Vágatlanul

T.Ágoston László, k, 04/19/2016 - 00:15

         – No jó, hát ez nem megy – mondta bosszúsan az orvos és félretolta a készüléket. – Ha legközelebb jön, figyelmeztessen, hogy vizsgáljam meg az ultrahanggal is! Mégis csak bosszantó, hogy az ember dolgozna – fordult a nővér felé –, de a technika ahelyett, hogy segítené, inkább hátráltatja a munkáját.

         – Szóljak a Terikének, hogy küldje át a szerelőt?

         – Szóljon, persze, hogy szóljon! Vigyék el azt a százéves készüléket, és vagy javítsák meg végre, vagy dobják ki, mert a héten már másodszor hagy cserben. A Tóth doktort pedig kérdezze meg, hogy meg tudná-e vizsgálni a beteget.

         – Akkor én felöltözhetek? – szólalt meg elbizonytalanodott hangon a vizsgálóasztalon letolt nadrággal fekvő beteg.

         – Igen, persze... – bólintott rá szórakozottan az idős orvos. – Bocsásson meg, ezeket nem ön előtt kellene megbeszélnünk, de hát ez van, ez adatott meg nekünk, ezzel kell gyógyítanunk a betegeinket.

         – Adjuk tovább a régi gyógyszert, vagy... – nézett föl a papírjai közül a nővér.

         – Írja ezt, Pirike – s mondta a gyógyszer nevét az orvos. – Most már tényleg hatnia kell. És adjon új időpontot is, mondjuk október elejére...

         – Nem én, doktor úr... Tetszik tudni, a Marika mondta, hogy majd ő...

 

         – Tudom, rendben van- – Aztán a beteghez fordult – Írja alá a járóbeteg lapot, aztán keresse meg a porta mellett a Marika nővért. Tudja, már a múltkor is tőle kapott új időpontot. Mert nálunk központi munkaszervezés van a költséghatékonyság jegyében. Jól mondom, nővérke?

 

*

 

         – No, mit mondott a doktor? – kérdezte az ajtón belépő férjétől Bódiné.

         – Mit tudom én... Csak etetik az emberrel ezt a sok rohadt gyógyszert, aztán hümmögnek, meg bólogatnak. Az ultrahang is elromlott, átküldtek egy másik orvoshoz... Aztán újra végigvárni azt a hosszú sort, mert mindenki az előre megadott időpontra megy... Ha ez is megvan, mehetsz új időpontot kérni a Marika nővérhez.

         – Ne háborogj öreg – segítette le a zakóját az asszony – a patikában én állom végig a sort!

         Az öreg Bódi becsülettel szedte a tablettákat, de nem javult az állapota. Pedig az asszony minden reggel ott állt mellette a pohár vízzel, és ellenőrizte, hogy bevette-e.

         – Sajnálom Bódi úr, de így nem engedhetem el – mondta az orvos. Föl kell raknunk a katétert. Tudom, hogy nem kényelmes viselet, de nincs jobb megoldás. Piri nővér nagyon ügyesen csinálja. Alig okoz némi fájdalmat... Majd ír föl zacskót is hozzá. Azt ki kell váltani a patikában. Úgy tudom, van belőle olcsóbb, meg drágább változat is.

         – És ezt meddig kell viselnem? – nyögte fájdalmasan a beteg, pedig Piri nővér még föl sem állt az asztaltól.

         – Amíg meg nem operálom – hangzott a válasz. – Vagy keres másik orvost.

         A műtét szó hallatán Bódi Mihály homlokát kiverte a hideg verejték. Húsz éves volt, amikor kivették a vakbelét. Azt mondták, nem nagy dolog, rutin műtét. Jobb kórházakban a portás csinálja. Ott éppen egy fiatal orvos volt a soros. A műtét után találkozott vele. Az operációból nem sokra emlékszik, csak arra, hogy valaki vicceket mesélt a fejénél, egy másik meg rászólt mondván: „ne röhögtess, Pisti, mert mellé vágok!” Aztán egy csipeszen lógatva megmutatták neki azt a véres kis nyúlványt, ami a fájdalmát okozta.

         Egy hét múlva hazaengedték. Vonatra szállt, hogy a szüleinél töltse a betegszabadságát. El is aludt, amint a kupéban kényelembe helyezte magát. Arra ébredt, hogy a szülőfaluja állomásán áll a vonat. Már mozgott a szerelvény, amikor a bőröndjével a kezében leugrott a lépcsőről. Szerencséje volt, nem esett baja. Csak a sebe sajgott néhány napig. Aztán még sokáig előre megérezte az időváltozást.

         A nyugdíjas éveire készülve rendbe akarta hozni a pincét. A nedves falról mállott a vakolat. Nagy festékesvödrökben hordta le a maltert a meredek lépcsőn. Egyik este megmutatta az ágyékát az asszonynak, mert fájt, amikor hozzáért. Ő meg rosszat sejtve átküldte a körzeti orvoshoz.

         – Képzelje, doktor úr – mondta mosolyogva – azt mondja a feleségem, hogy alighanem sérvem van.

         A doktor megnézte és rábólintott. – Alighanem igaza van – mondta, és már írta is a beutalót a sebészetre.

         Akkor még nem volt sorszám, meg várólista, mégis mindenki szidta az SZTK-t. Tény, hogy két héten belül sorra került, és néhány nap múlva már szedte is a varratot egy fiatal orvos, ugyanis a Török doki, aki operálta, közben átigazolt egy londoni klinikára, ahol hatszor annyi fizetés kapott. Ezek is olyanok, mint a profi focisták – gondolta. – Ott adják el a tudásukat, ahol többet fizetnek érte. A politikusok meg csodálkoznak, sajnálkoznak, hogy nem javul kellőképpen az ellátás. Képesek eladni magukat holmi piszkos anyagiakért. Bezzeg a honatyák puszta elvi megfontolásból igazolnak át egyik pártból a másikba... No, de ne is folytasd, Bódi Miska, buta vagy te a politikához! Ma már ez a doktor is valahol Svájcban rendel. Mármint a körzeti doki. Egy nyugdíjas vette át a praxisát és családorvos lett a neve.

         Aztán jött a baleset, meg a csípőprotézis. Nem szívesen emlékszik rá... Két mankóval kellett végigjárnia a szakrendelőket a vizsgálati eredményekért. Csak úgy fogadták a kórházban. No meg a várólista. Nem életmentő műtét, ráér. Volt olyan kórház, ahol másfél évre jegyezték elő a betegeket. Nincs elég ágy, nincs orvos, nincs elég pénz a műtétekhez. Az asszony, meg a barátok megoldották. Még utólag se árulták el, hogyan, mennyiért. Maradjon ez az ő titkuk. Az övé meg az, hogy széllel szemben két héttel előre megérzi a frontátvonulást.

         – A családorvosom valami endoszkópot emlegetett – próbálkozott tovább a beteg. Közben azt figyelte, hogyan készíti elő a nővér a katétert. És azt a hosszú csövet mind fölnyomják a hólyagjába? Te jóságos Isten! Csak föl ne ordítson fájdalmában...

         – Attól tartok, vágni kell. Még nem eléggé kiforrott az a műtéti eljárás. Utána viszont jobb lesz, mint az eredeti... Gondolja meg, én nem sürgetem. Nézze végig az interneten a várólistákat, beszéljék meg a feleségével, meg a Kéri doktorral. Itt két hónap a várakozási idő.

         Reggelig vitatkoztak a feleségével, de nem jutottak dűlőre, kire bízhatnák ezt a műtétet. Végtére is ha ezt elrontják...

         Átmentek hát reggel Kérihez, az öreg családorvoshoz, adjon tanácsot. Ő meg csak a homlokát ráncolta, és azok nevét sorolta, akik az ismerősei közül külföldön dolgoznak. Aztán meg a kórházakat, hogy melyiket melyikkel vonták össze, hol milyen osztály maradt, mit számoltak föl orvos, meg nővérhiány miatt. Végül abban maradtak, hogy jobb, ha visszamennek Mezeihez. Ő legalább ismeri a beteget.

         A kórházban fogadta őket a nagyvizit után. Volt még negyed órája a következő műtét előtt. A folyosón ültek le a padra, mert minden kezelő-, meg orvosi szoba foglalt volt. Az átszervezés miatt. Mezei doktor hozta, lapozgatta a kis határidős noteszát. Fél évre előre le volt foglalva minden napja. Aztán hirtelen eszébe jutott valami. Volt egy betege, akit mégse kellett megoperálnia. Szóval akadt egy lyuk, egy véletlenül felszabadult fél óra, ahová esetleg be lehetne sorolni Bódit. Nem is olyan soká, alig két hónap múlva. Közben elvégzik a szükséges vizsgálatokat. Ez egyfajta lehetőség, nem kell feltétlenül elfogadniuk. Gondolják meg holnap reggelig. Ha tízig nem telefonálnak, másnak ajánlja föl az időpontot.

         Bódi Mihály nagyot nyelt és rábólintott. Közben hasonlóan különös gondolatai támadtak, mint a körülöttük sétálgató látogatóknak, akik akaratlanul is tanúi lettek e különös beszélgetésnek.

         Csigalassúsággal és idegőrlő gondolatokkal, rémálmokkal teltek a napjai. Látta magát vérző, nagy sebbel a műtőasztalon feküdni, amint késsel, ollóval szabdalja az orvos, de nem találja, amit keres. A nővér meg mellette áll és valami hivatalos, pecsétes írást mutogat. Lehet, hogy közben áthelyezték a doktort valamelyik vidéki kórházba? Rendben van, de legalább ezt a műtétet hadd fejezze be!... Ezek meg csak állnak ott fölötte, mint a faszent, és közben folyik a vér. Az ő vére. Meg kell hagyni, eddig is stabilan el volt helyezve a zabszem a hátsójában, de ez után a rémálom után ki se lehetett volna robbantani.

         Aztán eljött a nap, amelyiken el kellett foglalnia a kórházi ágyát. Egy fiatal doktornő fogadta a beleegyező műtéti nyilatkozattal. Nem sokat értett belőle, különben is összefolytak a szeme előtt a sorok. Azt viszont látta, hogy valamiféle endoszkópos műtétről van szó. Lehet, hogy összekeverték valakivel? Lehet, hogy más bajával műtik meg őt?

         – Nincs tévedés – nyugtatta meg a doktornő. – Az osztályvezető főorvos úr úgy döntött, hogy így próbáljuk megoldani a problémát. Ha aláírta, adja oda a főnővérnek. Örüljön, hogy nincs nagy vá-

gás, varratszedés, négy nap múlva hazamehet.

         Az asszony segített neki az átöltözésnél, és úgy döntöttek, jobb, ha hazaviszi a ruháját, mert különben a központi raktárba kellett volna leadni. Persze csak ideiglenesen, amíg kialakul az új kórházi rend az összevonás után. Mert hogy ott helyezték el a szekrényeket.. Eredetileg háromágyas szobák voltak ezek ruhás-, meg éjjeliszekrényekkel. Aztán úgy alakult a dolog, hogy a költséghatékonyságra való tekintettel be kellett rakni még egy ágyat, és a szekrényeknek nem maradt hely. Meg a nővér asztala is a sarokba szorult. Ez nem is baj, mert így jobban elfér az ajtó mellett a műtőslegény a kocsijával. A nővér meg tálcából is ki tudja osztani a gyógyszert.

         Este megkapta a beöntést, reggel meg egy tablettát, amitől olyan kótyagos lett, mintha valami erős szesszel itatták volna. Tudta, hogy viszik, hogy a műtőben van, hogy éppen vele történik valami, de mindez nem érdekelte. Mintha kívülről látta volna magát...

         A negyedik napon tényleg hazaengedték. Nemcsak őt, mind a négy beteget. Mezei azt mondta, tíz órára jöhet érte az asszony. Akkorra készen lesz a zárójelentés is. Igen ám, de a reggeli után berohant a nővér, hogy azonnal át kell húznia az ágyakat, mert a folyosón várnak az új betegek. Mi az, hogy nincs itt a ruhájuk? Már tegnap megmondták, hogy hazamehetnek.

          Nincs olyan bonyolult helyzet, amire ne lenne ésszerű megoldás. Ide is megérkeztek az asszonyok, előkerült az utcai ruha, az új betegek pedig megkapták a pizsamát. Ők lefekhettek, a távozók meg kiültek a folyosóra. Ott várták a zárójelentést. Csak az volt a baj, hogy  egy kissé elhúzódott a nagyvizit, és nem volt aki aláírja a zárójelentéseket. No meg talán az se, aki elkészítse azokat. No, de ez se tartott sokáig. Alig múlt tizenegy óra, a nővér már hozta is az elsőt. Igaz, hogy a szövettani eredmény késett, azért másnap kellett visszamenni, de ez nem akadályozta a műtéteket. A költséghatékonyság viszont egyértelműen javult.

         Bódiék még délben is ott ültek a folyosón és az asszony nagyon örült, hogy legalább a férje reggelizett. A főnővér többször is elrohant mellettük. Aztán egyszer csak megállt, és megkérdezte, mire várnak.

         – A zárójelentésre, meg Mezei doktorra – mondta az asszony kissé ingerülten. Gondolom, a műtőben van...

         – Ó, szegénykéim... – ingatta a fejét a csinos főnővér – maguknak nem szóltak?  Az igazgató úr kiküldte Mezei doktort Kistar- csára. A rendelőben kell helyettesítenie a Katona doktort. Meghűlt szegény, a betegei meg várják. Az egy kissé messze van, de ha minden igaz, délután kettőtől az egészségházban rendel, ott el lehet érni. Bocsánat, de rohannom kell – mondta – sok a feladat, kevés a nővér. Most például azt kell kitalálnom, hogyan lehet négy ágyon hat beteget elhelyezni – és már rohant is tovább.

         A főnővér telefonált, és Keresztúron soron kívül fogadta őket Mezei doktor. Megvizsgálta Bódit, aláíratott vele néhány nyilatkozatot, meg kérdőívet, aztán így szólt:

         – Látja, megoldottuk a problémát vágás nélkül. Mondtam én magának, hogy manapság már szinte csodákra képes az orvostudomány, meg az operációs technika. És képzelje el, időközben még azt

a fránya ultrahangos készüléket is megjavították.

*

         Eltelt egy hét, kettő, és eljött az az idő, amikor Bódinak vissza kellett mennie kontroll vizsgálatra. Úgy gondolta, beszélnie kell az orvosával, mert a torkát fojtogatják a megválaszolatlan kérdések.

         – No, hogy van? Remélem jól. Tud pisilni? – kérdezte az orvos, miközben szórakozottan nézegette a beteg kartonját. Valamiféle kapaszkodót keresett, ami emlékezteti erre a férfira. Arcok, esetek, valami... Igen, ennél romlott el az ultrahang...

         – Köszönöm, doktor úr, minden rendben, csak...

         – Nem fáj, nem csíp, nem akadozik?

         – Nem, az rendben van, csak... – hebegte zavartan Bódi Mihály, és a nővér felé intett, jelezve, hogy nem akarja előtte mondani. – Az a másik funkció...

         – Nem értem magát. Pisilni tud, tehát a műtét sikerült. Még a vágást is megúszta. A maga korában... A nővérnek meg az a dolga, hogy itt legyen. Hallott ő már furcsább dolgokat is...

– Hát jó, akkor kimondom. Szeretném megölelni a feleségemet.

         – Jó, hogy egy egész leánykollégiumot nem akar elcsábítani... Örüljön, hogy nem kell katétert viselnie! Vegye tudomásul, hogy elszállt az ifjúsága. Én megtettem, amit tehettem. Megőszültünk. Maga is, meg én is.

         – Ezek szerint én már soha... Na nem, ezt nem mondhatja komolyan... Én még nem érzem magam olyan öregnek... Vannak akik idősebbek nálam, meg magánál is, és aktívak. Ez nem lehet kor kérdés! Ezzel eddig soha nem volt bajom. Most meg... Eh... – törölt le egy véletlenül kibuggyant könnycseppet az arcáról. –  Az egyik bajt meggyógyítják a másikat kiváltják. Betegségeket gyógyítanak, nem embereket. Pedig az embernek nemcsak teste van, ami időnként meghibásodik, és alkatrészt kell javítani, vagy cserélni benne, hanem lelke is.

         – Ne haragudjon, de erre nincs időm. Sokan várnak odakint, hogy megjavítsam őket. Én urológus vagyok, a fogfájáson nem tudok segíteni.

         – Most már akkor is elmondom, ha kidobat – támaszkodott a falnak a másik. – Az én koromban, meg a maga korában emberek élnek, nem holmi javításra szoruló szerkezetek. És ezek semmiféle átlaggal nem azonosak, csak önmagukkal külön-külön. Az átlagember puszta statisztikai kategória, ami csak papíron létezik. Amikor gyerekkoromban az első oltást kaptam, még spirituszlángon sterilizálták a tűt. Közben a doktor udvarolgatott a tanító néninek. Megégetett a tű. Azóta viszolygok az injekciótól. Amikor vakbéllel operáltak, attól féltem, hogy tényleg mellé vág az orvos. Ő mondta. A csípőprotézis műtétnél végig kellett néznem egy kábítószeres szobatársam elvonási tüneteit. A sebészeten nem tudtak mit kezdeni vele. És ezek az élmények rakódnak le az ember zsigereiben... Mindenki megtette, ami a szakmája szerint elvárható volt tőle. Miért van az, hogy mégis, ha tehetem, a borbélyt is elkerülöm, mert fehér köpenyt visel?

         – Jó, itt írja alá, készen vagyunk! – mondta az orvos némi  indulattal a hangjában. – Elmehet, kérem!

         – Köszönöm, de ezt még elmondom, aztán akár ki is vezettethet. Az egyik nagy városunkban megtiltotta a polgármester a koldulást, mert zavarta a turistákat a sok kéregető. A rendőrség következetesen végrehajtotta a parancsot, néhány nap alatt megtisztították tőlük a várost. Csak azt nem értették, miért szaporodtak el a zsebtolvajok.

         – És nekem, mint urológusnak, mi közöm ehhez?

         – Semmi, doktor úr, az ég-világon semmi. Csak az emberség veszik ki belőlünk, ha túl sok bajt látunk... – mondta kifelé menet.

         – Látja, nővér – túrt idegesen az ősz hajába Mezei doktor – ez a hála, pedig én vágás nélkül rendbe hoztam a prosztatáját.

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap