A vértanúk dala

Ircsik Vilmos, szo, 07/28/2012 - 01:06

 

 

 

    Amikor elkezdődött az 1957-es iskolaév, egyszerre vezér és játék nélkül maradtunk. Viktort, aki egy évig itt lakott a nagyszüleinél és velünk járt iskolába, visszavitték Pestre. Nélküle pedig elképzelhetetlenek voltak az utcai tankcsaták, amelyekben a gépállomás kiselejtezett traktorai, pótkocsijai, vetőgépei jelentették a ruszki tankokat, bennünket pedig bölcs vezérünk két részre osztott: a traktorokra, pótkocsikra, vetőgépekre kerültek a ruszkik, míg a a többiek a sors és Viktor kiszámíthatatlan szeszélyéből magyarok lehettek, és vízzel telt üvegpalackokat hajigálva a kerekek alá, rohamra indultak, mire az ellenség fejvesztetten menekülni kezdett a járművekről. A csata mindig kíméletlen kézitusával végződött, és ebben a végső szakaszában általában messze túllépte a játék határait. Viktor, nagyon is jól kiszámíthatóan, mindig magyar maradt, és Ausztriába disszidált apjára gondolva – aki állítólag harckocsis tiszt volt, de átállt, és azért kellett szöknie, mert felakasztották volna – vadul, igazi ökölcsapásokkal püfölte a neki jutó ellenfelet, sőt Görbe egyszer benzint szerzett, titokban azt töltötte a palackba, amit egy körmös traktor hatalmas vaskerekéhez vágott, egy marék gyufával meggyújtotta a kiömlő folyadékot, ám a hatalmas lobbanásra mindkét fél gyáván megfutamodott, a tüzet pedig a gépállomás udvarosa, Stefi bácsi oltotta el egy kézi poroltó készülékkel. Egyszer pedig, Viktor útmutatása alapján, az egyik zöld pótkocsi oldalára fehér festékkel, hatalmas betűkkel azt írtuk rá: RUSZKIK HAZA – az ügyben még nyomozás is kezdődött, aminek következtéban a gépállomás igazgatója nemkívánatos személynek nyílvánított bennünket a gépek körül, Stefi bácsi pedig dohogva, büdös kölyközve most a felirat levakarásával piszmogott el hosszú napokig, de addigra már augusztus vége lett, Viktor visszament Pestre, nélküle pedig úgysem ment volna a játék, hiszen igazi hadvezérhez illően csak ő tudhattta, ismerhette csatáink színhelyét, a harci terepet: a Hét kerületet meg a Nyolc kerületet, a Széna téret, amely legalább ismerősen hangzott a mi falusi fülünknak is, a Corvin közt, a Nagykörutat, csak ő tudta, ki, kivel van, ki az ellenség és ki a barát, és hogy kit és mit kell megtorolni. Mert azokban a napokban, amikor Viktor állítólag kilőtt tankokon ugrált, mésszel leöntött, temetetlen halott orosz meg magyar katonákat látott, és igazi, dobtáras gitárt is talált – nálunk csak annyi történt, hogy a szovjet hősi emlékműről egy rögtönzött nagygyűlés keretében leverték a vörös csillagot, az éj leple alatt bedobálták a párttitkár, a tanácselnök meg a körzeti megbízott ablakát, aztán az október végi ködben néha egy-egy géppisztolyos, viharkabátos ember suhant végig a főutcán, mi pedig könyveinkből kivágtuk a sarló-kalapácsos, búzakoszorús címert, és ki tudja honnan előkerült porcelán vagy bádog Kossuth-címereket tűztünk kabátunk hajtókájára.
    Szóval Viktor elment, és mi vezér és játék nélkül maradtunk. Többé már nem tudtuk követni Görbét, akinek vezérletével azelőtt nyár elejétől ősz utójáig gyümölcsfákat, kerteket fosztogattunk, sem Vitézt, akinek egy ideig ereje miatt kénytelen-kelletlen engedelmeskedtünk, de még nem csapódtunk Vakihoz sem, aki kivált közülünk, és az őt elhagyni készülő gyerekkoron bosszút állva, először hátrafésülte a haját, majd fuldokolva rászokott nem a cigarettára, hanem a cigarettázásra, végül pedig a lányok után kezdett koslatni.

    Aztán egy szép októberi napon eljutott hozzánk az első szputnyik fellövésének híre, mire nemcsak az újdonsült falusi párttitkár húzta ki magát, és kezdett a szokottnál is fenyegetőbben, peckesebben járni, hanem a mi gyerekvilágunk hierarchiája is fokozatosan átszerveződött. Viktor elárvult és immár betölthetetlennek látszó helyére egymás közötti hallgatólagos értékrendünkben egyszer csak, önmagától és a világ legtermészetesebb módján, Kari került, aki a Verne-regényektől kezdve, Jókain át, az apjának járó Élet és Tudományig minden fellelhető szakirodalmat elolvasott, sőt kellő fantáziája is volt az űrutazáshoz, illetve annak mindennapi játékainkra való alkalmazásához.
    Így aztán játékainkban, Kari jóvoltából, kezdtek helyet kapni a kozmikus elemek. Persze ezekhez nem voltak olyan valóságos segédeszközeink, mint a focihoz a labda, a víváshoz a kardnak szolgáló botok, mint verekedéseinkhez a mindenkori ellenfél feje, orra, gyomorszája, kalandozásainkhoz a kiszemelt kertek vagy madárfészkek. Éppen ezért kellett Kari, aki nemcsak Vernén nevelkedett, hanem azzal is tisztában volt, hogy a kozmosz meghódításának egyik következő lépése a holdutazás lesz, amelyre egy alapos terepszemle után aztán lázasan készülődni is kezdtünk.
    Új vezérünk a gépműhely mögötti hatalmas salakdombot jelölte ki a Hold felszínének, és a domb közvetlen közelében lévő kalyiba tetejére való felmászással a start, a leugrással pedig a repülés és a landolás bonyolult folyamatait is megoldottnak tekintette. A tekintélyében alaposan megfogyatkozott, fantáziátlan Vitéz és Görbe csak ímmel-ámmal állt kötélnek, de amikor látták, hogy eljárt felettük az idő, ők is beadták derekukat. Próbaútjaink elkezdéséhez azonban legelőször is meg kellett nyernünk, jobban mondva vissza kellett szereznünk a kalyiba lakójának, a gépműhely éjjeliőrének, udvarosának és egyben mindenesének, Köszörűs Stefi bácsinak jóindulatát, aki magányos, fiatalabb korában állítólag kalandos természetű ember volt, és valamikor még Amerikát is megjárta. Onnan visszatérve vándorköszörűsként tengette életét, a környékbeli falvakban kódorogva elégítette ki kalandvágyát, innen kapta, mint valami bolyongó homéroszi hős, a keresztneve előtti állandó jelzőt. Valódi vezetéknevét talán senki sem tudta, kivéve a gépműhely néhány irodistáját, akiktől a hónap elején vékony kis papírcsík kíséretében megkapta fizetését.
    Köszörűs Stefi olvasott ember volt. Nappal alig lévén munkája, a többnapos vagy többhetes késéssel hozzá került újságokat, a ki tudja, honnan szerzett könyveket böngészte, bújta, és nem egy olyan regényt, útleírást, indiántörténetet ismert, amelyekről mi is beszélgettünk egymás között. A végtelenség bódulatát ezekből, no meg Amerikából szippantotta magába, ahonnan távoli harangzúgásként kongó angol szavakat, mondatokat hozott haza, például azt, amivel gyakran tréfásan ránk is köszönt:
    – What is the matter with you? – ami csak annyit tesz, hogy hogy ityeg a fityeg, és akár hisszük, akár nem, így kell leírni, ni, azzal kék munkászubbonyának felső zsebéből tintaceruzát véve elő, megmutatta. Mert az angol az már csak ilyen népség, máshogy írja és máshogy mondja, ami még csak hagyján, de ráadásul még máshogy is gondolja. A kalandvágy, a magány, a léha kódorgás, az olvasás erreféle olyan megbocsáthatatlan bűnnek számított, hogy Stefi bácsi nevének hallatán mindenki csak legyintett: mert az ilyennek, ugye, nincs ki a négy kereke, ez egy szerencsétlen flótás, aki még Amerikából is szegényen jött haza, és most még fedél sincs a feje fölött, se kutyája, se macskája, nincs senkije, aki főzzön rá vagy kimossa a szaros gatyáját, szóval bolond az öreg, méghozzá nagy bolond, és minél inkább vénül, annál inkább megy el az esze, a végén még az se lesz, aki majd tisztességesen elkaparja, pedig már most is csak hálni jár belé a lélek, nem is csoda, hiszen úgy él abban a kalyibában, mint Toldi Miklós lova a szemétdombon.

    Korábbi kulturális kapcsolataink meg Stefi bácsi felnőttön kívülisége most igazán hasznára vált annak a jószolgálati útnak, amelyet Kari vezetett egyenesen a kalyibába, és amelynek eredményeként az öreg nemcsak abba egyezett bele, hogy hajlékának lapos tetejét űrutazási célokra felhasználhassuk, hanem a maga módján még részt is vett játékainkban, leginkább azok elméleti előkészítésében. Figyelemmel hallgatta Kari magyarázatát a személyzet öltözékéről, az út időtartamáról, veszélyeiről.
    – Ha én egyszer oda feljuthatnék, téged okvetlenül magammal vinnélek – mondogatta Karinak. – Sőt annyi földet mérnék ott ki neked, amennyit csak akarnál.
    – Mit kezdenék én ott a földdel, Stefi bácsi? A Holdon ráadásul nincs se levegő, se víz, nincs semmiféle élet…
    – A föld az mindenhol föld, még a Holdon is. Aztán ott legalább nem vennék el… Én tudnék mit kezdeni vele, csak jussak egyszer oda. Meg aztán, hogy nincs ott élet, hékás? Hát akkor hogy kerül oda az a rőzsehordó ember, akit minden teliholdkor látni, mi? Éppen úgy viszi hátán a fát, mintha csak innen, a sarvalyi erdőből hozna egy terű tűzrevalót.
    A világűr, a földtől való elrugaszkodás ugyan beleépült játékainkba, anélkül azonban, hogy megbolygatta volna a bennünk uralkodó természetes egyensúlyt valóság és képzelet között. Minket minden fertőzéstől megvédett a gyerekkor hathatós oltóanyaga, Köszörűs Stefi azonban védtelennek bizonyult az általunk behurcolt járvánnyal szemben. Az Irodista János éjszakánként már eddig is mgtréfálta néha az öreget. Hol fehér ponyvába burkolva sétált el a kalyiba előtt, hol a drótkerítéssel körülvett, nagy szabadtéri raktár körül ólálkodott, mintha lopni akarna az ott tárolt benzineshordókból. Egyszer meg egy pecsétes, gépírásos levelet lobogtatva azzal rontott be nagy lelkendzve a kalyibába, hogy na, Stefi bácsi, most aztán megfogta az isten lábát, nézze! Június harmincegyedikére be van idézve a központba. Akkor van az ÉMU. Még azt sem tudja, hogy az mi? Hát az éjjeliőrök, udvarosok meg mindenesek napja. Éppen olyan, mint a traktorosnap, a vasutasnap vagy a bányásznap. Ki fogják tüntetni, de ki ám! – Az öreg a június harmincadikát követő napon szépen be is ballagott a központba, ahol elolvasták a levelet, aztán közölték vele, hogy minden igaz, csakhogy elkésett, ma már július elseje van, és a kitüntetést bizony egy másik éjjeliőr, mindenes és udvaros kapta, aki éppúgy rászolgált, mint ő, de ne búsuljon, négy év múlva biztosan megint rá esik a választás, mert ezt a magas elismerést csak minden szökőévben ítélik oda.
    – Nézzétek csak! Itt az írás! – fogadott bennünket egy szép napon, soron következő űrpróbánkon Stefi bácsi. – Ki fognak próbálni. – Azzal, mint a legilletékesebbnek, átnyújtott Karinak egy gépelt papírlapot.
    „Jelentkezésére válaszolva közöljük, hogy folyó hó huszonharmadikán az űrrepülésre való alkalmassági vizsgát tartunk. Az ügyben szakemberünk személyesen keresi fel munkahelyén, délután 16 órakor” – olvasta Kari.
    – Aláírás és bélyegző – figyelmeztette az öreg.
    – Az aláírást nem tudom kiolvasni. A bélyegző az valami… Ü. B.
    – Az hát! Űrhajózási Bizottság! Az Irodista János már elmagyarázta. Szóval huszonharmadikán, tizenhat órakor. Az ilyen helyeken nagyon fontos a pontosság, ezért is írtak tizenhat órát, nehogy hajnali négyre várjam azt a szakembert. Jól megjegyeztem magamnak, most nem fogom eltéveszteni, nem én. Ezt a madarat nem eresztem ki a markomból!
    – De Stefi bácsi! Nálunk nincs is Űrhajózási Bizottság! Legfeljebb az amerikaiaknál vagy az oroszoknál…
    – Bolondokat beszélsz! Biztosan azért esz a fene, hogy nem téged választottak.
    Közben a többiek is kézbe vették a papírt, és hirtelen valaki halkan, pusmogva megjegyezte:
    – Hiszen ez az Üzemi Bizottság bélyegzője, apám az ÜB-titkár, jól átverték az öreget – mire mind hangos hahotára fakadtunk.
    Stefi bácsi, akinek megvolt az a különleges képessége, hogy csak azt hallotta meg, amit akart, és néha a legnagyobb csendben, a leghangosabb szó is elment a füle mellett, most dühösen felcsattant:
    – Adjátok vissza azt az írást, aztán hordjátok el innen magatokat, de rögtön!
    Nem kellett kétszer mondani! Talán nem is az ijedtség, hanem inkább a részvét parancsolt el bennünket. Nem kértünk többet a csúnya heccből, amivé játékunk fajult. Kari ugyan tett még egy reménytelen kísérletet, de csak azt érte el vele, hogy az öreg még jobban dühbe gurult, és végül botját felemelve kergette el.

    Az alkalmassági vizsgára sem voltunk kíváncsiak, de mint a hazug világ megannyi értelmetlen komédiája, ez is áthatolt ösztönös védekezésünk gyenge burkán, és akarva-akaratlanul mindenről értesültünk:
    – Azt látni kellett volna, ahogy az öreg a létrán felmászott a tetőre, abban a maskarában, egy olajos, szakadt overallban, amit szkafandernek mondtak…
    – Hát még az ugrás a salakra! Csak úgy nyekkent!
    Aztán… Aztán meg felültették Stefi bácsit az elevátor gumiszalagjára, a gépet többször beindították, majd hirtelen leállították, mikor pedig a szalag felért vele a csúcsra, lentről ráparancsoltak, hogy csússzon vissza. Utána egy hatalmas betonkeverőbe ültették – amely éppen kéznél volt, mert a gépműhely bővítésén már hosszú ideje kőművesek dolgoztak –, rácsukták a fedelet, és hoszú percekig pörgették, majd a fedelet kinyitva leborították a földre, mint egy misung betont. A meghívott szakember az Irodista János valamilyen ismerőse volt, és azzal szerzett magának tekintélyt meg hitelt az öreg, no meg a szelíd októberi délutánon szép számmal összegyűlt, a munkáját éppen bevégző más bámész népség előtt, hogy vadonatúj Moszkviccsal érkezett.
    Azt az októbert szokatlanul hosszú és hideg, kemény tél követte. Már november elején leesett a hó, és amikor hetedikén az iskolából kivezényeltek minket koszorúzásra a hevenyészve helyrepofozott szovjet hősi emlékműhöz, meglepetésünkre ott láttuk toporogni Stefi bácsit is, aki velünk együtt képezte az ünneplő tömeget, és hallgatta a hátát az emlékműnek vető párttitkár mekegését-makogását. Mellette balról, prémes kucsmában, hosszú köpenyben egy szovjet tiszt állt, aki az egész beszédből szemmel láthatóan egy kukkot sem értett, jobbról pedig a tanácselnök, őt viszont a beszéd közepén a bádogkisbírónak nevezett helyi hangosbemondón keresztül hivatalos ügyben haladéktalanul a községházára kérették. A tanácselnök a párttitkár előtt ellépve futó kézfogással elbúcsúzott a tiszttől, közöttünk pedig, a kíséretünkre kirendelt iskolaigazgató és egyben úttörő csapatvezető minden igyekezete ellenére, felbomlott a rend, mert mindenki tudta, hogy öszegyűlt az ivókompánia és a kártyatársaság, amely sürgős esetekben így szokta összetoborozni tagjait.
    Csak áprilisban tavaszodott ki igazán, és a negyedikei ünnepségen ugyanolyan körülmények és díszletek között találkoztunk ismét Stefi bácsival, csupán annyi eltéréssel, hogy a tanácselnököt ezúttal nem szólították el hivatali kötelezettségei, a szovjet tiszt pedig prémes kucsma helyett tányérsapkát, hosszú köpeny helyett pedig rövid zubbonyt viselt.
    A május elsejei felvonulásra, a sör meg a virsli reményében, jóval nagyobb tömeg gyűlt össze. Most már nem is csodálkoztunk rajta, hogy a menet végén őgyelgő sör- és virslilesőkkel ellentétben – akik úgy festettek, mint a gyászmenetben az illendőségből hátul kullogó távoli ismerősök –, az élen velünk, hivatalból kirendelt ünneplőkkel együtt ott lépked Stefi bácsi is, kezében hatalmas táblán egy ismeretlen, öltönyös, nyakkendős kopasz ember képével. És mivel a november hetedikei és április negyedikei egy helyben zajló, statikus ünnepséggel ellentétben most végigvonultunk a falu főutcáján, normális ember pedig ilyenkor beszélgetéssel üti agyon az időt, Stefi bácsi a hosszú harag után szóba is elegyedett velünk.
    – Nem haragszom ám már rátok! Tudjátok, nagy újság van, nagy bizony! A nyáron repülök! Vagy a Föld körül, vagy a Holdra. Persze, én a Holdra szeretnék. János meg a barátja mindent elintézett. Innen viszik a benzint a rakétába. Mert abból egy részt nekem kell állnom. Utána persze majd kamatostul visszakapom. Tudjátok, abban a szép autóban viszik el, marmonkannákban.
    – De Stefi bácsi, a rakéta meg az űrhajó nem is benzinnel működik, ahhoz egész speciális üzemanyagot használnak…
    – Rád sem haragszom. Persze hogy szívesen lennél a helyemben, de te még túl fiatal vagy hozzá. Az alsó korhatár harminc év, a felső hatvan, még éppen hogy belefértem. De amit ígértem, azt állom. Annyi földet méretek ott ki neked, amennyit csak akarsz. Azt mondták – azzal az autó platóján transzparenst lobogtató János felé biccentett –, hogy három feltételnek kell megfelelnem. Az egyik a fizikai állóképesség, hát, azt a próbát kiálltam, meg se kottyant, tudtok róla, ugye? A másik az erkölcsi feddhetetlenség. No hát, én világéletemben istenfélő ember voltam, nem lopok, nem káromkodok, nem kívánom felebarátom házát vagy mezejét, pont úgy, ahogy az a tízparancsolatban meg van írva. Nekem még a négerekkel sem volt bajom Amerikában. A harmadik, az a világnézeti megbízhatóság, az a legfontosabb, mert ugye a repülést az oroszok intézik, azok viszont kommonisták, én meg nem. Szerencsére János kitalálta, hogy ha a három sátoros ünnepükön kivonulok, akkor ez is meg van oldva. Ezt a képet is azért kell vinnem, mert ez az illető, aki rajta van, valami nagy góré az oroszoknál, ő dönti el a dolgokat, János le is fényképezett a táblával együtt, jól fog jönni, ha valaki esetleg akadékoskodna.

    Azon a júniusi vasárnapon éppen fociztunk. Egy ideje ismét forrongásban voltunk, ismét új értékrendek kezdtek közöttünk kialakulni. Valahol messze, Svédországban, világbajnokságot rendeztek, és most bandánk legjobb futballistája, Simon lett a főkolompos, ő szabta meg játékainkat. Idegen hősöket bálványoztunk, a magyarok közül nem volt kit. Simon az ördöngösen cselező svéd Hamrin szerepét foglalta le magának, és a gyakorlat mellett elméleti fölényét is bizonyítandó, másnap már betéve fújta a magyarokat szégyenszemre kettő-egyre legyőző walesiek összeállítását, amely épp olyan ritmusban kezdődőtt, mint a A walesi bárdok:

    Kelsey, Williams, M.Charles, Hopkins

    A második sor egy kicsit megdöccent:
    Sullivan, Bowen

    Aztán a harmadik megint tökéletesen egyezett a Hadd látom, úgymond mennyit ér ütemével:
    Medwin, Hewitt, John Charles, Allchurch

    Csak a negyedikben árválkodott egyedül az, hogy
    Jones.

    Merthogy ő rúgta a magyarok sorsát megpecsételő gólt.

    Egy ilyen nevű ország létezéséről először az irodalomórán értesültünk, és akkor tudtuk meg azt is, hogy népét az angolok leigázták, megalázták, az ellenálló walesi bárdokat pedig Edward király parancsára máglyán elégették. Szám szerint ötszázat. Az ő szomorú történetükbe bezzeg Simon mindig csúnyán belesült, akárhányszor is kérdezték ki belőle. Az első versszakon még valahogy átevickélt, a másodikban sem okozott neki gondot a folyó, a föld, a legelő, a fű, a megöntözés, sőt, meghitt ölelésükben elemében érezve magát, valósággal megtáltosodott, szinte szárnyalt, az utolsó sor viszont már sehogyan sem fért fűzős bőrlabdán edzett fejébe. Itt általában még sikerült kisúgnunk, de amit ő abból kihámozott, az minden volt, csak nem pártos honfivér, és az elhallásai nyomán felharsanó gúnyos nevetés tovább tépázta önbizalmát, mire nagy nehezen elkezdte a harmadik strófát a néppel, az istenadta néppel, ám ettől kezdve annyi csapda és kelepce akadt az útjába, hogy a helyzet teljesen reménytelenné vált, semmiféle súgás nem segíthetett rajta vagy rajt’?. Mert ez és az ehhez hasonló dilemmák okozták többnyire vesztét. A rajt ugyanis az ő gondolatvilágában csak olyan összefüggésekben élt, mint a rajt-cél győzelem, vagy a futóverseny előtti Felkészülni! Vigyázz! Kész! Rajt! figyelmeztetés. Ám ezeket sehogyan sem tudta elképzelni a boldog szó társaságában, ezért aztán dicstelen szereplései rendszerint így fejeződtek be:

    – S a nép, az istenadta nép,
    Oly boldog-e rajta,
    Mint akarom, s mint a barom…

    Itt megakadt, mondta is volna meg nem is, aztán az újabb megszégyenüléstől tartva megmakacsolta magát, és felfortyant: – De hát ez nem akar rímelni! – mire végképp kitört a botrány, ő pedig feladta.

    Szóval Simon Hamrint alakított és a walesiek összeállítását szavalta, Görbe és Vitéz brazil névvel ékeskedett, sőt újfent megnőtt a tekintélye bandánk egyetlen cigány tagjának, Fekete Felhőnek is – akit még indiánjátékaink idején ért az a szerencse, hogy eltérő bőrszínével nemcsak magunk közé fogadtuk, hanem egy ideig ezen a néven vezérünk is volt – most pedig senki, még Simon sem vitathatta el tőle az új csillag, a Fekete Gyöngyszem, Pele szerepét. Én a legszívesebben a francia gólkirály, Fontaine szerettem volna lenni, de Simon a svéd balszélső, Skoglund szerepére kárhoztatott. Így töltöttem, ki rajtam a bosszúját amiatt, hogy alulmaradt Fekete Felhővel szemben, amit ugyan nem vallott be senkinek, másrészt pedig, ahol ő jobbszélső volt, ott ellenpólusként a bal oldalra is kellett valaki, méghozzá egy nála gyengébb. Fontaine pedig nem került be a csapatba. A hatalmától megfosztott és a futballt különben is mélyen lenéző Kari a kapus magányos, kiszolgáltatott posztját kapta, onnan figyelte sztoikus nyugalommal öldöklő viaskodásunkat, és elmélkedett a szerencse forgandóságán.
    Egyszer csak a Kari kapuja mögötti ösvényen Stefi bácsi tűnt fel. Ritkán járt erre, a falu túlsó végén, a gépállomástól messzire eső pályán. Talán ő szólította meg Karit, vagy Kari őt, az unalmas kényszerkapuskodás közben. Nekünk csak a szentségtörés tűnt fel, hogy ki mert lépni a játék misztériumából, és szóba áll holmi földi halandóval, mintha a színész odaköszönne a páholyban ülő ismerősének. A játék félbe is szakadt, mindannyian számonkérően Karihoz rohantunk, Stefi bácsi pedig most már felénk fordulva folytatta, hogy velünk is megossza azt, amit Karinak kezdett mondani:
    – Azt hiszik, hogy engem csak úgy elküldhetnek, mint bangát a mennyországba! De én nem hagyom annyiban, nem én. Elmegyek akár a világ végére is, megkeresem az igazamat. Hát tehetek én arról, hogy az a moszkvai góré, tudjátok, akinek május elsején a képét vittem, megharagudott a magyarokra? Emiatt aztán fejébe vette, hogy a Holdra se mehet magyar, csak valami más náció, román, lengyel, német vagy cseh, teljesen mindegy, csak magyar ne legyen. Az Irodista Jánossal mentem el a központba, ahová a levél jött. Azt írja benne, hogy nagyon köszöni, amiért vittem a képét, meg hogy a három feltételnek is prímán megfeleltem, de a Holdra, oda mást küld. Amiatt a Nagy Imre végett. Az nagyon megharagította. Volt benne még egy felszólítás is, hogy ennyi meg ennyi benzinköltséget térítsek vissza, aztán még ez, ni! – Azzal tarisznyájából kihalászott egy újságot, belelapozott, és egy hatalmas, fekete betűs címre mutatott: „ÍTÉLET NAGY IMRE ÉS TÁRSAI PERÉBEN”
    A kezembe nyomta. Jó olvasó hírében álltam, angol mondatait is velem szokta olvastatni. De most megijedtem ettől a sűrű, fekete betűrengetegtől, a könyvekben, füzetekben máshoz szoktam, ott kisebbek voltak a címek, és a betűk feketeségébe mindenhol beragyogtak a sorok közötti fehér tisztások. Csak szánalmasan makogtam. Az öreg, látva riadalmamat, rámszólt: – A végét olvasd, ott van a kutya eltemetve! Ahol az áll, hogy a Legfelsőbb Bíróság…
    – népbírósági tanácsa mérlegelve a bűncselekmények súlyát, a súlyosbító és enyhítő körülményeket, a lefolytatott tárgyalás alapján a vád tárgyában tett cselekményben a vádlottakat bűnösnek mondta ki, és ezért Nagy Imrét, Maléter Pált, doktor Szilágyi Józsefet halálra…
    – Felakasztották őket, hát ezért orroltak meg rám is…
    Furcsán hallgattunk, én zizegve földre ejtettem az újságot. Játékainkban sokszor játszottunk szemtől szembe halált, fakarddal leszúrva, pisztolyt formáló tenyérrel lelőve, ipiapaccsal kioltva, leolvasott számmal elvéve a mindenkori ellenfél életét, de akasztani soha nem akasztottunk. Arra csak a magányos, sötét nézésű Detyű vetemedett, aki mindig egyedül csatangolt, unalmában összefogdosta a kint kódorgó macskákat, és a kertjükben egy zsineggel felakasztotta őket.
    – Akkor talán Viktor se hazudott – szólalt meg végül Görbe, akit annak idején éppen Viktor szorított ki a hatalamból, ezért, a bukott vezérek gőgjével, ahol csak tehette, pocskondiázta, és egyetlen szavát se hitte el a tankokról, az apjáról, a Hét meg a Nyolc kerületről, a Nagykörútról, a Corvin közről meg a Széna térről.
    – Csakhogy én nem hagyom annyiban, nem én! A központban rögtön felmondtam, kikértem a munkakönyvemet meg a fizetésemet, ki is adták, csak a benzint vonták le belőle. Na de indulok, mert a pesti gyors tizennyolc harminckor érkezik, azzal megyek, odafent vagy igazságot szolgáltatnak nekem, vagy olyat teszek, hogy magam is megbánom.
    Azzal elindult, keresztül a pályán, az állomás felé. Összeszedtem az újságlapokat, utána kiáltottam, de ő, meg sem fordulva, tagadólag visszalegyintett. Megfordítottam a hatalmas, fekete betűs lapot, és megnéztem a másik oldalát. Itt egy kicsi, jóval barátságosabb méretű tudósításban az állt, hogy Négyes községben hármas borjúikreket ellett egy tehén, fel is olvastam, nevetni próbáltunk rajta, nekem közben az jutott eszembe, hogy talán nincs is Négyes nevű falu, és a tehenek soha nem ellenek három borjút. És ha véletlenül mind a kettő, a hármas borjúikrek meg a Négyes község külön-külön igaz is, együtt szemenszedett hazugság az egész. Még írtak a tegnapi meccsről is, hogy az első percek magyar rohamokat eredményeztek, de a helyzetek kimaradtak, aztán a 33. percben végre eredményes volt a támadás, és gólt hozott. A második félidőben viszont a védelem kétszer is megingott, a csatárok pedig az öltözőben felejtették góllövő cipőjüket. Az ellenfél nyugodtabban játszott, és ha hozzátesszük, hogy lelkesedésben és akaratban is felülmúlta a magyarokat…
    – Hát miért idegeskedtek, és miért nem akartak? – kérdezte valaki, de senki nem válaszolt. Laponként összegyűrtem az újságot, a galacsinokat beledobáltam a szélbe, Simon elkapta őket, és maga elé dobálva, kapásból, hol jobbal, hol ballal, hatalmasakat rúgott beléjük. Kétlábas volt. Még egyszer az állomás felé pillantottam, amerre Stefi bácsi alakja lassan beleveszett az utat két oldalról szegélyező sűrű hársfasor távolban összefutó sötétjébe. Soha többé nem láttuk.
    – Most akkor játszunk, vagy nem? – kérdezte váratlanul Kari.
    Simon hóna alá vette a sárga bőrlabdát.
    – Ha akaratban is felülmúlták őket, akkor minek….
    Vitéz megérezte, hogy ismét eljött az ő ideje.
    – A Papkertben most érik a cseresznye. Megnéztem. Ketten, a biztonság kedvéért, őrt állnak a bejáratnál, mi meg hátulról bemászunk a kerítésen. Nem kell majrézni, hétkor valami csendes gyászmise lesz meghalt szülőkért. A pap, egy pár vén csoroszlyával legalább nyolcig ott lesz. Reggel templomban voltam, akkor hirdette. Na, jöttök?
    És kelletlenül elindultunk utána, vissza a boldog együgyűségbe.

    Szegény, öreg, bolond köszörűs!
    Ha a mindig derült októberi égboltra nézek, vagy a dús júniusi fűben fekszem, te jutsz eszembe!

 

 

Megjelent: Napút, 2005. okt.

 

Magyar Irodalmi Lap
 

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap