Tormay Cécile: A régi ház 4/15

Szerkesztő A, p, 04/05/2019 - 00:10

Folytatás…  

 

 

Azután lassúakká váltak az órák, sokáig tartott, míg délután lett. A gyerekek nyugtalankodtak. Anna szemrehányóan szólt a cselédleányra, mikor a bőrtopánkáit vette elő a faliszekrényből:

- Óh Netti, hát nem tudod? Hiszen ma az új prunelle-stifletteket szabad felvennem.

Almazöld cachemire-ruhája az ablakkilincsen függött. A fekete bársonyköpenyke szétterítve feküdt a zongorán. Anna tavaly óta Krisztina asszony egykori szobájában lakott. A régi gye­rek­szoba egészen a fiúé lett. Kristóf is a tükör előtt állt. Elválasztotta a halántékán fehér fényű, szőke haját, mely olyan lágyan ugrott szét a füle felett, mintha a szél fújta volna féloldalra. Tetszett magának és mialatt puha inggallérját kihajtotta a vállára, fütyörészni kezdett. Egy­szeri hallásra észben tartott minden melódiát. Olyan szépen fütyült, mint egy madár.

A kapualjában visszhangzott a kerekek zaja. A két oszlopember benézett a kocsi iramodó ablakán.

Geramb bárónő nevelőintézete előtt, a Sebestyén tér szegletén, már három fogat állt. Egyiknek a bakján libériás inas ült a kocsis mellett. Ez felemelően hatott Kristófra. Az jutott eszébe, hogy jövő vasárnap Flóriánt is el kellene hozni.

- Aztán kezet csókoljatok az asszonyságoknak, - mondta János Hubert, mialatt egy homályos helyiségen áthaladtak. A magas, fehér üvegajtó szigorú, kopár szobába vezetett. A szekrények tetején elgörbült, faggyúgyertyák égtek. Barátságtalan fényükben krinolinos kis leányok és fehér galléros fiúk előtt Sztaviarszky lépkedett lábujjhegyen.

A szomszédszoba ajtajának két kitárt szárnya között, merev székeken urak és asszonyságok ültek. Nyeles szemüvegen át nézték egymás gyermekeit.

Kristóf egyszerre meglátta Hosszú Zsófit a nagyok között. Gábortól tudta, hogy itt lesz, de azért mégis összerezzent.

- Csókolj kezet, - súgta János Hubert. A fiú olyan buzgón hajolt előre, hogy beleütötte az orrát Geramb bárónő elefántcsontszerű kezébe. A többi dámának is kezet csókolt. Mikor Zsófi elé ért, egy pillanatig gyámoltalanul bámult a fiatal leányra. Zsófi elkapta előle a kezét és hango­san nevetett.

- Mais Sophie,... - mondotta Geramb bárónő elhaló hangján és sárga kis arca mellett meg­inogtak a halántékfürtök. Nem volt megelégedve egykori növendékével. Kristóf megbotlott egy abroncsos szoknyában, zavarba jött és sírni szeretett volna.

A másik szobában Sztaviarszky felemelve tartotta lüszter-frakkjának két szárnyát. Az egyik Bajmóczy kisasszonynak mutatta, hogyan kell meghajolni.

- Demoiselle Bertha, figyeljen kérem, - közben lengyelül mormogott valamit.

Az ajtóban mozgolódás támadt. Bajmóczy septemvirné a leányához ment. Selyemruhája suhog­va surolódott a padlón. Nagy és kövér volt, fejét hátraszegve tartotta és mindég lefelé nézett.

Ez még jobban ingerelte Sztaviarszkyt. Beszívta az ajkát, keresően pillantott körül.

- Demoiselle Ulwing... Mutassa meg, hogyan kell meghajolni.

- De hiszen én nem tudom még... - Anna ezt nagyon halkan mondta és úgy érezte, mintha a talpát megfogta volna a padló. Csak lassan, lábujjhegyen bírt előre jutni. Fejét oldalt hajtotta, halántékfürtöcskéi a vállához értek. Keze megfogódzott kis cachemire-szoknyájába. A csend­ben Sztaviarszky hangja recsegett:

- Egy... kettő... complimentum.

János Hubert ezalatt ünnepélyesen ült a magas, kényelmetlen széken és szokása ellenére nem támaszkodott hátra egyetlen egyszer sem. Annának úgy rémlett, mintha elégedetten bólintott volna. Mindenki bólintott. Milyen jók hozzá valamennyien... és már indult, hogy Bajmóczy Berthához menjen. De a lengyel intett. A lecke tovább folyt.

Hétközben rosszul ment az iskolai tanulás. Kristóf kétszer kapott büntetési feladványt.

Vasárnapok multak... A Geramb nevelőintézet hideg, szigorú szalonjában már a gavotteot kezdték tanulni a gyerekek.

A lecke vége felé járt. A görbe faggyúgyertyák majdnem tövig égtek a szekrény tetején. Szta­viarszky lengyelül morgott. Bajmóczy Bertha akármerre lépett, a saját lábában botlott meg. Egyszerre sírni kezdett. A Szepesy bárókisasszonyok hozzá futottak; Illey Mártha a szoba közepén állt és vásottan nevetett; Annának is nevetnie kellett. A fiúk is nevettek.

- Mes enfants... Silence! - Geramb bárónő hangja elhaló volt, az arca szigorú.

Csend lett. Bertha mérgesen törölte a szemét. Pillantása Annára tévedt.

- Mióta ő ide jár, azóta megy rosszul minden.

Szepesy Clemence bólintott és felhúzta vékony orrát. De Anna ezt nem látta. Tekintete cso­dálkozva akadt meg az atyján. Hosszú Zsófi mellett állt, a magas, fehér ajtószárnynak dülve. Egyik kezét apróvirágos gurgurán-mellénye nyílásában tartotta, a másikkal beszéd közben többször visszasimította sűrű, szőke haját, mely szép hajlással nőtt bele a homlokába. Mosoly­gott. Anna eddig soha sem vette észre, hogy az atyja még fiatal.

A táncleckének vége volt. Mikor Anna a gyéren világított lépcsőn lement, beszédet hallott maga mögött. A csigalépcső épen fordult. Akik fennről jöttek, nem láthatták őt.

- A nagyatyja közönséges ácslegény volt, - mondotta Szepesy Clemence.

- Par exemple, mi az, hogy ácslegény?

- Hát az, - hangzott ismét onnan felülről, - aki nálunk tavaly a padlásgerendákon dolgozott.

- Igazán nem valók nemes családok közé az ilyen népek... - Ez Bertha hangja volt.

Anna első pillanatban nem fogta fel, hogy kiről van szó... csak azután. Az ő nagyatyjáról mernek így beszélni? Ulwing építőmesterről? Aki az első padban ül a templomban, aki előtt még a magisztrátus urai is levett kalappal állnak...

Hirtelen megfordult. A fennről jövők szembe kerültek vele. Egyszerre a vaskorláthoz lapultak mindannyian. Anna zsibbadtan nézett rájuk, aztán ijedt és szomorú lett a tekintete. Meglátott valamit, ami csúnya és veszedelmes volt, amit eltitkoltak előle azok, akik őt szerették. Kicsiny életében először találkozott az emberi rosszasággal: mostanig azt hitte, hogy mindenki jó... És valami hátrálni kezdett a lelkében, ami eddig válogatás nélkül, kitárt karral ment az emberek elé.

Hazamenet szótlanul ült a kocsiban. Az atyja Bajmóczy septemvirékről beszélt. Most is hang­súlyozva és tisztelettel ejtette ki a nevüket. Anna szinte indulatosan nézett rá. De csak egy pillanatig fájt neki, hogy az atyja is, Kristóf is olyan elégedettek. Összeharapta a fogát, már nem tudta volna nekik elmondani, amit a lépcsőn hallott. Jobban kezdte őket szánni ön­magá­nál és kicsiny asszonyi lelkének ezzel az öntudatlan irgalmával először vette fejletlen vállára a hallgatás élő súlyát, melytől emberi nyugalmak és boldogságok függenek.

 

Vasárnap volt megint. Kristóf egyedül ment atyjával a Geramb nevelőintézetbe.

- Itthon szeretnék maradni, - mondotta Anna fátyolos kis hangjával. Tekintete olyan könyörgő volt, hogy békében hagyták.

Délután, a rendes órában megszólalt a húzócsengő a kapu alatt. Sebastián bácsi állt az oszlop­emberek között.

Anna eléje futott. Az építőmester az íróasztala mellől bólintott feléje.

- Üljetek le, - közben egy vászonkötésü könyvbe sűrű, apró számokat írt. Csak akkor tette le a tollat, mikor Netti behozta a papagályos tálcán a kávét. A gyertya fényén sárgán szállt át a tejeskanna gőze. A kávé szaga szétterjedt a szobában. A két öreg ember régi időkről kezdett beszélni.

- Jobb volt akkor, - dünnyögte Sebastián bácsi minden mondása végén, anélkül, hogy csak egyszer is megindokolta volna az állítását. Közben nagy, fehér kenyérdarabokat aprított a kávéjába. A morzsákat összeszedte a tenyerébe és a mellényzsebébe dugta a madaraknak.

Annának feltünt, hogy a nagyatyja nem úgy beszél Sebastián bácsival, mint a felnőttekkel, hanem inkább olyanformán, mint vele meg Kristóffal. Eleinte elnézőnek tetszett, aztán türel­metlen lett.

- Hát jobb volt akkor? - és valamilyen nemes úrról kezdett mesélni, aki félholtra korbácsol­tatta a jobbágyát, mert a kastélya ablaka alatt merészkedett virágot szedni a menyasszonyának. A leány szép volt. Az úr megnézte őt, aztán besoroztatta a jobbágyot Bonaparte ellen grena­dérosnak életfogytiglan.

- Mostanában a nemes urak maguk mennek háboruba és erre mifelénk még a földjüket is megosztják a régi jobbágyaikkal. Érted-e Sebastián? Kényszer nélkül, csak úgy a maguk aka­ra­tából.

- Mi is nemesek vagyunk? - kérdezte Anna a csíkos divány szegletéből.

A két öreg egymásra nézett. Kedélyesen nevetni kezdtek. Az építőmester felállt és egy elnyűtt, kicsiny könyvet vett elő az íróasztalából. A könyv borítékán kétfejű sas tartotta karmai közt a magyar cimert.

- Ez az én nemesi levelem. Se magamat, se mást nem adtam el érte.

Anna kinyitotta a könyvet és lassan betűzni kezdte a megmunkált, ósdi írást:

...Pozsony. Anno Domini 1797... Ulwing Kristóf. Tizenhat éves. Növése: magas. Arca: hosszu­kás. Haja: szőke. Szeme: kék. Foglalkozása: polgári ácslegény.

Anna elpirult.

- Én voltam ez, - és az építőmester a vándorkönyvre tette a kezét. Aztán sajátságos önérzettel nézett szét a szobában, mintha szemével mutatna rá arra, amit szerzett. Anna most értette meg először nagyatyjának ezt a gyakran látott tekintetét.

- Szabad polgár vagyok! - mondotta Ulwing Kristóf. Rövidcsengésű hangja széppé és erőssé tette ezt a szót. És Anna kicsiny fejével öntudatlanul követte az öreg ember emelt fejtartását.

Ulwing Sebestyén gondolata lassabban mozgott. Megakadt a vándorkönyvnél.

- Emlékezel?... - Ez a szó megint vitte az öregeket vissza az évek fölött. A postakocsiról beszéltek: fölborult a Hatvani kapunál. A bécsi lovasstafétáról: leitatták a Háromrózsa-vendégfogadóban.

- A fegyverkovács, a kirurgus meg a többi markos kézműves fogta a stafétát és a harangöntő levágta a copfját, pedig még drót is volt benne, hogy felkunkorodjék a hátán.

Az építőmester elunta ezt a tárgyat. Komoly lett.

- Copf volt akkor minden. Az emberek az agyvelejüket is hordták. Mégis csak jobb most...

Ulwing Sebestyén csökönyösen rázta a fejét. Egyszerre felderült az arca, mintha megtalálta volna minden állításának az okát.

- Akkor fiatalok voltunk, - szerényen mondotta ezt és mosolygott. - Forog a fejem, ha eszembe jut, mikor a plébánia tetejét zsindelyezted. Az oromgerendán ültél és a Duna felé lógattad a lábadat. Ugyancsak szédülnél, ha most oda küldenének.

Anna mozdulatlanul nézte, maga mellett az asztalon, a nagyatyja kezét. Mikor pihent még akkor is ökölbe szorult. És mintha neki kellene jóvátennie, amit azok az idegen leányok vétettek, ráhajolt, megcsókolta.

- Mi az? - Ulwing Kristóf szórakozottan rántotta el a kezét.

Anna lesütötte a szemét, mert olyasfélét érzett, hogy valamit elmondott, amit nem értettek meg. Aztán észrevétlenül kiosont az ajtón... A nap-szobában, a kottás szekrényen egy füzet feküdt. Moirirozott zöld selyemkötésébe koszoru volt préselve, benne egy szó: „Gyermek­dalok.” Az első oldalon elsárgult irás: „Jörg Krisztina, anno 1822.” Anna a zongorához ült. Kis ujjai egy darabig tétováztak a billentyűkön. Halkan énekelni kezdte az egyik dalt:

Zwei Wanderbursche zogen
Hinaus in’s ferne Land...

Félénken, iskolázatlanul szállt a kis dal. De a hangja, mely mindég fátyolozott volt, ének közben tisztán, csengőn tódult a melléből. Ő maga is észrevette és ekkor úgy tünt föl neki, hogy eddig egész életén át hallgatott. Csak most kezdett el beszélni, most: mikor énekelt. Új és gyönyörü volt érezni, hogy így mindent el lehet mondani és a többiek nem nevethetik ki érte és a nagyatyja nem ránthatja vissza a kezét.

...Zwei Wanderbursche zogen
Hinaus in’s ferne Land.

Sebastián bácsi fölkelt a diványról és óvatosan kinyitotta az ebédlő ajtaját. A két öreg ember sokáig hallgatott.

Kristóf a tánciskolából jött haza. Nagy zajjal rontott be Annához. A szeme ártatlanul ragyo­gott. Egy fonnyadt virág volt a gomblyukába tűzve. Keze minduntalan a virághoz kapott. Be­szélt, beszélt és a zongorára könyökölt. Anna meglepetve nézte őt: csinosnak találta. Leányo­san hullámos haja eltakarta a félarcát. Rövid orrának kissé fölfelé hajló vonala magával húzta a felsőajkát. Ez kedvesen ijedt kifejezést adott neki, mely nem volt meg egyetlen Ulwingnak az arcában sem. Anna önkénytelenül az anyja képére tekintett...

Este, mikor lefekvésre került a sor, Kristóf türelmetlenül kereste rendetlen szekrényében az imakönyvét. Nem tudta megtalálni. A párnája alá dugta a virágot.

Soká feküdt nyitott szemmel a sötétben. „Kis Kristó... viszontlátásra”, mondotta egyszerre halkan önmagában és közben Zsófi hanglejtését igyekezett utánozni. Aztán végig húzta kezét a fején, lassan, szórakozottan, úgy, mint Zsófi tette, mialatt az atyjával beszélt.

Csendes elragadtatást érzett. Mégegyszer megismételte a simogatást, a szót: „Kis Kristó...” Sok­szor megismételte, olyan sokszor, hogy elkoptatta. Most már csak a saját hangját hallotta, a saját kezét érezte. Már nem rezzent össze tőle és fáradtan elaludt a Zsófi virágja fölött.

Jóformán sötét reggel volt még, mikor másnap Ulwing építőmester az ebédlőbe ment. Mindég korán kelt; magányosan szeretett reggelizni. Az asztal közepén gyertya égett, lángja töredezett villanásokkal táncolt az üvegszekrény tükrében, a porcellánok között. A széktámlák árnyéka fölhajlott a falra.

Ulwing Kristóf hirtelen átolvasta az ujságot. „Ostobaság”, gondolta, „Bécsből teljhatalmú császári komiszáriust küldenek. Mire való ez?” Az apró betűkkel sűrűn telenyomtatott újságban különben semminő új hír sem volt. Mintha cenzorok dolgoznának megint.

Kezébe vitte le a gyertyát az irodába. Nagy csomó papiros feküdt az asztalon. János Hubert egyenletes, pontos irása látszott valamennyin. Az építőmester munkája fölé hajlott, tolla szaka­dozottan, szinte rohamokban sercegett.

Szemközt ezalatt egyre világosabb lett Pest-Buda szines térképe az aranyozott keretben. A szoba meszelt falán tervrajzok függtek. A kályha mellett egy divány állt, az is tele volt írással.

Kinn lépések kopogtak a reggeli csendben. Az elmenő alakok fejének az árnyéka időnként bevetődött az alacsony ablakon és ilyenkor Ulwing Kristóf tolla alatt kicsiny, kerek felhők úsztak a papiroson. Mások jöttek. Megint eltüntek. Az idő mult. Egyszerre sok, dühös lépés kezdett futni a Duna irányába. Feltűzött kaszapengék villantak a napban.

A cselédek kiszaladtak a kapu elé.

- Mi történt?

Egy hang visszakiáltott:

- A bécsi komiszáriust felkötötték egy lámpavasra!

- Dehogy... szétszaggatták...

- Leszúrták a hajóhídon!

- Meghalt? - kérdezte egy hátuljövő.

Az építőmester letette a tollat. Úgy nézett az ablakra, mintha azon át valószínűtlenül, kínosan bevigyorgott volna hozzá egy ijesztő arc. Hónapok óta jött ez. Most hát itt van... Minden ok nélkül többször fölemelte és letette megint az írásokat... Meg kell szokni ezt is. Ferde álla keményen illeszkedett bele a kihajló gallérba és mégegyszer összeadta a számokat, melyek hosszú oszlopokban húzódtak végig a papirlapon.

Kinn, valahol azt a dalt énekelték, melyet Anna a Jörg nagyapa boltjából hallott először. Netti a konyhában ütemesen verte a habot. És este, mint minden más napon, kigyultak a lámpák a hajóhídon; az is, mely alatt ma egy ember meghalt. Fénye épen olyan nyugodt volt, mint a többié. Az utcák már hallgattak arról, ami történt. A Duna pedig mosta a sötétben a város véres kezét.

 

Szombaton este levelet hoztak Geramb bárónőtől. Nem lesz több táncóra.

Kristóf ritkán mozduló szemhéja, mintha elhalt volna egy pillanatra a szeme fölött.

- Dehát miért? - és fájdalmasan lógatta előre a fejét.

- Nem illik táncolni, mikor háború van.

„Hát igaz? Hát háború van”, gondolta Anna, de azért most is valótlannak és távolnak érezte a háborut. Mintha egy könyvben olvasott volna róla az ember. Egy könyvben, melynek lapjait egyenként, következetesen ragasztották ki minden reggel a házak falára.

Karácsony után volt. A Duna nem látszott. Sűrű, enyves köd rágta az ablakok üvegét. Kristóf fázósan szaladt ki a derengő reggelbe. Mint rendesen, most is megkésett, a reggelijét ott­hagy­ta, az utcán ette a vajaskenyerét és fogalma sem volt a leckéjéről. Flórián egy kézilámpával ment mögötte. Téli reggeleken mindég világított neki odáig, ahol a kövezett utcák kezdődtek.

A belvárosban egy görbelábú kis öreg került a járdán Kristóf elé. Nagy csomó nyirkos papirost vitt az egyik karján, a másikon csirizes veder himbálódzott. Az emberek hallgatag csoportok­ban várták az utcák szegletén és, akik elolvasták a friss falragaszokat, lassan, fáradtan mentek odébb.

- Mi történik? Mit akarnak velünk? - már nem értettek semmit.

A háború közelebb jött az emberek agyához. A pénzváltó üzletek előtt tolongott a nép. Kato­nák kardja csörömpölt a kövezeten. Mindenki sietett, mintha este előtt még sürgős elintézni valója lenne.

Annának épen zongoraleckéje volt, mikor a budai bástyán nagy, fekete-sárga zászlót húztak föl egy póznára. Ekkoriban gyakran változtak a zászlók.

- Vége a szabadságnak, - mondta Sztaviarszky és lengyelül szitkozódott.

- Szabadság? - Anna két lázas szemre gondolt. - Hát a szabadságért van a háború? - Ezentúl ellenségesen nézett a horvát granicsárokra, akiket a császári tisztek beszállásoltak hozzájuk.

Megállt a lépcső kerek ablakánál.

A vörösképű serezsán nyers hagymát evett az udvar közepén. A granicsárok, mint otromba, nagy gyerekek, hóval dobálództak. Letiporták a bokrokat, összegázoltak mindent. Egy hó­embert csináltak a kút előtt, olyan vörös sapkát tettek a fejére, mint aminőt a magyar katonák viseltek és puskával lövöldöztek bele.

Aztán elolvadt a hóember. Lassankint rügyezni kezdtek az orgonabokrok az udvarkertben. A granicsárok a húzóskútnál mosták a szennyesüket. Félig meztelenül álltak a teknőnél. A szél szőrös mellükhöz csapta a szürke szappanhabot.

Hirtelenül egy szokatlan trombitajel hangzott, mint valami vészkiáltás. Anna az ablakhoz futott. A ház előtt katonák szaladtak. Benn az udvarban ekkor már a teknőből kapták magukra lucskos ingüket a granicsárok. Nyargaltak ők is a többi után és nem jöttek vissza többé.

Néhány nap mulva Anna azt álmodta éjjel, hogy égiháború van. Reggel fele úgy hangzott a szobában, mintha kívülről borsót dobtak volna az ablaküvegnek, marokkal... sok borsó-szemet. Aztán, mintha láthatatlan testek zuhantak volna át a levegőn, megzörrent a házon valamennyi ablak.

- Be kell tenni a fatáblákat! - kiáltotta a kapualjából az építőmester.

Kristóf lelkendezve szaladt föl a lépcsőn.

- Bezárták az iskolát! - A zsebe tele volt árpacukorral, kettőt dugott egyszerre a szájába.

János Hubert, aki Kristófért futott el az iskolába, mögötte érkezett. Szép, ápolt haja a homlo­kába csüngött, gallérján ferdére csúszott a kifogástalan nyakkendő. Elfulladva hívta Flóriánt és belakatoltatta maga mögött a nagy kaput.

Az építőmester szobájában, az elzárt ablaktáblák sötétjében gyertya égett. János Hubert, szokása ellenére, most az egyszer nem várta, hogy üléssel kínálják meg: tagjai puhán estek a karosszékbe.

- Csakhogy mind itt vagytok, - kezével gyönge mozdulatot tett a levegőben, mintha valakit meg akarna simogatni. - A Dunaparton jöttem, - mondotta rekedten, - sokan voltak és azt beszélték, hogy nem érnek át a bombák a vizen. Szélről emberek ültek a köveken. Az egyik szalonnát evett. Egészen nyugodtan evett, egyszerre csak nem volt feje. Még ülve maradt egy darabig és minden véres lett... Iszonyodva szorította kezét a szemére.

- Hát akkor bomba volt az, ami a Kis-Híd-utcában a cukrászboltba repült? - mondotta Kristóf, mialatt árpacukrot dugott a szájába. - Az egész járda tele lett cukorral, mintha kifordították volna a boltot. Ingyen tömte meg az osztály a zsebét.

Az építőmester nevetni kezdett. A belakatolt kapu mögött tovább élt az élet. János Hubert megigazította a nyakkendőjét és napközben néha egészen megfeledkezett arról, amit látott. Csak mikor enni akart, lett sápadt. Eltólta magától a tányért.

Időnként zörögtek az ablaküvegek. Sivító, messze fütyülés repült a tetők fölött. Mögötte a vára­kozás agysorvasztó csendje. Az emberek számoltak. A csend megüvegesedett és töréke­nyen rezgett a levegőben.

- Döglött volt az ágyúgolyó... Megint számoltak tehetetlen, állati félelemmel. Kire kerül a sor? A Duna partján fölordított valamelyik vonagló ház. Porfelhők puffantak szét a magasban. Az ég vöröslött, mint a nyershús.

Ulwing építőmester udvarába a szél vésztjósló, hirtelen forróságokat lökött be. A zárt kapu mögött nem tudta senki, mely szomszéd háznak az élete adta magából ezt az utolsó meleget.

Fügerék a pincébe rejtőztek. János Hubert és a gyerekek az udvarfelőli irodákba költöztek. Az emelet üres lett, csak Ulwing Kristóf nem hagyta ott a hálószobáját, melynek egyetlen ablaka az elárvult ácspiacra nézett.

- Erős a ház, - szólt le az építőmester Fügernéhez a pinceablakán, - jól megépítettem a falakat.

Vad csattanás hallatszott a kapu felől, mintha egy óriási nedves rongyot csaptak volna oda. Az ablakok csörömpölve törtek össze. Álltóhelyében megtántorodott a ház.

A pincéből ijedt jajveszékeléssel bujtak elő az emberek. A kis Kristóf krétafehér ajka elgör­bült. Az építőmester összeráncolta a homlokát, mint mikor valami járatlan ember ellent mond neki. Nagy léptekkel ment a kapuhoz.

- Nem, nem! - sikította Kristóf és görcsösen zokogni kezdett. De az öreg Ulwing senkire sem hallgatott. Kilökte a gyalogajtót.

Az egyik oszlopembernek hiányzott a karja. Törmelék és porzódó vakolat feküdt alatta és a ház falában egy nyilás tátongott. Az ágyúgolyó nem robbant szét; megakadt a téglák között.

Az építőmester összegombolta a kabátját, hogy kisebb céltábla legyen, és kiment a ház elé. Hátraszegte a fejét. Föltekintett a siralmas ablakokra.

Az ő házát bántották ellenséges idegenek a császárjuk nevében? Hirtelen a Duna felé fordult. A hajóhíd égett: az ő hídja! Átnézett a szegény kis Budára, melynek a szívéből lövöldözik halálra a testvért, a védtelen Pestet. A város és Ulwing Kristóf együtt voltak kicsinyek és szegények és együtt emelkedtek, gazdagodtak és most együtt sebesültek meg.

Szitkozódni kezdett, mint ácslegény korában.

Körülötte nem látszott élet. Az utcákban semmi sem mozdult. Belakatolt boltok. Csukott kapuk. Nagy vesztőhely volt a város. A házak, mint a halálraitéltek, lezárt szemmel tartották a mellüket és olyan magányosak voltak a balsorsban, mint az emberi végzetek. Most már mindenik ház csak magának élt, magának halt meg. Részvétlen ablakokban tükröződött az égő tetők fénye. Ragadós füst csúszott a falak mentén. Valamelyik parti templomban harangoztak.

Ulwing Kristóf hideg szeme könnybelábadt a dühtől és fájdalomtól mialatt elnézett a kormos, omladozó házak fölött. Hányat épített közülök. Mindannyit szerette. Szánta őket, szánta ön­magát...

Csak egy pillanatig tartott. Aztán összeszorította az öklét, mintha a kitóduló erőt akarná vissza­tartani önmagában. Szüksége lesz rá! Karjában megvonaglottak az izmok, az agyvele­jében érezte a vonaglásukat. Ha kell, előlről kezd el mindent. Még van idő. Még hosszú az élet.

 

Folytatjuk…

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap