Varga, maradjon a kaptafánál?! 1/4

Jankovics Marcell, sze, 09/13/2017 - 00:10

A címben szereplő közismert szólást nekem úgy mesélték, mint ami
Nagy Sándor legendás udvari festőjének, Apellesznek ajkáról röppent
volna világgá. Felszólítás formájában, kérdőjel nélkül természetesen.
Az anekdota szerint Apellész egy alak saruját festette
éppen, amikor a szomszéd csizmadia – a varga – benézett hozzá.
Látván, min dolgozik a mester, elkezdte magyarázni, hogy a lábbeli
a valóságban nem úgy néz ki, ahogy a mester képzeli. Erre mondta
volna Apellész: „Varga, ne feljebb (maradj) a kaptafánál!” Vagyis
ne üsse az orrát a nagyok dolgába. Medgyessy Ferencnek hasonló
mondást tulajdonít a szájhagyomány. E szerint gazdag nagybátyja
megbízta, hogy méntelepének bejáratához mintázzon meg egy lovat.
Amikor elkészült agyagból a mű, még az öntés előtt a lovas
ember nagybácsi eljött szemrevételezni. Elég volt rápillantania,
hogy kifakadjon: – Egy ló nem így néz ki! – Medgyessy a művész
gőgjével így válaszolt: – Ez nem ló, hanem szobor. – E vándoranekdota
attól pikáns, hogy nem egyértelmű, sőt, a „nagyember” ellen
is fordítható. Nem minden varga szűk látókörű, és nem minden festő
zseniális művész. Lótenyésztő is adhat jó tanácsot lószobrásznak.
Miért csak szakmabelinek lehetne jó szeme a másik dolgához?
„Alulról”, kívülről találó észrevétel nem jöhet? Hát nem egy gyerek
kiáltott fel a hallgatag tömegben a pőre uralkodó láttán, hogy a király
meztelen? Apellésznek műve egy sem, csak a híre maradt fenn,
így nem tudjuk megítélni, neki volt-e igaza, vagy a kellemetlenkedő
vargának. Mai olvasatban művészetelméleti kérdést is fölvet az
anekdota. Értelmezhetem úgy is, hogy Apellész szerint az aprólékos
pontosság, vagyis ha a művész elvész a részletekben, gyengíti a
művészi összhatást, a nagyvonalú kezelés viszont erősíti, mivel
a lényegesre hívja föl a figyelmet. Ha azonban a varga a hitelességet
kéri számon, akkor neki van igaza, nem Apellésznek. Akár így,
akár úgy, jó, ha Apellész tudja, hogy néz ki egy saru, mert csak akkor
képes a saru lényegét ábrázolni.

Háttérhatárok

A sors hozta úgy, hogy sok határt átléptem, nem lettem szakbarbár.
A művész általában nem az. Ennek alkati, örökletes oka is lehet nálam.
Mindig izgattak a határterületek: a határról két országba látsz!
Dühít az egyoldalúság és a korlátoltság, viszont az arány- és mértéktartást,
választani tudást fontos erénynek tartom. Mondják, azért,
mert a Mérleg jegyében születtem. (A mérleg felfüggesztési, a libikóka
alátámasztási pontja középen van, s ez az egyetlen szilárd pontja
mindkét szerkezetnek.) Genetikai örökségemet a neveltetésem, a családi
hagyomány és minta fölerősítette, hiszen felmenőim neveltek –
nemcsak apám, anyám, hanem két nagyanyám és a nagynéném –, a
történelmi körülmények pedig, hogy úgy mondjam, lovat adtak
alám. Horvát, lengyel, szlovák, osztrák, örmény vér keveredik bennem
a magyarral. Három nagyszülőm a trianoni határokon túl, Erdélyben,
illetve a Felvidéken született, somogyi születésű apai nagyapám,
dr. Jankovics Marczell Pozsonyban nőtt fel, és élete javát is ott
élte le. Kárpát-medencei, még inkább közép-európainak mondható
származástudattal kisfiú korom óta szűk volt nekem a trianoni határok
közé szorított élet, ami a szabad mozgást korlátozó kommunista
időkben köztudottan nemcsak pszichológiai értelemben volt Börtön.
(Babits nem érte meg, ezért írhatta Petőfi koszorúi című versében a
csonka hazáról: „Kicsi az én szobám, kicsi, de nem börtön.”) E nagyapám
igen sokoldalú ember volt: több nyelven beszélő ügyvéd, műgyűjtő,
országgyűlési képviselő, kisebbségi politikus, nagyhatású
szónok, kultúraszervező, ma is számon tartott alpinista, szépíró. Legjelesebb
írásai a politikai emlékirat (Húsz esztendő Pozsonyban) és az
útleírás, közelebbről a hegymászás tárgykörében születtek (Alpesek,
Úttalan utakon, Sasfészkek). Közéleti érdeklődésem, beszéd- és íráskészségem
tekintetében bizonyosan rá hajazom.
Rajztudásom is örökletes adottság, említett apai nagynéném és
egyik anyai nagybátyám Képzőművészeti Főiskolát végzett. Művészhajlamaimhoz
hozzájárulhatott, hogy anyám konzervatóriumba járt,
másik bátyja szintén szépen rajzolt és tehetségesen verselt. Mivel
azonban deklasszált elem voltam, marginális helyzetű: apám a Börtön
börtöneiben ült politikai elítéltként, még a Képzőművészeti Szakközépbe
sem vettek fel. Vonzott a régészet, még inkább az építészet.
Az utóbbit választottam, mert alkotó tevékenységre vágytam, és
mert az előbbi szakra, 1959-ben, amikor érettségiztem, emlékezetem
szerint csak két helyet hirdettek meg, az utóbbira háromszázat. Azt
hittem, mivel ott tágabb a létszámhatár, több az esélyem. Hiába voltam
jó tanuló, hiába sikerült a felvételim, többszöri próbálkozásra
sem vettek fel. Hogy nem végezhettem egyetemet, bizonyosan meghatározta
a gondolkodásomat. Ma úgy látom, hogy kifelé korlátozott
ugyan, de bévül több szabadságot adott.
Tovább tágította látóhatáromat, hogy bár konzervatív szabadelvű,
hazafias érzelmű nemesi polgárcsaládból, ahogy annak idején
mondták: „keresztény, úri középosztályból” származom, éveken át a
falusi parasztgyerekekéhez hasonló életet éltem, voltam fizikai munkás,
s hogy annyiféle helyen laktam: nagy budai bérlakásban, annak
szétlőtt változatában, óvóhelyen, falusi vályogházban, összecsukható
vendégágyon, diákotthonban, fűtetlen cselédszobában, társasházi
legénylakásban, házgyári lakótelepen, pasaréti kertes házban.

 

JEGYZETEK
1 Magyar Nemzet, 2005. február 12.
2 A kultúra genetikája. In: Mély a múltnak kútja. Csokonai Kiadó, 1998

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap