Vadrezervátum

Csernák Árpád, k, 06/28/2011 - 05:40

Még zöld a búza. Távolról haragoszöld, de itt a búzatábla közepén ülve nem tudok ennél barátságosabb, áldozatké­szebb zöldet elképzelni. A szára ezüstös-zöld és egyenes, mint az ifjú hős gerince. A duzzadó, apró búzaszemek fölött már sárgul a zöld. A levelek megadóan hajladoznak, száradnak; átengedik az életerőt a fejnek, a kalásznak. A kalász ezt büszkén viseli: ő a lényeg, minden őérte van. Egyenesen tör az ég felé, érése biztos tudatában.

Itt a búzaszálak milliárdjai között ülve én is búzának érzem magam. Étertestem ősrégi időkre emlékezik. Búzatestvéreim körülvesznek; elzárják előlem a külvilágot. A realitás vonalai széttöredeznek; semmivé válnak az évek során önmagamra kényszerített, megszarusodott hazugságok; lepattognak azok a márványszögletek, melyeket mások jelenléte kényszerít rám; az érzéketlenség páncélja leolvad, feloldódik a határta­lanságban.

A szél itt berzenkedik közöttünk. Mennyi remény, derű, és mégis mennyi megadás van ebben a sustorgásban. Itt va­gyunk, együtt vagyunk, élünk, érünk, összedugjuk a fejünket, összedörzsöljük szárainkat; szépek vagyunk, fiatalok és egész­ségesek, és mire megérünk arra: kenyér leszünk az Úrnak asztalán. Mire megérünk: megértjük a titkot, lehajtjuk fejün­ket és kenyér leszünk az Úrnak asztalán.

Hanyatt dőltem a búzában. Elmerültem búzatestvéreim hallgatásában, a föld szagában, az ég végtelenségében. Így voltunk együtt néhány percig. Hirtelen ráébredtem, hogy a magam alá döntött búzaszálakon fekszem. Fölpattantam, mintha égetnének. Fájó érzésekkel csörtettem ki az útra.

Errefelé egészen fehér a homok. Minden izzik a fényben. Először csak a mellényemet, ingemet vettem le, aztán a cipőmet és a nadrágomat is. Megálltam. Koloncaimat ledo­báltam az út szélére; fejemet, nyakamat, mellemet; egész testemet az ég, a Nap, a fény felé feszítettem. Nagy, forró kéz simította végig a homlokomat, és ebben a pillanatban meg­szólalt egy madár. Úgy beszélgetett, dalolt, gügyögött kicsi­nyeivel, mint egy anya a gyermekeivel. Percekig mozdulatla­nul álltam és hallgattam a csoda hangjait.

Később egy akác-sorhoz értem. A fehér virágfürtökön mé­hek ezrei zúgtak a mézgyűjtés édes gyönyörében. A fák alatt magas, puha fű volt: beléheveredtem. Hallgattam a méhek zümmögését, mélyen beszívtam az akác illatát, nagyokat nyújtóztam az arany-zöld fényben.

Nem sokáig tarthatott ez a paradicsomi állapot: a dünnyö­gő csendet trappolás törte darabokra; megremegett alattam a föld. Lóháton egy puskás ember érkezett.

- Mit csinál itt maga? - kérdezte.

- Most semmit - mondtam -, most pihenek.

- Itt azt nem lehet - mondta a puskás ember -, ez itt vadrezervátum. Könnyen eltalálhatja magát is egy eltévedt golyó. - Ezt nem nagyon értettem, hát csak ennyit mondtam: - Kár. Jó volt itt.

- De itt nem lehet idegeneknek tartózkodni!

- Hogy jutok ki leghamarabb? - kérdeztem, mert már úgysem volt kedvem maradni; minden kemény és hideg lett körülöttem.

- Menjen arra egyenest, aztán jobbra elfordul, és... – ­beszélt még a puskás ember, de én nem hallottam, csak néztem a mozgó száját, és végig arra gondoltam: miért lőnek?

- Köszönöm, majd megtalálom - mondtam, s már indul­tam is. Arra emlékeztem, hogy „egyenest", hát elindultam egyenesen. Kemény, szúrós volt a föld. Vércseppek, alvadt vértócsák, kilőtt hüvelyek szerteszét. Hirtelen egy fácán röp­pent fel az elkékült búzából robbanásszerűen és jajgatva. Ez többször megismétlődött: felröppentek zajos szárnycsattogás­sal, célpontként fölmutatva lomha testüket, aztán jajgatva elrepültek. Később egy őz szökellt át előttem a göröngyös úton, és rémülten belévetette magát a búza tengerébe. Meg­torpantam. A búzatábla szélén villámsújtotta fa. Üszkös ága­ival az ég felé meredezett. Tovább mentem. Már fájt minden lépés. Úgy éreztem, figyelnek. Puskacső mered rám, és velem együtt itt minden élőlényre. Halálraítélt tájon gázoltam ke­resztül. Szerettem volna minél hamarabb kiérni, de nem találtam a helyes utat. Úgy tűnt: eltévedtem. Aztán ismét trappolás, remegő föld. Ösztönösen futásnak eredtem, mint holmi öntudatlan vadászzsákmány, de hirtelen ismét előttem termett a puskás ember, lepattant a lóról, lihegett, lekapta puskáját, és a mellemnek szegezte. Most láttam, hogy a ló fekete, és a nyakán habot vert a hajsza.

- Igazolja magát! Mit képzel!? Messzire ellátunk mi! Mit akar itt?! - sziszegte elvörösödve, mintha valami rosszat tet­tem volna, vagy legalábbis tehetnék. Igazoltam magam. Va­lami jót olvashatott ki az igazolványomból, mert megenyhül­ve mondta:

- Nem így állapodtunk meg. - Én nem emlékeztem, hogy valamiben is megállapodtunk volna, hát megkérdeztem:

- Talán nem jó irányba megyek?

- Mondtam, hogy el kell kanyarodni. Ott van az út – ­mondta nyomatékosan, mint nehéz felfogású gyereknek a türelmét vesztett tanító, és a halott fára mutatott.

Elindultam arra. A fekete fánál elkanyarodtam. Keskeny csapás vezetett keresztül a búzatáblán. Erre kellett mennem. A puskás ember mögöttem állt. Tarkómon éreztem a tekintetét.

 

 

Magyar Irodalmi Lap  

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap