Vírgínyia

Jászter Zoltán, szo, 07/14/2018 - 00:10

“A kövérek bosszúállók,

Az öregek irigyek,

A törpék szerencsések.”

Törökország, valahol Alanyában

 

San Marin Hotel?  Május-június.

 

     A szálloda portása, Nadir, minden érkező vendéget széles mosollyal, és még szélesebbre tárt karokkal fogad. Az ember ilyenkor, alig várja, hogy kiszabaduljon erős öleléséből, és végre a hosszú utazás után, elfoglalja a szobáját és az ágyára zuhanhasson.

   Néhány óra alvás, vagy inkább nyugtalan forgolódás után a szokatlan ottománon, következik a reggeli. Az első étkezés gyakran azzal telik el, hogy egymást mustrálják a vendégek. Ugyanígy tesznek a személyzet tagjai is az újonnan érkező látogatókkal, és mindent elkövetnek, hogy a legjobb benyomást keltsék a vendégekben. Végre ezek után, jöhet az izgalommal teli első nap, a tenger parton.

  Ismerős arcok mindenütt. Nem kellett beszélgetést kezdeményeznem, miután letelepedtem a forró homokba süllyedt napozó ágyamra. Birtokába vette figyelmemet egy idős hölgy, aki Moszkvából utazott ide. A Nap felé fordulva különös pozitúrát vett fel, és közben lelkesen dicsérte a fennálló politikai rendszerüket. Sem a tengerpart, sem a kellemesen kialakított fényűző, paradicsomi környezet, sem a törökökre jellemző színes és sokrétű kultúra, a kelet és nyugat különleges és bonyolult egyvelege, nem voltak elég erős érvek ahhoz, hogy kibillentsék politikai állásfoglalásából.

     Mintha még ez is kevés lenne ahhoz, hogy mások figyelmét magára vonja, óriásmozdulatokat végzett a karjaival, azt sugallva, hogy erő árad belé az univerzumból. Miután „feltöltődött”, még energikusabb mozdulatokat gyakorolt, és elhitette velem, mert agyam, már képtelen volt ellenállni annak, hogy bámulja a történteket, elhitette velem, hogy ez a napbarnított bőrréteggel bevont, két részes, fekete színű fürdőruhát viselő, élemedett korú hölgy, befolyásolni képes a meleg légáramlatot is. Jóval az után, hogy magamhoz tértem, agyam még sokáig el-elkalandozott és azon évelődött, vajon milyen megfontolásból teheti ezt?

  Kicsit távolabb, egy idős férfi, fehér napozó sapkában, testének meggyűrődött bőrében ült a nyugágyon. Bőrszínéből ítélve, ő is korábban érkezhetett. Lábát a forró homokban tartotta. Az öreg hölgyhöz hasonlóan ő is a nap sugarait szemelte ki magának zsákmányként. Hatalmasra nyitott szájjal ült szembe a Nappal. Időközönként, halakra emlékeztető mozdulatokat tett a szájával. Kapkodta a felé áramló fényes sugarakat, majd nagy megelégedéssel, sorban lenyelte őket. Ő is oroszul beszélt. Ezt onnan tudom, hogy a nap folyamán, valamivel az ebéd tálalása előtt, együtt kullogtunk a hotel felé. Kíváncsian rá kérdeztem, mit csinál a nap sugaraival.

     - Megeszem őket. – hangzott a riposzt.

    Az ebédnél, a professzor úr, tudományos magyarázatát adta annak, hogy milyen fontos szerepe van életünkben az égitesteknek. Lelkesedve beszélt a neutroncsillagokról, a Pisztoly–csillagról, a parszek mértékegységről és az abszolút fényességről. Mindeközben áhítozva bámulta a bikinis lányokat, akik koktéllal kezükben, jöttek mentek a tőlünk alig néhány méterre lévő medence mellett.

    Nem messze tőlünk, egy házaspár ült az asztalnál. A nő feltűnően sokat evett. A mellette ülő férfit is bökdöste, hogy az is tömje magába az ételt, ha kell, ha nem. Persze az, próbált engedelmeskedi. Vagy inkább próbált volna nem?

    - Mindig ilyen sokat esznek. – mondta a professzor, majd folytatta. - Már több mint egy hete jöttek. A nő mindent elbeszél a magánéletükről, ha halló fülekre talál. Azt is elmondta Vírgínyiának, tudja, az a fekete színű bikinis nő a parton, akiről maga egész délelőtt nem tudta levenni a szemét,– láttam én.

     - Dehogyis… - próbáltam mentegetőzni.

     - Semmi de! Ne magyarázkodjon. Nekem valami miatt a fiatalok jönnek be. – mondta az idős úr, majd megint azzal jött, hogy, – Nincs azzal baj, ha valakinek az idősebb nők tetszenek.

Próbáltam védekezni, ami így utólag sutának látszik. VírgÍnyia tényleg rendelkezett kellemes „kisugárzással”.

    – Szóval az a nő elmondta, hogy első találkozásukkor egy óriási, szív alakú mézes kalácsot kapott ajándékba Gosától, aki később a férje lett. Az volt ráírva „Я ТЕБЯ ЛЮБЛЮ». Volt. Mert még akkor, a randevú után, érti…

  Miután mi is elfogyasztottuk az ebédünket, a professzor úr ismét szemrevételezte a medence környékét, és a látottakat értelmezve, a következőket mondta: „Milyen kár, hogy megöregedtem. Még annyi minden felfedezni való lenne a látható világegyetemben.”

      Aznap este mecsetbe mentem.

Másnap a reggelinél, néhányan körbe álltak a személyzet tagjai közül. Kedvesen kiszolgáltak, beszélgettek, kérdéseikre válaszolgattam. Mint kiderült, többségük nem mulasztotta el az előző esti imát.

    Délután a tengerparton, a bárpultnál, cigarettát sodortak a fiúk. Engem is kínáltak. Egyikük Gebizbe való. Macarköyről beszélt, „… ahol magyar telepesek éltek egykor, vagy valami ilyesmi.” – mesélte. „Megmutatjuk neked milyen az éjszakai élet errefelé.” – mondta egy másik, mire az összes fiatalember nevetgélni kezdett.

    A következő nap hasonlóan telt el, mint az előző. Az ebédet kivéve. Egyedül ebédeltem, a professzor úr a városba ment reggeli után, és még nem jött vissza. A többiek mind a helyükön voltak. Még javában tartott az ebéd, a medencék mellett máris megterítettek. Beáradt a teraszra a finom, frissen sültek illata. Úgy döntöttem, nem a szobámban sziesztázom ebéd után, hanem a medencék közelében.

    Elhaladtam a sültek mellett, és bár a szemem kívánta, nem vetettem rá magamat a sok finomságra. Hirtelen, valaki erőből félre taszított sietős útjából. Majdnem beleestem a medencébe, de szerencsére Umut, az egyik szakács időben elkapott. Ő mondta, hogy „Gosa felesége volt az, megláthatott egy finom falatot”.

    Annyit azért mondtam Gosának ezután, a számára érthető nyelven, „… nem volt elég a teraszon”?

   Valamivel később megtelt a medence emberekkel. Miután az izmaim tudomást adtak magukról és kellemes fájdalommal a karomban jelezték, hogy elfáradtak, abbahagytam az úszást. Háttal a medence falának dőltem, miközben karjaimat kifeszítve hűsöltem. Szemeimet becsukva élveztem a nap melegét, a felszálló pára illatát, a hangosan kitörő nevetéseket, a jókedvű kacajokat.

     Ismerős arcok mindenütt. Ez futott át az agyamon, amikor már javában mondta a mondókáját mellettem, egy 65 év körüli férfi. Kicsivel később az is kiderült, hogy hozzám beszélt, miközben a végtagjaival, úszó pózban, hol előre, hol hátra tett mozdulatokat.

      - Hallottam maga Ukrajnából van. A többiek mondták.

Kísértést éreztem arra, hogy ami a szülőföldemet illeti, rögtönzött történelmi előadással húzzak pontos határokat! Az úr, esélyt sem hagyott rá, mert túl sokat beszélt.

     - Túl sokat beszélek, igaz? Pedig már megjártam otthon Leningrád…, ó, csak megszokásból, Szentpéterváron. Viktornak hívnak. A feleségemmel, Másával utaztunk ide. Két hét nyaralás, nyolc hónap törlesztés. – mondta, miközben grimaszolt. - Látja? Elől nincsenek fogaim. Sebaj! Kölcsönt veszek fel. - majd elkomorodott, de még abban a pillanatban az arca ismét felvidult.

     - Ej! Jól van az így, ahogy van! Mégiscsak, jó itt az ellátás. Nem mondom, odahaza is tele vannak a polcok. Volt, amikor alig lehetett kapni valami élelmet. De most! Észak Velencéje! Van minden. Minden! Putyin!

     Itt elcsuklott a hangja, és ezután még halkabban ejtette ki, valahányszor szóba hozta ezt a nevet. Közben szétnézett alaposan, nincs-e a közelben más is, aki megértené, miről beszél. Részvétért lármázott? Hol jobban belelendült a beszédbe, hol meg, még jobban, - attól függően, dicsért vagy szitkozódott. Óvatos volt és részeg.

   Majdnem minden este, másik éjszakai szórakozó helyre mentünk. A buszunk éjfél előtt nem sokkal indult. Az idegeneknek, 10 amerikai dollárba került az utazás. Nekem teljesen ingyen volt. Minden. Akik velünk jöttek esténként, már ismerősek voltak a mecsetből. Általában hajnalodott, amikor visszaértünk a szállodába.

   Délelőtt 11 óra körül lementem a medencéhez, és az elsők, akikbe belebotlottam az ismerős arcok közül, Gosa és a neje voltak azok.

     - Csak nem felébredt?! Mások már visszafele jönnek a tengertől! – kiáltotta a nő, a közvetlenül mellette álló férjének.

       Belevetettem magamat a vízbe.

    Este a teraszon, az egyik asztalnál, a professzor úr és Vírgínyia ültek. Felidézték az elmúlt napok élményeit, nevetgéltek, koccintgattak. Aztán táncoltak. Vírgínyián, hosszú, csipkés, fekete estélyi ruha volt. Öltözetének csillogása egybeolvadt a medence víztükréből kitekintgető, apró csillagok ragyogásaival. A zene, a tánc a csillogás, felszabadította az ösztönöket, a képzeletet, és a vágy betört az álmok világába.

    Azon az estén, először nem mentem el éjszaka szórakozni. Inkább ott maradtam, és bámultam őket. Vidámak voltak, és érzékenyek a külvilág felé, amely már egyre kevesebbet ígért nekik, a naponta megismétlődő csodából.

      Azon az estén két embert láttam elbúcsúzni a világtól.

 

Lemberg, Sztárojevrejszkájá utca 3.

       A repülőtérről egyenesen a Sztárojevrejszkájá utcába vitettem magamat a taxival. Ott kiültem a kedvenc kávézóm teraszára és bámultam az embereket. A világon sehol másutt nem eszik az ember olyan finomat, mint ott, azon a helyen, annál az asztalnál, ahol valami impresszió ért bennünket, miközben elfogyasztottunk valamit, ami akkor egyáltalán nem számított olyan fontosnak, mint évek múltával. Legfeljebb finomnak.

    Egy porcukorral meghintett meggyes strudel, és egy gyógyfüves teakeverék elfogyasztása, ugyan milyen jelentőséggel, vagy értelemmel bírna, ha nem az a pillanat töltené meg tartalommal, ami éveken keresztül tovább kísért, átkozottul fáj és visszafordíthatatlanul ott maradt a múltban.

     Szemben egy másik kávézó előtt, néhány ember ücsörgött. Egyik asztalnál, nem éppen mindennapi párocska ült és fogyasztotta az ételét. A férfi a szokásosnál alacsonyabb volt, a székről lelógtak a lábai. Elegáns öltözete azt sugallta, hogy neki nagyon fontos ez a nap. Az asztalnál, szembe vele gyönyörű nő ült, szerelmes szemekkel. Magassarkú cipőjéből kilépve, fesztelenül, a kövezeten tartotta csupasz lábait. Tulipán formájú, talpas borospohár volt előttük, amelyekben csillogott a frissen töltött fehér bor. Nevetgéltek.

     Elnéztem volna még őket, mert rokonszenvesnek tűntek, ha nem tereli máshova a figyelmemet, egy másik rendkívülinek tűnő pár. A macskaköves keskeny utcán, kistermetű férfi szedte szaporán a lábait, hogy tartani tudja az iramot, az oldalán, lazán sétáló, csodálatos, magas, manöken szépségű nővel. Épp elhaladtak előttem, ami lehetővé tette, hogy közelebbről szemügyre vegyem őket. A nő piros színű, lenge nyári ruhát viselt. Meztelen vállai, amelyeket gyaloglás közben, fekete, hosszú haja kényeztetett, mindenkit meghódítottak, akik, csak egyszer is rá vetették tekintetüket. Nekem is jutott a szerencséből. A nő egy pillantást vetett rám, majd az asztalomra, és ismét, hosszan rám nézett. Amikor elfordult tőlem, már jóval odébb jártak. Tekintetemmel kísértem egy darabig őket. Furcsán magányosnak éreztem magamat.

    Kódolt üzenetét, csak valamikor az este folyamán, szállodai szobám mennyezetének, üres bámulása közben fejtettem meg. Lélek szakadtában futottam az esti kivilágítást néhol csak imitáló, sárga lámpák fényében. Az eső áztatta kövek csillogása, segített a tájékozódásban, így gyorsabban átszeltem az utcákat. Néhány perc alatt odaértem a Sztárojevrejszkájá utcába. Ahogyan azt sejtettem, a lány ott várt rám a kávézó előtt. Gyönyörű volt félhomályban is.

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap