Tormay Cécile: A régi ház 7/15

Szerkesztő A, szo, 10/15/2016 - 00:12

Folytatás…  

 

Zsófi egy pillanatra a falhoz szorult János Hubert mellett. Ránézett nagy, árnyékos szemével, mintha kérdezne. De János Hubert tekintetében valami hideg és végleges volt. A leány elfordult. Pillantása Kristófon akadt meg.

A csinos, magasranőtt fiúnak úgy rémlett, hogy Zsófi a szobán keresztül megsimogatja az arcát. Erősebben odanézett. A leány megint szívtelenül közömbösnek látszott. Kristóf fáradtan kifordult az ajtón. Egy zöld asztal körül öreg urak és fejkötős asszonyságok L’Hombret ját­szottak. Átment Müller apothekárius dolgozó-szobáján is. Aztán, egy csendes kis szoba. Itt nem volt senki. A moderateur olajlámpa tejfehér üveggolyója megismétlődött a tükörben.

Belevetette magát az egyik karosszékbe. Két kezébe temette az arcát. A zongora hangja éles darabokban ütődött a homlokához. Eleinte fájdalmat okozott neki. Aztán eszébe jutott, hogy ez a keringő hozzáért Zsófihoz. A hajához, az ajkához, a melléhez. Átsuhant felette. Tőle jött lengő, hármas ritmusával, melyben rejtélyesen benne van a szerelem ritmusa. Tőle jött és hozott belőle valamit.

Kristóf feje előrehajolt, mintha rá akarná támasztani száját a zenére, hogy megcsókolja. Igen, ilyen kerengő zenét érzett ő végtelen vágyódásában. Ilyen nagy, hármas lüktetés volt a belse­jében, ha elképzelte, hogy Zsófi jön az éjszakán át és szeretni akarja őt. A lépése hallszik. A lehellete meleg. A melle száll és emelkedik, és mikor emelkedik, mindig az ő arcához ér.

Nem mert megmozdulni. Félt, hogy szétesik minden, ha kinyitja a szemét.

„Kis Kristó...” úgy, mint régen, egészen úgy. „Most álmodom. Nem szabad lélegzeni, mert akkor vége.” A képzelete megint megsimogatta.

- Kis Kristó...

Összerázkódott. Ez valóság volt. A Zsófi hangja. A lehellete... És a melle élt és az arcához ért.

- Még mindég szeret? - kérdezte a leány.

Kristóf bágyadt szemében kétségbeesés tükröződött. Hát tudja? Hát tudta mindég, amit ő annyi kín között rejtegetett? De hát akkor miért nem volt jobb hozzá? Miért hagyta annyit szenvedni?

- Szeret?...

- Mindég szerettem, - mondotta halkan a fiú és hangja veszedelmesen hasonlított a zoko­gás­hoz.

Zsófi megsimogatta, mint egy gyereket, akit vigasztalni akarna.

- Szegény kis Kristó... és ilyen szegények vagyunk mi mind.

Egyszerre megállt a keze a fiú homlokán, ott, ahol a haja, mint az édesatyjáé, szép hajlással nőtt bele a homlokába. Hátranyomta a fejét és ő szinte leányos odaengedéssel hagyta, hogy történjék vele, amit Zsófi akar. A leány föléje hajolt. Soká, szomorúan nézte, mintha búcsúz­nék, aztán... megcsókolta a száját.

Egy másnak szánt, régen visszatartott csók. És mégis egy egész gyermekélet feloldozása.

A fiú felnyögött, mintha megsebesült volna és két karjának első férfias mozdulatával magához ragadta a leányt. Zsófi tiltakozva tólta el, de azért a küszöbről visszapillantott rá nagy, árnyékos szemével. Aztán nem volt ott többé. Kristófnak az az érzése támadt, hogy magával vitte az életét.

Utána ment. A L’Hombre játékosok asztala mellett hirtelen kihúzta magát, hogy még maga­sabbnak és férfiasabbnak lássék. Mosolyognia kellett: ők nem tudnak semmit. Senki se tud semmit. Egyedül van Zsófival a tudásban és ez épen olyan, mintha átölelve tartanák egymást az emberek között, akik nem látnak.

A szalonban még mindég táncoltak. Zsófi Hold Ignáccal táncolt. Kristóf nem egészen értette, hogyan bírja ezt most tenni. És közben úgy néz ki, mintha mindent elfelejtett volna. És az arcán semmi se látszik, semmi. Kedves komédiások az asszonyok...

Hold laboránsra nézett. Közönséges kicsiny körben forgott a leánnyal. Apró, gömbölyű orra fénylett. A száján keresztül vett lélegzetet. A cipője hegye felhajlott. A mellényén nagy carneol-lófej himbálódzott ép ott, hol egy gomb erősen feszült. „Ezt bizonyosan kigombolja az asztalkendő alatt”. Kristóf nevetni szeretett volna. Aztán hirtelen másra gondolt: beszédet hallott a háta mögött. Figyelni kezdett.

- Én is odaadnám neki a leányomat, - mondotta Müller Ferdinánd, - vagyonos és istenfélő férfi. Szerencséjük van Hosszúéknak. Hiszen egészen tönkrementek. Sophie kisasszony pedig már nem fiatal.

Kristóf megvetően, büszkén mosolygott. Ezek nem tudnak semmit. Zsófi tekintetét kereste: az összefüggést, az egymáshoz tartozást, melyből a többiek ki voltak zárva.

De a leány már nem volt a táncolók között. Egyszerre minden elvesztette az értelmét. A csendes kis szobára kellett gondolnia. „A mi szobánk...” és megindult arra felé. A küszöbön megakadt a lépte.

Zsófi most is ott állt, ahol az előbb, egészen ott. És előtte a laboráns. Kristóf világosan látta. A feszülő gombot is, a lófejet is látta a hasán. Mégis úgy hatott rá, mint egy rettenetes hazugság. A lófej meghimbálódzott és Zsófihoz ért. Hold Ignác lábujjhegyre ágaskodott. Megcsókolta a leány száját.

Kristóf agyában megbillent valami. Kiáltani akart, de a hangja nevetséges fuldoklás maradt. A padló egy kissé besüppedt és hirtelen lökéssel fölemelkedett. Émelygést érzett, mintha ököllel ütöttek volna a gyomrába. Merev, töredezett lépéssel ment át a szobákon. Tekintetében volt valami a vizbefuló kapkodó kézmozdulatából. A szalonban kissé elferdült szájjal mosolygott. Aztán fáradt volt.

- A fejem fáj, - mondotta Müller apothekáriusnak az előszobában.

Mikor az utcára ért, futni kezdett. A Dunához akart kijutni. Ösztönösen rohant végig egy szűk sikátoron. A szegletlámpa alatt beleütődött valamibe: egy puha, meleg testnek szaladt neki. A kalapja leesett.

- Te vagy? - rikácsolta egy női hang és szitkozódni kezdett.

- Kinek tart? - Kristóf kínosan érezte a puha test közelségét. Visszalépett és felemelte a kalapját.

A leány arcátlanul kezdett nevetni. Egy ideig kiváncsian vizsgálta Kristófot. A fiú ruhája drága szövetből volt. A gallérja tiszta. A nyakkendője fehér. Egyszerre finomnak akart látsza­ni ő is.

- A bátyámra vártam, - mondotta félhangon. - Itt lakom a Hal-piacnál. Talán haza kisérne a fiatal úr?

- Hát a bátyja?

A leány vállat vont. Már egymás mellett mentek a szűk sikátorban. Az elvétett lámpák alatt kiemelkedtek, mintha dombos világosságokra kapaszkodtak volna fel. Aztán megint vissza­sülyedtek a sötétbe. A háztetők között felfordult kék mélység volt a keskeny ég és a fenekén csillagok. Az ablakokban itt-ott idegenül, közömbösen hunyorgatott valami kis világ. Ép úgy, mint ahogy az emberek néznek jó, biztos falak közül a kizártakra.

Kristóf végtelenül egyedül érezte magát. Még a leány lépésének a kopogása sem tartozott hozzá. A sötétség egészen üres volt. Minden hazugság az ablakok és az ajtók mögött: a tiszta­ság, a finom hajlongás, a csókok... Könnyek folytak végig az arcán.

A leány megállt egy alacsony ház kapuja előtt. Tompa állatszemével egyenesen belenézett Kristóf szemébe. Látta, hogy sír. Ismerte ezt. „Eleinte sírnak és alázatosak, mint a kutyák. Később minden más lesz.”

Lassan ringatni kezdte a csipőjét és hozzásímult.

- Gyere be... - A hangja sűrű volt és mint egy ragadozó, hirtelen a fiú szájára szorította nedves ajkát.

Kristóf undorodva lökte el magától. A leány a kapunak esett; a feje koppant. De a fiú nem törődött vele. Kétségbeesetten kapott a szájához. Ott... épen ott, ahol az előbb Zsófi csókját érezte. Most már nem maradt belőle semmi. Az ajkán is elmult. Valami más jött a helyébe... Rohanni kezdett a Duna felé. Futtában a házak falához súrolta a kezét, mintha le akarta volna törölni róla a puha melegséget, mely a tenyeréhez ragadt.

A szegletlámpa alatt hirtelen megállt. Megint az eszébe tódult minden. Felordított és vissza­szaladt. Mégegyszer meg akarta ütni a leányt, erősen, az undorodás bosszújával. Hihetetlen durvaságok jutottak eszébe, melyekről eddig nem tudta, hogy tudja őket; tisztátalan szavak, melyeket közönséges férfiak kiabáltak az utcán. Szavak! Ezek is ütések voltak; ütések vala­mennyi asszonyra.

A leány még mindég a kapunál állt. Felsőteste hátrahajlott. Két karját emelve tartotta és lustán csavarta össze a lökéstől lebomlott haját.

Kristóf tágranyitott, őrült szemmel nézett rá. A mozdulatát nézte, mint egy halottat, amely megelevenült és visszajött... Hogy kifeszül a melle az emelt karok alatt... Tántorogni kezdett és nyöszörögve nyújtotta ki kezét a levegőbe.

A leány megragadta a kinyújtott kezet. Húzta be Kristófot a kapun. A fiú csak annyit érzett, hogy valami elkapta a szabad akaratát. Valami, amiből nincs menekülés.

A szennyes, hosszú udvarban, kétoldalt sok alacsony ajtó sötétlett. Az egyik mögül darabos, ijesztő nevetés hallatszott. Egy repedésen vörhenyes világosság szűrődött át.

Kristóf járása bizonytalan volt a kiálló köveken. Belelépett a bűzös, nyitott csatornába. Összerázkódott. Bensejében rettentő várakozás volt minden és feszült félelem, és könnyek és kimondhatatlan fájdalom.

A leány nem eresztette el többé a kezét. Vonszolta, mint egy zsákmányt. Az udvar legvégében nyikorgott az ajtó. És egy fülledt szoba sötétje felszívta őket magába.

 

Folytatjuk…

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap