Világfa, villa, villő 4/4.

Jankovics Marcell, sze, 03/21/2018 - 00:08

 

 

 

 

 

    Létezik ezeknek a mutogatós nőknek magyar változata is, de róla a szakembereken kívül kevesen tudnak. A Kolozs megyei Magyarszentpál román-kori templomának nevezetes pillérfőjéről van szó, rajta egy durván kifaragott meztelen nőalak a hátsóját a hívek felé fordítva mutogatja széthúzott farpofái közt a micsodáját. László Gyula írt róla alapos elemző tanulmányt.[1] Közli a képét is, de „ügyetlen, faragásában durva” kivitelezésének és töredékes voltának okán a témára irányuló erős képzelet szükséges ahhoz, hogy meglássuk benne mindazt, amit idős korában a magyar népművészet szemérmes volta mellett érvelő tudós fiatalon észrevesz. Megkönnyíti tanulmánya olvasójának a dolgát, hogy mellékeli a freiburgi Münster hasonló vízköpőjének a képét, amely kiváló szobrászati munka és a fotográfusa is értette a dolgát. Ez is a fenekét fordítja felénk, amelyből vascső áll ki, hogy a tetőről beléje folyó esővizet, hólét az alatta állók nyakába vezesse. A jó karban lévő kőboszorka visszanéző képpel neveti ki a kárvallottakat. László Gyula nem mulasztja el megjegyezni – s ez fontos –, hogy „a magyarszentpáli varázslóasszony képe” „azért került a szentélyt záró diadalív bal oldali pillérére, az északi fal elé”, mert így „eltakarta a hívők elől a védeni való szentséget”, „a szentély északi falába” épített szentségtartó fülkét.[2] Az elrettentés a középkori keletelt templomok esetében mindig nyugat felé irányul, ahonnét a hívek érkeznek, a templom külső oldalán észak felé is, ahonnét a túlvilági gonosz várható.  Az elrettentők, legyenek „közönséges” vízköpő torzpofák és szörnyek vagy micsodájukat mutogató meztelen szépasszonyok és gnómok, nem nézhettek kelet, az oltár és dél, a királyi, főpapi bejárat felé.

      László Gyula a mi pillérfőnk értelmezéséhez segítségül hív egy kortárs bizánci tudósítást a magyarok által védett Zimony 1165-ös bevételéről. Ebben ír a szerző egy fogoly magyar nőről, akinek nyílvessző állt a fenekébe:

„Elmondom, hogy járt így. Még a város elfoglalása előtt felállt a várfalra, hamut szórt, és illetlenül fölhúzta a szoknyáját, s megfordulva a fenekét mutatta a római seregnek. Félhangon hosszú értelmetlen szöveget énekelt; azt hitte, valami ördöngös boszorkánysággal megbéklyózhatja a rómaiakat. Az egyik katona azonban rálőtt egy nyilat, s eltalálta a szerencsétlent ott, ahol a természet a salak kibocsátására nyílást alkotott.”[3]

Az igézés célját illetően, ami szerinte nem más, mint hogy az ellenség figyelmét maga felé fordítsa, s így azt megkösse, néprajzi példát idéz:

„Meztelen a vihar ellen bűvölő asszony is, vagy legalább a szoknyáját felcsapja a fejére. Éppen ez az, amit nem szabad megtennie a [viselős] göcseji asszonynak, amikor villámlik, mert ilyenkor az ördögöt kergeti Illés [a] mennyköveivel, és az menedéket keres … és ha az asszony felfogja a szoknyáját, támad egy nyílás, ahol az ördög bebújhat.[4] […] ezeknek a varázslatoknak az értelmét az a hit adja, miszerint a viharban boszorkány vagy későbbi változat szerint ördög rejtezik, méghozzá meztelenül. A jégesőkor élével kivágott fejszére a boszorkány anyaszült meztelenül esik le a fellegekből az udvarra.”[5]

     Jung Károly néprajzkutató László Gyula tanulmányának másodszori megjelenése évében, 1977-ben a délvidéki Gomboson gyűjtött olyan „rontás- és szemverés-elhárító” varázsszövegeket, amelyek további magyarázattal szolgálnak mind a pillérfő és általam bemutatott párhuzamai, mind a zimonyi magyar „boszorkány” viselkedéséhez.

„Az alább következő recens jugoszláviai magyar adat igen kifejezően értelmezi is a genitáliák mutogatásának gesztusát; benne van tehát az elhárítás mozzanata: »A parasztszoknyát könnyű vót főcsapni... Ha összevesztek, főcsapta, és azt mondta: — Ijen vagy e.. . Nekem úgyse birsz ártani.. . És megmutatta a seggit. «”[6]

(Faluhelyen nem volt jellemző a bugyogó viselése.) Saját gyűjtései mellett hivatkozik egy rétközberencsi varázsformulára: „Seggibe a szemed, az első két fogad törjön ki benne”. Több hasonló gyűjtést idéz a Délvidékről. A mondóka célja, hogy a gonosz szándékot a csupasz fenék, vulva látványa kösse meg.   Hogy világos legyen: „Aki megver szemmel, annak azt szokták mondani: - Ojjaj, szömöd a seggibe!” (Nagybecskerek) Jung sorol forgószélben járó boszorkányt hárító délvidéki varázsszövegeket is: „Kaszakü a picsájába!” „Vasnyárs a picsájukba”. Jusson az eszünkbe a freiburgi Münster vízköpő nője, akinek a fenekéből vascső áll ki!

     Mindehhez, íme, még egy mesei adat: Jancsi és a tündérkisasszony c. mese boszorkánya azzal válaszol az illemtudó Jancsinak: „Ha öreganyádnak nem szólítottál volna, a picsámba belevágtalak volna, ott elenyészedtél volna.” 

     Ezen a tájon már az új-kőkorban élt a bajelhárításnak a szokása. Ténylegesen a történelmi Magyarország déli határai mentén, a Vaskapunál:

„Hogy a genitáliáknak, különösképpen a női nemi szerveknek milyen fontos szerepük lehetett többek között az őskori kultúrák védekező-elhárító rendszerében, azt többek között az aldunai, felfedezése idején világszenzációnak számító Lepenski vir-i kultúra nagy méretű homokkő szobrai is bizonyítani látszanak. A sajátos, háromszög alaprajzú kunyhók szakrális terében ugyanis néhány olyan szobor került elő, amely vagy félreérthetetlenül női figura, s amely mindkét kezével széthúzva tárja elő, a szobor méreteihez képest eltúlzott méretű, vulváját, vagy pedig a kerekded formájú homokkőtömb egyetlen abnormisan kitágult vulvát ábrázol.”[7]

    Kétségtelen, hogy a gonosz elhárításának ennyire nyílt módjára csupán két képet mutattam be, s csak az egyik igazán durva. Mégis azt állítom, hogy a népművészet föntebb ismertetett szemérmes mintái kikerekedett virágszemükkel, villámló virágfejükkel, – ki veszi ezt ma már észre? – a széttárt combú, halfarkú nőalakok, és látnivalókra csak hivatkozó szöveges példáim: a magyarszentpáli pillérfő, a vihar elleni védekezés népi módszerei, a varázsmondókák, a magyar meserészlet, a bizánci tudósítás 1165-ből valamint az aldunai kővulvák mind ugyanazt a célt szolgálták, megvédeni egy adott teret: templomot, koporsót, otthont és az ott tartózkodókat: az oltáriszentséget, a jámbor híveket és papjukat, a halottat, és a ház lakóit a gonosztól.  A széttárt combok és a delejes, „gorgói” tekintet tulajdonosa felsőbbrendű lény, feladata elrettenteni minden földi és nem evilági támadót.

     Ezt szolgálják a még ma is létező székelyföldi kapukon a betérőnek szóló immár kulturált hangú figyelmeztetések is. Mint ez az oklándi:

                              „Az egyenes szívűt ezen kapu várja

                               Kétös szívűt pediglen szépen kizárja

Isten akaratát hirdető és szoló lak

Itt ne meny be prédálós kobolló.” [8]

    Nem teljesen sikertelenül, ha arra gondolok, hány hasonló tárgyi emlék létezik még az itt bemutatottak mellett. Őrizzetek minket továbbra is szépséges combok, villámló tekintetek!

m

 

 

 

                                                Irodalom

 

 

Graves, Robert: The White Goddess. Farrar, Straus and Giroux, New York. 1966.

Graves, Robert: Görög mítoszok I–II. Európa Könyvkiadó, Budapest. 1970.

Hoppál Mihály: Tulipán és szív – Szerelmi jelképek a magyar népművészetben. Debrecen, 1990.

Hoppál–Jankovics–Nagy–Szemadám: Jelképtár. Helikon, Budapest. 2004.

Iónnész Kinnamosz: Epitomé –Zimony ostroma és bevétele. Ford. Kapitánffy István. In: A bizánci irodalom kistükre. Európa Könyvkiadó, Budapest. 1974

Jankovics Marcell: Erósz és Eróé – Kasztrációs komplexus a tündérmesékben. In: Erosz a folklórban – Erotikus jelképek a néphagyományban. Szerkesztette Hoppál Mihály és Szepes Erika. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest. 1987.

Jankovics Marcell: A Fa mitológiája. Csokonai Kiadó, Debrecen. 1991.

Jankovics Marcell: Kár! – Hangszimbolizmus, avagy fonetika és mítosz. In: „Jelbeszéd az életünk” – A szimbolizáció története és kutatásának módszerei. Szerk. Kapitány Ágnes – Kapitány Gábor. Osiris-Századvég, Budapest. 1995.

Jankovics Marcell: „Nem agancsok voltak azok, hanem szárnyak” in Folklór és vizuális kultúra. Szerkesztette Szemerkényi Ágnes. Akadémiai Kiadó, Budapest. 2007.

Jankovics Marcell: Mese, film és álom (Emlékezem). I–II. Csokonai Kiadó, Debrecen. 2013.

Jung Károly: Folklór adatok egy középkori pillérfő értelmezéséhez (A szemverés elhárításának kérdéséhez). HÍD 1982. IX. 11.

Kabay Lizett: A szelet vető táltos. Főnix könyvek. Debrecen, 2001.

Kútvölgyi Mihály–Péterfy László: Nyitott kapuk. Európa Könyvkiadó, Budapest. 1987.

László Gyula: A honfoglaló magyar nép élete. Magyar Élet kiadása, 1944.

László Gyula: Varázslat egy középkori falusi templomunkban – Jegyzetek a magyarszentpáli pillérfő néprajzához. In: Régészeti tanulmányok. Magvető Kiadó, Budapest. 1977.

Malonyai Dezső: A magyar nép művészete. I. Franklin Társulat. 1907.

Toroczkay-Wigand Ede: Öreg csillagok. Táltos kiadása, Budapest. 1916

 

 

[1] László 1977: 186–210. A szerző e tanulmányt először 1947-ben tette közzé.

[2] Uo. 208. o.

[3] Ióannész Kinnamosz 1974: 770. o. A szerző a bizánciakat nevezi rómaiaknak. László Gyula az eredeti görög forrás latin fordításából idéz, amelyet nyilván ő ültetett át magyarra. Ezért szerepel az ő szövegében dárda nyílvessző helyett.

[4] L. A Magyar népmesék c. rajzfilmsorozat Székely asszony meg az ördög c. meséjét.

   [5] László 1977:195–196. o.

[6] http://adattar.vmmi.org/cikkek/12517/hid_1982_09_11_jung.pdf: 1067. o.

[7] Uo. 1065–1066. o. Aki az  itt hivatkozott al-dunai leletekről többet szeretne tudni, üsse be a Google-ba: „Vaskapu – Kővulvák földjén - Lithosphera”, képeket is talál e különös objektumokról.

[8] Kútvölgyi Mihály–Péterfy László 1987.

     

     

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap