Triptichon 1/3.

Tusnády László, h, 03/04/2013 - 00:03

Műsorközlő:

Az élet nevében kezdjük műsorunkat, mert hisszük: beszélni és bármit tenni csakis az élet nevében szabad és érdemes.

A veszély, a halál képe, mint a jövő lángnyelve zúdul, serceg felénk ezernyi híradásból, jövő-partokról, az idő-mérföldkövekről. A halál képe helyett életünk fényeit szeretnénk ott látni, gyermekeink, unokáink boldog arcát. A dantei tűzeső ellen örök-biztos létvédő ernyőt, melyet csak hitünkből, életszeretetünkből készíthetünk.

A híres arab tudósnak, Ibn Szina Avicennának ezer évvel ezelőtti kísérlete jut eszünkbe. Két egymástól távoli ketrecbe egy-egy bárányt helyezett. Mindkettőt gondosan táplálta, etette, itatta. Az egyik bárány ketrecét nyugodt táj vette körül. A másiké mellett ott vicsorgott állandóan egy éhes farkas. Ez a bárány elpusztult félelmében. A nyugodt környezetben élő társa zavartalanul élt tovább.

Ma atomfegyverek vicsorognak ránk, s már fogyaszt bennünket az erkölcsi zűrzavar, a kábítószer, az alkohol és az életkedv fokozódó hiánya. Mély kút a félelem, zavaros, mérgezett víz van benne.

A halálfélelmen, mint népünk történetében oly sokszor, csak erős hittel és akarással tudunk úrrá lenni. Amikor háborús fellegek gomolyognak fölöttünk, mikor a gyűlölet sisteregve tör elő az ajkakról, a nemzet irányítói is napról napra érzik, hogy tipor a tőke, porlaszt érdes érce, akkor fő óhajunk az, hogy életvizünkön a pénz ne kacsázzon! A jövőből már majdnem kiszorított, magalázott és megszomorított, létlehetőségeink nagy részétől megfosztott magyar népünk kapja meg az élet teljes jogát, mert nem a türelmetlenséget hirdeti, kívánja és sóvárogja, hanem az egymás megértését: torz eszmék helyett a szeretet szavát, a mi élethitünket, boldogság-reményünket!

(Megjelenik a két félgömb, a két szavaló csak később.)

Műsorközlő:

Magunk rendezzük be most képzeletünk színpadát: nemcsak díszlet, hanem fő tartalom legyen itt az Életfa. Sok ősi történet alapján tudjuk, hogy az emberek az Életfában a világegyetemet látták. Népművészetünkben az Életfa a tejúttal, a madarak útjával azonos. Minden egyes ember maga is külön világ, ennek az önálló világegyetemnek, az embernek a képe a lótuszvirág, így tartja az ősi keleti szemlélet.

Műsorunk címe Triptichon. Hármas képet akarunk felmutatni mindenségünkről, önmagunkról és a békéről.

Hányszor és hányszor száll a rónán, bérceken az űrben az ember könyörgő sóhaja, hogy drága létünk, életünk, jövőnk ne hasadjon az atom-éjbe.

Műsorunk középső részében egy atomtudós félelemmel terhes álmát mondjuk el, de ezzel az élet szolgálata a célunk, ezért a szomorú látomás előtt vessünk egy pillantást a jövendő századok gyermekeire. Nekik meg kell születniük, és azt kívánjuk, hogy a szüleik ne gondoljanak a közelgő halálra, ha ezeknek a kicsinyeknek a szemébe néznek. Nem szabad megengedni, hogy a tudomány, a technika, az emberi szellem kiteljesedése valami őrület folytán mindent porrá őröljön: múltunkat, jelenünket és jövőnket hamuheggyé tegye; szép emberi tudatunkat kitörülje a csillagvilág kozmikus rendjéből.

Gazdagodjék, ím, tovább a képzelet-színpadunk! Jövő-fényben léthajnal-derengésben gyermekek jelennek meg: ők a következő korok újszülöttei. Kristályrendbe állnak össze, mert ez a kristályforma mutatja a rendet, a törvényt: nem tűnhet el a földről az élet, a távoli jövőben is helye van itt az emberi létnek.

Képzeletszínpadunknak ezt a képét őrizzük meg agyunkban, mert csak így lesz tanulságos a többi történetünk.

 

A  j ö v ő  g y e r m e k e i n e k  t á n c a

 

Egy anya van a központban. Bartók: Falun c. szerzeményéből a bölcsődalt énekli kisdedének.

A táncos gyermekek guggoló helyzetben, fehér ruhában, mozdulatlanul várakoznak. Testtartásuk a lehetőséghez mérten olyan, mint azé a magzaté, melyet Leonardo da Vinci rajzáról ismerünk. A nő úgy énekel, mint ahogy az örök Anya dalol gyermekének, s már akkor is azt teszi, mikor azt még csak szíve alatt hordozza.

Az utolsó hangokra a gyermekek felállnak. Bartók zenéje szól a zongorából: kezdődik a tánc.

A mikrokozmosz valamelyik része után a Medvetánc néhány ütemére előtáncol egy medve. Majd több állat is előjön. Táncukkal azt fejezik ki, hogy a természet szeretettel, harmonikusan veszi majd körül a későbbi korok gyermekeit is.

A falon két fegyveres katona árnya jelenik meg.

A fegyveresek előrelépnek, s akkor derül ki, hogy ők is gyerekek: egy játék-géppuskás és egy tankos gyerek hívja fegyveres játékra a kislányokat.

Az egyik kislány: Fiúk, milyen korból jöttök ti elő? Félünk tőletek; nem szoktunk mi ilyesmihez. Tegyétek le örökre a fegyvereket, úgy játsszatok velünk!

A műsorközlő: Nem kell majd akkor a fegyver. Az lesz majd az igazi élet-ünnep. A kannibalizmus végleg kivész majd a fejekből.

Kis jelenetükkel élethitünket akarjuk kifejezni. Ennek fényében, győzni akaró reményében már nyugodtabban nézhetünk szembe a Triptichon középső részének komor világával. Ennek a történetnek a hátterében is ott van az Életfa-lótuszvirág. A háborgó tenger habjai, hullámai fölött nyílnak a csodaszirmok: ebben a nyugalomban, békében, csönd-szimbólumban ott a legmélyebb tanítás: az emberi élet lényege.

Ha a végső okokról, a miértekről, a lenni vagy nem lenni kérdéséről esik szó, előttem egy tudós képe jelenik meg, ki a legnagyobb titkokat kutatja…A gyermekek az örök újjászületést hirdetik. Ha széttekintünk a természetben,  igyekszünk azonosulni csodálatos rendjével, akkor megsejtünk valamit  a mindenség titokzatos erejéből, szívünket reményteljes áramlás hatja át. Ezt hirdeti az Életfa-Lótuszvirág. (Két szereplő jelenik meg a színen, és elkezdi szavalni a verset.)

 

I.

A: Ma van a fa napja: ünnep.

B: Lótuszvirágról beszélek.

A: Ma van a fa napja ünnep.

B: Lótuszvirágról beszélek.

A: Víz, víz, víz, víz, tenger, tenger;

hab áramlik hő sereggel.

B: Víz, víz, víz, víz, tenger, tenger;

hab áramlik gyors sereggel.

A: Ó minden mintha látszat volna,

elfutó habként omolna;

tenger vize, áramlása,

csönd-titok kitárulása,

a csönd-mélybe fordulása,

pillangóknak hártyaszárnya,

mezők gyenge, kis virága,

gyermekek szép kacagása.

Ős-tenger, ős-titok mélyen,

hegytaraj-kristályvidéken,

hó-tarajos tiszta tájon,

mindenütt van a világon.

B: Minden egyes kicsi cseppben

a mindenség fénye rebben.

A: Valamikor ős-időben

csillagfény a mohos kőben

új üzenet hangját hozta:

zengett a hír minden hangban.

Születések születése,

teremtések teremtése

elérkezett itt a tájon,

ősi bércen vagy lapályon,

ősi bércen vagy lapályon,

csillagszeges csöndes tájon.

B: Valami, ím, létrejött

A: Valami, ím, létrejött

az űrködök elé szökött,

B: A csöndhártyán átbökött.

A: Táncot járt a nap a holddal,

versenyeztek csillagokkal.

Szitakötők szálldogáltak.

Idő-falról korok málltak.

És már ott volt, ott a sziget,

nem láthattál sose ilyet;

most írom le, most mondom el;

szavam titok-hírt énekel.

Gyenge volt nagyon a sziget;

minden hullám partra siet,

mind szeretné mélybe vinni,

nyelni, enni és meginni.

Mert furcsa volt az a sziget,

nem láthattál sose ilyet.

Valami elszállt az égen,

napfényküllős, kék vidéken.

Valami, mintha madár volna,

valami, mintha hattyú volna,

valami, mintha kacsa volna,

valami, mintha tán sas volna.

Magot ejtett le a földre,

vizet hintett körbe, körbe.

Égi vetés. Mégis kevés

egy magocska. Mily csenevész

fácska nő belőle ottan,

hova a mag földre pottyant.

Jöttek közben csillag-évek,

üstököshad-fény-regények,

eposzok a múltat őrzik,

jegyzik, mi meddig időz itt.

B: Napfény előtt pillangószárny.

Hogy nő az árny, hogy nő az árny!

Élő vonul élő haddal,

tülekszik a szőke habbal.

Nő a sötét, bőg a tenger.

A fa alá bújj el, ember!

A: Valamit most tenni kéne.

B: Megvadult az ősi tenger;

hirdeti, hogy mindent elnyel.

A: A fa nyugodtan növekszik.

Mily fiatal! Nem öregszik.

Ezredévek homokszemek,

mint a cseppek elperegnek.

A fa nyugton hogy növekszik.

Mily fiatal! Nem öregszik.

A kérge mintha bőre volna.

Törzse mily telt: asszonyforma.

Szerelem-szigetnek fája,

életünknek szép virága,

B: tengerünk lótuszvirága,

titok-létünk árvasága

eloszlik, ha reád nézünk,

bajt a bajjal nem tetézünk.

A: Varázstükör előtt állunk;

más helyről másnak találjuk

a fát, titkát mégis véljük,

azt hisszük, a lényét értjük.

Ki lótuszt lát ott a fában,

az élet bősz viharában

nyugalmát ő abban látja,

sőt továbbá úgy találja,

kincs van a lótuszvirágban,

az időtlen szép világban.

Szirmán ott van, ott a lényeg.

Üvöltenek barna rémek:

farkas-rémek, ordas rémek,

agyaras és cápa-lények,

fegyver-rémek, harcos rémek:

kristályosodnak rém-éjek.

De a lótusz meg se rendül,

évezred-fény felé lendül.

Életünknek tiszta fája,

mindenségünk koronája,

bárkánkat az örvény vonja.

Párka-had fonalát fonja.

Elveszünk a szörnyű éjben,

a félelem-deres télben.

B: Patkányfarkszerű szélörvény,

egérfarkszerű szélörvény,

dermedt szívünk meggyötörvén,

rendelt ide pokol-törvény?

Hova menjünk? Mit csináljunk?

A hab fölött némán álljunk,

vagy az éjbe belemálljunk,

a semmi szárnyán merre szállunk?

Küllők nőnek rá az éjre.

Fátyol borult minden fényre.

Tengerünkben halak halnak.

Nincs visszhangja a gyászdalnak.

Madarak a légben fagynak,

hullva a mélybe olvadnak.

Nincs örömük a halaknak,

mert a vízben nem maradnak.

Tetemüket hullám hozza.

Bánatunkat sokszorozza.

A: Ó, Életfa-Lótuszvirág,

tehozzád az ember kiált.

Állítsd meg az őrületet!

Űzd el a halálfelleget!

Űzd el, űzd el, úgy könyörgünk,

Gyógyítsd a meggyötört földünk!

Adj reményt, hogy éljünk, éljünk!

Adj erőt, hogy sose féljünk!

Add, hogy létünk megmaradjon,

Atom-éjbe ne hasadjon!

Hadd legyen már vidám ünnep,

Lótuszvirág-életünnep.

Fénnyel derüljön az ének,

ha a békéről beszélek!

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap