

Azt tapasztalom, hogy vizuális memóriánk jobb, mint a szöveges. Példák: olyan helyre megyek, ahol már jártam, de az utcanévre nem emlékszem, mégis odatalálok, mert a helyszín egyes részletei, egy fa, a kerítés, házoromzat ismerősek. Szöveg keresésekor könyvben próbálom fölidézni a keresett szó környezetének a képét (bal vagy jobb oldal, a lap alsó vagy felső része, rövid vagy hosszú bekezdés, kép az oldalon). A népszerű és sokszor ismételt Agatha Christie krimiföldolgozásokat másodszor látva, sokáig nem tudom fölidézni, ki a gyilkos, arra viszont hamar rájövök, hogy ezt az epizódot már láttam. Feleségem hasonlóképpen van vele.

 

JOBB ÉS BAL

                                                      Mottó: A jobb oldal ballá teszem, a bal oldalt  jobbá teszem.

                                                                                                      Istár, mezopotámiai istennő[20]                       

 

      Nietzschével szólva, a modern, civilizált ember csak nappali, férfiasnak vélt apollói oldalát tartja fontosnak, az éjszakai, nőiesnek vélt dionüszoszit elhanyagolja. Tudományosabb ezredfordulói fogalmazásban: csak a racionális tevékenységekért felelős bal agyféltekét engedi szóhoz jutni, ezzel szemben a jobb féltekét, amelynek kreativitásunkat, művészi alkotóképességünket, megérzéseinket, az analógiás észjárást és villámgyors felismeréseket köszönhetjük, némaságra ítéli. Itt mindjárt leszögezhetjük, hogy az agykutatók szakvéleménye félig ellentmond a mitológiai hagyománynak. A vizsgálatok eredményeként ugyanis inkább a bal féltekét tekinthetjük nőies oldalnak és a jobbot férfiasnak, amennyiben a nők bal oldali agyféltekéje fejlettebb a férfiakénál, a férfiak jobb féltekéje viszont a nőkénél fejlettebb. Ez formailag megegyezik a hagyomány szerinti párosítással, de tartalmát tekintve épp az ellenkezője annak. A bal félteke ugyanis az értelmes észleletek gyűjtőhelye és irányítója, a jobb félteke pedig a – mondjuk úgy – poézisé. A hagyomány azonban a nőt és a bal oldalt társítja a bűbájjal, az éjszakával, a holddal, és a férfit, a jobb oldalt, a tiszta ésszel, a nappallal, a nappal.[21]

A bal féltekében van legtöbbünk beszéd- és nyelvközpontja. Ez feltételezi, hogy a tartós emlékezetnek[22] is itt a helye, hiszen a beszélő az elraktározott szókincsből és a nyelvtudásból kell előhívnia, amire szüksége van. A tudomány, de a saját tapasztalatom szerint is a nők emlékezete jobb, mint a férfiaké. Ez megerősíti, hogy a bal félteke tárolja emlékeinket, vagy annak egy bizonyos (nagyobb?) meghatározó részét.  A jobb félteke „néma”. Kivételek vannak. Egyes népek, Hámori József agykutató szerint például a hopi és navaho indiánok, eredendően a jobb féltekéjükkel beszélnek. A vizsgálatok szerint ennek nem örökletes tulajdonság, hanem etnikai, társadalmi oka lehet. Szerintem azon belül is nyelvi, pontosabban nyelvszimbolikai, gondolkodásmódbeli, azaz kulturális oka, ami a nevelésnek (oktatásnak) köszönhető. Mondom ezt arra a tudományos megállapításra alapozva, mely szerint a bal félteke inkább gyakorlatiasan „lát”; szavakban, fogalmakban gondolkodik, a jobb jobbára képekben, analógiásan. Az analógiás gondolkodás a hagyományos műveltségek sajátja. Minden „elmaradott” nép gondolkodása, nyelve, művészete árulkodik erről. A miénké is.

      A jobb megértés végett Hámori József professzor példáját idézem. Mint írja, amit egyúttal illusztrál is, a jobb félteke a formák közti hasonlóságot észleli, példája szerint egy torta és egy zsirardikalap között, addig a bal félteke funkció szerint különíti el a kettőt.[23] Más szavakkal, a balféltekés logikusan a különbséget látja a torta és a zsirardikalap között, a jobb féltekés a rokonságot fedezi fel asszociáció, képzettársítás útján. 

Idemásolom Hámori professzor felosztását:

 

Bal félteke                                                    Jobb félteke

           

            Beszéd-nyelv használata                                Néma, látó, térmanipuláló

Sequenciális, digitális                                    Egyidejű, analóg

Logikus, analitikus                                         Szintetikus, holisztikus

Algebrikus                                                     Geometrikus

Intellektuális                                                  Ösztönös

Konvergens                                                    Divergens

Következtető                                                  Képzelőerő-kreativitás

Racionális                                                      »Irracionális«

Absztrakt (gondolkodás)                               Tárgycentrikus (gondolkodás)

Realisztikus, objektív, humorérzék nincs      Impulzív, szubjektív, humorérzék

Irányított                                                        Szabad

Időérzék                                                         Időtlen[24]

 

      Domján László agykontrollt oktató orvos fölsorolásában a következők szerepelnek a jobb oldalon: „érzelmek, részleteket nélkülöző figyelem, képzelőerő, szimbólumok és képek, filozófia és vallás, hit, fantázia, kreativitás”. A részleteket nélkülöző figyelemmel szemben a bal oldalon a „részletekre figyelő” áll.[25]

      Hámori nyomán tovább egyszerűsítve a „törtet”, a „számláló” bal oldalt a tartalom, a „nevező” jobbot a forma kiagyalójának, gyűjtőjének és kezelőjének tekinthetjük. Domján meghatározását a részletekkel kapcsolatban saját tapasztalatom alapján úgy módosítanám: a balféltekések a szakosodás bajnokai, a jobbféltekések a tágabb összefüggések fölismerői. Hozzátenném, esetemben a jobb félteke fölénye nem akadályozza a bal féltekémet a részletek figyelésében. Művészi és művelődéstörténészi munkámban ez nagy segítséget jelent.

       Bánki M. Csaba pszichiáter a szerintem bal oldalhoz társított, logikát, elvonatkoztató képességet feltételező algebrikus gondolkodás helyét a jobb féltekébe teszi. Könyvében többször is hangsúlyozza, hogy

„a zenei vagy még meglepőbben a matematikai képesség például éppenséggel nem bal, hanem jobb féltekei adottság.”[26]

Már fiatal koromban is hallottam nálam műveltebbektől és idősebbektől csodálattal emlegetni (a féltekéktől függetlenül), hogy a zenei és matematikai érzék rendszerint összetartozik.[27]

      A két oszlopból két olyan (a valóságban vegytisztán nem létező) embertípus formálódik ki, amilyennek a közfelfogás hagyományosan a földön járó tudóst (bal oszlop) és a szárnyaló, álmodó művészt képzeli (jobb oszlop). Vagy az analizáló kritikust és a szintetizáló alkotót. A valóság ennél bonyolultabb. Ahogy a jó tudós sem nélkülözheti az isteni szikrát, nem mondhat le elemző munkája szintéziséről, és a szabadságról sem, úgy a jó művész sem nélkülözheti az észt, intelligenciát, műveltséget és az önkritikát, tudnia kell, mit miért csinál, s azt is, hogy szabad képzeletéből rendnek kell születnie.

       Mint alább látni fogjuk, az előbbit meglepő módon nőiesnek, az utóbbit férfiasnak kellene látnunk. Forrásaim azonban rendre kiemelik, hogy az agy nemi differenciálódása közel sem egyértelmű.

„Az agy nemiségének kutatása egészében azt mutatja, hogy [a] férfiak és nők viselkedési különbségei végső soron sokkal inkább mennyiségiek, mint minőségiek. Hiszen a kutatók mindig ugyanazokat a tulajdonságokat vizsgálják, és ezekből találnak hol többet, hol kevesebbet a két nemben. Elterjedt és általános tévedés ugyanis, hogy egy ember minél férfiasabb, annál kevésbé volna nőies, és megfordítva. Valójában férfiasság és nőiesség egyáltalán nem egymást kizáró ellentétek: lehet valaki egyszerre

jó térlátó és kitűnő szókészségű, egyszerre érzelmi típus és mégis versengő, egyszerre finom vonású, és mégis brutális…”[28]

A képet tovább bonyolítja, hogy az agyféltekék funkciója az illető személy „kezessége”, még inkább ’lábassága’ szerint módosul az alaphelyzethez képest. Ha tehát az illető balkezes és ballábas, a bal agyfélteke szerepkörei a jobb féltekéhez tartoznak és viszont. Illetőleg dehogyis:

„Sokan úgy tudják, hogy a balkezes emberek beszédközpontja szükségszerűen a jobb oldali agyféltekében van. Ez azonban – mint láttuk – nem igaz. A balkezes és kétkezes emberekben ezek a központok inkább több helyen, szétszórtan helyezkednek el, tehát esetenként a jobb oldalon is működnek.”[29]

     Hogy miért foglalkozom ennyit a két félteke működésével? Előző könyvemben[30] a mese, a film és az álom közti összefüggéseket boncolgattam, és nem mellékesen arra a következtetésre jutottam, hogy a meseteremtő képzelet és az álomkép a képzeletdús jobb félteke ’érdeme’. Nem egyedül állítom ezt. Bosnyák Sándor írja:

„A két agyfélteke közül nappal a bal, a racionális én uralkodik, éjszaka viszont, amikor a racionális én nyugovóra tér, szóhoz jut a jobb agyfélteke, az emocionális én. A kutatók kimutatták, hogy mindkét féltekének megvan a maga emlékezete, adattára, archívuma, amelyből építkezik, s álmainkban agyunk elsősorban a jobb agyfélteke emlékezetét mozgósítja. A jobb félteke archívuma képi adatokból áll, képeket, jelképeket, analógiákat sorakoztat fel. A képek plasztikusak, szinte kézzel foghatóak, olyan érzékletesek s olyan elementáris erejűek, hogy hozzá képest a valóság képei csak halvány másolatoknak tűnnek. Az ég kékebb, a tűz izzóbb, a hal síkosabb és hidegebb.”[31]

      Changeux a két japán írás, a kandzsi és a katakana példáján érzékelteti a féltekék funkciója közti különbséget. A kandzsi kínai mintájú fogalomírás, ma is használatos 2500 írásjele valójában szójel, ennek következtében bonyolult ábra, azaz kép. Az 1958-ban bevezetett írásreform előtt 3–4000 jele volt használatban, a kínaiaktól átvett kandzsi írás azonban eredetileg 25 000 szójelből állt.  A katakana viszont csupán 71 szótagjelből áll. Ebből adódóan a kana jelek lényegesen egyszerűbbek a kandzsiénál. A vizsgálat kimutatta,

„hogy kana írás esetén a bal, kanjinál a jobb félteke dominál, főleg, ha főnevekről van szó. A féltekék közötti különbség a kana és a kanji használatában összhangban van azzal,  amit már az egyes féltekék szerepeiről megtudtunk. […] A kana elvont, formális és kombinatorikus jellege a bal féltekében foglal helyet. a kanji jelek felismeréséhez viszont épp a jobb agyfélteke képfelismerő és raktározó képességeire van szükség.”[32]

Ebből arra is következtethetünk, hogy a jobb félteke képfelismerő, megkülönböztető képessége igencsak tiszteletreméltó.

       A két félteke versengését a kultúra és a civilizáció uralomváltásaként is felfoghatjuk.[33] A hagyományos kultúra dominanciáját a jobb félteke fölénye, a civilizációét a bal féltekéé jelzi. Hámori szerint az ősember inkább jobb féltekés volt, s a szimbólumalkotás az őskorig vezethető vissza. Ez a használati aszimmetria valamikor a történelem során kiegyenlítődött, majd ellenkező előjelűvé torzult. Ha a féltekék szerepköreit nézzük, akkor azt kell mondanom, hogy Európában a reneszánsz idején végképp átbillent a mérleg, a felvilágosodással pedig a bal félteke irányító szerepe már teljesen háttérbe szorította a jobb féltekét.[34] A „végképp” alatt azt értem, hogy az európai történelem néhány korábbi korszakában is győzni látszik a ráció. Legalábbis ami az uralkodó irányzatot illeti. A klasszikus ókor, a görög és különösen a római civilizáció ilyen. Ez a megállapítás rávilágít a hagyományos és a modern gondolkodás közti eltérésre. A régi jobbféltekések a szemmel látható összefüggéseket figyelték. Analógiákra épülő rendszert, világképet teremtettek, egyfajta szintézist, és ahhoz próbáltak igazodni az élet minden területén. A modern ember szakbarbár, analizál. Egyre több részfelismerésre tesz szert, de egyre kevésbé látja az egészet (a fától az erdőt). Ezt képszerű megfogalmazásban azzal magyarázhatjuk, hogy ha az ismeretek gyarapodását táguló gömbhöz hasonlítjuk, akkor a mindenkori jelen részismeretei a növekedésnek (fejlődésnek) és specializálódásnak köszönhetően egyre távolabb kerülnek egymástól.

      A modern ember fantasztikus találmányokat mondhat a magáénak, amelyek között furcsa módon már akad olyan is, amelyiknek több köze van a formához, mint a tartalomhoz (lásd Rubik-kocka, gömböc) – és ez jó jel. Olyan nép fiaihoz köthetők ezek, amelyiknek a nyelve a legköltőibb talán az egész világon. A média sok gimnazista és egyetemista korú magyar fiatalembert kap föl, akik meglepő találmányaikkal már igen fiatalon világhírre tesznek szert. Rátai Dániel a Leonar3dóval; Bakó Gábor a sajátfejlesztésű, nagyfelbontású légi felvételeivel (Interspect); az első magyar műholdat, a Masat 1-et építő egyetemisták; Kocsis Viktor, a magyar Marsjárót tervező szolnoki diák csak négy kiemelkedő példa a fiatal magyar föltalálók közül. A Rubik-kocka a tanúm, hogy a gyerekek, kamaszok tudnak valamit, amit a felnőttek már nem, vagy ha igen, csodaszámba megy. A Rubik-kockát egy gyerek minden külön képzés nélkül, magától „kirakja”,[35] a felnőttek túlnyomó többsége hosszas idomítás, gyakorlás után sem tud vele megbirkózni. Nem a jobb félteke  felnőtté válással egyidejű „elsorvadása” magyarázza ezt a jelenséget?

     A világhírű atomtudós, Teller Ede (1908–2003) azt vallotta, hogy tudományos sikereit annak köszönheti, hogy a magyar volt az anyanyelve. Máskülönben középszintű középiskolai tanár lett volna belőle. Közszájon forog az a mondása, mely szerint Ady költészete nélkül nem fedezte volna föl a hidrogénbombát. Mellesleg szépen zongorázott, és verseket is írt.

     A féltekék közti teljes elkülönülésről ép agyban mindazonáltal nem beszélhetünk, legfeljebb erős hangsúlyeltolódásokról, mivel az észleletek és fogalmak szüntelenül ide-oda ingáznak a két félteke között. Sok még e téren a bizonytalanság. A szakemberek még abban sem biztosak, hogy a két félteke szakosodása örökletes-e, veleszületett (genetikus), vagy pedig egyéni és nevelés következménye (epigenetikus).[36] A fenti eszmefuttatás akkor helytálló, ha a második változat az igaz.

      Laikus véleményemet úgy összegezném, hogy mindkét út, ha célba nem is, de eredményre vezet. A formaközpontú, analógiás gondolkodás olyan múltat hagyott ránk örökül, amelynek láttán tátva marad a szánk, ugyanakkor el vagyunk telve a modern civilizáció tartalomcentrikus, szakosodásban jeles eredményeitől. Ez utóbbi azonban nem kis részben a kép, jel, jelzés, jelkép informatikában betöltött uralkodó szerepének köszönhető. A kérdés az, vajon nem mennénk-e többre a két agyfélteke harmonikus használatával? Kegyetlenebbül fogalmazva, nem azzal lépnénk át a nagy ezredvégi paradigmaváltás nehézségein, e kulturális világkorszak-végen, ha agyunk kapacitását kihasználva a dolgok teljes körű fölfogására, megértésére törekednénk? 

 

KÖZJÁTÉK: ANIMUS ÉS ANIMA – FIÚ VAGYOK-E VAGY LÁNY?

Mottó:  „Az ember nem születik nőnek, hanem azzá válik.”                                     

                                                                   Simone de Beauvoir[37]

     Nem mindegy. Remélem, ki fog derülni, miért. S hogy jön ide ez a téma? Gender-elmélet ide, gender-elmélet oda, az ki fog derülni, mennyire nem mindegy, fiú-e vagy lány a nevelendő alany. Remélhetőleg fény derül arra is, hogy nem a gender-elmélet vaskalapos ellenzőjeként írtam az alábbiakat.

     A nagy zavarban lévő emberre mondják: azt se tudja, fiú-e vagy lány. A szólás kifejező és találó. Olyan korban keletkezett, amikor a férfi és a női szerepek még világosan elváltak egymástól, és tényleg nagy zavarba kellett jönnie annak, aki elvétette a szerepét. Ebbe a szereptévesztésbe persze a rendes körülmények között felnőtt, normális ember is keveredhet. Ha magamba nézek, el kell ismernem, hogy eszmélésemtől kezdve jó néhányszor viselkedtem „férfiatlanul”. Hódoltam lányokhoz illő örömöknek, kisfiúként főzőcskéztem nővérem játékkonyhájával, fölpróbáltam anyám estélyi ruháját, egyméteresen illegetve a tükör előtt magamat, de még húszévesen is beleléptem nagylábú kolléganőm tűsarkú cipőjébe, mert muszáj volt megtudnom, hogyan lehet abban járni. Kamaszkoromban fájtak a „melleim”, csomót éreztem bennük, és hónapokon át rettegtem, hogy át fogok változni nővé. Mi van e mögött? A bennünk szunnyadó nő, Junggal szólva az anima? Az is lehet, hogy a bal félteke próbálgatja magát. Kinél gyengébben, kinél erősebben, a másik nem körében éppen úgy, ahogy a miénkben, csak náluk a férfi, az animus, a jobb félteke mocorog. A mottóban idézett szerző erre is rátapintott.[38] Bánki M. Csaba pszichiáter és pszichofarmakológus írja, többek mellett név szerint Jocelyne Bachevalier, amerikai kutatónőre hivatkozva,

„hogy jóformán az egész agy, annak majdnem minden része, magában hordozza viselője nemét. Nincs tehát emberi agy, hanem csak férfi és női agy létezik. Ismerünk olyan idegmagvakat, amelyek férfiakban kétszer-háromszor nagyobbak, mint a nőkben, és ezzel arányosan két-háromszor annyi idegsejtet is tartalmaznak. Más központok esetében a helyzet éppen fordított, azok a nőkben fejlődnek sokkal tekintélyesebbre.

A férfi és a női agy ilyen különbségeit mai ismereteink szerint maguk a nemi hormonok hozzák létre, méghozzá az egyéni élet során. A genetikai üzenet tehát nem közvetlenül, hanem csak a hormonokon keresztül jut érvényre, ezért szólhatnak bele a külső hatások!”[39]

A szerző ezután az agy nemiségének kritikus fejlődési szakaszairól ír minket, laikusokat ámulatba ejtő dolgokat. Már a születendő gyerek lehetséges nemét befolyásoló dolgokat illetően is sok újat tudhatunk meg. Például, hogy

„a stresszben lévő nők hajlamosabbak lehetnek fiút szülni. Mint ahogy azok is, akiknek a mellékveséje az átlagosnál több férfihormont termel (minden nő mellékveséi termelnek férfihormont, egyénileg különböző mértékben.) […] a férfihormonok magasabb szintje főképpen a karrierista nőkre jellemző […]. A tanult, független és sikeres nők tehát – a jelek  szerint – nagyobb eséllyel várhatnak fiúgyermekeket.

Persze a dolog a választott apán is múlik. Férfiakban a tartós stressz hamarosan a férfihormon (a tesztoszteron) szintjének csökkenéséhez vezet, ami pedig egyes adatok szerint, valamilyen rejtélyes módon megint csak fiúgyermek nemzését segíti elő […].”[40]

     Logikus, nem? Mármint a természet részéről. A háború után a statisztikusok tátott szájjal szembesültek azzal a fölismeréssel, hogy a háborús körülmények között sokkal több fiú fogamzott. Mintha az isteni gondviselés így akarta volna kárpótolni a közösséget a hatalmas férfiveszteségért. Kézenfekvőnek tartom, hogy a háború alatt és után is az utánpótlást segítő stressz, ha a halálfélelemre ez a megfelelő kifejezés, növelte a nőkben és csökkentette a férfiakban a férfihormontermelést.

    A könyvből megtudhatjuk továbbá, hogy az újszülöttek életének első néhány hónapjában női hormonokra fogékony receptorok képződnek az agyban. Méghozzá kifejezetten ideiglenes jelleggel, avégett, hogy befoghassák a női nemi hormont, az ösztrogént, ami az egyik legerőteljesebb idegsejtnövelő anyag, s emellett gyarapítja a sejtek elágazásait és a sejtközi kapcsolódási pontok számát. Honnan jut a csecsemők agyába a női hormon? A lányokéba kevéske, mert a lánycsecsemők petefészke még alig termel ösztrogént – ezért is lesz kisebb a női agy végső mérete -, a fiúkéba annál több, mivel a herék már ebben a korban is termelnek férfi nemi hormont, tesztoszteront. A hormonokra vadászó idegsejtek egy enzim segítségével a vérben feléjük keringő férfi hormont női hormonná alakítják át, amely aztán elvégzi a dolgát.

„A fejlődő idegsejtekre tehát ebben az időben igazából nem női vagy férfi, hanem csak kevesebb vagy több női hormon hat. […] Férfi és nő agyának különbsége tehát ebben a korban még csak mennyiségi különbség: […] a fiúkban képződik a több női hormon, […] ez alapozza meg a későbbi férfias irányú fejlődést. […]

A némileg meglepő következtetés tehát az, hogy a jelek szerint az agy »természettől« nőies irányba igyekszik fejlődni,  hacsak a hím újszülött saját férfihormonja (amiből az agysejtek női hormont készítenek) ezt át nem építi férfias szerkezetű aggyá.”[41]

Mesterségesen ezt a különbséget eddig nem lehetett kiegyenlíteni. Állatkísérletek igazolták, hogy ha nőstény újszülött szervezetébe juttatnak női hormont, akkor az ő agya is úgy reagál rá, ahogy a hím újszülötteké, férfiasodni kezd.

     Miért nem tanítják ezeket a középiskolákban? Vagy tanítják? Ha az emberek tudnának ezekről a dolgokról, sok mindent más színben látnának. „Jobb helyeken” az ember mindig is érezte, hogy nem a férfi teremtésével kezdődött a története. A bibliai és a többi hasonló teremtéselbeszélés csak erőszakos indoktrináció révén nyerhetett teret. A nő a férfit „minden téridőben” megelőzi. Nő szüli a fiúgyereket (is); a fiúcsecsemők kevésbé életrevalóbbak a lányoknál; a nők átlagéletkora jelentősen meghaladja a férfiakét; népszerű elképzelés szerint az őstársadalmak anyajogúak voltak (matriarchátus); a feministák, de nemcsak ők, sokszor fölhánytorgatják, hogy a patriarchátusba való erőszakos (?) átmenet térítette le a helyes útról az emberiséget.[42] Most pedig kiderül, hogy még a hormonok szintjén is a női nemi hormoné a kezdeményezés!

      Miután e receptorok elvégezték a dolgukat, más receptoroknak adják át a helyüket, amelyek a fiúban-lányban ekkor még hasonló szerkezetű agyat kezdik igazi női és férfi aggyá formálni. Több lépcsőben, s ebben a folyamatban a tesztoszteronnak is meg van már a saját külön szerepe. Például neki köszönhetően lesz a férfiak agya felnőtt korukra jóval aszimmetrikusabb. A felnőtt nők agya viszont nemi hormonokra érzékeny változóképességét tartja meg, amire a női ciklus miatt biológiailag is szüksége van, de a hippocampus nevű memóriaközpontban is kifejti a hatását.

„Míg tehát az ösztrogének csecsemőkorban válogatás nélkül szaporítják a hippocampus sejtjeit, addig később, a felnőtt életben már a nemre jellemző adottságokat erősítik (például férfiakban a térlátást, nőkben a verbális készséget).”[43]

Hogy miért ezt és miért azt? Példának okáért azért, mert az ősember férfitársaival vadászott, ahhoz kellett a megfelelő térérzékelés és tájékozódás képessége, asszonyaik otthon maradtak, és a házimunka mellett gyerekeiket készítették föl az életre, ehhez meg jó beszélőkére volt szükség.

    A mondottakból az következne, hogy megnyugodhatom, férfiagyam van. Hát nem. Ha nyugtalanná nem is tesz, ez sem ilyen egyszerű. Az agynak két féltekéje van, és a két félteke akkor végzi jól a dolgát, ha nőies és férfias képességeik és fejlettsége és aránya megfelelő. Ha a jobb féltekém, amelyet felszínes párhuzammal férfiasnak neveztem, alkotó fejtörés közben nem kap megfelelő támogatást a bal féltekém nőiesnek mondott gócaitól, pályám egészen másképp sikeredett volna. Hogy csak a fent említett ilyen-olyan nemű adottságokat említsem, nem sokra vittem volna, ha nem lenne eléggé férfiasan aszimmetrikus (a jobb félteke javára), ugyanakkor nem rendelkezne azzal a nőies változékonysággal, amely civilizációnk, kultúránk rohamos változásaira, válságaira[44] segít megtalálni a túléléshez szükséges megteendő lépéseket, ha filmes képzőművészként nem rendelkeznék megfelelő férfias térlátással és azzal a nőies beszélőkével, ami megélhetésem legfontosabb eszköze lett. Ez persze nem orvosi látlelet, csupán saját laikus megfigyelésem, amiből magamra nézve viszont hitelt érdemlően következik, általánosságban pedig a szakirodalom is megerősít, hogy, mint minden ember, rendelkezem mindkét nembeli agyi adottságokkal, és ha jó a diagnózisom, szerencsésnek mondhatom magam, amiért férfi létemre kellő mértékben vagyok nőies, és mindamellett tudom, hogy fiú vagyok, és nem lány.

      Jung szerint minden emberben van valamennyi nőies és férfias rész, anima és animus.[45]  Az animát és animust, mint már említettem, az agytevékenység nőies és férfias jellegének, a két félteke eltérő működésének feleltetem meg.

„Az agykéreg egyes területei hím állatokban (és talán a férfiakban is, bár erről nincsenek megbízható adatok) jobb oldalon fejlettebbek, vaskosabbak a bal oldallal szemben. Nem is csak vastagabbak, hanem úgy 10–15 %-kal több idegsejtet is tartalmaznak. Ez lehetne az egyik kézenfekvő magyarázat a hímek (a férfiak?) jobb térfelismerő, alaklátó stb. adottságára.

Ezenkívül azonban a térlátásnak […] a nemi kromoszómákkal is van valamilyen kapcsolata. […] A nemi kromoszómák két változatban (X és Y) fordulnak elő, ebből a nők testi sejtjei két X-kromoszómát, a férfiakéi viszont egy X- és egy Y-kromoszómát tartalmaznak (ennek alapján voltaképpen minden egyes sejtünknek neme van!). Csakhogy léteznek olyan rendellenességek […], amikor az emberből egy-egy nemi kromoszóma hiányzik, vagy éppen eggyel több van benne. […] Akinek a sejtjeiben például a kelleténél több X-kromoszóma van, annak általában rossz a térlátása és rosszabb az alakfelismerő képessége. Az X-kromoszóma a női nem hordozója, talán pontosan ezért képes például egy XXY-kromoszómákkal született, anatómiailag (úgy-ahogy) férfi agyának férfias sajátságait (térérzékelését) lerontani. Ritkán előfordulnak »genetikai hipernők« is, az ő testi sejtjeikben kettő helyett egyenesen három X-kromoszóma van. Bizonyos értelemben ők járnak a legrosszabbul, nekik ugyanis többnyire mind az alakfelismerő (férfias), mind a nyelvi (nőies) képességeik gyengébbek.”[46]

     Christina L. Williams, New York-i doktornő nem akarván beletörődni a fentiekbe, patkánykísérletekbe fogott. Első menetben kiderült, hogy a hím patkányok térlátás és tájékozódás tekintetében ugyan tekintélyes mértékben felülmúlják a nőstényeket, de az utóbbiak a feladat ismétlésének köszönhetően idővel behozzák a lemaradást.

„Másodszorra pedig arra jött rá, hogy ha a szegény patkánykisfiúkat rögtön a születésük napján megférfiatlanítja, akkor ezek felnőve lassabban, vagyis lányosan fognak tájékozódni. Ezzel szemben, ha az újszülött kislánypatkányokat életük első napjaiban hím nemi hormonnal kezeli, akkor azoknak felnőve tehát fiús lesz a térlátásuk, gyors a térbeli eligazodásuk. Summa summarum: a két agyfélteke nemek szerinti munkamegosztása nem örökletes, hanem a nemi hormonok hatására jön létre!”[47]

     Az elmondottakból egyenesen következik, hogy nem mindegy, leány- vagy fiúgyermek a nevelés tárgya. A régiek tudták ezt.

Átellenes bekötések – Avagy tudja-e a bal félteke, mit csinál a jobb kéz?

      Az eredeti közmondás így szól: „Nem tudja a balkéz, mit csinál/akar a jobb.” Azt értik alatta, hogy rossz a csapatmunka, vagy azon belül az irányítás (a jobb kezet azonosítva a főnökkel). Rokon szólás a „két balkeze van”, aminek azonban nincs átvitt értelmű jelentése. Egyszerűen a suta, ügyetlen emberre mondják.

     Az én szójátékom két lábon áll. Lábon, és nem kézen. A féltekék és végtagok közti kapcsolatban a lábnak még a kéznél is fontosabb szerep jut. Az egyik a közmondásra épül: a bal–jobb együttműködés fontosságára. (Ami kivételesen nem politikai értelemben értendő.) A másik arra a ma már népszerű ismeretek körébe tartozó tényre: hogy a páros szervek: a szem, a fül, a kéz és a láb átlósan vannak bekötve a két féltekébe. Vagyis a címben föltett kérdésre a statisztikailag helyes válasz így hangzik: a bal félteke tudja, mit csinál a jobb kéz, jobb szem, jobb fül, jobb láb; a jobb félteke tudja, mit csinál a bal kéz (meg a többi).

     És nem tudja, ha a mondott szerv nem működik? Csecsemőkoromban trepanáltak, meglékelték a koponyámat. Begyulladt jobb fülem mögött megnyitották, és eltávolították a hallócsontocskákat. A jobb fülemben nincs dobhártya sem, csak csenevész szegélye maradt meg, és a hallójárat is gyerekméretűen szűk maradt. Ezért aztán semmit sem hallok rá, csak „műszeresen”, a vizsgálat szerint a hallóideg ma is ép. Jobb fülem, ha igaz, a bal féltekével, a beszédközponttal áll kapcsolatban, ahol a szöveg megértésének a helye is található. Emellett „mono” is vagyok, hiszen minden beérkező hangot a bal fülem fog föl. Nagyothallásom sok gondot nem okozott korábban, vagy ha igen, az inkább humor forrása volt. (Ismeretes, a vakokat szánjuk, a süketeken meg röhécselünk.) Illetve okozott, idegen nyelven beszélők megértése terén. Magyarul, anélkül, hogy tudatosodott volna bennem, a szájról olvasás sokat segített. (Gyerekkoromban a rádiót úgy hallgattam, hogy közben figyeltem a varázsszemet, a beszéd ritmusával megegyező lüktetése megkönnyítette a megértést.) Idegen nyelven ez nem megy. Így aztán, miközben írott angol, kisebb mértékben francia és olasz nyelvű szövegek megértése nem okoz különösebb gondot (a szótár segít), külföldiek társaságát egyre jobban kerülöm. Ha a beszédközpontom a bal oldalon van, ez hátrányos helyzetet jelenthetne abból a szempontból is, hogy a bal fülbe érkezett információ kerülő úton, lassabban érkezik meg a mondott helyre. E szerint lassabban is kellene reagálnom. Nem ez történik. Föltéve, hogy meghallom, és meg is értem, amit mondanak, továbbá, ha még érdekel is, még a gyors replikára is képes vagyok. Lehet, hogy van (kifejlődött) egy másik hallóközpont a jobb féltekémben is? Erre a bal- és kétkezeseknél bőven akad példa!

      A féltekék működése és a bal- illetve jobbkezesség közötti kapcsolat megér egy kitérőt. Az emberek majd 90 %-a a jobb kezét használja írásra vagy bonyolult manuális feladat elvégzésére. A kézhasználat öröklődik, de nem egyszerű szabályok szerint.

„Családok nagyszámú mintáján végzett statisztikák a jobbkezes gyerekek következő arányát mutatják:

92,4%   ha mindkét szülő jobbkezes;

80,4%   ha az egyik szülő jobb-, a másik balkezes;

45,4%   ha mindkét szülő balkezes.”[48]

A kezesség vizsgálata során végül is kiderült, hogy az emberek ebből a szempontból nem két, hanem három csoportba sorolhatók.

„A következetes jobbkezesek majd minden feladatot jobb kézzel végeznek […]. A következetes balkezesek a mindennapi elnevezésnek megfelelően azok, akik gyakorlatilag minden jobbkezes feladatra, de mindenekelőtt kézírásra a bal kezüket használják. Az emberek közel egynegyede azonban következetlen jobbkezes: jobb kézzel írnak ugyan, de hol több, hol kevesebb jobbkezes feladatra mégis inkább a bal kezüket használják. […] Őket szokták a családokban »kétkezesnek« hívni.

Igazából tehát az embereknek nem is 90, hanem csupán a 65%-a »egyértelműen« jobbkezes! Miután pedig a kéz – és mint láttuk, a láb – használatát az ellenoldali félteke vezérli, ezek a különbségek elárulják, hogy az emberi agy kétoldali szerveződésében nagy a változatosság.”[49]

A jó szerencsémnek köszönhetően közelebbről volt alkalmam Hámori professzorral megismerkedni. Az első, akinek föltehettem hülye kérdéseimet a témával kapcsolatban, ebből adódóan ő volt. Egy alkalommal, amikor a kezességet hoztam szóba, azt mondta váratlanul: „Kulcsold össze magad előtt a kezed!” Amikor megtettem, azt mondta, látens balkezes vagyok. Magyarázattal is szolgált. Abból tudta, hogy összekulcsoláskor a bal hüvelykem fedi a jobbat. Kipróbáltam, milyen érzés, ha fordítok hüvelyujjaim helyzetén. Nem jó, „természetellenes”.

      Lappangó balkezességem valóban megnyilvánul egyfajta kétkezességben. A következetlen jelző rám nem illik, mert többnyire nem véletlenül cserélek kezet. Nagyobb szerszám használatakor, ásás, hólapátolás, gereblyézés, söprés közben, ha elfáradok, kezet (és lábat) váltok. Finomabb munkát végezni azonban, például egy szöget beverni, biztonságosan, gyorsan, csak jobb kézzel tudok. Bár néha előfordul, hogy ha bal kézre esik a tennivaló, azt használom ilyen esetben is. Például zárat kinyitni, jegyet lyukasztani, hajat szárítani, mobiltelefonon a számokat beütni mindkét kezemmel szoktam. A jobb kezemről bal kézzel vágom a körmöt. Rajzolni, írni azonban jobbal szoktam.  Nagy méretekben, például iskolai táblán, bal kézzel is viszonylag biztos kézzel tudok rajzolni, kicsiben nem. Amikor felkértek, hogy tervezzek figurákat egy Rejtő-könyvből (a Piszkos Fred, a kapitányól) készítendő rajzfilmhez, azt találtam ki, hogy Fülig Jimmy naplójának idióta fogalmazását és bődületes helyesírását ügyetlen gyerekrajz-stílussal adom vissza képben. Hogy meggyőző legyen, balkézzel rajzoltam meg a terveket – kicsiben. Kipróbáltam persze, hogyan írnék balkézzel. Reszketeg, de azért olvasható ákombákomokkal. Dobi Istvánnál nem különbül.

      Magyarázatul szolgál „kétkezességemre”, hogy apai nagynéném, akitől részben a rajztehetségemet is örököltem, szintén kétkezes volt, pontosabban, következetlen balkezes. Sok mindent csinált bal kézzel, például ballal írt és rajzolt, de nem mindent.

     Hámori professzor észrevételének legmeglepőbb igazolását a teniszjátékom adta. Jobb kézzel játszottam több mint negyven éven át. Néhány alkalommal azonban megesett, hogy a hálónál, amikor az ellenfelem el akarta ütni a labdát a bal oldalam mellett, nem fonákkal próbáltam visszaadni, hanem reflexszerűen átkaptam az ütőt a bal kezembe. Olykor sikerrel. Egyszer sem gondoltam vagy készültem rá. Mindig olyan gyorsan történt, hogy mire észbe kaptam, én és játékostársam már nevettünk rajta.

     Sportolói körökben ismert, hogy bizonyos sportágakban, vívásnál, tenisznél, boksznál a balkezesség előny. A laikus azt gondolja erről, hogy az ellenfél fordított alapállása, a tükörképszerű ütőfogás zavarja meg az ellenfelet. Meglehet, de fontosabb ennél, hogy a balkezes rendszerint gyorsabb. Az ösztönös cselekvés gyorsasága ez. Mivel a kezét a jobb félteke irányítja, ahol „nem az ész, hanem az ösztön lakik,” automatikusan, következésképpen sebesebben jár a keze, mint a jobbkezeseknek, akiknek, mielőtt megmozdulnának, a bal féltekéje „eltervezi” a mozdulatot. Ez is a másodperc töredéke alatt megy végbe, mégis ott, ahol kardpenge cikázik, labda és pofonok röpködnek, minden pillanat számít. Amikor már volt fogalmam arról, mit gondoljak a dologról, kétkezesként is érzékeltem az észjárásbeli különbséget. Ha például ellenfelem adogatására várva elkezdtem fontolgatni (a bal féltekémmel), hogyan ütöm vissza, csak akkor jártam sikerrel, ha a labda ténylegesen oda és úgy érkezett, ahová az eltervezett returnhöz kellett. Ha nem, akkor rontottam, mivel a bal féltekém már nem tudta átprogramozni a mozgásomat. Ennek persze a gyakorlatlanságom volt az oka.[50] A jó tanács úgy szól, hogy szervafogadáskor tervezd meg előre, a labdát hogyan ütöd vissza. A labdakezelés és az egyes ütésfajták begyakorlása ezért fontos. Ahogy mondani szokás, „legyen az ember kezében az ütés”, ne akkor kelljen kitalálni, mi a teendő, amikor a labda már kartávolságon belül van.

      A kétkezességnek más előnyei is lehetnek.

„Sokan úgy tudják, hogy a balkezes emberek beszédközpontja szükségszerűen a jobb oldali agyféltekében van. Ez azonban […] nem igaz. A balkezes és a kétkezes emberekben ezek a központok inkább több helyen, szétszórtan helyezkednek el, tehát esetenként a jobb oldalon is működnek. […] az ilyen emberek bal oldali agyvérzés után nem vagy csak kisebb mértékben veszítik el a beszédkészségüket.”[51]

 Nem így szeretném megtudni, hogy nálam mi a helyzet. (Örökletes hajlamom lehet a gutaütésre, apámmal, egyik húgával és anyai nagyapámmal lényegében agyvérzés végzett.) Viszont, mint ahogy fentebb beszámoltam róla, nagyothalló vagyok, a jobb fülemre teljesen süket, mégsem érzem (egyelőre), hogy szellemileg visszamaradott lennék tőle. Ezek szerint szétszórt beszédközpontjaimból a jobb féltekébe is jutott.

     Hámori professzor beszámol egy montreáli vizsgálatról. Az eredmény szerint

„[a] balkezesek 70%-ának a beszédközpontja továbbra is a bal féltekében volt, 30%-ában pedig a jobb féltekében.  Egyértelműen kétféltekés beszédcentrum-elhelyezkedést a vizsgált több mint 150 páciensnél nem találtak. Vagyis az esetek többségében nem a beszédcentrum lokalizációját követte a balkezűség mint a jobbkezeseknél, ahol az esetek 99%-ában balféltekés a beszéd, s csak 1%-ban jobb féltekés, hanem »önállósította« magát.”

Hámoritól sok mást is megtudhatunk a balkezességről, előnyeiről és hátrányairól. Például, hogy

„a retardált gyerekek között, akik valóban igen súlyos agyi deformitással születtek, a balkezesek aránya 17%, azaz duplája a normális balkezes populációnak, […] a balkezeseknek kb. 10%-nál valamilyen fejlődési rendellenesség (dadogás, dyslexia) is kialakult, Ugyanez a jobbkezeseknek csak 1%-ánál volt tapasztalható. Háromszor annyi balkezesnél találtak tanulási problémákat, mint a jobbkezeseknél, ami inkább biológiai, mint szociális okokra vezethető vissza. Ugyanakkor […] a balkezeseknek kb. 11%-ánál figyeltek meg immunbetegségeket, míg a jobbkezeseknél ezek aránya csak 4% volt. […]

Geschwind megállapította: valamilyen faktor együttesen növeli mindezen feltételek és jelenség arányát, így a balkezességet, a beszéddel kapcsolatos tanulási problémákat és az ún. autoimmun megbetegedéseket is.

A feltételezések szerint ez a közös tényező a tesztoszteron […]. Nem véletlen, hogy fiúk között kétszer annyi a balkezes (cca. 12%) mint a lányokban (8%).[…]

A balkezesség eddig nem említett előnyeiről:

[…] vannak olyan vizsgálatok is (ezeket Amerikában végezték 8–12 éves gyerekeken), melyek szerint a tehetséges gyerekek között kevesebb a tisztán jobbkezes, mint a »tehetségtelenek«-nél. […] egyes területeken (sport, s talán zene és képzőművészet) inkább előnyeiről beszélhetünk, Geschwind szerint a tisztán és kizárólag jobbkezes előemberekkel szemben viszonylag új (bár így is több százezer éves) próbálkozás a természet részéről az emberi agyak »diverzifikálására« az agy sokféleségének létrehozására. Ennél az erősen filozófikus spekulációnál többet-jobbat mi sem mondhatunk.”[52]

Hadd spekuláljak én is. Ahogy körülnézek, az a benyomásom, mintha a balkezesek szaporodnának. Amikor iskolába jártam, iskolatársaim között elvétve akadt balkezes, ma a legkülönbözőbb helyeken köszön vissza a kifacsart tartásban író bal kéz látványa: Obama elnök aláír, sajtótájékoztatóján újságírók és -írónők körmölnek, a lottózóban szelvényt, az üzletben számlát töltenek ki, postás, gázleolvasó üzenetet hagy, egyetemista strandon, villamoson jegyzetel, titkárnő gyorsír bal kézzel. Csupán arról volna szó, hogy sokkal több író embert látok ma, mint régebben?

 

Mese és vicc

 

     A jó mesemondás, viccmesélés képes beszéd, és csak részben előadói készség függvénye, ugyanannyira alkotói folyamat.  A versmondás, noha a költészet a képes beszéd csúcsa, nem követel az előadótól alkotó közbeavatkozást, kivéve, ha (rajz)filmre ültetés a feladat. Mindkét – sőt, mindhárom – műfaj az álomban, ebben a lényegileg vizuális jelenségben leli meg leghatékonyabb ihlető forrását.  Nem vagyok költő, a másik két műfajban viszont otthonosan mozgok, ezért csak a két utóbbival foglalkozom az alábbiakban, még pedig a bal és jobb agyfélteke működésére, nő és férfi alkotókra gondolva, félszemmel a költészetre is sandítva. Ez utóbbinak is inkább a mese és vicc az írott, mondott forrása. Freud írja:

„az álomszimbolika jóval túlmegy az álom területén. Nemcsak az álom kiváltsága, hanem uralkodik a mese, a rege, […] az élc és a népi mondások ábrázolásmódjában.”[53]

 Nem értem, miért feledkezett meg a költői műfajokról. Az álom és a vicc (élc) vonatkozásában a pszichoanalitikusok álláspontja leegyszerűsítve és összefoglalva a következő. A szexuális, agresszív és más elfogadhatatlan ösztönzők, késztetések elfogadható kitörési útvonalai között említik az álmot, a viccet, a nyelvbotlást és a szublimációt. (Ez utóbbiról is eszükbe juthatott volna a költészet.)[54] A felsoroltakban a tudattalan mutatja meg magát. Az álom és a vicc sűrít és szimbolizál, de a nyelvbotlás és a szublimálás eszköze is a jelkép. (Meg persze a költészeté is.) A nyelvbotlást (szövegben elírást) és a viccet a bakivicc, a nevetséges baki köti össze, a viccnek az a formája, amelyben a humorforrás maga az elszólás.

     A honi viccirodalomban Pap Jancsi volt a leghíresebb bakizó. Pap János színész volt a boldog békeidőkben. A mesebeli bugyuta ember urbánus megfelelője. Legendák keringtek róla, akkora poéngyilkos volt. Ezért később számos vicc szereplője lett. A Budai Színkörben kitört pánik tette hírhedté a nevét. Történt, hogy közvetlenül az előadás előtt kisebb tűz támadt a színfalak mögött. Nem volt veszélyes, de oltása késleltette a kezdést. A direktor a főszereplő Pap Jánost kérte meg, hogy nyugtassa meg a már mozgolódó közönséget.  A színész kiállt a függöny elé, és azt mondta: „Kedves közönség, nincs semmi baj, csak ég a színház.” A közönség egymást taposva menekült, több sebesültet hagyva maga után.  Családom háza tájáról már említett bal kezes nagynéném gyakori nyelvbotlásai közül a kedvencünk volt a „cseh megnyomás”.  Freudi elszólásnak hittük. Soha nem ment férjhez, és a család úgy tudta, hogy férfival sem volt soha. (Volt.) Pozsonyban született 1911-ben, gyerekként átélte a csehek bevonulását és a megszállással járó túlkapásokat. Csak akkor költözött végleg Budapestre, amikor beiratkozott a Képzőművészeti Főiskolára.

     Lélekelemző vélemény szerint a legtöbb vicc gátolt impulzusokon alapul. Ilyen például az ijesztő késztetés mulattatóvá alakítása. Viccben a rejtett tartalom közelebb esik a felszínhez, mint az álomban. Hát persze. Ha a vicc erotikus tartalma nem jön át azonnal, senki sem fog nevetni rajta, ezzel szemben az álmok látens erotikus tartalmát a pszichoanalízis tudja csak kibontani. Freud Álomfejtése[55]  erre számos példát kínál.

     A viccet és a mesét az köti össze, hogy mindkettőt élik. Nemcsak azt értem ez alatt, hogy az élőszóban előadott vicc és mese sokkal hatásosabb az olvasottnál. (Ez a versre nem mindig igaz.[56]) Megismétlem: a mesét mesélik, és a viccet is mesélik. Nem viccelik. A viccelni igének más az értelme. (És más a tréfálni, tréfálkozni, élcelődni igéknek is.) A közös ige használata azt jelzi, hogy a vicc (tréfa, élc) és a mese a magyar ember tudatában közös eredetű. Annyira, hogy a mesei műfajok egyike is vicc: méghozzá a legnagyobb számú és népszerűségben a tündérmesékkel vetekedő trufa, magyarul tréfa.

      A művészi alkotóképesség és az agy szimbólumfelfogó és -teremtő szerepének megértéséhez, beleértve a mesei és álomszimbolikát is, a két félteke tevékenységének a megismerése megkerülhetetlennek tűnik a számomra.  Gyakorlati számbavétele pedig a női és férfi alkotói pályaképek összehasonlítása lehet. Nem mintha előítéletes volnék. Épp ellenkezőleg. Egyszerűen azért, mert ha igaz, hogy az agyféltekék közötti különbség jellemzően nevezhető nőiesnek illetve férfiasnak, ami napjainkig a nemek szerinti munkamegosztásban is jelentkezett, és meghatározta a két nem társadalmi megítélését, akkor a jelen tapasztalat, mely szerint a társadalmi nyitásnak köszönhetően a nők bebizonyíthatták, hogy nagyszerűen teljesítenek korábban férfiasnak hitt pályákon, az alkotó művészetek terén is, arra enged következtetni, hogy neveléssel és gyakorlattal velük születetten fejlettebb bal féltekéjük mellé fölzárkóztatható a jobb féltekéjük is. Még tágabban fogalmazva, minden olyan gyermek, akinek a bal féltekéje fejlettebb, vagy inkább a bal féltekéjét tornáztatják a nevelői, a jobb féltekéjük helyzetbe hozásával teljesebb életet élő felnőtté válhat.  

       Nem vonom kétségbe a két nem egyenjogúságát, de nem vagyok híve a férfi és nő közötti minden különbség megszüntetésének. A köztünk lévő biológiai különbségnek múlhatatlanul örülök. Vive la petite difference!  - ahogy a francia vicc mondja.[57]

      A vicc mellé két másik idézet kívánkozik. S. Sárdi Margit A magyar női költészet történetének első fejezetében nem lép túl a szokványos feminista közhelyek szintjén:

„[A] 20. század legelején, már negyedfélszáz esztendeje írtak verseket a nők, s láthatóan még mindig élt a hit, hogy a nők születésüktől mások […]. A nőről vallott elképzelések lehetnek idealizálók […], vagy lehetnek degradálók […], ám van egy közös vonásuk: a nőnek születésétől, biológiai lényénél fogva tulajdonítanak bizonyos sajátosságokat […]. Az efféle […] felfogások mögött egy a 19. századból örökölt, determinista meggyőződés rejlik […]. Az […] 1904-ben megalakult Feministák Egyesülete – akárcsak az első feminista írónők – éppen e meghatározottság ellen vette föl a küzdelmet, elfogadtatni igyekezvén, hogy a férfi és a nő tapasztalható különbözése történeti, társadalmi gyökerű.”[58]

Miklósi Ádám, biológus hajlékonyabb, de mintha véleménye lovagiasan a fentiekre rímelne:

„Az evolúciós elképzelés alapján logikusnak tűnik, hogy a nők és férfiak csoportjai között eltérések jelennek meg, ám semmi nem zárja ki, hogy környezeti hatások ne módosíthassák ezeket jelentős mértékben. A kellő tapasztalat, megfelelő tanulás és tanítás számos olyan kompenzációs elmebeli működést aktiválhat, amelyek egyedi esetekben kimutathatatlanná csökkentik az eltérést nők és férfiak között.”[59]

     A két idézetet elrettentő példának szántam. Mindkettőt másért. S. Sárdi Margit szövege brosúraízű és teljességgel tudománytalan, de hát mit várhatunk egy feministától?  (Például, hogy olvassa el Bánki M. Csaba könyvét.) Miklósi Ádám, az ELTE Biológiai Intézetének tanszékvezetője, ha épp a mondott könyvet nem is olvasta, bizonyosan sokkal többet tud annál, mint amit az idézet mutat. Hetilap olvasói számára írta a fenti sorokat, nyilván ezért fogalmazott kitérően. Rosszindulatúan azt is mondhatnám, olvasóit nem érdemesíti arra, hogy megismerhessék állításának valódi indítékait. Ettől aztán hamis látszatot kelt önmaga ellen is, és egy platformra kerül a feministával.

      Ízekre szedhető, ahogy fogalmaz. Az újságolvasó azt gondolhatja, hogy a szerző nem látja a nemek közti különbségeket, csak elismeri, hogy létezik az „az evolúciós elképzelés” (melyik?), amelynek „alapján logikusnak tűnik” (nem logikus, hanem csak annak tűnik), hogy „nők és férfiak csoportjai között eltérések jelennek meg.” (Nem minden férfi és minden nő, hanem csak csoportjaik között, és nem vannak, hanem megjelennek. Időnként? Bizonyos helyzetekben?) A szerző a továbbiakban érzékelteti, hogy ha megfelelő úton halad tovább az emberiség, nem fogjuk észrevenni semmilyen módon a két nem közti különbségeket.

     Cikke nyomán vizionálom a jövőt. Magam elé képzelem, amint a Rómeó és Júlia két címszereplőjét felváltva alakítja női és férfiszínész, ugyane darab balettelőadásán a korszerű koreográfia szellemében Júlia és Rómeó felváltva emelgetik egymást. Az olimpiákon megszűnnek a külön női és férfi versenyszámok. A nők szakáll-, a férfiak mellszépségversenyeken indulnak.[60] A párok, ha még tudnak, és van kedvük egyáltalán szaporodni, kölcsönösen termékenyítik meg egymást, mint a csigák. De miért is keresné egymást a két nem, ha már kimutathatatlan köztük a különbség, ha többé nem kiegészítői, hanem csak klónjai egymásnak? Többé nem vesztegetnénk el időt fölöslegesen szerelemre, házasságra. Akkor már célravezetőbb a szűznemzés! Csak a módját kell fölfedezni. Következetesen végiggondolva a szingliség jövőjét, ez lenne a legkézenfekvőbb megoldás. Egyneműség kétneműség helyett, de nem ám a megvalósult platóni (szókratészi) idea szellemében! Ebben a történetben nincs helye és értelme a férfiaknak, legföljebb az ondójuknak. Marad az önkielégítés, ondóbankos szűznemzéssel egybekötve kívánság szerint. 

     A viccet félretéve, tudom, hogy a biológusszerző nem az elsődleges és másodlagos nemi jelleg fölszámolásának a szándékával írta meg a cikkét, hanem csupán „az intelligenciát érintő képesség esetében felmerülő eltérés” csökkentésének a reményében. De akkor miért nem avat be bennünket jobban az ügybe? Hogy lássa, mennyire egy követ fújok vele, idézek még egy következtetést Bánki könyvéből, amely egybeesik az övével, s amellyel magam is egyetértek.

„Egyes megfigyelések szerint a női agy talán még formálhatóbb, plasztikusabb is, mint a férfi agy (habár sok férfi ezt vitatja). A hippocampus idegsejtnyúlványainak sűrűségét, sőt a szinapszisok számát is közelítőleg meg lehet határozni mikroszkóp segítségével, ami bizonyos mértékig az információfeldolgozó képesség mértékére utalhat. Kitűnt, hogy hím állatokban ez a sűrűség általában valamivel nagyobb, mint a nőstényekben. Amikor azonban a mindkét nembeli állatok egyik csoportját ingerszegény (monoton, izolált, rideg), másik csoportját viszont ingergazdag, változatos és társas környezetben nevelték fel, váratlan eredményt kaptak: a hímek agysejtjeinek fejlődésére a környezetnek alig volt hatása [!], ám a nőstényekére annál inkább. Az ingergazdag környezetben felnőtt nőstények hippocampusában szembeötlően gazdag, a hímekét is felülmúló sejtsűrűség alakult ki – viszont az ingerszegény környezetben nevelt nőstények agysejtsűrűsége nagyon visszamaradt. Magyarán a női agy sokkal nagyobb mértékben idomul, alkalmazkodik a külső ingerekhez. Ebben a kísérletben az ingergazdag környezet még a női agy két féltekéjének különbségét, aszimmetriáját is megnövelte, vagyis férfias irányba változatta meg. Lehet, hogy a régi kutatók által leírt nőies agy – a maga kisebb sejtsűrűségével – igazából csakis a konyha, a pelenka vagy a baromfiudvar terméke lett volna?” [61]

       Sapienti sat. Miklósi cikke azért keltette föl az érdeklődésemet, mert „éppen e tárgyban dolgozom”, s a női és férfiagy közti különbségekkel foglalkozik, és nagyon helyesen felhívja a figyelmet azokra a területekre, amelyeken a nők ma is jobban teljesítenek. A magam részéről a nemek közti egyensúly és egyenjog megteremtésének ez utóbbiból következő módját pártolom. Nevezetesen, a nők ne férfimunkát, -hivatást akarjanak választani, viszont kapjanak ugyanannyi teret, kibontakozási lehetőséget képességeik jobb kihasználására, mint a férfiak. A nő legyen nőiesebb, a férfi legyen férfiasabb, és találjanak még több örömet egymásban! Legyenek jó társai egymásnak, és jó szülei gyerekeiknek! Vagy ezt sem kellett volna mondanom!? Ezzel is csak a férfiak alá becsülöm a nőket?

       Milyen pályák valók a nőknek? Bizonyos szakmák, hivatások elnőiesedése mutatja, melyek igazán azok. Ilyen a tanári, bírói, egészségügyi és szociális, bölcsész, művészi, írói, újságírói és televíziós. Csak az utóbbiak között szemelgetve, egyre több a kiváló költő, prózaíró, filmrendező, képző- és fotóművész a nők sorában. Az én szűkebb szakmám, az animáció területén korosztályomban egy valaki volt, Macskássy Katalin (1942–1966), aki jelentős sikereket ért el ezen a területen, ma már sokkal több leány választja ezt a pályát a fiúknál. A társadalmi megítélés pozitív változásának a jelentőségére mutat, hogy Nyugat-Európában, az Egyesült Államokban és Kanadában már az „én időmben” is sokkal több nő emelkedett ki az animációs szakmában, mint minálunk és a szomszédos országokban, köztük emigráns magyar művész, Tissa David (1921–2012), aki 1950-ben disszidált barátnőjével, a világhírt szerzett nonfiguratív festővel, Reigl Judittal (1923).

       Lépjünk tovább. Szerintem az alkotófolyamat sikere a két félteke, jungiánusabban szólva, a nőies és a férfias képességek együttműködésén múlik. A kevésbé aszimmetrikus agyberendezésen, ha jól értem az agykutatókat. Az alapozás a „nőies” képességeké, vagyis, ha igaz, a bal féltekéé – jobbkezesek esetében. Ezekkel a képességekkel: a kíváncsisággal, emlékezettel, elemző készséggel rendelkező sejtcsoportok gyűjtik össze, tárolják és dolgozzák föl azt a tudásanyagot, ami nélkül lehetetlen zseniális (vagy akár ostoba) ötleteket „férfiasan” kiagyalnia a jobb féltekének – a tudomány mai állása szerint. Ezerszer elmondtam már, hogy ha az embernek semmi sincs a fejében, akkor továbbgondolni sincs mit. Az ihlet alapja a tárgyi tudás. Ha valamiről tudok már valamit, akkor egy – az ismereteimmel kapcsolatba hozható – eddig nem ismert adat új dolog fölfedezéséhez juttathat. Üres fejjel nem fog menni.

      „Családias” párhuzammal élve, az eredményes alkotómunka a gyerekneveléshez hasonlít. Az alapozás az anyáé. A gyerek már az anyaméhben kezd „nevelődni”. Születése után az anyától tanulja meg az első szavakat az  nyelvén, mely az anyanyelve lesz. Az alapvető életismereteket is tőle nyeri. Ha lány, ennél sokkal többet tanul az anyától és más anyáktól később is, úgy is, mint vetélytársától. Ha fiú, az apától, esetleg az apával meg a többi férfival vívott vetélkedésben teremti meg önmagát, saját személyiségét.

        Mondhatnám példaként a szakács- és cukrászmesterséget. A családok évezredek óta az „asszonyok tenyeréből” esznek, vagyis a sütés, főzés sokáig a nők dolga volt. Előkelő házaknál és vendéglőkben azonban férfi mesterszakácsok és cukrászok kezében volt és van a marsallbot, akarom mondani, a fakanál. Férfiak közül kerülnek ki a világ nagyhírű Michelin-csillaggal (macaronnal) díjazott szakácsművészei is. Ebből megint csak a bal- és jobbfélteke munkamegosztására következtethetünk. A legújabb időkben azonban már a nők is versenybe szállnak a csillagért – mi több, az első háromcsillagos vendéglős, ha nem éppen chef, nő volt, a lyoni Eugenie Brazier (Mère Brazier). 1933-ban kapta! A televíziók főzőműsoraiban kiegyensúlyozott a nemi arány; a szakácskönyvírók között pedig egyre több a nő.[62] Mindez Hámori és Miklósi tanár urakat igazolja, a női jobb félteke megfelelő körülmények között „helyzetbe hozható”.

Hagyományos női és férfi szerepek

       Ha most a női, férfi képességek és szerepek tekintetében először mesei példákkal hozakodom elő, a korszerű gondolkodók rám foghatják, hogy menthetetlenül idejétmúlt vagyok. Halkan kérdezem: ha a mesékről kiderül, hogy minden lényeges kérdésben időtlenül érvényes a mondanivalójuk – na jó, a szereplők tényleges foglalkozása (királyfi, királylány, csizmadia, juhász, ördög, sárkány, boszorkány, táltos paripa) és néhány korszerűtlen tárgy (hintó, kard, teknő, varázsvessző, hétmérföldes csizma, repülőszőnyeg) vonatkozásában nem az –, pont a két nem vonatkozásában tévedne? Amikor a legtöbb tündérmese a szerelmesek egymásra találása felé gombolyítja földhöz ragadt fonalát? Ha e tanulmány tárgya a nevelés, akkor miért is hagyjuk ki a mesét, mesemondást?

       A tündérmesékben szerepkör szerint különülnek el a nemek. Nyolc szerep között oszlanak meg, életkor szerint is. Adva van a fiatal hős (férfi) és elrabolt, majd visszaszerzett ifjú mátkája: a keresett (nő)személy. Nem hiányozhat a hős (nagy)atyai korú idősebb kiadása: az elküldő, és a keresett személy (nagy)anyai énje: az adományozó. Ők ketten felemás természetű alakok, olyanok, amilyennek a gyerek néha az édes- és mindig a mostohaszüleit látja. Az elküldő emberfölötti próbák teljesítését várja el a hőstől, a jóindulatú adományozó is kemény próbák teljesítése fejében ad neki segítséget: segítőt és varázseszközt. Rosszindulatú megfelelőikkel viszont élet-halálra kell megküzdenie a hősnek (például a Rózsa és Ibolya, Hűtlen anya vagy nővér, Aranyhajú leány típusú mesékben).  A hős sincs hiba, drámai vétség nélkül, a keresett (elrabolt) személy is sokszor tanúsít kétkulacsos magatartást. Enyhébb esetben csak látszólag törődik bele helyzetébe, és szolgálja (ki) elrablóját. Súlyosabb esetben „elátkozottá” lesz, s a hősnek meg kell váltania szerzett gonoszságától (a Táncolni járó leányok, Elkárhozott leány, Ördögszerető, Hűtlen feleség típusú mesékben). Nem egyszer ő maga vagy a papája (elküldői szerepben) állítja a hőst próbák elé (Tündér Ilona, Férfihamupipőke, Bűvös gyűrű).

A többi szerepkört betöltő alaknak is van neme – olykor a tárgynak is! –, vagy úgy viselkednek, mintha lenne. A segítő (férfi), még ha ló alakban is szerepel, igényt tarthat a keresett személyre, legalább az első éjszaka jogát követelheti magának (egyebek közt a Két egyforma testvér, Két hű barát, Jótéteményt megháláló halott típusok keretében). A károkozó, más néven ellenség (férfi), aki a keresett személy elrablója, férji jogait érvényesíti vele szemben (Égig érő paszuly c. mese). Némely mesében utód is származik a kapcsolatból (A színváltozó királyné). Az álhős (a hős másodrendű férfivetélytársa) orozza el a hőstől a már megszabadított keresett személyt (a Sárkányölő típusú mesékben). A varázseszköz a hős férfiasságának jelképes, olykor önálló életjelekkel felruházott megtestesítője (A titkolódzó kisfiú és az ő kis kardja, Tündérszép Majlona, Cserneki, Állatsógorok, A három szerencsepróbáló c. mesékben).

      Vannak mesék, amelyekben a hősé az abszolút főszerep, a történet őt követi nyomon eljövendő arája keresésében, ezért a fiúgyerekeknek szolgál inkább követendő példaként (Tündér Ilona, Égig érő fa, Fejérlófia típusok keretében). Ez a magyar tündérmesékre jellemző, ezért hősmeséknek is nevezik őket. Más mesékben viszont a keresett személy körül forog a történet, a hősnek szinte csak a boldog vég beteljesítésében jut szerep. Ez utóbbi nőalakok kifogástalan jellemek, csak annyi hibájuk van, amennyi a fiús mesék hőseinek. Viszont ezekben a mesékben az álhősi szerepet is nőalak játssza. Ezek a jellemzően európai mesék inkább a kislányokhoz szólnak (Hamupipőke, Csipkerózsika, Hófehérke, Piroska és a farkas, Szép leány és a szörny).

      Csak részben tartozik a tárgyhoz, meg is írtam már régebben, hogy a főszereplő nemi hovatartozása mögött nyelvi, hiedelmi okok állhatnak.[63] A mesék főszereplőjének karriertörténetéhez a Nap éves pályafutása szolgált mintaként. A latin, a magyar és a közép-ázsiai hagyományban a Nap férfiként személyesül meg, a germánok viszont a Napot nőistenségként tisztelték. Németül a Nap nőnemű (Die Sonne), a pogány lettek napistennőjének Saule volt a neve. Az istenség neme fontosabb volt, mint a név. A lettek inkább megváltoztatták istenük nevét, de a nemét nem cserélték le. Saule a latin sol, olasz sole, francia soleil szavakkal egy tőről ered, de Saule nő maradt, hiába hímneműek a neve alapjául szolgáló latin, olasz és francia szavak. A késő-római Sol Invictus, (Győzhetetlen Nap) a legférfiasabb napistenek egyike volt. Ezzel szemben a héber Semes androgün, azaz felváltva hím- és nőnemű vagy mindkettő egyszerre, ahogy a talán szintén sémita eredetű görög napisten, Héliosz.[64] Indonéziában biszexuálisnak mondják a Napot; Japánban és Kínában újabban vitatják, hogy napistennőjük, Amateraszu illetve Hszi-Ho valóban nő lett volna. A zavart az is okozhatja, hogy a mítoszokban a napistennő helyett olykor földre szállt fia hajtja végre a hőstetteket. A bibliai Sámson (Napocska) a legjobb példa erre, de idézhetünk népmesei példákat is, amelyekben a Nap anyja és a megszemélyesített Nap együtt szerepel (A férfi-Vasorrúbába, A vasfejű farkas c. balkáni népmesében).

       Léteznek aztán olyan népmesék, amelynek leány és fiú főszereplője közül az előbbi az idősebb, vagyis a rangosabb (Jancsi és Juliska, Őztestvér). Vannak mesék, amelyben a hős és a keresett személy küzd meg egymással (Rejtekbelátó királykisasszony, Csonka és sánta pajtás), és a hősnek csak csellel, segítséggel sikerül a nő fölé kerekednie. Küzdhetnek e hölgyek a nemükhöz jobban illő eszközökkel, de „mint férfi a férfival”, fegyveresen is. Olykor szerepkört, külsőleg nemet váltanak. Leányként, fiúként egyenrangúak a próbák teljesítésében. A magát férfinak álcázó leányzó alakja utat talált a színpadokra is, a női ruhába bújó férfi csak nagyon régen és legújabban – nem véletlenül.[65]

      Van olyan mese, többféle is, amelynek leány hősnője van, és (jóformán) nincs férfi szereplője (A szorgalmas és a rest leány). Ismét másokból viszont a nőalakok hiányzanak.  Ahogy az előbbiek a nők, úgy az utóbbiak a férfiak egymás közti konfliktusaiban segít eligazodni. A legenda- és novellamesék többsége, a tréfák egy része ilyen.

      Természetesen a hivatkozott példák csak ízelítőt adnak abból a gazdagságból, amivel a mesék az emberi természet lehetséges megnyilvánulásait járják körül, nőét és férfiét egyaránt, de e rövid áttekintésből is kitetszhet, hogy a mesekincs minden élethelyzetre, a nemi hovatartozásnak megfelelő cselekvési útmutatót kínál. A két nemet egyenrangúnak és egyenjogúnak tekinti – persze, a hagyományos (idejétmúlt?) szerepfelfogás szerint. Ennek ellenére a mesék nem nevezhetők hímsovinisztának. Ilyen látszatot legfeljebb az kelthet, hogy a férfitermészet jó és rossz megnyilvánulásai több szerepbe íródtak szét, mint a nőké. Ehhez azonban célszerű figyelembe venni, mekkora terjedelem jut a férfi, illetve a női szerepköröknek az egyes mesetípusokban. Egy mondatban összefoglalva megállapíthatjuk, hogy a magyar hős- és tündérmesékben a két nem egyforma teret kap, viszont a nyugat-európai Piroska és a farkas, Hófehérke, Csipkerózsika, Hamupipőke típusú mesékben a nők előnyt élveznek. Érdemes figyelembe venni továbbá mindazt, amit Jung és tanítványai írnak az anima és animus mese- illetve álombeli szerepéről. Von Franz ezt írja az előbbiről:

„Az anima személyesíti meg az összes nőies lélektani irányultságot a férfi pszichéjében. Ilyen a homályos érzés és hangulat, látnoki megérzés, fogadókészség az ésszel felfoghatatlan iránt, a másokat szeretni tudás, a természet kedvelése és – utoljára, de nem utolsó sorban – a tudatalattihoz való viszonya. Nem véletlen, hogy a régi időkben papnők (amilyen a görög Szibilla) feladata volt kipuhatolni az isteni akaratot, és kapcsolatot teremteni az istenekkel.

Az eszkimók és más sarkvidéki népek orvosságos emberein és sámánjain különösen jól megfigyelhető az anima, a férfi lélek belső képződménye. Sokan közülük ugyanis női ruhát viselnek, vagy női mell képével díszítik az öltözetüket. Így jelzik az ő belső női oldalukat – azt az oldalt, amely képessé teszi őket, hogy a „szellemvilággal” (értsd a tudattalannal) kapcsolatot teremtsenek.”[66]

     Joseph L. Henderson szerint az anima, a férfilélek női része vetül ki azokba a mesehősnőkbe, „bajban lévő kisasszonyokba”, akiket a hős a sárkánytól szabadít meg.[67] Hozzáteszem, a szibériai és távol-keleti sámánok között sok (több?) a nő. Az anima jelenléte női testben magától értetődő, Von Franz is ezért említi a Szibillát. Ez megengedi, hogy mese- és álombeli nőalakokban ne csak a férfilélek kivetüléseit, hanem valódi női szerepet játszó nőket is lássak. A jelkép sohasem csak egy jelentéssel bír. Jung teóriájától függetlenül, magam úgy képzeltem (például a Fehérlófia c. filmem készítésekor), hogy miközben a mesei szerepkörök megtestesítőinek a kapcsolatai valóságos emberi viszonyokat ábrázolnak, emellett e funkciók az emberi lélek különböző belső bugyrait jelképezik (köztük, ha úgy tetszik, animusát és animáját, tény szerint a film alkotójáét, vagyis az enyémeket, mert „magamból indulok ki”), nem utolsósorban pedig a kozmikus mintaadóknak hitt planetáris istenek, az „égi testek” tulajdonságait is magukban hordozzák.[68]

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap