A virágok inni mennek

Lukáts János, sze, 08/05/2015 - 00:08

 

 

 

 

 

 

Az állomás előtt a cement- és sóderszállító teherautók a terepet holdbéli tájjá változtatták. Arasznyi mély gödrök tátongtak hosszában és keresztben, amelyek a trélerek és nyerges vontatók útját, fordulását és manővereit mutatták, mintha egyetlen papírlapra, egymás fölé egy tucat fekete szénrajzot készítettek volna.

A nyomorúságos és sivár térség oldalainál homok-, kő- és sóderhalmok puffadoztak, befolytak a szomszédos kukoricaföldre, kifolytak a térség közepe felé. Gomolygott a por, a láthatatlan apró szemű, amely fojtogatóan ült be a szembe, a tüdőbe, és az a törmelékes, durva szemű, amely a nyelvet, az izzadó vállat és a hátat lepte be. A fák fakó szürkék voltak, a kukorica is, az ivó zöld műanyag napernyője is. Az állomás roskadozott, embernek nyoma se volt. Az ivóból a tévé zagyva nyávogása szűrődött ki. Fullasztó déli hőség terpeszkedett a mozdulatlan levegőben.

Ketten jöttek az országút felől, az út ott keresztezi a vasúti sínt a közelben, de a busz nem jött be az állomásig. Két emberért nem érdemes, letették őket a kereszteződésnél, onnan már menjenek isten hírével.

- De mocsok hely! – szűrte a szót foga között a férfi. Lába előbb megbicsaklott az arasznyi árokban, aztán meg bokáig süppedt a cementporba, amely alattomosan szivárgott szét a szakadt papírzsákokból. Az asszony az árokparton egyensúlyozott, aztán féltérdre esett.

- Gyere, itt egy pad! – intett a férfi az épület sarkától. A padnak ugyan csak egyetlen deszkája volt, de óvatosan azért el lehetett rajta üldögélni. Az asszony lerogyott. Az állomás mellett nagy, kerek virágágyás volt, körben fűgyűrűvel, középen porcsinnal beültetve. Gaz gaz hátán, a fű és a virág elszáradóban, eső hetek óta nem esett. A porcsinok mint döglött hernyók szürkültek a porban.

A férfi a pénztárnál nézelődött, az ablak zárva és elfüggönyözve, menetrend nem volt. Aztán a szolgálati helyiség előtt állt meg tétovázva. Az ajtón elkoszolódott tábla, valaki az ujjával törölte le, a tábla aljáról egyetlen szó villant elő: …tilos.

A férfi bekopogott, be is nyitott. Kopaszodó vasutas ült odabenn mozdulatlanul, keze az ölében, szeme a semmiben. Sapkája az asztalon, a szájában fogpiszkáló. Az ajtónyitásra meg se rezzent.

- Megy innen vonat? – kérdezte a férfi. Tilos úr a fogpiszkálóval intett, aminek az értelme az lehetett, hogy a váróteremben minden információ beszerezhető. De még inkább az, hogy őt minek háborítják efféle ostobasággal.

- Merthogy nem látok menetrendet – értelmezte kérdését a férfi.

- Úgy másfél óra múlva… - bizonytalankodott a válasz. – Vágányzár van…

- És akkor hova megy? – mert ugye, azért az se mindegy.

- Akkor Pestre – mondta fogpiszkáló.

- Aha! – ez köszönet volt a kimerítő információért. A férfi behúzta maga mögött az ajtót. Tilos úr tovább meredhetett a semmibe.

- Másfél óra, addig én szomjan halok! – közölte a férfi a menetrendet és a lelki tényállást – egyetlen, közös mondatban. Meg a szándékot, hogy az előbbibe beletörődik, az utóbbiba aligha. – Megnézem, van-e itt valami, egy becsületsüllyesztő például. – Az asszony inkább maradt a billegős padon.

Az ivót kopott nádsövény vette körül, a zaj és a por akadálytalanul gomolygott át a nád résein. Az ajtó olyan alacsony volt, hogy a férfi önkéntelenül behúzta a nyakát. A tévéből a déli hírek szólt: „A magyarokat derék embereknek ismerem. Vállalkozó szellemű és dolgos népnek. Akik nem ijednek meg a munkától. Nem féltem őket. Egy kicsit mosolygósabb hétköznapok, egy kicsit lendületesebb szervezés, és övék a jövő!” – A Vendégelnök e pár mondatát napok óta minden híradásban beolvasták. Az újságon szalagcím húzódott, fekete csíkon öles fehér betűkkel futott az elnöki buzdítás. Az újság ott hevert a söntéspulton.

- Ez honnan tudja, milyenek a magyarok? – kérdezte overallos. Sörtehaja fehér volt a cementportól.

- Biztos a tévében látta! – röhögött konyabajszú. Neki a svájcisapka megőrizte a hajszínét.

- Én odaadom neki a jövőmet! – lópofájú jót húzott a söréből.

- Inkább figyeljetek az okos szóra! – kottyant közbe a hajdan-szép csaposnő, a földre tette az újságot, rá a kutya tányérját, bele a tegnapról maradt babgulyást.

- Adjál még egyet! – a három ember reggel óta itt ült. Az ivó előtt egy tíztonnás Zil unatkozott, cementes zsákkal púposra pakolva. A vagont várták, hogy átrakodjanak. A vagon nem jött, a Zil maradt. Egyelőre. Addig ez a sör, meg a következő. Meg a jövőkép. A legyek díszmenetben vonultak az asztalon meg az ivó mennyezetén. Az emberek némán figyelték a legyeket. Csak a kutya vakkantott néha rájuk.

A férfi két nagyfröccsöt kért, kivitte a padhoz. Ez jobb volt, mint a sör, ha megmelegszik se baj. Azért nem hagyták megmelegedni. A nőnek nem volt kedve fölállni a padról, a férfinak nem volt kedve leülni.

- Szép kert volna, ha ilyen gazos nem volna – méregette a virágágyat.

- Neki ne állj gyomlálni! – a nő tudta, hogy a férfi nem szeret gyomlálni.

- De meglocsolom! – a nő hallgatott, tudta, hogy a férfi szeret virágot locsolni.

A kút ott állt a háttérben, afféle kerekes vasúti kút, elnyűhetetlen. Üveg sehol, vödör sehol. Kérni a vasutastól? Ugyan már! A kukában (volt kuka!) kólás flakonok, összegyűrve és széttaposva. A férfi kipiszkálta a legnagyobbat. Kimosta, megtöltötte vízzel. A víz hidegen patakzott végig a kezén, pettyeket rajzolt poros cipőjére. A vízről eszébe jutott a fröccs. A volt-fröccs.

- Visszaviszem és megtöltetem! – és egybefogta a két üres poharat.

- Tedd azt! – most már az asszony is fölállt, kényelmetlen ülés esett a deszkaszálon. Körülnézett, a sínek elvesztek az alföldi végtelenben. Arra lehetett a vágányzár. Motor berregett, szürkeinges kászálódott le róla, az ivóba ment. Látszott: bennfentes errefelé.

A férfi megállt az ajtóban, szót váltott a kutyával, együtt szidták a legyeket. Odabentről ingerült mondatok, a Zilről meg arról a… aki ilyet kitalál… A csaposnő újratöltötte a férfi fröccsös poharait, de az embereket figyelte. Akik reggel óta várakoztak. Hogy jöjjön a vagon, hogy pakolhassanak. A tíz tonnát, de lehet az tizenkettő is, néha cefetül megpakolják ezeket a Zileket. És akkor jön ez a motoros…

A tévében Vendégelnök programjából adtak apró színes részleteket. Öröm volt nézni. Konyabajszú egy ideges mozdulattal felborította a sörét. Elszabadult a pokol. A férfi kifordult az ivóból, a kutya is. Aztán hamarosan a motoros is.

A férfinak szisztémája volt, „egy kis lendületes szervezés”. A virágágy külső körében vizet kaptak a porcsinok. A mohó homok nyelte a vizet, a szürke virágok színekbe öltöztek. Pirosba, sárgába, lilásba. De a virágágy közepe messze volt. Az száraz maradt.

Overallos közeledett a szolgálati helyiséghez. Nem volt jó kedve, látszott a járásán. Nem állt meg az ajtóban. Odabentről hamarosan üvöltözés hömpölygött ki, mint az előbb az ivóból. A férfi nehezen tudta maga elé képzelni Tilos urat, amint üvölt. Talán még a fogpiszkálót is a földhöz vágta.

- Tik hülyének néztek minket? – harsogott overallos. Egy rohadt vagon nincs ezen a…?! – Keze a magasban, mind a kettő, a levegőbe bokszolt, meg még bele is rúgott a levegőbe. Vasutasnak szerencséje volt, hogy a szolgálati helyiségben maradt. Overallos megborzolta fakó haját, szállt belőle a cement. Az ivóban újabb dühroham fogadta, a kutya megint kiszaladt és az épület sarka mögé bújt. Vasutas kilépett a szolgálati ajtaján.

- Maga ott mit csinál? – harsogta, megbátorodva, hogy overallos elporzott.

- Meglocsolom a virágokat! – felelt a férfi, magyarázatként megemelte a kólás flakont.

- Az nem a maga dolga! – harsogott a hely gazdája.

- Akinek a dolga volna, mintha elfelejtette volna! – és a férfi folytatta a környezetbarát tevékenységet.

- Az a vasút dolga! – hangzott az önérzetes kiokítás.

- A vasút meg az országé! – ez a magasabb szintre emelt kötözködés sok volt vasutasnak.

- Maga csak letapossa!

- Ha letaposnám, ott középen is meglocsoltam volna! – érvelt a locsolkodó a meggyőzés esélye nélkül.

- Hagyja abba, de rögtön! – fenyegetés volt ez a javából. – És tegye le az üveget!

- Fogja! – a férfi nagy ívben hajította Tilos úr felé a kólás flakont. Félig volt vízzel. A vasutas elkapta (ő azt gondolta: elkobozta), a víz az arcába loccsant. A férfi alig türtőztette megtalált jókedvét.

- Rendben. Virágok - kiáltotta a porcsinok és a vasutas felé -, menjetek inni. A saját lábatokon – ő maga elfordult, visszaindult az ivóba. Csak a csaposnőt találta benn. Hosszúnyelű felmosó fával tett rendet a széjjelfutott sörhab és a pohárcserepek között.

- Szegény fiúk! – kezdte a csaposnő, miközben le-föl hajladozott. – Reggel óta várnak a vagonra. A vagon nem jön – kezével intett az állomás felé. – Hallotta. – A férfi némán bólintott. – A Zilt viszont elviszik délután. Most aztán – a tévéhez lépett, fölhangosította. – Most aztán dolgozhatnak kétszer. Le a tíz tonnát, - ha megjön a vagon, föl a tíz tonnát. Micsoda eszetlenség! – kinyomkodta a felmosót, a sarokba lökte. Szótlanul teletöltötte a két poharat.

A tévében beszámoló volt a tegnap esti kormányfogadásról. Vendégelnök itt is hasonló hangnemben mosolygott. A koccintáskor egyetlen cseppnyi pezsgő se veszett kárba.

 

 

Magyar Irodalmi Lap 

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap