Tormay Cécile: A régi ház 6/15

Szerkesztő A, v, 04/07/2019 - 00:10

Folytatás…  

 

 

Ha csendes vasárnapok délutánján megszólalt a húzós csengő az Ulwing-ház kapuján, egy­szerre elhallgattak valamennyien a zöld szobában. Senki se mondta ki, mégis tudták egymás­ról mindannyian, hogy kire gondolnak. Ez az óra a Sebastián bácsi órája volt.

Aztán elmúlt a nyár. Egy reggelen a szürkületből megint előkerült a görbelábú kis öreg és nesztelenül közömbösen kiragasztotta a pesti házak szegletére a nagy könyvnek az utolsó lapját is.

Tini mamzell hiába ellenkezett. Anna megállt. Elolvasta a falragaszt.

- Hát vége...

Szótlanul ment odébb és városi falak közé szorított képzelete, mely nem ismerte a határtalan szabad mezőket, sajátságos képet tólt eléje. Egy nagy teret látott a gondolatában, olyasfélét, mint a Városház-piaca, de még annál is sokkal nagyobbat. Köröskörül fák álltak sorban. Fű nőtt mindenütt. A fűben mozdulatlan vörössipkás katonák feküdtek. És két lázas szem lassan lecsukódott.

Hát vége...

Egy estén azután elfogták Jörg nagyapát a könyvesboltjában. Szuronyok között vitték végig a városon. Sok embert vittek így akkoriban. Akik szabadon maradtak, halkan beszéltek ezekről a dolgokról. Anna olyasmit hallott, hogy Jörg nagyapa valaminő proclamátiót nyomatott ki; ezért került börtönbe. De bizonyosat senki sem tudott. A nyomdát is bezárták a katonák, az almafát kivágták a Kígyó-utca szegletén és a könyvkereskedésben a fiatal Jörgnek úgy kellett állítania a nagy polcot, hogy az ajtóból is be lehessen látni a bolt mélyébe.

Hónapok teltek el, míg Jörg Ulrich kiszabadult. Közben egészen öreg és kicsiny lett.

A város is mintha megöregedett volna. Az emberek ezt is megszokták. Az emberek mindent megszoknak. Az utcákban császári tisztek jártak és feketeruhás, csendes asszonyok... Az ágyúzás nyomai lassan tünedeztek el. Egyedül az Ulwing-házon állt még mindég csonkán az oszlopember.

János Hubert nem szerette ezt a rendetlenséget.

- Pedig így marad, - dörmögte az építőmester. Hogy miért, arról sohase beszélt.

Egyszer két kis deák ment el az iroda nyitott ablaka előtt. „Ezen a régi házon is van egy honvéd”, mondotta az egyik fiú, „ez is háborúban volt”.

Ulwing Kristóf tolla megakadt a papiroson. Hát már régi háznak hívják az ő házát?

Hol vannak azok, akik a fejüket rázták, mikor ő itt a sivatag parton, a futóhomokban építeni kezdett? Egy város nőtt fel azóta. Hány év előtt volt? Hány éves ő maga? Nem számlálta végig, félretette a gondolatot, mint ahogy az ember félreteszi azt, amit szórakozottságból vesz kezébe és amit voltaképen nem is akar megnézni.

Undorodott a megsemmisüléstől. Fellázadt ellene. Elkerült mindent, ami emlékeztette rá. Építeni! Építeni! Ezzel meg lehet ölni a halált. Házat építeni: az annyi, mint életet építeni. Terveket rajzolni; hajlékot az életnek. Jövőt csinálni. Ettől megfiatalodik az ember.

De a város megállt.

Ulwing építőmester behívta magához az unokáit. Amit azelőtt nem tett, figyelmesen hallgatta őket.

Ekkor tünt fel neki először, hogy a gyerekek maguk között másként beszélnek, mint vele. Hát olyan nagy távolság van a nemzedékek között, hogy még a szavak is mást jelentenek szá­mukra? Hiábavaló lenne az erőlködés, hogy közel jussanak egymáshoz?

Azokra gondolt, akik előtte voltak. Azok is tudták ezt. Ők is magukba zárták. Mennyi ki­mond­hatatlan titkuk van egymás előtt a nemzedékeknek. És mindegyik nemzedék elviszi a sírba a magáét, hogy élni engedje a jövendőket.

Ulwing Kristófnak ezek voltak a legnehezebb napjai. Rombadöntött régi házakat épített újra. Mégegyszer felépítette önmagát is. És míg ő erősebbnek látszott, mint valaha, körülötte az üzletemberek buktak és panaszkodtak.

- El kell adni a telket, ilyen időben nem lehet tartani semmit, - mondották a vállalkozók és kérdően néztek Ulwing Kristófra. „Mit gondol a nagy ács?” De az ő tekintete mozdulatlan és hideg volt. Ulwing Kristóf csak akkor beszélt elsőnek, ha parancsolt, különben várt és figyelt.

Este sokáig világos volt a zöld szoba ablaka. János Hubert és Füger Ágoston ott ültek a dudorosra párnázott karosszékekben és a szegletben alázatosan, leselkedőn már ott ült a fiatal Füger Ottó is.

- Rossz idők járnak, - sóhajtotta a kis könyvelő, - csak csődről hall az ember.

- Egyik le, másik fel, - dörmögte az építőmester, - nem kell kétségbeesni.

- A forradalom alatt még várhatott jót az ember, - mondotta János Hubert, - de a mostani idők...

Az atyja a szavába vágott:

- Ezeknek a dolgoknak is végük lesz.

- Csak az a kérdés, nem végeznek-e ezek a dolgok előbb velünk?

- Velem és a várossal nem! - mondotta az építőmester. - Hallja-e Füger, ami telek dobra kerül, azt meg kell venni. Az eladó házakat is meg kell venni. Tőkém is van, hitelem is. Össze kell vásárolni mindent. Öt év alatt rendbe hozom az egészet.

„Öt év...” János Hubert az atyjára nézett: „Nem látszik meg rajta az idő.”

Másnap Ulwing Kristóf egy építészeti könyvet adott az unokájának. A szöveg közé templo­mok és paloták metszetei voltak fűzve.

- Ilyeneket építünk mi ketten együtt, mire te műépítész leszel.

- Ird bele a nevedet, - mondotta János Hubert. - Hát a dátum hol maradt? Pontos üzletember dátum nélkül nem írja le soha a nevét.

- Üzletember? - Siváran hangzott ez a szó Kristóf fülében. Bágyadtan nézett maga elé és szája kissé elferdült. Ez a szokása megmaradt, mióta az ágyúgolyó a házhoz csapódott.

Mikor senki se figyelt rá, otthagyta a könyvet. Gálékhoz ment. Még mindig a kis púpos csinálta meg helyette a mathematikai dolgozatokat. Aztán Hosszúék felé vette az útját: a latin fordításra gondolt.

Kristóf ekkoriban egy magánintézetbe járt, ahol magyarul tanítottak. A nagyatyja választotta az intézetet. Az atyja helybenhagyta, mert csakis előkelő nevű fiúkat vettek fel. Kristófnak új iskolatársai voltak. Csupa nemes embernek a gyermeke. A gyógyszertári üvegek és tégelyek, melyekkel Müller apothekárius fia irigységre izgatta az osztályt, nem kellettek volna itt sen­kinek. A sziléziai végvásznakra ragasztott szines képek és tarka fonalak, melyek óraközben Walter Ádám zsebéből kerültek elő, nem érdekelték ezeket a fiúkat. Ők lovakról beszéltek, nyergekről és vadászkutyákról. Majdnem mind vidékről jött fel a városba.

Azért Kristóf vasárnaponként, mint régen, most is Hosszúékhoz járt, Zsófit ritkán látta, de ha a kisasszony véletlenül benyitott Gábor szobájába, a fiú piros lett és másfelé nézett. Pedig kerülővel is, hányszor ment végig a Gránátos-utcán, hogy a kalapja alól lopva felpillantson a Hosszúék ablakára.

Egy délután, mikor befordult az utcába, az atyját látta arra felé menni. Apróvirágos gurgurán­mellényét viselte és a testtartása ünnepélyes volt. A fiú megállt, utána bámult, aztán hirtelen elszaladt.

János Hubert a táncórák óta többször tett látogatást a Hosszú-házban.

Váratlanul értette meg, hogy mi vonzza őt oda. Egyszer elmenőben ott felejtette új, sárga keztyűit. Visszafordult a lépcsőn, de Zsófi már futva jött utána. Mikor a leány odaadta neki a keztyűt, meleg volt a kezétől. János Hubert hirtelen észrevette, hogy Zsófi szeme szép és a teste hajlékony.

Ezentúl még gyakrabban járt el a Hosszú-házba. Hosszúné két rőfös fatűvel horgolt az ablak mellett és nem nézett fel soha, de ha Zsófi halkan beszélt János Huberttel, sietve kiment a szobából. Néha nagyon sokáig nem jött vissza. Aztán zajtalanul, hirtelen nyitott be. Mind­annyiszor kérdően nézett a leányára.

„Miért néz így?” gondolta János Hubert és kényelmetlenül érezte magát.

Aznap Zsófi atyja nyitott be az asszony helyett.

Hosszú Simon fogatlan, vörösarcú ember volt. Az egyik szeme állandóan könnyezett, amiért a bal fülében kis karikafüggőt viselt. Meggyőzően és gyorsan beszélt mindenről. Nem adott időt soha a gondolkozásra.

Mialatt János Hubert hallgatta, egészen megfeledkezett arról, hogy az öreg Hosszú nevét az utóbbi időkben gyanakodva emlegették az üzleti világban.

Hosszúnak vizimalmai voltak. A nagy gőzmalom sok kárt okozott neki. Most mégis úgy beszélt, mintha a vizimalmok ideje csak ezután következnék. Tüzbe jött. Bizalmas faüzle­teket, nagy mészégetők tervét említette. Egy sörház. Egy papirmalom...

- Ha most tőkém volna, gazdag ember lehetnék.

János Hubertet megszédítette vakmerő eszméivel. Ő szerette a pénzt és az a gondolat, hogy ma este tervekkel állhat az atyja elé, tetszett neki. Összeráncolta a homlokát. Az emlékezetébe akart vésni mindent. Mikor elbúcsúzott, melegen megszorította Hosszú Simon kezét.

Az előszobában konyhaszag volt. Egy piszkos törlő feküdt az asztalon. Zsófi elkapta és a háta mögé rejtette. János Hubert gyorsabban búcsúzott tőle, mint különben.

Az utcán vissza akart gondolni Zsófi csinos arcára, de a konyhaszag és a piszkos törlő kellemetlenül zavarta. Előszedte hát emlékezetében Hosszú Simon gyönyörü terveit. Nem értette mi történt. Most, hogy a saját eszével mondta el magának a terveket, már nem voltak olyan meggyőzőek. Homályosak és veszedelmesek lettek. Egyiket a másik után kellett elejtenie. Az elferdült valóság ismét józanul, egyenesen állt előtte.

Vacsora után egyedül maradt az atyjával a zöld szobában, cégekről, vállalatokról kezdett beszélni. Soká kerülgette a célját.

Ulwing Kristóf egész idő alatt összehúzott szemmel, figyelmesen nézett a fiára. Mikor János Hubert Hosszú Simon nevét kimondta, az építőmester arcáról eltűnt a várakozó kifejezés. Hátradőlt a székében.

- Hosszú Simon elég rosszul áll, mindenütt kimerítette hitelét, - mintha véletlenül mondaná, közömbösen tette hozzá: - kuriozus, minket eddig még megkimélt. Nem tudom, micsoda célja lehet?

János Hubertnak egy pillanat alatt eszébe jutott Hoszúné, aki köt és nem néz fel, és kimegy és váratlanul nyit be az ajtón. Az atyja hangja a fülében maradt: „Miféle céljuk lehet?...” És Zsófi? Nem, ő nem játszik a többivel. Önmaga előtt mentette a leányt. Világosan érezte, hogy nagyon kedves neki.

Hálószobája a gyerekekén túl volt. A szobában épen olyan rendesen állt minden, mint a gallérján a nyakkendő. Az öltözőasztalon nagyság szerint kefék és fésűk, üvegek, tégelyek; minden nagyság szerint.

János Hubert megszámlálta tárcájában a pénzt. Beletette az egészet egy talpas alabástrom­tálba. A gyönggyel himzett szivartárcát is melléje tette. Mialatt a kis kulcsot pontosan forgatta a zsebórájában, elgondolkozott. A keze megakadt, mintha szenvedést okozott volna neki előbbre segíteni az időt, és a kis kulcs állva maradt az órában.

Elmúlt fiatalságának az emléke szállt fel körülötte. Eszébe jutott, hogy semmit sem ért el, amit a saját benseje számára akart. Égő kivánást érzett: az érett férfi kétségbeesett kívánságát, melybe az elmulás félelme vegyült, melynek az órái már meg vannak számlálva. Asszony után vágyódott, úgy, mint ahogy a fiatalság nem tud vágyódni. Asszony után, aki hajlik, aki gyen­gébb, mint ő. Egy kis varróleány jutott eszébe. Mennyire szerette, amiért uralkodhatott felette és... Zsófi képe egyszerre összefolyt annak a szegény, egyszerü leánynak az elmosódott képével.

János Hubert minden átmenet nélkül a gyerekekre gondolt. „Jó anyjuk volna-e Zsófi?” Hiába kérdezte magától. Nem tudott felelni. Hoszúné, a törlő, Hosszú Simon rosszhangzásu üzleti neve, homályos tervei, veszedelmes rábeszélő képessége... Megijedt ettől a befolyástól és tisztán érezte, hogy most már két ellensége lenne a vágyódásnak: az építőmester akarata és a saját józan esze.

Zsófi árnyékos, szép szeme reá nézett az emlékezetén át. Szomorúan, vádolón nézett rá, úgy mint egy másik leány szeme, mikor búcsúzott tőle. János Huberten egy éles kín vonaglott át. Megrázta egész testét. Ráismert: annak a vágynak a kínja volt, melyet már egyszer fiatalon le kellett igáznia magában.

A mult és jelen eggyé lett előtte. Nem tudta különválasztani és mint régen, most is lehetet­lennek látszott számára minden. A világosság, mely az utolsó hónapokban körülötte volt, kialudt.

Tovább forgatta órájában a kulcsot. Folytatta ott, ahol elhagyta. És az idő, mely halkan ketye­gett, megint csak munkát és megalkuvást jelentett számára. Szemközt, a tükörből fáradtan, öregen nézett rá a tulajdon arca.

 

A belsővárosban a Szentháromság-gyógyszertár száz éves fennállásának az ünnepére készül­tek. A többi városnegyed előkelő polgársága is hivatalos volt.

A Szervita-téren, Müller apothekárius háza előtt, emberek álltak és benéztek az érkező kocsikba.

A házban gyönge orvosságszag érzett mindenütt. A lépcsőre szőnyeg volt terítve. Ez ünne­pélyesen hatott a vendégekre. Gál borkereskedő és a felesége, akik nagyon rosszul éltek egy­mással, a szőnyeg hatása alatt karonfogva mentek fel a lépcsőn. Az Ulwing-kocsi ép akkor állt meg a kapu előtt.

Az apothekárius hajlongva fogadta az ajtóban a vendégeit.

A szalonban újmódis, felhúzós olajlámpák álltak a tükrös consoleokon. A sok krinolintól szűk volt a szoba. Az emberek arca kissé kivörösödött. Halkan, ünnepélyesen beszélgettek egy­más­sal.

A polgármesterné asszonyság erős levendulaszagot terjesztett a divány körül. Sztaviarszky elnyűtt parókája zöld volt az olajlámpa fényében.

Hosszúék érkeztek. Zsófi megsoványodott és három év előtti ruháját viselte. Kristóf ráismert a ruhára. Maga se tudta miért, szomorú lett. Erőlködve elfordította a fejét. Nem nézett Zsófira, csak érezte, hogy ott van, és még ez is olyan jó volt.

Az ajtón, nagyság szerint, a három Münster kisasszony lépegetett be. Kövérek és sápadtak voltak. Münster Márton Györgyné asszony fejkötőjén széles, lila szalagok lebegtek. Utolsónak Walter vászon-nagykereskedőék jöttek. Egy pillanatra csend lett. A szép Walternét csak szűk körbe szokták meghívni, mert a vászon-nagykereskedő színpadról vitte tisztes polgári házába. Valamikor énekesnő volt a német komédiában és ezt még sem lehetett elfelejteni.

Anna szomszédja a vacsora alatt a fiatal Walter Ádám volt. A zsúfolt ebédlőt megülte az ételszagú meleg. Az asztalon a hagyományos croque-enbouché torta állt.

Anna tekintete Kristófra tévedt. Feltünően sápadtnak látszott a kihevült, nehéz arcok között. Az asztal végén egészen némán, összeesve ült Zsófi. Már kétszer emelte szájához a poharat. Nem vette észre, hogy üres. Hold Ignác, a Szentháromság-gyógyszertár első laboránsa tolako­dón hajolt feléje.

Walter Ádám ezalatt szótlanul, kiváncsian figyelte Annát. Idegenszerűnek találta a környezet­ben. Keskeny arcában valaminő nyugtalanító tavaszi nyugalom volt. A fiatal embernek úgy tűnt fel, mintha a hajának színe, a meleg, árnyékos arany, szétáradna a bőre alatt, lefutna meg­indítóan ártatlan nyakára. Az álla akaratosnak látszott: ez az Ulwingok megfinomodott álla volt. Az orra egyenes és rövid. A mosolya csinosan emelte fel az ajka szegletét.

A homlokára nézett. Szép szemöldöke szinte keménynek látszott.

- Mire gondol? - kérdezte önkénytelenül.

A leány meglepetten pillantott rá. Walter Ádám szeme épen olyan barna és nyugtalan volt, mint szép anyjáé. A homloka alacsony és széles, halántékcsontja kiülő. Anna gyerekkora óta ismerte őt, de eddig sohasem beszélt vele. Csak annyit tudott róla, hogy valamikor Kristóffal járt egy osztályba, rosszúl tanult és jól hegedűlt.

- Azt hiszi, hogy az ember idegeneknek is megmondja, amit gondol?

- A bátor ember igen, - mondta a fiatal Walter. Én mindent meg akarok mondani, ami az eszembe jut. Azt is, hogy ezek itt körülöttünk tűrhetetlenül unalmasak. Nem vette észre? Senki se mer közülök olyant mondani, amit még nem mondtak. Egyik se tesz olyat, amit az atyja és anyja ne tett volna.

Walter Ádám érezte, hogy megfogta a leány figyelmét, merészebb lett.

- Ezeknek nincs semmi értelmük. Aki közülök magasabb növésü, annak hajlottan kell tartania magát, hogy idő előtt észre ne vegyék, különben a rend kedvéért levágják a fejét vagy lábát. Kitaposott igazságok taposói kellenek. Kinevezett nagyságok. Kérem ne nevessen. Igy van. Az előbb az öreg Münster azt mondta Sztaviarszkynak, hogy a Vampir és az Ördög Róbert a legszebb zene a világon. És Marschner és Mayerbeer. És Rossini a legnagyobb. Meg a sze­gény Schubert. Ez kényelmes. Ezeket biztonságban lehet bámulni. Le vannak bélyegezve. Saj­nos vásári muzsika az egész. És Schubert, ő tavaszi eső. Sok apró csepp. Langyos, lágy csepp. Vagy nem? Miért rázza a fejét? Szereti Schubertet? Sajnálom, nagyon sajnálom. Hiszen csak azért mondtam, hogy bebizonyítsam...

Abbahagyta. A levegőbe bámult.

„Túloz”, gondolta Anna és visszaszorította magába, ami fel akart szabadulni benne. A nagy­atyja jutott eszébe, aki annyit épített. És ez a fiatal ember?... A szava ledönti azt, amihez hozzáér.

- Túloz, - mondotta fennhangon, - engem arra tanítottak, hogy tisztelni kell a kort és azokat, akik voltak.

- Nem igaz! - Walter Ádám gondolkodás nélkül felelt. - Gyűlölök minden előbbi kort, mert útjában áll az én koromnak. Ami volt, az súly. Ami lesz, az szárny. Repülni akarok.

Anna félénken követte a szavait. Vonzotta és visszataszította az, amit hallott. Gyerekkora óta, ha valami eszébe jutott, ami ellentmondásban volt az emberek és dolgok tiszteletével, eltólta magától, mintha engedetlenséget követne el. És ez az idegen most egyszerre sok mindent kimondott, amit magányában ő is érzett, homályosan, ijedten.

Walter Ádám a terveiről beszélt. Külföldre megy, Weimarba. Hangversenyek, sikerek. Megírja a sonatáit, a nagy operát.

- Ami eddig történt az semmi. Amit csinálnak az rossz, mert csinálják. Teremteni kell. Úgy, mint az Isten. Egészen úgy. Még agyagot is újat kell teremteni!... Vagy nem? A művésznek Istenné kell válnia, különben... menjünk vászonkereskedőknek.

Nyugtalan szeme sajátságosan fénylett. Annának hirtelen eszébe jutott két messze, lázas szem és egy szó, mely úgy hangzott, mintha azt mondták volna: ifjuság. Egyszerre szabadabbnak érezte magát. Walter Ádám felé fordult. De a fiatalember már másra gondolhatott, mert dühö­sen húzta fel alacsony homlokát.

- Tudja-e, hogy az atyám szégyenli az anyám művészetét? Pedig hogy énekel, mikor csak ketten vagyunk, ő meg én. Mikor senki se hallja. Az atyám eldugja azt a szép, mulandó hangot a vásznai mögé. És ez a maguk polgári társadalma. Csak az legyen érték, amit rőffel és lattal lehet megmérni. Úgy fáj az ilyesmi.

Aggodalmasan pillantott fel:

- Mondott valamit? Nem? Hát kérem, képzelje el: egyszerűen eldugja a hangját. Vagy talán nem tudja? Az anyám énekesnő volt.

Anna zavarba jött. Eddig ő is szégyennek tartotta ezt.

Walter hirtelen kérdezte:

- Ugy-e maga is énekel? Sztaviarszky mondta. Igaz. Emlékezem. Minden tanítványa között a legművészibb. Énekesnő lesz?

A fiatal leány bensejében valami szinte tiltakozva utasította el ezt a kérdést.

- De hát miért nem? - Walter Ádám hangja levert volt.

Anna nem tudta, hogy felelt, mikor Walternéra tévedt a tekintete, aki mindég kiközösítve élt a többiek között.

- Értem, - mondotta a fiatal ember gúnyosan, - a maga elnézése csak a mások élete számára tág, a saját életével szemben határolt.

Anna tudta, hogy igazat mond. Egyedül a gondolkozása lett ma szabad. Egyéni mozgását lenyügözte és fogva tartotta valami. Talán a régi dolgoknak és régi embereknek a láthatatlan ereje.

Hirtelen csend lett a szobában. Valaki felállt a hosszú asztalnál. Gárdos doktor volt, a ráncos protomedikus, aki csak arnikaborítást és nuxvomicát rendelt a betegeinek. Beszélni akart. Müller Ferdinánd félig lehúnyta a szemét, mintha simogatásra várna.

Anna nem figyelte, hogyan mondja el a protomedicus a Szentháromság-gyógyszertár és a Müller család százéves történetét. A saját gondolataival játszott, mint egy gyerek, aki kezébe kapja az üvegszekrénybe zárt játékokat.

Gárdos doktor után mások beszéltek. A croqueen-bouche torta sipkája elferdült. A vacsorának vége volt.

A szomszéd szobában egy letakart táblát állított fel két gyógyszerészsegéd. Sztaviarszky valaminő indulót kezdett játszani a zongorán. A vendégek félkörben álltak. Müller Ferdinánd leleplezte a rejtélyes táblát. Az elragadtatás hangjai hallatszottak.

- Milyen charmant figyelem...

Az apothekárius szeme könybelábadt. Családjának tisztelői és a gyógyszertár alkalmazottai egy új cégtáblával lepték meg. Ott ragyogott a két aranyozott évszám. Közöttük egy század. Alattuk nagy, fehér Aesculap-fej, mely Müller Ferdinánd apothekárius arcvonásait viselte magán. A pofaszakálla is rajta volt és a balképén a szemölcs is. Csak a szemüvege hiányzott.

Anna és Walter Ádám összenézett. Leküzdhetetlen nevetési vágyat éreztek mind a ketten és az emberek feje felett barátok lettek.

Sztaviarszky egyre gyorsabban játszotta az indulót. A krinolinok forogni kezdtek. Lebegő, fodros tarlatan-kerekek: rózsaszínek, sárgák, kékek. A zongora körül már táncoltak.

 

 

Folytatjuk…

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap