Tunéziai útirajz 2/5 - A szegénység fehér virága

Szappanos Gábor, p, 06/26/2015 - 00:10

 

 

 

 

A szegénység fehér virága
 

A tunéziaiak nagy többsége a mi fogalmaink szerint nagyon szegény, de a legtöbben – ha nem is büszkén, de – méltósággal viselik szegénységüket. Érdekes módon itt nincsenek hajléktalanok, a szó magyar értelmében. Nincsenek az út mellett részegen fetrengő, kéregető, kalapozó, emberi mivoltukból teljesen kifordult roncsok. Minden nincstelen arab kínál valami apróságot azért a csekély alamizsnáért, amit kapni szeretne. Sok fiatal fiú pici jázminvirágcsokrot „árul”, – no, persze eléggé erőszakosan – és nem veszi zokon, derűs lélekkel fogadja az elutasítást. Tudja, hogy ha százszor nem sikerült, százegyedszer sikerülni fog túladnia egy émelyítően bódító illatú csokron. Az a fiú, aki nekem is megpróbált elsütni egyet, – sikertelenül – másnap már megismert és köszönt, valahányszor találkoztunk. „Jó estét, minden rendben?” – kérdezte franciául. „Oui – feleltem. – Minden rendben.” Sokszor ültem az útszéli padon, és figyeltem az embereket, őt is. Ha sikerült eladnia (az eurónál valamivel kevesebbet érő) egy tunéziai dinárért egy csokrot, turisták tapsoltak neki a szinte lehetetlen teljesítményért. Mindig derűs volt, sosem keseredett el a kudarc miatt. Bár – meg kell hagyni – neki könnyebb dolga van, mint egy magyar hajléktalannak: nem kell fél éven át fagyoskodnia. Afrika napja sok mindent feledtet az emberrel. Ha a szegénységet nem is, a hideget mindenképpen.
Karthágó
Lélekben a dicső római történelemmel felvértezve érkeztünk a fővárostól, Tunisztól nem messze fekvő Karthágóba. Nem sok mindenre számítottunk, lévén, hogy a rómaiak a város lerombolása után a hagyomány szerint még sóval is beszórták a helyét. Az egyik, tenger partján elterülő romkertben egy irdatlan méretű római fürdő, Antoninus Pius termái mellett mindössze néhány szobányi területen találtak maradványokat az elpusztított pun világvárosból. A punok nem nagy dicsőségére. Ugyanis egy áldozati szent hely látható ott, ahol gyerekek tömegeit áldozták az isteneknek, mielőtt áttértek volna az állatáldozatra. Olyan sok négy és tizenkét év közötti gyermeket fojtottak meg és égettek el hatszáz év alatt, hogy a hamvaikkal töltött urnákkal megtelt a templomokhoz tartozó terület, és még egy sor urnát helyeztek az előzőek tetejére… A mindenit, a punok tulajdonképp megérdemelték a sorsukat, a rómaiak büntetését, gondolja az ember, de aztán eszébe jut, hogy a szeretett görögjeink kultúrája is átesett ezen a „gyermekbetegségen”: ennek az átmenetnek mitikus lenyomata az Iphigeneia-történet. Ábrahámról és Izsákról már nem is beszélve… Beszélt róluk eleget Kierkegaard a Félelem és reszketés című könyvében. Sokszor előfordul, hogy nagy birodalmakból gonosz vagy nevetséges emlékek maradnak. A mongol birodalom egyetlen tárgyi emléke például egy hatalmas kőfallosz.
Lefényképeztem ezt az áldozati helyet, s a kép azért érdekes, mert teljesen jellegtelen. Ha valaki nem tudja, miről van szó, nem lát rajta semmi érdemlegeset. Tunéziában egyébként a múzeumokban és a romkertekben a belépti díj mellett úgynevezett „fényképezési díjat” is szednek. Itt Karthágóban is, noha volt valami, amit nem volt szabad lefotózni: az elnöki palotát, amely hosszan elnyúlva húzódik a romkert mellett. Hófehér fal határolja a palota gondosan őrzött területét, és alatta valószínűleg további föltáratlan maradványok találhatók. Természetesen a romkertet csak úgy lehetett volna jól lefotózni, ha benne van a képben az elnöki palota is… Ha valakit tiltott fényképezésen kapnak, elkobozzák a filmjét. Olyasmi ez, mint annak idején nálunk a szovjet katonai objektumok közelében a „Fényképezni tilos” tábla: nélküle senki sem kezdene el katonai létesítmények után szimatolni. A palota mélye Ben Ali elnököt rejti – de alaposan. Alkalmasint két okból nem mutatkozhat a nyilvánosság előtt: egyrészt védik az életét, másrészt kiderülne róla, hogy sokkal öregebb, mint amilyennek az útszéli óriás posztereken látszik. Ezeken egy joviális negyvenes, meglehetősen ravasz képű arab kényúr integet az arra járónak. De ő mindenütt ott van: az üzletekben, hivatalokban kiakasztott képeken szüntelenül arra figyelmezteti az embert, hogy bár amúgy láthatatlan, atyai szeme mindent lát.
Tunézia az arabság alighanem legliberálisabb országa, és vészes gyorsasággal igyekszik másolni Európát. Egy tekintetben máris elérték a svéd színvonalat: éttermekben és speciális boltokban itt is lehet alkoholt kapni: kellemes aromájú észak-tunéziai vörösborokat és nemzeti italukat, a mi kisüstinkre emlékeztető fügepálinkát.
Sanyi bácsi, aki régebben élt Magyarországon, mint valami édenre, úgy emlékezett vissza hazánkra, ahol – úgymond – van munkanélküli segély és egészségügyi ellátás. Nem győztük bizonygatni, hogy már omlik össze az egész, nem olyan irigylésre méltó a helyzet nálunk sem. A két ország között megindult a „konvergencia”, gondoltam keserűen, kezdünk hasonlítani egymásra: Tunézia jön föl, mi pedig süllyedünk az afrikai szintre. De a megkésett szocialisztikus-despotikus jellegű elnöküket nem irigyeljük. Tunéziában szabad választások vannak, mégis mindig ugyanazt választják. Aki van. Egy elnök itt csak akkor hagyja el a székét, ha a sírboltba költözik.
A sivatag
Olyan sok mindent hallottam már a sivatagról, hogy amikor végül eljött az idő, hogy magam is lássam, nagy elfogódottság és egy kis félelem vett rajtam erőt. Előre aggódtam a nagy meleg miatt, hogy hogyan fogom túlélni, pedig légkondicionált busszal mentünk. Nem történhetett komoly baj.
Kétnapos túra volt Sousse-ból az utazási iroda szervezésében, 1100 kilométer busszal és ugyancsak légkondis dzsippel a nehezebben megközelíthető helyekre. Figyelemmel kísérhettem, miként változik a táj a Száhel-övezetből a Szaharába való átmenet során. Természetesen úgy, hogy egyre kevesebb a növényzet, s az egyre szárazságtűrőbb. Minél délebbre haladtunk, a mediterrán vidékek jellegzetes fáját, az olajfát például egyre ritkásabban ültették a ligetekben, nehogy kiterjedt gyökérzetükkel egymás elől szívják el a talajba jutó kevés nedvességet. Viszont a mostoha klímát jobban tűrő kaktuszból itt már annyi van, hogy kerítésnek használják: a kerteket, kis birtokokat kaktuszsövénnyel különítik el egymástól. Bizonyára hathatósan védi azt a kevés terményt, ami ezen a tájon a kertekben kókadozik. A szúrós növény termése egyébként ehető, lekvárt is készítenek belőle, de vigyázni kell, mert székrekedést okozhat, úgyhogy nem minden veszély nélküli ínyencség.  
No, meg a pálmák… Ez az a fa, amely a legjellegzetesebben képviseli a sivatagi növényzetet: az oázisok gyakorlatilag pálmafaerdők. De ne szaladjunk előre, megteszi ezt helyettünk az autóbusz, amely két nap alatt jókora utat tesz meg velünk.
Egyik barátom mesélte régebben, hogy egyszer Kairóban járván, döbbenetes élményben volt része: hirtelen véget ért az utca, és minden átmenet nélkül elkezdődött a végeláthatatlan sivatag.
Tunéziában nem ettük ilyen forrón a kását – vagy stílszerűen szólva: a homokot… Először is, nemcsak egyféle sivatag van, hanem legalább három: kő-, só- és homoksivatag. Először mi a félelmetesen hangzó Matmata kősivatagán keltünk át. Olyan ez, mint egy holdbéli táj: nem véletlenül fogalmazok így, ugyanis ezen a kietlen vidéken forgatták a „Csillagok háborújának” egyes jeleneteit. Van itt futóhomok is, de nem az határozza meg a táj arculatát, hanem a rengeteg homokszín kő meg az apró, barnás zöld, talajhoz simuló bokorféle, amely messziről rengeteg sötét kis pöttynek látszik a tájon. Amilyen „földön kívüli” a vidék, éppoly „földön kívüliek” egykori lakói, akikből már csak néhány mutogatja magát a turistáknak eredeti lakóhelyén. A berber barlanglakókról beszélek, Tunézia pásztorkodó és vad őslakóiról, akiknek földbe vájt lakásai a hőségtől és a hidegtől egyaránt megvédték gazdáikat. Elkezdtek ásni egy kör alakú gödröt, affélét, mint ami nálunk egy ház alapozásához kell: ebből lett egy belső, fölül nyitott udvar (kilenc méter mély és kilenc méter átmérőjű), amelynek függőleges földfalaiba utána vízszintes irányban vájtak egymástól jól elkülönített helyiségeket, – hogy ha az egyik az eső miatt beomlik, a pusztulása ne érintse a többit – melyek természetesen mind az „udvarra” nyíltak. A felső „emeletre”, a „háztetőre” (magyarán a földfelszínre) a falból kiálló jókora vasszögek vagy csomózott kötelek segítségével lehetett följutni.
A berberek tehát nem építettek, hanem kivájták a „fölösleget” a föld gyomrából – hasonlóan a nabateusokhoz, a mai Jordániában lévő Petra városának egykori lakóihoz, akik a sziklába vájták lakásaikat…
Ma már csak kevesen élnek így, egy nénit, akit meglátogattunk az út mentén, a fiai vittek ki szülőhelyére, hogy egy kis mellékes jövedelemhez jusson a család. Szíveslátásban volt egyébként részünk: ehettünk olívaolajba mártható lepénykenyeret, valamint ihattunk néhány korty édes és sűrű teát: állítólag a sok cukortól az ember szervezete nem párologtat annyi vizet… Az enyém azonban ennek ellenére rendesen párologtatott: nem győztem inni a rengeteg vizet, s egy idő után így is fájt a tarkóm az irdatlan melegtől. Ezeknek a földlakóknak nem kell félniük, hogy a víz elmossa a lakásukat: itt olyan ritkán esik az eső – sőt, egyre ritkábban, hiszen a sivatagosodás a sivatag környékét érinti a leginkább.
Távozásunkkor a néni a domb oldalába vájt árnyas bejáratnál ült, és egy kézi malomkereket forgatott: valami gabonafélét őrölt. Mellette kis tálka, abba lehetett dobni az aprópénzt.
A Matmatában van egy völgy, az a leginkább holdbélinek rémlő táj: tányér alakú (akár a Hold egyik krátere), rajta mintegy hétszáz, azonos méretű, földbe vájt gödör-udvar. Földbe vájt szállodák is vannak itt, sokcsillagosak, svédasztalosak… Azokban nyilván nem csak olajba mártott kenyér és kávébarna tea a vacsora.
Délnyugati irányban távolodván a Matmatától, s közeledvén az igazi homoksivataghoz, megfigyeltem, hogy a barnás kis bokrok tövében egyre nagyobb homokbuckák nőnek az uralkodó szélirány felől, s megjelentek a homokfogó kerítések is – olyasfélék, mint nálunk az útszéli hófogók. Ezek volnának hivatottak arra, hogy megakadályozzák a futóhomok tovaterjedését a művelt területekre.
A légkondicionált ájer ellenére is szaunaszerű hőségben néha csak bambán meredtem az útra, és a túlélésre koncentráltam. Aztán egyszer csak felvillanyozódtam: előttünk az úton légörvényt – afféle mini forgószelet – láttam; megtévesztésig olyan alakja volt, mint az Ezeregyéjszakából jól ismert dzsinneknek! Mivel nem fújt igazi szél, csupán lokális kis légörvény volt: amilyen gyorsan keletkezett, éppoly gyorsan meg is szűnt, hogy aztán váratlanul és meglepetésszerűen máshol támadjon föl újra, hasonló alakban.
Én fényes nappal láttam ezt az ideiglenes homok- és légképződményt, egy zúgó autóbusz belsejéből. De el lehet képzelni milyen élményben lehetett részük teliholdas éjjeleken a szélcsöndes sivatagban utazó karavánok kalmárjainak! Ott, ahol minden irányban sejtelmes, gömbölyded asszonyi idomokra emlékeztető, lágy homokdűnék húzódnak, ameddig a szem ellát. Ahol a csend ősidők hallgatását hordozza, letűnt kultúrák utolsó sóhajának emlékét.
Amikor a sivatagban ilyen varázslatos körülmények közt megjelent a kísérteties homokdzsinn, percegve fölemelkedett a semmiből, megvilágíttatta magát a teliholddal, majd zizegve visszahullott a semmibe, nos, ekkor a legmegátalkodottabb nyugati racionalista is elkezdett volna hinni a szellemekben, nemhogy a babonás arab lélek.

Folytatjuk...

 

Forrás: Polísz, 2007. 100. szám

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap