Tormay Cécile: A régi ház 3/15

Szerkesztő A, k, 04/04/2017 - 00:02

Folytatás…  

 

 

Az órás megrázta a fejét. Még mindég arra gondolt, hogy ő meg az építőmester sohasem tudnák megérteni egymást. Büszke volt a bátyjára. Érezte benne az akaratot és az erőt, de más egyebet aztán nem is tudott róla. Örült-e, szenvedett-e életében? Szeretett-e valaha, vagy nem szeretett senkit?... Ulwing Sebestyén Borbála asszonyra gondolt, a bátyja elhalt feleségére, akit ő előle vitt oltárhoz Kristóf testvér, mert nem értette meg, hogy ő már régen, csendesen szerette. Homlokán fölhúzódott a sok barázda... Egymáson taposunk mi emberek, mert nem tudunk egymásról semmit.

Anna megfogta a kezét és lassan hintázta.

- Mesélj, mesélj...

Benn, a félköríves udvarablak előtt az építőmester egy régi könyvet lapozott.

Sebastián bácsi leült és ölébe emelte Annát. Közben a bátyja arcára nézett és mintha arról olvasott volna, megadóan mesélni kezdett.

- Hát bizony régen történt, régebben, mint én vagyok; még a török basák előtt. Víg város volt akkoriban ez a Buda. Minden utcában álarcosbolt nyílott és sok népek kereskedtek maskarás ruhákkal. Farsang idején dalolva jártak az emberek a várutcákban; vének, fiatalok, cifra mas­ka­rában, kicsiny vaslámpákkal, mint egy bolond processzió.

Csak hamvazó szerda virradóján lett vége a mulatozásnak. Minden álarcosboltot belakatol­tak... Mindet belakatolták, csak a Fortuna-utcában maradt nyitva egy még hamvazó szerda után is. Egész éven át...

Egyenkint, titokban mentek oda a népek, éjjel, mikor már becsukták a várkapukat és a tüzek kialudtak az utcák szegletén.

A vevők között voltak olyanok, akiknek gőgös volt a képük. Hát ezek aztán alázatos álarcot vettek maguknak. A kegyetlen emberek szelidet vettek, a hitetlen népek istenfélőt, az ostobák okosat, az okosak bárgyút. De azért legtöbben azok voltak, akik szenvedtek és mégis nevető álarcot vásároltak... Úgy volt. Bizonyosan úgy volt, - dünnyögte Sebastián bácsi, - és az is bizonyos, hogy akik föltették a lárvát, nem vették le többé soha. Csak olykor esett le róluk, sötét éjjel, mikor egyedül maradtak, vagy mikor szerettek, vagy mikor pénzt láttak...

Megint a bátyja arcára nézett és egészen halkan folytatta:

- Az üzlet fölvirágzott. Fejedelmek, királyfiak, szép hercegkisasszonyok, papok, katonák, polgárok, mindenki, még a városi tanácsurak is eljártak a boltba. Már lenn az alsó városokban is híre ment a dolognak. A Dunántúlról is jöttek a sok népek. Lassankint álarcban járt az egész világ. Senki sem beszélt róla, mindenki hordta és az emberek elfelejtették egymásról, hogy milyen is volt az igazi arcuk. Senki sem tudja többé. Senki sem...

Sebastián bácsi nem mesélt tovább és a nagy csendben hangos lett az órák ketyegése.

- Ez nem volt szép, - mondotta Anna, - mesélj valamit rossz gyermekekről és tündérekről. Az szebb...

Az órás talán nem is fogta fel a kis leány hangját. Úgy ült ott alacsony székén, mintha valaki­nek a léptét hallgatná, valakiét, aki elment. A meséje után hallgatózott és a bátyjára gondolt és Borbála asszonyra és önmagára...

Az építőmester becsukta a könyvet. Felállt.

- Menjünk. Későn van.

És a két Ulwing elbúcsúzott egymástól télire.

A Duna hídján már égett a tizenhat lámpa. Fényük egyenletes távolságban csepegett a folyóba. A víz egy darabon játszott a fénysávokkal, aztán ott hagyta őket. Feketén ment odébb a Szent Gellért sziklái felé. A sötétben csak nagy, lucskos tömegének a hidege érzett.

A hó megint hullani kezdett. A parti házak ablakában elvétve világ gyúlt. A Dunán tülkölés hallatszott.

A hídon Anna egyszerre meglátta az édes atyját. A fiatal Ulwing egy leánnyal jött a lámpák alatt. Egészen közel hajoltak egymáshoz. Mikor az építőmestert a gyerekkel észrevették, sebesen szétváltak és a leány futva ment át a híd tulsó oldalára.

Ulwing Kristóf rákiáltott a fiára.

János Hubert a korlátnak dülve várta be őket: ő mindig támaszkodott valamihez. Mikor mellé­je értek, megfogta a kis leány szabad kezét, mintha önmaga és az atyja közé akarta volna őt állítani.

Anna félni kezdett. Úgy érezte, hogy a csendben történik valami a feje fölött. Összehúzta a vállát. A két ember sokáig nem szólt egymáshoz. Mentek egyenlőtlen, szinte ellenséges lép­tekkel és vitték maguk között a szepegő gyereket.

Ulwing Kristóf törte meg a csendet. Ingerülten kiáltott föl:

- Megigérted, hogy nem mégy hozzája, amíg élek! Még a szavadban se bízhatom.

- De atyám uram, a gyerek is itt van.

- Úgy sem érti, - mondotta az építőmester nyersen.

Anna egészen tisztán értette a szavakat, de nem érdekelte az, amit hallott. Más foglalta el. Világosan érezte, hogy két oldalt két ellentétes kéz szorítja a kezét és hogy valaminő közösség támadt az édes atyja meg közötte. Mind a ketten féltek valakitől, aki erősebb volt náluk.

- Atyám uramék elé indúltam, - dörmögte János Hubert, - véletlenül találkoztam vele itt a hídon.

Ulwing Kristóf hirtelen megállt.

- Igazat beszélsz?

- Soha sem hazudtam. - A fiatal Ulwing hangja becsületes és szomorú volt. Úgy hangzott, mintha tartana rá, amit mond, mert nagy árat fizetett érte.

Az építőmester haragosan rántotta elő burnótszelencéjét. Erősen ráütött és kinyitotta.

A szelencében régi időtől fogva élt egy furcsa öreg dal. Az ütésre felébredt: a szelence muzsi­kálni kezdett.

- Sapperlott! - kiáltotta Ulwing Kristóf és még egyszer ráütött, hogy elnémítsa, de a szelence tovább muzsikált.

A két férfi, mintha valaki nevetségesen megindító érveléssel vágott volna a szavukba, hirtelen elhallgatott. Az építőmester visszasülyesztette zsebébe a szelencét. Anna pedig közel hajtotta a fejét nagyatyja köpenyegéhez. Ott benn a zsebben úgy hangzott, mintha a kis Kristóf cink­katonáinak zenekara játszott volna szépen, finoman, messze, messze.

Félig lehunyta a szemét.

Flórián egy kézilámpással várt a pesti hídfőnél. Az utcák sötétjében sok kis lámpa mozgott a csendes havazáson át.

Anna most már egészen rátámasztotta fáradt fejecskéjét nagyatyja zsebére.

- Még... - mondogatta halkan és úgy szívta magába a burnótszelencéből kiáradó zenét, mint a Tini mamzell imádságos könyvéből a levendulaillatot.

 

Sokszor volt tél. Sokszor volt nyár. A gyerekek nem számlálták. Közben egy vasláncos álló­híd nőtt össze a két part felől a Dunán. Jégzajláskor sem szedték föl, szép volt és ott maradt egész éven át. Az Országúton sorfákat ültetett a magisztrátus. Esténkint olajlámpák égtek az utcákban és az Ulwing-ház nem állt már magányosan a parton. A nagy ács telkeinek felszökött az ára. Falak bújtak ki a homokból. Utcák kezdődtek a puszta térségen, félben maradtak, odébb folytatódtak. Munka, élet, házak: téglaházak mindenütt.

Minden más lett, csak Ulwing építőmester nem változott. Okos szeme éles és tiszta maradt. Egyenesen járt az épületállványokon, az irodában és az ácspiacon. Egy fejjel volt magasabb min­den­kinél. A városházán féltek tőle, a vállalkozók gyűlölték. Ő pedig csak vásárolt és épített és lassankint babona lett az a hit, hogy amihez a nagy ács hozzányúl, az arannyá válik.

Odabenn, a ház nyugodt, biztos jólétében, egyhanguan ketyegett tovább az oszlopos óra, de a gyerekek nem hitték többé, hogy a törpe az, aki sántikálva jár a szobákban. Kristóf már azt is tudta régen, hogy nincsenek tündérek. A nagyatyja mondta meg neki. Rákiáltott és erősen meg­rázta a vállát.

- Hallod-e, nincsenek tündérek és nem segítenek rajtunk. Csak a gyönge emberek számítanak csodákra. Az erős emberek maguk csinálnak csodát.

A kis Kristóf sokszor visszagondolt arra a percre, melyben nagyatyja megölte az ő tündéreit. Egy félelmes, felsőbb lényt látott benne. Sírni szeretett volna és eltöprengett, hogy hát akkor mi van a sötétségben, a kút vízében, a lángok között, ha nincsenek tündérek? Mi van? És mi­alatt szorongva nézett körül, tekintetében volt valami a vízbefulók kapkodó kézmozdulatából.

Aztán beletörődött ebbe is és ácspiacnak hívta a világ végét épp úgy, mint a nagyok. Világos szeme, a ritkán mozduló pillák alatt, közömbösen nézett ilyenkor a levegőbe. Csak a hangjá­ban volt valaminő fáradt kiábrándultság, ha az öregeket utánozta és az ő nyelvükön beszélt régi, kedves dolgairól.

Elmúltak az évek és a bűvös barlangból, az udvar fala alatt, gödör lett; a félelmes vaskapuból padlásajtó, a kályhatündérekből közönséges lángok. A zongoraegereknek is végük volt. Ha olykor éjjel elpattant egy-egy húr a zongorában, Kristóf tágranyitotta a szemét és soká nézte a sötétséget, mely számára üressé lett.

- Anna, alszol?

- Igen, már régen...

- Olyan furcsát álmodtam... egy leányról. A karját emelgette és hátrahajlott.

- Aludj...

Kristóf szeme előtt megfoghatatlanul benépesült a sötétség, melyet üresen hagytak a törpék és tündérek, mióta nem hitt bennük. Meglátta a leányt, akiről álmodott, az arcát is, a testét is. Magas és karcsú volt, a melle megfeszült, két karját emelve tartotta és a haját, mint egy fekete sörényt csavarta össze a feje felett. Ép úgy, mint Hosszú Gábor testvérnénje a tükör előtt, mikor mult vasárnap belesett hozzá a kulcslyukon.

- Anna...

A fiú nyitott szájjal hallgatódzott. Minden csendes volt a házban. Hirtelen fejére húzta a taka­rót. Mesélni kezdett magának. Azt mesélte, hogy király, aranykoronát visel és egy magas, fehér várban lakik, fenn a hegyen. A várban soha sincs sötétség, faggyúgyertyák égnek egész éjjel. Az ágyát rabszolgák őrzik, ők végzik helyette a leckéket is és egy sötétszemű hercegnőt hoznak neki. A hercegnőn láncok csörögnek. „Vegyétek le”, parancsolja ő. „Szabad vagy!” A hercegnő térdre borúl előtte, kérdi, hogy mit adjon kegyéért? „Bontsd le a hajadat és csavard fel megint”. Ezt mondja, egész egyszerűen mondja és mosolyog. És a hercegnő sokszor le­bontja a haját és sokszor felcsavarja... Már aludt. Még mindég mosolygott.

Ezentúl gyakran mesélt magának hasonló meséket. Ha ilyenkor szóltak hozzá, összerezzent, elpirult, mintha tiltott dolgon kapták volna rajta. Gyorsan elővette iskolakönyveit és tanulni akart. Egyszeri olvasás elég volt neki, de nem tudott oda figyelni. Várkastélyokat, leányokat és nagyfülü macskákat rajzolt az irka szélére. Közben kényelmetlenül érezte mozogni lelki­ismere­tében a Duna mellékfolyóit és III. Béla királyt. Verejtékes lett a homloka. Félt, de azért nem tanult, pedig holnap bizonyosan felhívják az iskolában. Mindenki lefelelt már az U betűig.

Felhivták, nem tudott. Egy légy dongott a levegőben. Úgy érezte, az ő fejében dong. Az osztály nevetett; Hosszú Gábor hangosan súgott; Walter Ádám odatartotta a könyvét; a tanító kiabált. De azért Ulwing építőmester unokáját év végén mégse merte megbuktatni senki.

Kristóf láthatatlan védelmet kezdett érezni maga körül minden oldalról. A tanító megmondta, mit fog tőle kérdezni a vizsgán. Hosszú Gábor színes golyókért súgott a latinból. A kis pupos Gál két krajcárért megcsinálta a számtani gyakorlatát.

„Valahogy csak lesz”, gondolta Kristóf, mikor nagyon félt az iskolától és tanulás helyett macskákat és leányokat rajzolt, mértani rajzok helyett agyagembereket gyúrt a kert végében.

- Mindenhez ért ez a gyerek, - mondotta Ulwing építőmester elégedetten és gondosan elzárta a sokfiókos íróasztalba a kis Kristóf rajzait.

Kristóf megijedt. Mit akarnak vele a nagyok? Elment a kedve a rajzolástól és agyagembereket sem gyúrt többé az udvar végében. Irigyelni kezdte Annát. Neki keveset kellett tanúlnia és senki sem várt tőle semmit.

Anna ebben az időben egyedül érezte magát. A szeme nyugtalan lett, mintha mindég kérdezni akarna valamit. Kicsiny teste megnyúlt, ezüstszőke haja megsötétedett, mintha valahonnan árnyék esett volna rája.

Fügerné feltólta pápaszemét fejkötője kikeményített fodrai közé és figyelmesen nézett rá az ablakból.

- Most ép úgy tartottad a fejedet, mint az édes anyád. Szegény jó Krisztina asszony!...

Anna az udvar közepén állt és még inkább félre hajtotta a fejét, de azért nem bírta megérteni, hogyan hasonlíthat valaki, aki gyerek, valakihez, aki már olyan öreg volt, hogy az égbe ment.

Fügerné sajátságosan mosolygott. És mialatt a kisleány nagy fiatalságán át nézve, emléktelen gondolataiban végtelen öregnek képzelte el az anyját, akit nem ismert, az asszony öreg fejében végtelenül fiatalnak rémlett az, aki meghalt és mindég fiatal maradt.

- Krisztina asszony tizenhat éves volt, mikor a fiatal Ulwing úr Jörg Ulrichéktól megkérte a kezét. Tizenhat éves és magával hozta a viaszbabáit. A férjével Federballt akart játszani az udvaron. Este pedig mindég besurrant hozzám, hogy históriákat mondjak neki.

Anna, mintha hívták volna, átugrotta Henrietta asszony küszöbét. Odabenn frissen súrolt desz­ka­padló szaga érzett. A nagy szekrényen sok befőttes-üveg állt. Összeszáradó hártyaborításuk olykor pattogott a csendben. Anna lekuporodott a zsámolyra és körülnézett. Tele volt kézi­mun­kával a szoba. A kulcstartóra német írással volt ráhímezve: „Kulcsok”, a diványpárnára: „Aludj jól”, egy zsákra: „Kefék”.

„Fügerék feledékeny emberek lehetnek”, gondolta a kis leány, „mindenen meglátszik, hogy mire való, mégis ráírják”.

Henrietta asszony felsóhajtott. Leverően tudott sóhajtani. Orrlukai kitágultak ilyenkor és a szemét lehunyta.

- Hányszor ült itt Krisztina asszony és nekem kísértetekről kellett mesélnem. Szeretett félni... mint a gyerekek. Mindentől félt: az éjjeli lepkéktől, a bútorropogástól, az építőmester úr hangjától, a visszajáró lelkektől. Aztán este nem mert egyedül átmenni az udvaron, Leopoldin kísérte és fogta a kezét.

- Leopoldin? Hát az ki volt?

- A leányom, - Fügerné felpillantott egy képre, mely az ablakmélyedés falán függött. Hajból csinált szomorúfűzes sír látszott rajta és körülötte gyöngyből himzett fölirás: „Ewige Liebe”.

- Ő is az égbe ment?

- Nem. Soha se beszélj róla. Füger megtiltotta.

- Miért?

- Nem való gyerekeknek.

- A mamzell is mindég ezt feleli és azt mondja, a jó Isten majd megsúgja, amit tudnom illik. De az Isten nem súg semmit.

- Krisztina asszony épen így beszélt. Ő is tudni akart volna mindent. Mikor gyertyát öntöttek a cselédleányok, mindég hallgatódzott a beszédjükre. Aztán elpirult és nevetett, énekelt és zongorázott hozzá. És az ácspiacon abbahagyták a legények a munkát.

Anna felhúzta a térdét az álláig.

- Énekelni is tudott?

Fügerné elragadtatással bólintott.

- Az volt az élete. Úgy is jött be ide, mint egy dal, úgy is ment ki. Áthangzott a házon, még fel sem fogtuk, hogy itt van, már vége volt.

A kis leány nem hallotta többé az öreg asszony szavát. Kiment az ajtón. Egyszerre az anyja szobá­jában állt. Feltérdelt a kis diványra. Ott függött a falon az arckép, melyet mindég látott, melyet mégis most nézett meg először. Gyöngéd kis vízfestmény és akit ábrázolt, szinte gyermeknek látszott. A tekintete kedves és ijedt volt. Gesztenyeszínű haja fénylett a válasz­téknál és mintha selyemszalag lenne, egy nagy, fésű csokorba fogta a fejetetején, míg arcát kétoldalt, kicsiny halántékfürtök árnyékolták. A válla vonala fejletlenül hajlott bele a kivágott ruhaderékba. Kezében egy rózsát tartott fárasztó, bájos mozdulattal.

Anna úgy érezte, hogy ha visszajönne, vele sok mindenről lehetne beszélni, amihez a mamzell nem tud és nem tudnak a többiek sem. Eszébe jutottak a Müller apothecarius leányai, Jörgék, Hosszúék, a kis púpos Gál, a Walter vászon-nagykereskedőék fia, a Münster gyerekek. Mind­nek volt anyja. Mindnek... csak neki nem volt.

És ekkor, mint valami segélyhívás, egy szó tódult a szájába, de olyan halkan, hogy nem hallotta, inkább csak érezte a formáját, az ajka között. Aztán közel hajolt a képhez és most már hallotta a csendben a saját fátyolozott kis hangját; azt a szót, melynél kétszer megcsókolja az ember az ajkát, mikor kimondja:

- Mama...

Hirtelen hátrafordult. Szinte szégyelte, hogy hangosan beszél, mikor senki sincs a szobában, csak a napfény, ott a zongorán.

Anna lecsúszott a diványról és kinyitotta a zongorát. Poros volt. Kicsiny újját végighúzta az egyik billentyűn. A zongorából váratlan hang csapott ki. Meleg, világos hang. Mintha egy mécses lobbant volna fel. Hirtelen megint kialudt. Egy másik billentyűt ütött le: ismét egy mécs. Sok billentyűn húzta végig a kezét: sok mécs. Egy egész sor.

Hátraeresztette a fejét és a levegőbe nézett, mintha látná a hangok fellobbanó, kilobbanó kicsiny lángocskáit.

Valaki megsimogatta az arcát. Az atyja volt.

- Szeretnél zongorázni tanulni?

Nem felelt. Tanulás nélkül szeretett volna zongorázni és énekelni hozzá olyan szépen, hogy még az ácspiacon is abbahagyják a legények a munkát.

János Hubert elgondolkozott.

- A Jörgök mind szerették a muzsikát. Az anyádnak is a zene volt az élete.

Anna zöldfényű, kék szeme nagy és komoly lett.

- Igen, mondotta elszántan, - tanulni akarok.

Másnap egy ünnepélyes külsejű úr jött a házba: Sztaviarszky Kázmérnak hívták. Akkoriban ő volt a legdivatosabb tánc- és zenemester a városban. Szénfekete parókát hordott; lábujjhegyen járt, a csípőjét mozgatta és harminc pengő krajcárt kapott egy óráért. Gyakran emlegette, hogy lengyel királyoktól származik. Ha haragudott, lengyelül beszélt.

Óra végén Anna sok mindent megtudott tőle. Sztaviarszky mesélt neki Chopinről és a pesti polgári dalárdáról, Mozartról és Jörg nagyapáról, aki szépen gordonkázott és vasárnaponként eljárt orgonázni a ferencrendi barátok templomába.

A kis leány egyszerre érdeklődni kezdett Jörg nagyapa iránt, akivel eddig nem sokat törődött. Ő más volt, mint az Ulwingok. A gyerekek furcsának találták és sokszor összenéztek a háta mögött, mikor könyvesboltjában, kezét dörzsölve, apró mozdulatokkal hajlongott a gyér vevők előtt.

Anna ilyenkor elpirult. Nem szerette ezt látni és hirtelen Ulwing nagyatyjára tekintett. Ő nem hajlongott senki előtt.

Jörg Ulrich könyvkereskedése a Kígyó-utca szegletén volt. A bejárat mellett egy lóca állt a házfalánál, az utca közepében egy vén almafa, melyet nagy lármával kerülgettek az elvétve járó kocsik.

Anna bedugta fejét az ajtón. Ulwing építőmester levette szélesperemű, szürke cilinderét.

Az egész bolt tele volt az almafavirág illatával és Jörg nagyapa apró mozdulataival moso­lyog­va jött elő a mennyezetig érő könyvespolc mögül, mely az üzlethelyiséget széltében osztotta két részre. A polc előtt vásároltak a vevők. A polc mögött, hová az utcáról nem lehetett be­látni, egy faggyúgyertya mellett, (többnyire magyarviseletű urak ültek a diványon és fojtottan, sietve beszéltek egymással.

Aznap többen voltak, mint különben. Középütt az íróasztal szélén egy dolmányos, sovány fiatalember ült. A nyaka csupaszan nyúlt előre kihajló, puha inggallérjából. A haja fésületlen volt, de a szeme csodálatosan nagy és égő.

Annának először tünt föl életében, hogy milyen szép tud lenni az emberi szem. De aztán észrevette, hogy a fiatal ember beszéd közben, ferdére taposott csizmájával, Jörg nagyapa íróasztalának a rézvereteit rugdossa és szertelen mozdulataival mindent feldönt maga körül. Tiszteletlennek találta őt. Visszament hát a polc elé és tovább olvasott abból a könyvből, melyet nagyatyja választott ki neki. Egy skóciai fiúról szólt, akit Robinson Crusoenek hívtak.

Mások érkeztek a boltba. Senki sem vett könyvet. És az öregek is úgy néztek ki, mintha fiatalok lettek volna.

A polc mögött pedig még egyre beszélt az a lázas, félszeg ember és időnként hallatszott, amint a csizmája sarka a rézveretekhez ütődött. Anna nem figyelte, hogy mit mond. Érdekelte a könyv. Egy szó azonban, onnan bennről mégis többször a füléhez ért. De a szó nem szívódott föl az öntudatába. Megismétlődő hangzás maradt.

A bolt közepén egy úr állt meg. A képe csontos volt és csak az álla alatt viselt szakállt. Szűk nadrágja zsebéből sallangos dohányzacskó lógott ki.

A szomszédja meglökte.

- Beszélhetsz. Magunk között vagyunk.

A csontos képű egy írást mutatott.

- Hiába járok reggel óta. Az emberek féltik a bőrüket. Nincs nyomtatóintézet Pesten, amely ezt a proclamátiót kiszedné.

Mikor Jörg Ulrich az írás fölé hajlott, kopasz fején megcsillant a világosság és a sárgásan ősz hajkoszorú mulatságosan mozgott a füle körül.

- Ez nem proclamátió, - súgta valaki, - ez revolutió.

Jörg Ulrich előre nyújtotta a kezét.

- Az én nyomtatóintézetem vállalja a kiáltványt, - olyan igénytelenül mondta ezt, hogy Anna nem értette, mért tódulnak az urak egyszerre mind köréje. De mikor ránézett, nem találta őt többé furcsának. Apró szeme fénylett az ősz pillák alatt és az arca a kis biblia Szent-Péteréhez hasonlított.

Két suhanc futott el az ajtó előtt.

- Szabadság!... - rikácsolták élesen.

Anna ráismert arra a szóra, melyet az előbb a polc mögül hallott. Ezek is azt akarják. Milyen egyszerű, mindenki ugyanazt akarja. Szabadság! Éppen úgy hangzik, mintha azt kiáltanák: Ifjúság. És úgy rémlett neki, hogy valami máshoz is hasonlít ez a szó. Valami máshoz... Egyszerre eszébe jutott annak a félszeg fiatalembernek a lázas szeme.

A városháza felől futó alakok jöttek lefelé az utcán: mesterlegények, asszonyok, diákok, cselédek. A német színház komédiásai is közöttük voltak. Anna megismerte a rablólovagot és a királynét. A királyné szoknyája rongyos volt.

- Éljen a sajtószabadság! Le a cenzorokkal!

Ulwing építőmester, aki eddig szinte részvétlennek látszott, bólintott egyet. A budai cenzorra gondolt, aztán mosolyognia kellett önmaga felett: milyen kicsiny szegletből nézi az ember a világot, amely pedig olyan nagy.

Az utca kövezete sok lépéstől kopogott megint. Mások jöttek. Azok is futottak, szétvetett tagokkal, egymásnak ütődve. Egyszerre, onnan kinnről egy hang hallatszott mely, mintha a nagy tavaszból szakadt volna ki, mindenhatóan áradt szét a levegőben.

Valaki beszélt...

A könyvesboltban csend lett. Az emberek felálltak. Értük jött a hang. Szemközt kinyíltak a házak ablakai. A hang betódult a német polgárlakásokba. Betöltötte a dohos szobákat, az ósdi üzleteket, az utcákat és amihez hozzáért, az tüzet fogott tőle. Ez a hang a láng zenéje volt.

Ulwing Kristóf az ajtóhoz ment. De a küszöbön megállt. Mögötte megmozdult az egész bolt. Kitódultak mellette az emberek. Jörg Ulrich apró, gyors lépésekkel szaladt a nagyfejű boltos­inas mellett. Mind futottak. Az építőmester is futni kezdett ellenállhatatlanul.

Az utcából kiáltott vissza Annára:

- Te itt maradsz!

A könyvesbolt egészen üres lett és a kis leány szorongva nézett körül, aztán, mintha zenét hallgatna, az ajtófélfának támasztotta a fejét. Nem láthatta azt, aki beszélt, messze volt tőle. Csak a hang lelke jutott el a füléhez, mégis érezni kezdte, hogy idegenül új az, ami történik vele. Szép borzongás gyöngyözött végig a hátán. A hang szédítette és ringatta, vonta és elvitte. Nem állt ellent, oda engedte magát és a kis Ulwing Anna öntudatlanul beleolvadt abba a nagy magyar tavaszba, mely most beszélt először hozzá.

Mikor a láthatatlanban elnémult a hang, felrivalgott a tömeg.

A bolt előtt egy deák teletorokkal kezdett énekelni. Egyszerre az egész utcában feltört az a dal, melyet Anna később sokszor hallott. A deák sebesen felmászott az almafára és vadul lengette a kalapját. Az arca tüzelt; a gallyak mozogtak alatta: csupa fehér virág lett a kövezet.

Anna is szerette volna a zsebkendőjét lobogtatni. Énekelni is szeretett volna, mint a deák. A levegőben egységes, végtelen öröm úszott. Az emberek összeölelkeztek és futottak.

- Szabadság!

Egy sajátos alak közeledett az utca végéről. A házak fala mellett jött, óvatos, ingó léptekkel. Minduntalan megállt és bizalmatlanul tekintett körül. Violaszín frakkja furcsán lebegett, fehér harisnyája vastag ráncokat vetett csattos cipője felett.

Anna zavaros ijedtséget érzett. Soha sem látta még Sebastián bácsit így kinn az utcán, Pesten. Szinte akarata ellenére meglapult az ajtó mögött. „Talán nem lát meg. Talán odébb megy...” És közben eszébe jutott a két lázas szem és az a szó, mely úgy hangzott, mintha azt mondták volna: ifjúság. És a hang... és a dal... Sebastián bácsi olyan öreg és olyan messze volt.

Anna lesütötte a szemét míg a kövezeten lassan mozgott feléje két otromba cipő rozsdás csattja.

A deák hangosan nevetett fenn a fán:

- Hát ez micsoda madárijesztő? Miféle régi idők sétálnak itt?

Anna szomorú lett és a szeme könnybelábadt. Most tudta meg, hogy mennyire szereti Sebastián bácsit.

- Ő az enyém! - kiáltotta kétségbeesetten és kitárta a karját az öreg ember felé.

Sebastián bácsi semmit sem vett észre az egészből. Leült a lócára a könyves bolt elé, kalapját letette a földre és egy hatalmas, tarka zsebkendővel soká törülgette a homlokát.

- Épen jókor kerültem ide. Micsoda felfordulás. Hová jutunk! Hová jutunk!...

Anna megint távol érezte magát tőle, de azért egészen közel húzódott hozzá, hadd lássák az emberek, akik kinevették Sebastián bácsit, hogy ők ketten összetartoznak.

 

A kígyó-utcai könyvesbolt elől elvitte a szél a tavaszt az almafáról. Elmúlt a nyár is.

Anna az ablaküvegnek támasztotta a homlokát. Odakinnről úgy hangzott, mintha a föld alatt doboltak volna. A gyalogjárón egyenletesen kopogott az új nemzetőrség nehéz lépése. A ház is hallotta és megismételte a kapuboltozata alatt.

Ekkoriban sokszor lehetett az ablakból katonákat látni és amikor Annát Tini mamzell az Angol-kisasszonyok klastromiskolájába kisérte, telenyomtatott papirosok voltak a házak falára ragasztva. Az emberek csoportokba verődtek. A nyakukat nyújtogatták. Anna is szeretett volna megállni, de Tini leányasszony egy világért sem engedte meg.

- Tiszteletreméltó personának nem illik az utcasarkon ácsorognia.

A járda szélén egy fiú állt.

- Mi van azokon a papirosokon? - kérdezte tőle Anna elmenőben.

- Háborús hírek, - és a fiú fütyörészni kezdett. A túlsó szegleten egy öreg anyóka ballagott. A köténye szélével törülgette a szemét.

„Háborús hírek”... Anna az öreg asszonyra bámult és gondolatában egyszerre szomorú hangzása lett annak a két szónak.

Ebéd alatt figyelmesen nézte a nagyatyját és az atyját. Üzleti dolgokról beszéltek, közben egészen nyugodtak voltak és jóizűen ettek.

„Mindenki olyan, mint máskor”, gondolta Anna, „a háborús hírek talán nem is igazak”. - Hir­telen kiment az egész a fejéből. Az atyja épen arról beszélt, hogy a gyerekek táncolni fognak tanulni, minden vasárnap délután, a Geramb nevelőintézetben.

- Előkelő hely, - mondotta János Hubert, - a Szepesy bárókisasszonyok is odajárnak, Bajmóczy septemvir leányai is. - A Bajmóczy-nevet lassan és tisztelettel ejtette ki, aztán körül­nézett, mintha a hatást várná.

Vasárnap Anna még mise alatt is a tánciskolára gondolt. Felállt, letérdelt, de azért nem tudott semmiről. Ujjával szórakozottan kezdte utána rajzolgatni a pad támlányába vésett betűket: „Ulwing-család...” És ebbe a padba csak nekik volt szabad beleülniök, pedig ez volt leg­köze­lebb az oltárhoz.

Gál borkereskedő és a felesége ott állt a szószék alatt. Walter úrnak, a bálvány-utcai vászon-nagykereskedőnek sem volt padja. Még Hosszúék is hátrább ültek, mint ők, pedig vízi­mal­maik voltak és a dunai molnárok köszöntek nekik.

Anna a padok szerint osztályozta a városnegyedben az embereket. Épen Úrfelmutatáskor, mialatt kis öklével erősen verte a mellét, elhatározta, hogy az ő nagy atyja előbbre való min­denkinél.

Ulwing Kristóf ezalatt lehajtotta a fejét és alázatosan imádkozott.

Mikor Anna felpillantott, valami furcsát vett észre. A kis Kristóf, bár az oltár felé fordult, mégis oldalvást nézett. Követte a tekintetét: Hosszú Zsófin akadt meg a pillantása. Zsófi összekulcsolt kezére támasztotta a homlokát. Csak szép arcéle látszott. Félig lehúnyt szeme felett árnyékban úsztak a hosszú, sötét pillák... Kristóf ekkor már lesütött szemmel, mereven ült a padban. Anna nevetni szeretett volna.

 

 

Folytatjuk…

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap