Változatok sírásra és nevetésre

Toót H. Zsolt, k, 12/04/2012 - 00:04

 

 

    „Újra szép napjaimat élem. És csöndben egy nagy játékra készülődöm, amit sose játszottam eddig: meg fogok öregedni, évről évre egyre jobban – ha az Isten éltet, teszem hozzá székelyesen” – írja Beke Kata Kis magyar Varázshegy című, a Belvárosi Könyvkiadó gondozásában megjelent művében, akkor, amikor szívbetegségéből felgyógyulva s a jól sikerült műtét emberi hanyagság miatt fellépő komplikációinak összes utóhatásától megszabadulva végre számot vethet azzal, hogy új életet kell kezdenie. A számvetésre vállalkozó szerző – Karinthy Utazás a koponyám körül című könyvére emlékeztető módon – az újrakezdett élet első írói sikereként úgy állít emléket a maga mögött hagyott életveszélyes műtétnek, hogy messze többet nyújt egy minden fiktív elemet nélkülöző alkotásnál. Többet nyújt, hisz nemcsak a magyar egészségügy állapotairól mond véleményt, hanem abba is beavat, milyen rezdülésekre képes egy bölcs és derűs lélek akkor, amikor szembe kell néznie a végső kérdésekkel.
    A Kis magyar Varázshegy fejezeteiben bujkáló irracionális és éppen ezért nagyon is közép-európai ihletettségű derű ugyanakkor semmi esetre sem zárja ki annak lehetőségét, hogy a könyvet személyes élmények és tapasztalatok nyomán formába öntött riportkönyvnek tekintsük. Olyan riportkönyvnek, amely a magyar orvosok és betegek viszonyát meghatározó intézményrendszer jó és rossz tulajdonságait egyaránt elénk tárja. Beke Kata elfogulatlansága példaértékű: hálás mindazoknak, akik hozzásegítették a gyógyuláshoz, és számon kéri a szakmai és emberi alázatot mindazokon, akiknek gondatlansága húsz hónapnyi felesleges szenvedésbe taszította. Mint írja: általában „szerencséje volt” az orvosokkal. S hogy mi a véleménye azokról, akikkel nem volt szerencséje? Az ő figyelmükbe egy Avilai Szent Teréz-idézetet tud ajánlani: „A tudásukra gőgös szívsebészek beírnak a zárójelentésembe egy nem létező cukorbetegséget, csak mert felment a vércukrom, miközben trancsíroztak… Begyógyult sebekről írnak, amikor hármat négy hétig kellett ápolni még, s a negyedik miatt – Csaba nélkül – könnyen elveszíthettem volna a bal lábamat. »Alázatosnak lenni annyit jelent, mint igazságban járni« – mondta Avilai Szent Teréz.”
    Az „igazságban járás” Beke Kata számára egyebek mellett „a világ gyönyörűségének élvezetét” jelenti, s ennek az átszellemült csodálkozásnak az ábrázolása a könyv – az adott kontextusban – talán leginkább váratlan sajátsága. A balatonfüredi szívkórház, a „Varázshegy” körül lelassuló idő és a Varázshegy lábánál hullámzó végtelen víz hangulatainak megörökítése ugyanis rendre kiemel bennünket a rendetlenkedő szív okozta orvosi természetű problémák közül, s „a világ gyönyörűségének élvezetéhez” vezet – még akkor is, ha ez a tény már a színtiszta közép-európai abszurditás világába kalauzolhat bennünket. Igen. Pokolra kell annak menni, aki dudás akar lenni. Beke Katának pedig infarktust kell ahhoz kapni, hogy ilyen közel kerülhessen a „kékesen, zöldesen, ezüstösen csillogó” tó csodáihoz, a számára családi emlékeket is rejtő balatoni tájhoz.
    Beke Kata számára ez az egész „infarktusosdi” egyszersmind személyes jellegű időutazást is jelent: mert a tóparti merengések rítusaiba feledkezve képzeletben saját családjának múltjával is szembenézhet. A hattyúetetés szertartásaiban elmerülő szerző így hát folyton-folyvást megérkezik saját emlékeinek világába. Hallja, amint édesapja énekel: „Aranyhíd a Balatonon / Által kéne menni azon – dünnyögte sokszor Édesapám borotválkozás közben. Aztán általment rajta. Mindig úgy képzelem, hogy eltávozott kedveseim az aranyhídon suhannak a rejtelmes fényesség felé, porzik a víz a lábuk nyomán.” Kenesén töltött gyermekkorára emlékezve pedig immár tisztán látja, hogy akkoriban mindig „eljuthattak hozzá a titokzatos idegpályákon a tó színei és fényei”, hogy nagy „boldogságtartalékokkal” töltsék fel: „aztán a fejünkre szakadt a történelem… de minden megtörettetés között Kenese volt az a bűvös szó, amelytől szüleim arcára visszatért az ifjúságból valami”. Ami Beke Kata számára Balatonkenese, az Illés Sándor számára a bácskai Temerin. Vagyis az a táj, amelyre visszaemlékezve éltető erejű boldogságtartalékokat lehet felhalmozni. Az Imádság és vallomás cím alatt összegyűjtött, az Estrade-City Kiadó gondozásában megjelent Illés-karcolatokban Bácskai üzenet alcímmel külön ciklust is alkotnak ezek a múltidéző írások, érzelmekkel csordultig megtöltött lírai hangulatfutamok.
    Igen. Illés Sándor karcolatainak egyik legfőbb ismertetőjele az érzelmesség: az önmagukban szinte jelentéktelen élettények köré szőtt kommentárjaiban ugyanis megdöbbentően erős emocionális töltés sűrűsödik össze. Annak eldöntése, hogy ezekben a remekbe szabott karcolatokban csak az érzelmesség vagy inkább már az érzelgősség jeleit fedezhetjük-e fel, kinek-kinek a személyes ügye lehet. Ez a kérdés azonban bizonyos tekintetben túlmutat önmagán. Az Illés-karcolatok gyermekien naiv hangvétele és nemesen konzervatív világképe kapcsán ugyanis érdemes lenne azon is eltűnődni, mit jelenthet az, ha valaki be meri vallani önmagának, hogy igenis hatással van rá ez a próza. Például azt, hogy szembehelyezkedik a véleményformáló elit jelenleg uralkodó ízlésével: a hagyományos értékek ironikus relativizálásával. S például azt, hogy szembehelyezkedik a kor eszményével: a szenvtelenül céltudatos, érzelmeit megtagadó, elsősorban önmaga érvényesülésére figyelő ember ideáltípusával. Meglehet, az ezredvégen kibontakozó, egymással is hadban álló sok-sok álforradalmiság helyett ez az oppozíciós magatartás, a tradicionális értékek és leplezetlenül mély érzések melletti kiállás jelenthetné az igazán felszabadító hatású lázadást. Ennek a lázadásnak a szellemében érdemes hát újraolvasni Illés Sándor megrendítően gyönyörű karcolatait. Ha ugyanis átengedjük magunkat a hatásuknak, furcsa, „érzelmes utazást” tehetünk: megtapasztalhatjuk a lovas szekéren tett első utazások „zsibbasztó izgalmát”, s érezhetjük „a lószerszám fanyar bőrszagát”. És mindazt, amit ezek az emlékek megüzennek a karcolatok szerzőjének: a szülőföld soha nem múló gravitációs erejét. A saját parasztpolgári múltjával s kisebbségi létbe kényszerített magyarságának emlékképeivel kiépített dialógusviszony azért is kivált érdekes Illés Sándornál, mert önnön hagyományaihoz már a polgári életforma keretei közé zárva kíván hűnek maradni: a Városliget padjai mellett „járva, kelve, megállva” fogadja tehát azokat az üzeneteket, amelyekkel célba veszi őt az élet.
    Hadd vonjak meg egy első látásra meglepő irodalomtörténeti párhuzamot is: a Városliget sétányain ballagó, hosszas tűnődésekbe feledkező Illés Sándor szinte ugyanazokat a lágy hangulatokat tudja elénk varázsolni, mint az egykor a Margitsziget ösvényein járkáló Szép Ernő. Érdemes egyszerre bele-beleolvasni Szép Ernő Kispanasz cím alatt összegyűjtött, a Gondolat Kiadó, a Nyilvánosság Klub és a Századvég Kiadó közös gondozásában megjelent lírai publicisztikáiba és az Imádság és vallomás költői szépségű karcolataiba. Az élmény – ezt nem lehet másképpen mondani – megdöbbentő.
    „Ó, próbáljunk feledkezni, szívjuk, mint a füstnemű fehér altatót, ezt a fehér ködöt; tévedjünk el, mint ezek a fák, akik eltévedt vándoroknak látszanak, akik megállottak és mélyen szórakozottak. Ilyen ámító volt az ifjúság homálya is, mint ez a köd. Úgy megyek előre, nehéz várakozással… talán találkozom újra elvesztett barátaimmal, talán szembe fognak jönni megint azok a meg nem ismert nők, akikre szememet-számat tátottam, akiknek utánuk is fordultam, meg is állottam… de aztán visszafordultam és továbbmentem. Hátha megint szembe jönnek most velem, éppen olyan fiatalon és varázsosan” – írja a margitszigeti ködről Szép Ernő.
    „Megszeppenek. A házak is elkomorodnak, morcosan tekintenek rám hályogos üvegszemükkel. Már úgy remegek, akár a felékszerezett idős asszonyok sötétedés után. Valami történik most velem… Rembrandti fénycsík jelenik meg az egyik ház ablakán, meleg tűz, hideg lángolás, izzó-vörös. S akár a jeladásra, megszólal az útszéli levéltelen, kopasz fán egy madár. Nem tudom milyen madár. Csip-csip! A hajnalt köszönti és ebben a pillanatban felviharzik bennem az öröm, olyan, akár az evangéliumi jó hír. Behunyom a szemem, ennyi szépséget kibírok-e? Égnek fordított arccal várom, hogy tisztára mosson a reggel” – írja a hajnali Budapest egyik csendes terét beragyogó napfényről Illés Sándor.
    S hogy miről tanúskodhat ez az irodalmi párhuzam? Például arról is, hogy az igazán egyetemes összefüggések közé emelkedve az urbánus és konzervatív szellemiség szembeállítása teljesen értelmét veszti. Arról, hogy az uralkodó hitek és tévhitek mögött mindig van valami más, ami fontos, ami mindennél fontosabb. A Kis magyar Varázshegy utolsó bekezdésében a következőket írja erről Beke Kata: „A minden földi szépségnél szebb szépség, sugárzó, tökéletes értelem, gyöngéd, humorral átszőtt nagyvonalúság; az örökkévalóság örök jelenében is kimeríthetetlen élmény, a legnagyobb kaland. Hozzá érkezünk, ha majd átszaladunk az aranyhídon mi is.”
    Igen. A porondon idős emberek ülnek. Olyan emberek, akiket már semmilyen alkalmazkodási kényszer sem feszélyez. Tudnak nevetni és sírni. És van mit örökül hagyniuk a mának. Egyikük éppen ezt az örökségét veszi számba. Azon tűnődik, mit adjon az unokájának. Úgy dönt, neki adja az összes madarat, „a rigófüttyös hajnalokat, a bíbicek rekedt kiáltását a harmatos rétek fölött, a fecskék önfeledt csevegését a délutáni nyári csendben”. Neki adja „a fülledt nyári délutánokon tapsolva érkező záport is, amely füvek illatát hátrahagyva, szőke haját lobogtatva elszalad”. S neki adja „a csendet, ami alkonyatkor érkezik a naplemente varázsával s olyan, akár az elmúlással való ölelkezés, egy kis halál, egy csipetnyi örökkévalóság”.
 

Toót H. Zsolt
 

 

 

Megjelent: Napkút, 2000. márc.

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap