Tormay Cécile: A régi ház 5/15

Szerkesztő A, szo, 04/06/2019 - 00:22

Folytatás…  

 

 

A napok múltak. Az ágyúzás szünetelt. Riadt alakok bújtak elő a pincékből. A házak falához lapulva nézték a tüzet és hirtelen szaladtak át az utcák közén.

A város várt és visszafojtotta a lélegzetét. Az Ulwing-házban nyomasztó lett az aggodalom.

Kristóf egész héten át nem kelt föl az ágyából. A beteges ijedtség az arcán maradt. Nappal szótlanul feküdt az iroda szegletében. Éjjel nem bírt aludni a félelemtől és az ablakhoz lopódzott.

Kinn, az udvarkertben komoran álltak a fekete, gesztenyefák. Néha vörös lett a koronájuk va­lami lebegő, távol visszfénytől. Leveleik, mint lapos, vérző újjak mozogtak az ég irányába. A bokrok között is mozogni kezdett valami. A húzóskút vicsorgott. Egyszerre egy istállólámpa állt a földön. Fényén emberek léptek át és dézsákban cipeltek vizet a padlásra. Az építőmester is ott volt, ingújjban húzta a kutat; fölváltva János Hubert is húzta, de ő feszes kabátot viselt és fehér gallérja világított a sötétben. Aztán elmentek pihenni mind. Az udvar üres lett.

Kristóf ismét félni kezdett. A nyakához kapott. Úgy érezte, mintha ott benn vékony fonalak remegtek volna és ez azóta tartott így, mióta a nagy csattanás meglökte a házat. Szüntelenül megismétlődött az akkori kép a homloka mögött. El akarta tólni magától, de valami belenyult az agyvelejébe és visszatólta.

Be szeretett volna menni Annához, hogy ezt elmondja neki. Hátha nem értené meg? Most nem bírta volna elviselni, hogy kinevessék. Levetette magát az ágyra és két tenyerébe szorította a fejét: miért is nem lehetett ő olyan, mint a többiek? Miért kellett neki mindég olyasmit gon­dolnia, amit mások nem értettek meg?

A szomszéd irodaszobában Anna sem bírt aludni. Mióta az ágyúzáskor, a gyalogkapun át kilátott egy percre a Boldogasszony templomtornyára, mindég Sebastián bácsi járt a fejében, aki fönn volt a várban. Régóta nem tudtak egymásról semmit és ő úgy szerette volna neki meg­mondani, hogy gondol reá.

Hirtelen elszánta magát. Lecsúszott az ágyról, kiemelte a tartóból a gyertyavéget, gyufát is vett elő. Lábújjhegyen ment át a kapualján. A lépcsők hidegek voltak mezitelen talpa alatt, a kilin­csek finoman nyikorogtak a csendben. Az ebédlőben egy székbe ütődött. Zsibbadt rémülettel gondolt a nagyatyjára. Ha meghallotta volna? Ő soha sem engedné meg, pedig meg kellett tennie, akárhogy is fél, akárhogy remeg.

A zongorához ért. Még egyszer hallgatódzott, aztán meggyújtotta a gyertyát, de körülnézni nem mert. Foga szánalmas kis nesszel verődött össze, mikor kinyitotta a fatáblát. Az ablak be volt törve. Ha a szél el találná oltani a gyertyát?... De a májusi éjszaka mély és nyugodt volt.

Anna két karjában érezni kezdte annak a régi mozdulatnak az emlékét, mellyel kicsi korában átintett Sebastián bácsihoz a Duna fölött. Felemelte a kezét és a világos ablak mögött be­hajtotta a fatáblákat.

A kicsukott gyertya fénye sárgán áradt az éjszakában, mintha indulni akarna a folyó fölött oda, ahová küldték...

A lágy, testetlen sötétben tömör, kemény sötétség volt a vár. Meredek utcáiban nem égtek a lámpák. A házak hallgattak és féltek.

Ulwing Sebestyén napok óta nem bújt elő a boltjából. Nem beszélt senkivel, nem tudott sem­miről. Kenyéren élt és „Democritost” olvasta. Olykor fáklyafény vetődött be az ajtórepedésen. A fénycsík mereven megkerülte a boltot, aztán kiszaladt. Az utcában nehéz katonalépések jártak. Olykor ágyúzás hallatszott és a ház remegett.

Az nap este várakozó csendben volt minden. Tíz óra felé járt az idő. Ulwing Sebestyénnek egyszerre úgy rémlett, mintha bezörgettek volna az ajtaján.

Mi történik? A szíve zavarosan kezdett verni és hirtelen az Ulwing-házra kellett gondolnia. Nem bírta elviselni a bizonytalanságot, fogta a kalapját, de a küszöbről mégis visszafordult és mint minden este, ma is körüljárta a boltot. Fölhúzta valamennyi órát, közben úgy nézett rájuk, mintha enni adna nekik. Aztán ingó, félszeg lépteivel kiosont az utcába.

A néptelen vár tele volt májussal. Az órás sietni kezdett. A Boldogasszony temploma előtt megemelte a kalapját. Kifordult a Halász-bástyára.

Túl a falon, lenn a mélyben fekete volt a pesti part.

Ulwing Sebestyén erőltette a szemét, hogy az Ulwing-ház irányát megtalálja. Halkan felkiál­tott. A part hosszú vonalában egy világos ablak... Tudta, hogy neki szól. Öreg szive meleg lett a hálától.

Nem gondolkozott, mikor lehajolt és összekotorta lába körül a szanaszét heverő szemetet. Föl­halmozta a bástyafalon, aztán gyöngéden, vigyázva kitépte „Democritos, vagy: Egy nevető philosophus” címlapját. Gyufát vett elő. Meg akarta köszönni Annának a jelt. A papiros meg­gyulladt, tüzet fogott tőle a szemét és a láng világos lobogással kapott a magasba.

Ebben a pillanatban valami hátbalökte az órást. Lövést hallott és térdre bukott a bástya mellett. Az állát fölhorzsolta a falon. Bosszankodva nyúlt oda. A gyomra felémelyedett egy kissé. Csak ekkor jutott eszébe, hogy maga mögé nézzen... Senki sem volt a közelben. Az egyik háznak zörgött az ablaka. A templom alatt világos, osztrák egyenruha távolodott a sötétben.

Mikor nem hallatszott többé semmi, Ulwing Sebestyén megkapaszkodott a kövekben és fölállt. A templom előtt megint levette a kalapját. Valahogyan nem tudta visszatenni a fejére: kiejtette a kezéből. Szomorúan nézett utána, de nem hajolt le érte. Egy pillanatra nekidült a Szentháromság-szobornak. Mintha a szobor egy szeg lett volna, mely középen leszegezte a teret, csak az a darab föld volt mozdulatlan, a többi lassan, émelyitően forgott körülötte.

„Szédülök”, gondolta és undorodva köpött egyet. Sietni akart, mert már nagyon sok lépést tett és még mindég a téren volt. Egészen úgy érezte magát, mint mikor az ember álmában előre akar jutni és kinlódva egy helyben marad.

A Tárnok-utca sötétjében világos egyenruhákat látott. Ez a kép, mint valami rossz emlék, előre lökte. Válla a házakat súrolta, egyszerre bebotlott a boltba. Kezében a gyufa fegyel­mezetlen rándulásokkal kerülgette a gyertya kanócát.

Ulwing Sebestyén beleesett a karosszékbe. Lehunyta a szemét. Mikor újból fölpillantott, homályosan látott mindent.

„Mostanában rosszabb gyertyákat öntenek, mint régen”, gondolta, aztán hirtelen félelem lepte meg. Szomjas volt. Ablakot nyitni. Valakit hívni. Csak félig birta fölemelni a testét. Vissza­esett a karosszékbe. Homloka verejtékes lett a kimerültségtől.

Valahol mintha megint ágyúzni kezdtek volna. De ő már ezzel nem törődött. Távol és idegen volt számára mindaz, ami másokat illetett.

Imádkozni... Egy gyerekimádság jutott eszébe. Visszagondolt, ez is fárasztotta, mintha a fejét kellene hátrafordítania. Az élete olyan jó és egyszerü volt... Hogy Borbála Kristóf testvérnek lett a felesége, az is úgy volt rendén...

Kínos zavar kavargott a homloka mögött. Minden átmenet nélkül arra gondolt, hogy a péknél két kenyér árával adós maradt. Aggódni kezdett: a vargánál nemrég egy pár új cipőt rendelt magának. „Fényes csatt legyen rajta”. Ezt mondta. És most ki fogja azt megvenni? Ekkor ötlött először eszébe, hogy olyan cipőt már senki sem viselt. A szeme könnybelábadt. Akarata ellenére hajlott előre a teste. Milyen nagyon rozsdásak voltak a csattok a cipőjén... És a bal­oldali minden pillanattal rozsdásabb lett. A rozsda szinte folyt rajta, vörösen, sűrűn. Átterjedt a fehér harisnyára... szétömlött a padlódeszkán.

A gyertya tövig égett. A láng még egyszer fölágaskodott. Körülnézett. Kilobbant. Olvadt, nehéz faggyúszag terjedt szét a boltban és Sebastián bácsi feje egyre mélyebben sülyedt a bőrkarosszéknek két nagy füle közé...

Oda kinn, a virradatban minden pillanattal erősebb lett az ágyúzás. De ez a vad dörgés nem Pestnek szólt. A budai magaslatokról a vörössipkás katonák ágyúzták a várat. A császáriak kétségbeesetten feleltek.

A reggel hamuszürke volt és reszketett.

Az Ulwing-ház zárt kapuja mögé semminő hír sem jutott be.

A pincében Fügerné asszonyság tépést csinált, közben leverően sóhajtozott. A kis könyvelő egy hordó tetején ült és fejét ferdén tartotta, mintha hallgatódznék. Lába minden dördüléskor a hordóhoz ütődött.

A fia olyan mereven nézte őt, hogy rövidlátó szeme összehuzódott a megerőltetéstől. Fáradtan ásított. Az öreg Füger lába most már mind nagyobb időközökkel verődött a hordó oldalához. Erről vette észre a fiú, hogy az ágyúzás ritkulni kezd: lassanként megszünik. Aztán még egy­szer megremegett a ház. Egy utolsó robbanás ketté harapta az ijedt csendet és az ablakokból csörömpölve lódultak ki a törött üvegcserepek.

- Ez a közelben volt!

Az építőmester nem bírta tovább. Tudni akarta, hogy mi történik. Fölrohant a lépcsőn. A zöld szobában nyers mozdulattal felrántotta a fatáblát.

Szemközt füstölögve égett a királyi vár és a bástyán a császáriak kicsiny, fehér zászlója mellett háromszínű lobogót bontogattak a levegőben.

- Győztek! - kiáltotta Ulwing Kristóf. Rövid csengésű hangja, mint egy kalapácsütés végig csapott a házon.

Anna nevetni kezdett:

- Hallod Kristóf, győztünk!

Fenn a bástyán a májusi napban, mint egy adakozó kéz, kinyilt a zászló szövete a vár felett és kiáradt belőle az ünnep. Pesten és Budán a zászló szinei visszhangzottak. Háromszínű lobogók feleltek a házak ablakából, a padlásnyilásokból, a tetőkről.

A nép énekelve rohant a Lánchíd felé és az emberi lábak szabálytalan dobogása összeke­ve­redett. Az ár vitte Ulwing építőmestert is. Ment a testvéréhez. Mennyit fog mesélni? Mennyit fog kérdezni?

Szemközt futva jöttek a budaiak. A két város egymás karjába szaladt a Duna hídján.

A hegy alatt tolongás támadt. Nehéz szekér kanyarodott az útra. Sárga arcú, vézna ember ült a bakon. A bajusza két oldalt fekete karikában lógott a szája mellett. A szekér ponyvával volt leterítve. A ponyván piszkos, vörös foltok látszottak. A saraglyából emberi lábszárak és karok lógtak elő és gyámoltalanul rángatóztak a kocsi mozgása szerint.

A tömeg már nem énekelt. A férfiak levették a kalapjukat. Az elől állók iszonyodva kiabáltak a kocsisra.

A rázástól lassan csúszott ki a ponyva alól egy holttest. A sárga arcú kocsis közömbösen csapott a lovak közé és a szekér gyorsabban kezdett görögni. A halott feje már a földhöz ért. Beleütődött az út kiálló köveibe; zökkenve ugrott föl, merev nyitott szemével esett vissza a porba.

Hangtalanul ment tovább a tömeg.

Saraglyákon sebesülteket hoztak. Az üszkös házak udvarában vörös sipkák, szuronyok... Az utca kövezetén egy döglött ló fölött kék fényű legyek rajzottak. A kanális-árokból két csizma­talp meredt elő. És ponyvával letakart szekerek mindenütt. Élettelen terhük lassan himbá­lódzott a napban.

Ulwing Kristóf befordult a Szentháromság-tér szögletén. Az órásbolt előtt emberek álltak. A ház kiugró emelete mély árnyékot vetett az éles, fehér világosságba.

Az építőmester megismerte Sebastián testvér barátait. A sánta fametsző a falnak dült és a szemét törülte. A cenzor is ott volt. Arcához szorította a kezét, mintha a foga fájna. A hátulsók ágaskodtak és előretólták az állukat. Mikor őt meglátták, mindannyian köszöntek.

A várkapellánus hegyes madárarca az ajtónyilásba furódott. Jelentős lépéssel indult az építő­mester elé. Sokáig beszélt, kenetteljesen többször az égre mutatott és fejét oldalvást ingatta.

Ulwing Kristóf nagy, csontos keze, mint két elgörbült kapocs, összeakadt a mellén.

- De hát hogyan történt?...

Most már körülötte álltak mind és egyszerre beszéltek valamennyien. Egy furcsa régimódis asszonyság hirtelen bókot csinált az utca közepén.

- Engedelmével, Csík Amália vagyok. Engem illet a szó. Ők is csak tőlem hallották. Tetszik tudni a Halász-bástyán lakom. Ma éjjel elszédült a férjem, mert a pincébe bújtunk. Rossz volt a levegő. Fölmentem hát orvosságért a lakásba.

Az építőmester kínosan fordult a boltajtó felé. Az emberek elállták az útját.

- Csak röviden, - súgta a várkapellánus. Az asszonyság gyorsabban folytatta.

- Méltóztassék elképzelni, az ablakomból láttam. Valaki tüzet gyujtott a bástyán. Mindjárt megismertem: az órás úr volt. Láttam az arcát; a láng épen belevilágított. Aztán egy lövést hallottam. És az órás úr lebukott a falnál.

Ulwing Kristóf szíve összeszorult. A szeme vörös lett, mintha füst marta volna. „Szegény Sebastián testvér...” és egyszerre Annára kellett gondolnia.

Az asszonyság nagyot sóhajtott:

- Tetszik tudni, nagyon megijedtem. Futottam vissza a pincébe. Csak a férjem magyarázta meg az egészet. A tisztelendő kapellánus úr is tudja, a többiek is: ők törték be a boltajtót az ostrom után.

Az építőmester megint a bolt felé indult.

A várkapellánus intett, hogy álljon meg. Ismét az égre mutatott. A hazáról beszélt. A hősök­ről... Átszellemülten emelte föl hegyes madárarcát.

- És mind között ő volt a legönfeláldozóbb...

- Miért mondja ezt? - Az építőmester elviselhetetlennek találta a pap hangját.

A várkapellánus egyre lelkesebben szónokolt:

- Ulwing Sebestyén neve mindég élni fog emlékezetünkben. A hálás Buda megőrzi hős vér­tanuinak emlékét.

Az építőmester összerezzent. Szólni akart, de a pap apostoli mozdulattal tárta ki karját az egybesereglett nép felé.

- És ti akiket a hős iránti pietás ide hozott, mondjátok el gyermekeiteknek és majdan uno­káitok­nak, hogy egy igénytelen, istenfélő órásmester volt az, aki a fölmentő magyar seregeket, tűzjelekkel hívta be a várba, amiért derék szívét halálos golyóbissal némitotta el az ellenség.

Ellágyult a saját beszédje fölött. Az építőmester elképedve nézett körül. Nagy, tarka zseb­kendők kerültek elő. Az emberek hangosan fújták az orrukat. Csik Amália asszonyság a kör közepén állt. Igen fontosnak érezte magát. Minden új jövevénynek előlről kezdte elmondani a történteket:

- Ugyanis tetszik tudni...

- Ő az igazi hős, a mi utcánk hőse, - hagyta helyben a szomszédházbeli mézesbábos. A pék is bólintott és a két kenyérre gondolt, melynek az árával Ulwing Sebestyén adósa maradt.

Az építőmester egy pillanatig zsibbadtan meredt a pap madárarcába. Megijedt attól, amit hallott. Megijedt saját magától, mintha hallgatásával tisztességtelenül, egy hamis tételt köny­velt volna el. Végig húzta kezét a homlokán.

- Tisztelendő várkapellánus úr, engedje meg... Szegény Sebastián öcsém békés polgár volt. Ő sohasem foglalkozott a szabadságharc ideáival. Távol állt minden revoluciós mozgalomtól...

A pap elutasítóan taszította bele tenyerét a levegőbe.

- Ulwing építőmester, még a humilitas christiana is megengedi, hogy nagynevű testvérjének kegyeletes magasztalását emelt fővel fogadja.

- Hallgassanak meg, - mondotta Ulwing Kristóf szinte kétségbeesetten. - Szerencsétlenség volt. Higyjenek nekem. Tévednek...

Az emberek ellenségesen vágtak a szavába. A hátulsók morogtak. Csik Amália asszonyság félteni kezdte jelentős szerepét. Haragosan tüzelte a körülállókat, mintha becsületüktől akarná őket megfosztani a pesti idegen.

- Olyan gazdag, mégis szegényen hagyta az öccsét. Soha sem adott neki semmit. Most még az emlékezetét is el akarja venni.

- Ne engedjük! - kiáltotta az úri-utcai varga és elhatározta magában, hogy nem kéri meg az építőmestertől Ulwing Sebestyén csattos cipőjének az árát.

A várkapellánus szigorúan fedte meg az építőmestert:

- Ne irigyelje senki a mi hősünktől a tiszteletet.

Ulwing Kristóf becsületes arca megadó kifejezést öltött. Kezével nagy, lemondó mozdulatot tett a levegőben. Ebben a percben fölfogta, hogy itt mások könyveltek el egy tételt, amely nem volt az övé, amely fölött már nem rendelkezett. Különben... olyan mindegy, hogy miért lesz hős az ember. Azért-e, mert katonáknak, vagy mert egy kis lánynak ad jelt? Olyan mindegy minden a halállal szemben.

- Köszönöm, - mondotta alig hallhatóan. Levette a kalapját és kissé görnyedten bement a boltba. Kinn a cégérórán Sebastián testvér verebei várakoztak a morzsákra. Benn két gyertya égett. A nagy csendben, mint sok apró szív dobogása hallatszott az órák ketyegése. Még annak a keze húzta föl őket, akinek a szíve nem vert többé...

Esteledett a boltban, mikor az építőmester leindult a várból.

- Visszajövök éjszakára, - mondotta az opticusnak és a sánta fametszőnek, akik öreg barát­juknál akartak virrasztani. Aztán gyorsan lépett és erőltetetten egyenesen tartotta a fejét, de a szeme üresen nézett az emberekre. Úgy járt, mintha senki se léteznék, mintha egyedül lenne. Egyszerre arra kellett gondolnia, hogy egész életén át egyedül volt. Nem bánta, attól nőtt meg az ereje. Senkitől sem várni, senkire sem támaszkodni. De amit most érzett, az más volt. Ez nem az erőnek, ez az öregségnek a magánya volt. A pozsonyi ház sötét szegleteivel; az anyja nótái; az atyja műhelye; a fiatalsága... kivüle senki sincs többé, akinek ez valóság volt. Mikor az ember magányosan marad a multtal, az fájdalmasabb, mint a jelen magánya. Csak most fogta föl, mi az, mikor mindenki elment, akinek azt lehetne mondani: Emlékezel?

Körülötte katonák kezdtek jönni. Puskaporfüstös, izzadt embersorok. Szélről doboltak. Két oldalt kisérte őket a tömeg. Az egész út énekelt.

A házak ablakában, mint fehér lángok lobogtak a kendők.

Anna és Kristóf is az ablakhoz futott. Szemközt már leszállt a nap a vár mögött. Buda tornyos, tetőcsúcsos körvonala sötét volt a vörös égen. Egy fekete város a hegy tetején. A Duna hídján tüskés, sötét vasfolyam ömlött át Pest felé... szuronyos katonák. Ők is hátba kapták a napot: nem volt arcuk az árnyékban.

Anna kihajolt az ablakon.

Legelől egy ember alakja emelkedett a hullámzó, fegyveres tömeg fölé. A vörösdolmányos. A vezér... Lova nem látszott. Mintha az élő ár vitte volna őt önmaga fölött.

A pesti hídfőn innen a vörösdolmányos visszanézett a vár felé. Arcéle erősen, tisztán világo­sodott ki a budai háttérről. Pápaszemének az üvegjén megcsillant a nap visszfénye: egy uralkodó láng a sötétben.

- Látod őket! - kiáltotta Anna és mialatt a vezérre nézett, úgy rémlett neki, mintha az ő arcá­ban egyszerre meglátta volna a mögötte árnyékban jövőknek, - az egész győztes seregnek az arcát.

Lenn, csendesen nyitotta ki Ulwing építőmester a gyalogkaput.

Mikor Kristóf megtudta, hogy Sebastián bácsi meghalt, sírni kezdett. Zokogása kihallatszott a folyosóra. Anna könnytelenül, dermedten nézett maga elé.

- Hát nem fogom őt soha többé látni?

- Soha...

Kis arca megvonaglott. Egy pillanatig lehunyta a szemét. Egyedül szeretett volna lenni.

Ulwing Kristóf szánakozva simogatta meg a fiú fejét.

- Imádkozzatok érte. Ő nagyon szeretett titeket. Egy kissé csodálkozott, hogy Anna nem sír. „Nincs sok szíve”, gondolta, „de ránézve talán jobb így”. És kiment a szobából. Anna fájdal­masan tekintett utána. Nem értette, miért vigasztalja mindenki Kristófot és miért nem törődik vele senki, mikor pedig olyan végtelenül boldogtalan.

A folyón Fügerék alkalmi arckifejezéssel várakoztak. Az építőmester szótlanul bólintott feléjük. Lement a lépcsőn. Egyedül akart lenni.

A kapualjában hirtelen megállt. Kivülről sajátságos zaj hallatszott, mely olyan átható erővel ömlött szét a levegőben, mintha a dolgok és életek legmélyéről, a város gyökerei közül tört volna föl. Ráismert. Az öröm és a fájdalom morajlása volt: a város lélegzete és Ulwing Kristóf, mialatt hallgatta, érezni kezdte, hogy most már elválaszthatatlanul vele lélegzik. A várossal ünnepel. A várossal sirat... Belsejében egyszerre alakot öltött a gyűlölet azok iránt, akik az övét bántották: a testvért, a házat, a hajóhídat és annyi munkát...

Mintha ellenséggel állna szemben, kihivóan fölemelte a fejét. Tekintete megakadt a kis táblán, mely szemközt az ajtón függött:

CANZELEI

Álla elferdült. Keze, mely sohasem ingadozott, megragadta a táblát és letépte a kampóról. Mellényzsebéből kivette a pallérceruzát. Egy pillanatig gondolkozott: t-vel irják-e vagy d-vel? Aztán nagy, erős betűkkel odaírta az ajtóra:

IRODA

 

Folytatjuk…

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap