Tormay Cécile: A régi ház 8/15

Szerkesztő D, szo, 04/09/2016 - 00:12

Folytatás…  

 

 

A városban soha sem alszik el az éjszaka egészen. Mindég virraszt. Elvétve kinyitja a szemét egy ablakban és pislog. Egy kapu csukódik, mint egy ásítás. Lépések jönnek. Visszhangjuk a házak falához ütődik és elmegy a szomszéd sikátorba, pedig ott nem jár senki.

A nagy folyó hűvösen, mélyen lélegzett. A csillagok elfogytak az égen. Kristóf kifordult a Hal-piacról a Duna-sorra. A lépése olykor megakadt, aztán fáradtan, egyenlőtlenül kongott az alvó házak alatt. Visszagondolt és megvetést érzett. „Hát csak ennyi az egész? Hát csak ebből áll a felnőtt emberek titka?” Egyszerre a szemére húzta a kalapját. Nem szerette volna, ha valaki belenéz.

Flórián akkor nyitotta ki a kaput. Söprűje egyenletes, ívelt hangzással surolódott a gyalogjáró köveihez. Mikor a szolga elkészült és bement a házba, Kristóf észrevétlenül osont be a gyalog­kapun.

Ijedten nézett egy pillanatig a lépcső felé. Fennről gyertyavilág esett le egyik fokról a másikra. Nem fogta fel mindjárt, hogy mi történik. Csak a veszedelmet érezte és hirtelen elbujt a pince­lejáró falmélyedésébe.

Nehéz, biztos lépések jöttek lefelé. Feltarthatlanul jöttek és neki úgy rémlett, hogy a hang­zá­suk rátapos. Remegve kuporodott össze. Meglátta a nagyatyját. Dolgozni ment. Kezében gyertyát vitt. Árnyéka emberfelettien nagy volt a fehér falon. És ő maga is emberfelettien nagynak látszott a meglapuló fiú előtt. A kapualjában elnyult az árnyék. Kiért az udvarba. Áthajlott a falon. A házakon is át kellett érnie, át az egész városon. Kristóf utána nézett; nem látta a végét és a sötét falmélyedésben kimondhatatlanul kicsinynek és nyomorultnak érezte magát a nagy árnyék mellett.

A kimerültségtől ingadozva osont fel a lépcsőn. Lábujjhegyen. Végig a folyosón. Az egyik nagy kőlap mozgott. Régen tudta. Elkerülte, mint egy árulkodót.

Anna ajtaja előtt megállt egy pillanatra. A tiszta nyugalomban úgy érezte, mintha szenny volna az arcán, a kezén, az egész testén: nehéz, gyalázatos szenny.

Aztán, mint régen, gyerekkorában, sokáig feküdt nyitott szemmel a sötétben. A sötétség olyan üres volt, mint a szíve. Ami után vágyódott, elmult. Csak émelygés és fáradtság maradt a vérében.

Arra ébredt fel, hogy nehéz fuvaroskocsik dörömbölnek végig a kapualján. Munkáslépések mennek az ácspiac felé.

Ulwing építőmester nemcsak telkeket és házakat vett magának. Most minden olcsó volt. Anyagot is vásárolt a tönkrejutott vállalkozóktól. Rengeteg épületfát, hogy a cég készen legyen, ha megjön a munka.

Kristófot ez nem érdekelte. Ebben az időben semmivel sem törődött. Még azt is közömbösen vette, hogy Hosszú Zsófi Hold Ignác menyasszonya lett. A carneol-lófej jutott eszébe, mely himbálódzik és Zsófihoz ér.

Egy hét telt el. Kristóf jóformán senkihez sem szólt a házban, de valahányszor Anna beszélni kezdett, gúnyosan fintorgatta az arcát, mintha rajta akarná kitölteni megvetését minden iránt, ami asszonyi. Soha még ilyen erősnek és szabadnak nem érezte magát.

Aztán... egy éjjel, mint valami éles vágás, belenyilallott egy léleknélküli emlékezés. Csak teste volt az emlékezésnek. Asszonyi teste.

Az éjszaka feketesége benépesült. Alakok jöttek, többen, egyre többen. A sötétségből lassan­kint egy óriás katlan lett, melyben csupasz karok nyüzsögtek, puha vonalak, fehér vállak, közönséges női arcok.

A következő napon Kristóf a Hal-piac irányába indult. Megismerte a házat. Bezörgetett. És mikor kijött a leánytól, már tudta, hogy ezentúl pénzre lesz szüksége.

A nagyatyjára gondolt, az atyjára. Mindég dolgozni látta őket és soha se költekeztek. Hová teszik a pénzt? Sok lehet. Idegen emberek mondták neki. Még az az állatszemű leány is tudta és a többiek is, a kifestett arcúak, akik úgy intenek a szemükkel, hogy csak ő lássa meg. Miről ismernek rá? Mit akarnak? Miért bújnak elő a piszkos házakból, mikor ő arra megy? Miért várnak rá az utcák szegletén? Várnak és kinálják magukat és csökönyösen követik. Jönnek. Éjjel, mikor aludni akar, akkor a képük jön. Megtelik a szoba. Az ágyára ülnek. Fojtogatják, hogy fizessen nekik. De hát honnan vegye a pénzt?

Egyszerre maga előtt látta a nagyatyját, úgy, mint a pincelejárat falmélyedéséből látta. A nagy árnyék a korai reggelben. Összekuporodott. Szégyelte minden nyomorult gondolatát. Piszok volt az egész. Ő is dolgozni fog, erősen, becsületesen, mint az öregek. Jó lesz mindenkihez. Annához is jó lesz. És az állatszemű leányhoz nem megy el többé soha.

De mikor eljött az óra, megint nyugtalan lett. Hogy tartóztassa magát, gondolata elővette a nagyatyja képét, mikor dolgozni ment. A kép megfakult, erőtlenné vált. Az ijesztő, csúnya kényszer húzni kezdte megint és a lépcsőn már tudta, hogy hiába ellenkeznék önmagával: mennie kellett a Hal-piac felé.

Lenn, a kapualjában egészen váratlanul elébe került Anna és az édesatyja. Annának egy csokor fuchsia volt a kezében.

- Jer velünk a temetőbe, Sebastián bácsihoz, - mondotta a leány, mialatt a kocsiba szállt.

Kristófnak csak az utcán jutott eszébe, hogy nem felelt. Utánuk nézett.

A kocsi már távolodott a Duna irányába.

A Lánchíd faburkolatán hirtelen puha lett a kerekek zaja. A híd lágyan, egyöntetűen ringatta össze a folyóval, mintha a víz elemeiből kövült volna a Duna fölé és emlékeznék eredetére. Annának úgy rémlett, hogy a híd, a folyó csak egy és a kocsi úszik. Szeme előtt, a láncba foglalt vasrúdakon, mint óriási hárfahúrokon játszott a nap. Az ég magas és kék volt a várhegy felett. Túl rajta a Vérmezőn, a sok nagy halálból, mély fű nőtt. Az akácfák mögött kétablakos polgárházikók. Ivelt zöld kapuk, összeérő bubos tetők.

- Milyen kicsiny itt minden...

János Hubert felpillantott:

- Itt is lehet még város. Ekkora se volt Pest, mikor a nagyatyád letelepedett.

A kocsi előtt gágogva rebbentek szét a libák. Kutyák ugattak. Az ördög-árok partján egy pásztor­ember furulyázott.

Anna idegenül nézett körül, közben egy régi játékára gondolt. A játék egy majorság volt. A gazdasszony nagyobb volt, mint az istálló és kerek talpon állt. A fáknak, a libáknak és a pásztornak is kerek volt a talpa. Önkéntelenül visszanézett a furulyázó ember lábára és nevetni kezdett. Valószinűtlennek találta az egész környezetet.

Odébb szétváltak a krisztina-városi házak. Magányosan ültek a zöldséges kertek között, szélesen tarkán, mint a parasztasszonyok.

A Város-majornál megállt a kocsi. Ulwingék gyalog mentek tovább a katonatemető felé. A budai polgárok oda temették Sebastián bácsit.

- Miért? - kérdezte Anna, - hiszen ő nem volt katona...

- De hős volt, - felelte János Hubert, bár soha se tudta egészen megérteni Ulwing Sebestyén halálát. Az atyja hallgatott a részletekről. A várbeli polgárok pedig szép, zavaros dolgokat meséltek. Szerette hinni, amit mondtak, hizelgett neki. És valahányszor az órás emlékezete szóba került, szerényen, de önérzetesen jegyezte meg, hogy a hős közeli rokona volt. Beleélte magát a ráháramló tisztességbe. Emelt fővel viselte, mint a magas gallérokat.

Annának eszébe jutott valami. A nagyatyja mondta neki, vagy három év előtt és közben erősen a szeme közé nézett: „A vérbeli polgárok hősnek tartják Sebastián bácsit. Ők talán tévednek. Te vagy az egyetlen, aki nem tévedsz, ha annak tartod” ...Emlékezett rá. Ennyi volt. És azontúl hősnek tartotta ő is azt, akit addig egyszerűen csak szeretett.

Köröskörül, mint egy erdő, álltak a fák a hantok között, egy erdő, amelyben temettek. Itt nem a fák igazodtak a sírok szerint, a sírok igazodtak úgy, ahogy az erdő akarta. És az élet buja erőt szívott a gazdag halálból. Néhol megdültek a kőkeresztek, elmerültek a gazos mohában. Az egyik kriptára szomorúfűz hajlott. Ráborult, mint egy erdei asszony, kinek lecsüngő zöld haja eltakarja az arcát, mely bizonyosan sír az árnyék alatt.

Anna sokáig imádkozott Sebastián bácsi fejfájánál. Szótlanul mentek odébb. A sírok körül alacsony vasrácsok aranyozott dárdái villantak ki a fű közül. Kerítések, határok még a holtak körül is, hogy elválasszák egymástól azokat, akiket szerettek és azokat, akiket senki sem szeretett. Annának mégis az jutott eszébe, hogy a halottak lenn a földben talán kezet nyújtanak egymásnak a rácsok alatt.

A hantok lelapultak a hegyoldalon. A halál megállt, kimaradt a fák közül, csak az élet jött velük. Csak az erdő kisérte lépésüket a nyári csenden át.

Egy kis tisztás szélén szalmakalap feküdt a fűben. Meglepetve néztek fel. A tisztáson fedetlen fővel egy fiatal férfi állt és arcát a nap felé tartotta. A közeledő léptekre figyelmessé lett. A szeme barna volt. A tekintete sötétebbnek tetszett a szeménél. Haragosnak látszott. Ekkor vette észre Annát. A kicsiny leányarc komoly akart maradni, de a szeme már gúnyosan neve­tett és az ajka is közel volt hozzá. Az idegen zavarba jött.

Ulwing János Hubert megemelte az ágak közt felborzolódott cilinderét. A városi major ösvénye felől kérdezősködött.

A fiatal ember irányt mutatott. Férfias szép keze előkelően keskeny volt. Egy zöldkövű, régi pecsétgyűrűt viselt. Néhány lépést tett Ulwingék mellett. Mikor az ösvényhez értek, szótlanul meghajolt.

Anna bólintott. Puha florentini pásztor-kalapjának a hullámzása egy pillanatra árnyékot vetett a szemébe. Szinte sajnálta, hogy az ösvény ilyen közel volt. Mögötte már távolodtak a lépések. Lehajolt és letépett egy virágot. Most vette észre, hogy mennyi virág van az erdőben.

Kalapját a karjára akasztotta. Még egy, még egy... és bokréta nőtt a kezében. Egy harangvirág gyökerestől odaadta magát. A gyökerek, mint végtelenül finom kis madárkarmok nedves földet fogtak markolva. Anna először érezte meg a föld szagát. És mikor a két oszlopember között behajolt a kocsi, eszébe jutott, hogy ma jöttek először vadvirágok a régi házba...

A lépcsőn Kristóffal találkozott. A bátyja mereven tartotta a fejét, hallgatódzni látszott. Most már ő is meghallotta a nagyatyja hangját. A hang messziről jött, az ácspiac irányából.

A régen száradó, felhalmozott fa között az egyik ács pipára gyújtott. Az építőmester ép akkor járta be a telepet. Egyszerre meglátta a kékes kis füstfelhőt a levegőben. A vér a fejébe tódult. Ököllel fenyegette meg az embert. Az ács rémülten verte ki a pipát és eltaposta az égő dohányt. Mellette egy legény, ijedtében ferdére kezdte bárdolni a szép, nagy tölgygerendát.

Az öreg Ulwing arca sötétvörös lett a haragtól. Félrelökte a legényt és kikapta kezéből a szekercét.

- Ide nézz! - kiáltotta olyan hangon, hogy körülötte mindenki abbahagyta a munkát. Aztán, mint egy fogoly acélmadár, lendülve emelkedett markában a szekerce. Szilánkok repültek. A tölgyfa urára ismert és hasadt a biztos akarat szerint.

Ulwing Kristóf elfelejtett mindent. Melle lihegve szívta fel a tölgy szagát. Az átöröklött ősi ösztönök és mozdulatok, fiatalságának széles ereje, melyet félretólt a megfeszített szellemi munka és feleslegessé tett a jólét, elemien ébredt fel benne. Csak a tölgynek a fája, csak ő volt a világon. És az emberek egy pillanatra újra látták a nagy ácsot, akinek a régi erejéről az öreg mesterek növekvő meséket mondtak a fiataloknak.

Egy pillanatig látták, aztán valami történt. A felemelt szekerce kifordult a hatalmas kézből, gyámoltalanul billent át a levegőben. A földre esett. Az építőmester a homlokához kapott, mintha a szekerce odacsapódott volna és tántorogni kezdett lassan, rettentően, úgy, mint mikor egy vén torony álltóhelyében meginog.

Senki se mert hozzányúlni. Az összefutó munkások bénultan néztek rá.

Füger volt az első, aki magához tért. Odatartotta a vállát a főnökének.

János Hubert halálsápadtan szaladt át az udvaron.

Két izmos ácslegény között, egyenlőtlen ingadozással jött az építőmester. Karja begörbülten fogta körül a legények nyakát. A könyöke magasabban volt, mint a válla. Az erőlködéstől vörös, fiatal munkásarcok mellett fakó és lárvaszerű volt az aggastyán arca.

- Nem oda, - mondotta alig hallhatóan, mikor hálószobájában az ágy irányába akarták terelni a testét. Az ablak felé intett az állával. Karosszéket tóltak elébe.

Aztán megjelent Gárdos protomedicus aszott, barna képe az ajtóban. Mikor kiment a szobá­ból, azt a mindent elejtő, alázatos mozdulatot tette, melyet csak papok és orvosok tudnak. A papok, ha Isten előtt állnak az oltárnál, az orvosok, ha a halállal kerülnek szembe.

- A gyerekek... - Az építőmester erőlködve visszafordult. Akadozó pillantása lassan járt körül a szobában.

Kristóf remegve fogódzott meg az asztal szélében. Érezte, hogy ha az a nagy, kereső tekintet megtalálná őt, ép a szemhéjához nyúlna és befelé nyomná a szemét. Minden összehúzódott benne. A teste el akart bújni a térben.

Hát ilyen a halál! Eddig nem látta soha. Pedig most már sejtette, hogy ott van minden mögött és belesúgja a félelmet az emberek fülébe. Neki is ő súgta, mikor gyerek volt és el kellett bújnia a paplan alá. És futnia kellett a szobából, ha kialudt a gyertya. Akkor még nem értette a súgást és a félelme eltévedt és rémek ellen fordult, mély csendek, sötétségek ellen. Pedig minden a halál volt.

Homályosan látta a többieket maga körül. Az atyját, Fügert, Gemminget és Feuerleint. Tini feszült, hosszú arca is ott volt. Valószinűtlenül pontosan mozgott a mosdótál és karosszék között. Jött és ment. A kezében vizes kendő. Kinn a folyosón az ácsok. Eltompított, nehéz lépések. Váltakozó, ijedt arcok az ajtónyilásban. Egyik nyomja a másikat és a szemük olyan, mintha verembe néznének.

Egyszerre meglátta Annát. Milyen sápadt. De azért ő is rendesen mozog. Most letérdel a karosszék mellett és két viaszkéz között van az arca. Egy galambősz fej föléje hajlik és nézi őt soká, elviselhetetlenül soká. Ha nem eresztené el többé? Ha magával vinné?

Kristóf felzokogott. Valaki meglökte és tólta előre. Már ő is ott térdelt a karosszéknél. Most, most... A kialvó szem tekintete megtalálta őt. Két viaszkéz tapogatózva nyúlt bele a levegőbe, begörbült, valamit meg akart fogni.

A fiú hangtalanul esett végig a padlón. Aztán nem tudta, hogy kiviszik.

Lassanként besötétedett a szobában. A pap lépései ünnepélyes csendben kongtak a folyosón. A lépések jöttek és újra elmentek. Tömjénszag érzett a kapualjában. A sekrestyésfiú végig csen­getett az utcán. Úgy csengetett, mintha labdáznék a hangokkal és ezalatt egyik ház a másik­nak mondta el a hírt:

„Ulwing építőmester haldoklik”...

A lépcső alján tolongás támadt. Az építőmester nehéz, kettős lélegzete kihallatszott a folyo­sóra. Fenn, az udvari szobában szorongó, kisírt arcok hajoltak a karszék fölé.

Mióta a pap elment, Ulwing Kristóf nem nyitotta ki a szemét. Hallgatott és a csendben agya kétségbeesetten küzdött a megsemmisüléssel. Korán jött. Még nem volt készen. Fellázadt ellene. Annyi terv... Valamit mondani akart. Szavakat keresett, de nem talált egyet sem: el­vesz­tek az utak az emberekhez...

Szeme és a lezárt pillák közé egyszerre színek kerültek, kemény szín-szilánkok, melyek bele­estek és nyomták a szemgolyót. Sárga foltok. Fekete karikák. Vörös cikázások... Aztán jó, pihentető erőtlenséget érzett, mint nagyon régen, mikor gyerek volt és az anyja karjában vitte az ágy felé. És Sebastián testvér... és ők vándorolnak ketten, fáradság nélkül, csendesen. Egy város látszik. Templomtornyok, házak, sok üres telek, melyekre ő fog építeni. Reggel van és harangoznak...

János Hubert lehajolt az atyjához. Még lélegzett. Mintha a szája mozgott volna.

- Reggel van! - Olyan erősen mondta ezt az építőmester, hogy mindannyian az ablakra néztek.

Az ácspiac túlsó szeglete felett csodálatos derengés látszott. Füger kivette az óráját: még éjfél sem volt.

A derengés minden pillanattal jobban terjedt. Vörös por és villanások; eleinte csak egy-kettő, aztán mindég több.

A kis könyvelő izzadni kezdett. Hirtelen egy bőrkötényes embert látott meg a gondolatában. Kiveri a pipáját és rátapos az égő dohányra. Most már világosan emlékezett a nagy munkás­csizmára a fürészpor között. Önvádoló kétségbeeséssel arra is emlékezett, hogy azután nem nézett többé oda...

Az udvaron egy ember szaladt át.

- Tűz van!...

A kiáltás megismétlődött: a ház minden szeglete mondta. A meredek tető alatt narancssárgák lettek a falak. Az ablakok üvegjén természetellenes vörösség terjedt. A szobákban hirtelen világosságok hullámzottak.

- Tűz van!...

Most már az utcák is kiáltották, makacsul, élesen. Lépések nyargaltak. Lajtoskocsik dörömböltek a Duna felé.

János Hubert az ajtóhoz rohant. A küszöbön úgy látszott, mintha elesnék. Tántorgott és vissza­fordult. Verejtékes ijedséggel számolni kezdett. Görcsösen, zavarosan számolt az agya. A veszteség óriási volt. A temérdek épületfa és anyag. A cég meginoghat ettől... Gyámolta­lanul meredt az atyjára. De a karosszékben csak egy kisérteties aggastyán ült, aki lárvaszerüen mosolygott bele a tűzfénybe. Tőle már nem várhatott semmit. A térde remegni kezdett.

Anna zsibbadtan nézett az ablak irányába. Nem merte megmozdítani a fejét. Valami össze akart esni a homloka mögött.

Az udvar falán fekete alakok bukkantak fel. Rocskával lódították a vizet a tűzre. A szemközti házak tetején is emberek álltak.

A kátrányolvasztók táján kormos rémek tántorogtak a levegőben. Fojtós, égett szag tódult be az ablakon. A tűz rettenetes erővel terjedt. Nyargalt az udvarfal felé.

A ház!... Anna szíve egy lökésben eszmélt fel. Félteni kezdte a házat, vonagló fájdalmas félelemmel úgy, mint egy élő teremtést, akivel összetartozik.

Kinn az ácspiacon egy lángoló farakás omlott le.

A szobák vészes világosságában, Tini és a cselédleányok, fejveszetten kapkodtak a nyitott szekrények előtt.

Anna a falnak dült: „El akarják hagyni a házat. Menekülni akarnak”.

- Mentsék meg!... Mentsék meg! - kiáltotta vértelen arccal.

Füger Ágoston lihegve botlott be az ajtón. Hireket hozott; megint ment, megint ott volt.

Már a szertár teteje is égett. A levegő remegett a forróságtól. Rekedt reccsenés, sustorgó szisze­gés, sokhangú emberi kiáltás hangzott...

Az építőmester félig leesett pillái ritkán mozdultak. Nem hallott, nem látott semmit, ami kívüle történt. Rejtélyesen távol volt mindentől.

Az ablak alatt száraz csörgéssel zsugorodtak össze a hőségben pörkölődő levelek. Az udvar­ban egyenletesen sivalkodott a húzóskút. Egy szivattyú locsolni kezdte az átmelegedett falakat.

Ebben a pillanatban egy nehéz, rövid hang esett le a magasból: mint egy kerek érccsepp. Utána több jött, kongva, baljóslatún.

Ulwing Kristóf arcán valami átsuhant.

- Harangoznak... Reggel van és harangoznak.

Feszült rémülettel néztek rá mindannyian. Az építőmester keze megfogódzott a karosszékben. Felállt. János Hubert és Flórián kétoldalt tartották.

- Eresszetek! - Ez a régi hangjának az árnyéka volt. Nem tudta, hogy már senki sem enge­del­meskedik.

- Építeni... építeni... - Álla egészen elferdült és a teste ijesztő erőfeszítéssel kiegyenesedett. A haldokló Ulwing Kristóf egy egész fejjel volt nagyobb az élőknél...

Aztán, mintha belülről valaminő erő megcsavarta volna, félig megfordult önmaga körül. János Hubert és a szolga összegörnyedt a súlya alatt. Karjaik között halott volt az építőmester. Állva halt meg és megtört szemében benne maradt a tölgyek égő fájának a fénye.

Lenn új lajtos-kocsik érkeztek. Trombiták rikoltoztak végig az utcákon. Létrák ágaskodtak bele a vörös levegőbe.

Hosszú, lihegő kígyók kezdtek dolgozni: a szivattyúk repülő vizet köptek a lángok közé. De a tűz nehezen hátrált... sisteregve, lassan esett össze önmagában.

A lipótvárosi templom vészharangja jajgatva kiáltozott tovább: segítséget kért, hívott, panasz­kodott. Valamennyi városnegyed felelt. Egész Pest felriadt. A félrevert harangok kongásában szállt a kormos perje. A füst belepte a sárga falakat. A szivattyú vize végig csörgött az abla­kok üvegjén.

Azon az éjszakán megöregedett a régi ház.

 

 

Folytatjuk…

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap