Tormay Cécile: A régi ház 2/15

Szerkesztő A, sze, 04/03/2019 - 00:15

Folytatás…  

 

 

Az udvar fehér volt és a háztető olyan, mint egy havas domboldal. A vízöntő bádogsárkánynál fordult a ház, belső szárnya földszintesen nyúlt a mély udvarba. Ottan lakott Füger Ágoston úr a feleségével és Ottó fiával.

Füger Ágostonné, Henrietta asszonyság mindég az ablakban ült és varrt. Most is látszott nagy fejkötője, mint egy fehér macska az ablakdeszkán. Szerencsére nem nézett ki. Az udvarkert egészen a gyerekeké volt. A félkarú húzós kút is az övék volt, az almafa törzse körül a kerek pad is. Az ő birodalmuk... Télen kicsinynek tetszett a kert, de nyáron, mikor lombjuk volt a fáknak és az orgonabokrok eltakarták a titkos helyeket, óriási lett. Magas falán át egy ajtó vezetett a világ végére; egy rácsos ajtó, melyet csak a nagyoknak volt szabad kinyitniok.

Anna és Kristóf olykor órákhosszant leselkedett át sóvárogva a rácsok között. A szertár teteje látszott, a kátrányforraló és sok mindenféle fadarab: gerendák, pallók, cölöpök. Az ember le­csúszhatott volna róluk, ha odaengedik.

Ezt a gyönyörű rendetlen helyet, hol bőrkötényes, nagy goromba emberek dolgoztak a fával, ácspiacnak hívták az öregek. De ez nem tetszett a gyerekeknek. Ők akkor szerették igazán a világ végét, mikor nyárban, vasárnaponkint csendes volt minden és a sok napsütötte gerendá­nak a szaga beáradt az udvarba, még a házba is. Ilyenkor el lehetett hinni azt a titkot, melyet Kristóf tudott. Nem ácspiac az. A nagyoknak semmi közük hozzá. Hiszen látnivaló, hogy az óriásgyerekek borították oda az építőfa-játékukat.

- És mikor én alszom, akkor játszanak vele, suttogta a fiú.

- Ezt most nem lehet elhinni, - felelte Anna komolyan, - most minden világosan látszik odaát...

Kristóf leverten ballagott mögötte a hóban. Csak a kapualjában álltak meg egy ajtó előtt, melyen fölírásos tábla lógott: „Canzelei”... Ez a szó olyan volt, mint egy trüsszentés. Csik­landozta a gyerekek száját. Nevetni kellett tőle.

Anna és Kristóf egymásnak dült.

- Canzelei... Canzelei...

Kinyilt az ajtó. Az irnok állt a küszöbön. Éhes arcú, vézna emberke volt, hosszú lüszter­kabátot viselt; a térde összeverődött, mikor járt. Anna tudott róla valamit. A nagyapa mondta, mikor haragudott: Feuerlein úr ostoba volt! Az egyetlen a nagyok között, akiről bizonyosan lehetett tudni ilyesmit.

A gyerekek egymásra néztek, kicsiny arcuk kidagadt a belső kacagástól; aztán, mint a gyíkok, besurrantak az iroda nyitott ajtaján.

- Ő ostoba, pedig nagy, - súgta Anna a fiú fülébe.

- Én pedig beleköptem a poharába! - Most már szabadon, diadalmasan nevettek össze.

Egyszerre abbamaradt a nevetés.

Gemming úr, a rajzoló, lecsapta háromszögű vonalzóját és morogni kezdett. Füger Ágoston följebb rántotta jobb karján a ruhavédő vászonujjat, melyet hivatalos órák alatt viselt.

- Ne dohogjon, Gemming. Hiszen valamikor ő is cégfőnök lesz... Ugy-e, kis Kristóf? És mindég ott benn fogsz ülni az íróasztalnál?

Kristóf ijedten nézett az ajtó felé, mely a nagyatyja irodájába vitt. Ott benn? Mindég? Csen­de­sen, okosan? Még akkor is, ha játszani szeretne a cinkkatonákkal?... Borzadva nyargalt végig a szobán. Nem, inkább soha sem jön többé ide. Csúnya, tintaszagú hely.

Az ajtó, melytől menekült, fölnyílt. Ulwing építőmester egy idegen urat kísért át a szobán.

A kis könyvelő hirtelen írni kezdett. Gemming belemártotta a ceruzát a tintatartóba. A szom­széd szobában lázasan sercegtek a tollak és a két gyerek a falhoz lapult. Az idegen úr megállt. Anna tisztán látta az arcát, kövér és sápadt volt. Nagy, kettős álla alatt egészen lekonyult a vitorlaszerű gallér.

- Köszönöm, - mondotta az idegen úr és mintha szégyenelte volna magát valamiért, a földre nézett. Hájas, fehér kezét Ulwing Kristóf felé nyújtotta. A keze remegett. A szája is remegett.

- Nincs mit, Münster úr. Csak üzlet...

Ezt az építőmester már kinn a kapualjában mondta, de azért az irodában is meghallották.

Gemming rázni kezdte a tintába mártott ceruza hegyét. Füger sebesen pislogott. Mind a ketten olyasfélét éreztek, hogy ezentúl Münster Márton György már nem nagyobb úr náluknál. Ulwing-alkalmazott ő is...

Mikor az építőmester visszajött, ferde álla elégedetten illeszkedett a széthajló gallér nyílásába. Egyszerre meglátta a két gyereket.

- Hát ti mit kerestek itt? - Le szeretett volna ülni melléjük a halomba rakott irodakönyvekre. Csak egy percre, csak míg a kezük végigsimítja az arcát. Kivette a zsebéből az ütőórát.

- Nem lehet.

Még sok emberrel kellett végeznie. Vállalkozók, fakereskedők, pallérok, fuvarosgazdák... mind ott várakoztak a farács előtt, az udvarra nyíló nagy szobában. És János Hubert már kétszer kidugta fejét az ajtón, mintha hívni akarná. Odébb ment. De a küszöbről mégis visszanézett.

- Délután Sebastián bácsihoz megyünk. Elbúcsúzunk tőle télire, mielőtt fölszedik a hajóhidat.

A két gyerek arca széles lett az örömtől.

- Ugy-e, kocsin megyünk? - kérdezte a fiú.

- Gyalog, - felelte Ulwing szárazon, - a lovak fát fuvaroznak! - és ezzel hirtelen becsapta maga mögött az ajtót.

- Gyalog... - ismételte Kristóf csalódottan, - óh, ez nem szép. És én nem is megyek. És fáj is a lábam.

Sántítani kezdett. Vállával a falat súrolta és szórakozottan jajgatott. Anna pedig tudta, hogy hazudik.

 

Az öreg ember és a kicsi leány lassan lépegetett lefelé a folyó partján. A ház kockás ablakai sokáig néztek utánuk és a kapu mellől a két oszlopember is.

Friss, havas szél fújt a fehér hegyek felől. A Dunán vizimalmok úsztak. A várhegy tövében egymás elé fogott lovak egy hajót vontattak és az árban apró, sötét sajkák eveztek mindenütt, mintha a tél előtt Pest és Buda búcsúzni indult volna egymáshoz a folyó fölött.

A parton hajóácsok dolgoztak. Mikor Ulwing Kristófot észrevették, félbehagyták a munkát és tiszteletteljesen köszöntek. Egy úr jött szemközt; az is köszönt. A Játékszin-piac előtt urak és asszonyságok sétáltak. Mindenki köszönt Ulwing építőmesternek.

Anna büszke volt. Egészen belepirult az arca.

- Ugye, mindenki köszön nekünk?... Ugy-e, sokan laknak itt?

- Sokan, - mondotta a nagyatyja és másra gondolt.

- Hányan?

- Nem lehet tudni, a nemesek nem engedik megszámlálni magukat.

- És gyerekek is sokan vannak itt?

Az építőmester nem felelt.

- De ugy-e, a nagypapa sohase volt gyerek?

- Voltam, csakhogy nem itt.

- Hát a nagypapa nem volt mindig a mi házunkban? - kérdezte Anna fáradhatatlanul.

Ulwing mosolygott.

- Messziről jöttünk mi ide Sebastián bácsival. Postakocsin, amíg a pénzünk futotta, aztán gyalog. Akkoriban melegebbek voltak a nyarak, mint mostanában. Éjjel, holdvilágnál vándo­roltunk...

Már nem beszélt. A lelke másfelé nézett, mint a szeme. Visszanézett messzire: Pestvár!... Akkor még álltak a pesti bástyák és falak. És ő egy vén kapu alatt jött be ide.

- Reggel volt és harangoztak, - mondotta elgondolkozva.

Egyszerre úgy rémlett neki, mintha nem is valóságban, hanem valaminő öreg-öreg elmosódott képen látta volna az akkori várost. Az utcákban háromszögletű kalappal, fehérparókás polgá­rok jártak. Láncos szekerek. Nagy csákós katonák. És a Duna fiatalabb és szabadabb volt akkor. A vize jobban csillogott, partja hajós népséggel volt tele.

Sebastián testvér lement a vízhez. Ő maga megállt és nézte a cifrás szép hajót, melyre két pallón zsákokat hordtak le emberek. Egyiken mentek, másikon jöttek. A disponens a parton állt és egy darab fára rovást vágott minden zsák után. A félmeztelen zsákhordó legények ra­gyog­­tak az izzadságtól. Vállukon vitték a terhet, épp úgy, mint apáik, sok száz esztendő óta, itt lenn a Duna mentén. A palló hajlott, ingott a súlyuk alatt. A disponens szitkozódott: „Kevés az ember”, és Ulwing Kristófra nézett. De ő nem nyúlt a zsákokhoz. A homokból, mint egy tű­szúrás, valami belevillant a szemébe: egy szekerce csillogott a napban. Világosan emlékezett minden szóra, amit akkor mondott: „Verjük össze vályuba a két pallót. Egy óra alatt a hajóba csúsztatom az egész szállítmányt.”

Lenn a parton Sebastián testvér egy sajkába ugrott. Vándorbotjával Buda felé mutatott. Hívta a bátyját integetett neki.

„Itt maradok!” kiáltotta ő erősen és fölkapta a szekercét a homokból.

A disponens figyelmesen nézett rá, aztán beleegyezően bólintott. Néhány perc mulva már sebesen csúsztak a zsákok a favályuban és a hajó, mint egy falánk viziállat, beszívta őket a gyomrába.

A sajka és Sebastián testvér eltávolodott a parttól. Már a Duna közepén úszott. Az ár és az evező: a véletlen és az akarás, vitték az életét a tulsó városba. Ulwing Kristóf Pesten maradt. Másnap már a hajóbérlő irodájában dolgozott. Aztán egy ácspiacra került. Aztán tovább. Előre. Fölfelé. És a város nőtt vele, mintha a sorsuk egy lett volna.

Anna hiába kérdezett ezer apró kérdést, a nagyatyja nem felelt. Messze járt önmaga mögött.

A hajóhídra értek. Itt is köszöntek az emberek. A vámszedő nem kért pénzt. A hídfőnél tisztelgett a katona-őrszem.

- Miért? - Ezt Anna, valahányszor kicsiny életében átment a hídon, mindég megkérdezte.

- Ismernek, - felelte az építőmester egyszerűen. Minek azt tudniok a gyerekeknek, hogy az övé a híd, ő bérli az útjogot a folyón át; az övé az a sok úszó tutaj is a Dunán és a partnak a földje ott messze fenn.

A híd egyenletesen remegett. A víz rázta a sajkákat. Tajtékzott, locsogott, mint ha nagy, szomjas állatok nyelve verdeste volna a sok, leláncolt kis hajó testét. A korlát mellett lámpák álltak. Középütt színes folt a folyó fölött: a híd védőszentje, Nepomuki Szent János szobra. Alatta kalaplevéve jöttek-mentek az emberek.

Anna a Szentre mutatott:

- Neki is köszönnek, még többen, mint a nagypapának, - és egy kicsit irigy volt.

Mire fölértek a várba, a kis leány panaszkodni kezdett:

- Éhes vagyok...

Az építőmester nagy léptei alatt sebesebben kopogott a keskeny járó havas kövezete.

Körülöttük mállott házak. Sárgák, szürkék, zöldek. Az apró boltok fölött kacskaringósra ková­csolt vaskarokon aranyozott perecek, óriási kulcsok, csizmák és patkók lógtak be a szűk utcákba.

Sebastián bácsi boltja fölött egy nagy óra függött. Anna messziről megismerte számlapján a mozdulatlan arany mutatókat. A Boldogasszony-templomtornyának az árnyéka ép odáig ért. Mint egy fekete kopja, bemutatott az utcába. A ház maga talán vénebb volt a többinél. Eme­lete kijebb állt, mint a földszintje és szúette könyökfák támasztották a járda fölé. A mezitelen falon, épen a nagy cégéróránál, furfangosan csavaró fölírás látszott.

A boltban sokan voltak. Szomszédok, várbeli polgárok, akik ide jártak melegedni minden dél­után. Sebastián bácsi a kis órásasztal előtt ült. Hallgatott. Homlokából simán hátrafésült hó­fehér haja violaszínű frakkjának széles hajtókájára ért. Az alakja szikár és görnyedt volt. Régi divat szerint térdnadrágot viselt. Otromba cipőjén kissé rozsdás volt a csatt, fölötte vastag, fehér harisnya ráncolódott. Mikor Annát meglátta, nevetni kezdett. Két karjába kapta és föl­emelte magasra.

- Hát a kis Kristóf?

- A lába fáj, - felelte az építőmester, mialatt a többieknek köszönt.

Anna jelentősen húzta össze az orrát. Sebastián bácsit a gyerekek nem számították egészen a nagyok közé. Ő sok mindent megértett, amihez a nagypapa nem tudott. Összebólintottak titko­san, egyetértően. Anna ingatni kezdte két kis lábát a levegőben és mézeskalácsot kért. Aztán körüljárta a boltot.

A bolt mélyében, egy félköríves ablak nézett ki az udvarba. Az ablak előtt füles bőrkarosszék állt és egy hosszú, kecskelábú asztal. Az asztalon temérdek régi holmi. A polcok is tele voltak lommal. A füstös falakon órák függtek.

A kecskelábú asztalnál egy asszonyság kalapácsolt ezüst-billikomot akart eladni. Mikor Ulwing Kristófot meglátta, mélyen bókolt.

- Engedelmével. Csik Amália vagyok, a Halászbástyáról. - Borító kosár formájú kalapot viselt. Szinehagyott és avult volt rajta minden. Anna érezte, hogy mikor mozdul, öreg szaga van a ruhájának.

De a boltban senki sem csodálkozott ezen. A többiek is másként voltak öltözve, mint ő meg a nagyatyja.

- Már ez a kicsiny gyermek is a módi szerint megyen, - mondotta az asszonyság rosszalóan. - Persze, Pesten minden másként van, mint Budán. Nyugtalankodás, fényűzés... Mi, itt a várban, hál’ Istennek megmaradunk a régiben. Ugy-e tisztelendő úr?

A várkapellánus sárga, madárszemű fejével többször egymásután bólintott.

- Azt hallom, - mondotta az asszonyság, - most már módi-journalt is nyomtatnak Pesten.

- Még pedig ugyanolyan betűkkel, mint az imádságos könyveket, - dörmögte a várkapellánus.

Az asszonyság nagyot sóhajtott:

- Pedig a módi-journaloknak az ördög a szerkesztőjük.

- Mindenféle journalnak, - mondotta a kályha mellől a Helytartótanács hites cenzora.

Ulwing Kristóf gúnyosan fölhúzta az egyik szemöldökét.

- És ezt a cenzor úr mondja?

- Én, - felelte a másik, olyan hangon, mintha ezzel a szóval egy tekintélyes súlyt dobott volna a levegőbe.

- Pesten a literátus embereknek más a véleményük, - dörmögte az építőmester.

- Kérem, ne méltóztassék rájuk hivatkozni. Mint cenzor, én is a literaturához tartozom...

Az építőmester minden pillanattal türelmetlenebb lett. A cenzor a várkapellánushoz hajolt.

- Az írott szónak nem az egyén ideálját, hanem az állam és az egyház céljait kell szolgálnia.

Ulwing Kristóf az ajtóhoz ment. Egy kis friss levegőt szeretett volna bebocsátani. Egyszerre ingerülten fordult vissza.

- Hát akkor az uraknak csak az jó, ami középszerű?

- Nagyon helyesen mondja, építőmester úr. Az állam szerkezetére nézve csak a középszerűség hasznos. Ami fölötte és alatta van, az kényelmetlen rendetlenséget okoz.

Ulwing Kristóf maga sem tudta hogyan, hirtelen a Jörg Ulrich könyvkereskedésére gondolt, odaát Pesten. Eszébe jutottak a fiatal írók, akik odajártak; a terveik, a kézirataik, melyek mind megakadtak a cenzorok szűrőin. Sok erős reménység és új álom és ébredő gondolat, ami fiatalabb volt, mint ő, amit nem értett egészen, de mégis szeretett épen úgy, mint az unokáit.

Dühösen fordított hátat a cenzornak és bement a szoba mélyébe, mert érezte, hogy goromba lesz, ha beszél.

A várkapellánus leverten mondotta:

- Ezek a pestiek mind ilyen rebellisek...

Ulwing Sebestyén jóindulatúan mosolygott, Anna pedig integetett neki, hogy küldje már el a sok unalmas embert.

Az asszonyság egyszerre elkiáltotta magát:

- Ott jön a helytartósági tanácsosné! Az ezüstlakodalmi kalapja van a fején.

Mind az ajtóhoz sereglettek. A bolt egy pillanatra egészen elsötétedett, mikor a kövér taná­csos­né elhaladt mellette. A kapellánus és a többiek fogták a kalapjukat és mentek utána, hadd higyjék az ablakokban, hogy vele sétálnak.

Csődület lett Budán: legalább hat ember ment lefelé a Tárnok-utcán. A nagykalapos asszony­ságnak is sürgős lett a dolga. Hirtelen megkötötte az alkut a billikomra, bókolt, sietett a többi után.

Ulwing Kristóf előbbre került.

- Milyen hivatalnoklevegő van itt Budán. Jobb szeretem azokat a barátaidat, akik boltzárás után jönnek: a sánta fametszőt, meg az öreg optikust. Azok, ha nem is viszik előbbre a világot, legalább nem akarják hátratólni.

Ulwing Sebestyén nevetett:

- Jó emberek ezek is, csak mások, mint ti odaát. Mi ráérünk, ti siettek. Nektek mindig az kell, ami újmódi. A kapellánusnak mondta valaki, aki ujságot olvas, hogy a fiad beszélt a város­házán. Már meg sorfákat, lámpákat, meg téglaházakat akartok. Hová jutunk...

Az építőmester mélyen és nyugodtan nézett az öccse szemébe.

- Sebastián testvér, át kell alakulni, különben legyőz az idő.

Az órás zavarba jött.

- De mikor olyan jó a régi, a megszokott...

Ulwing Kristóf a billikomra mutatott.

- Ez is régi, de ennek szabad lennie, mert szép. Emlékszel, az atyánk is csinált ilyeneket? Ezért még sok pénzt kaphatsz egyszer. Én is megvenném.

Sebestyén szinte ijedten nézett a bátyjára.

- Vagy ezt sem adod el? - Az építőmester megint türelmetlen lett. - Azért vásárolsz, hogy üzletet csinálj és mikor rá kerül a sor...

Az órás kezébe vette a billikomot. Szépen, melegen tartotta, mint egy élő madarat. Aztán meg­rázta a fejét.

- Nem lehet. Még nem. Majd később eladom.

- Dehát miért később?

- Mert egy kicsikét még szeretném nézegetni, - mondotta halkan Sebestyén, mintha szégye­nelné magát.

- Igy aztán szegény is marad az ember. Mindent megtartani, ami öreg, mindent elkerülni, ami fiatal. Tudod-e, Sebastian, te egészen olyan vagy, mint Buda...

- Te pedig olyan vagy, mint Pest, - felelte Ulwing Sebestyén szerényen.

Csendesen mosolyogtak egymásra.

Anna ezalatt a szerszámos asztalkán babrált és egyenként belecsúsztatta az olajos üvegbe a kis órakerekeket és rúgókat.

Sebastián bácsi nem merte a kedvét rontani, de azért nyugtalanul követte minden mozdulatát. Mikor a gyerek észrevette, hogy figyelik, hátrakapta a kezét. Ártatlanul nézett a levegőbe.

- Unom magam, - mondotta szomorúan, - nagyon únom magam. Mesélj valamit.

- Ma nem tudok, - felelte Sebastián bácsi.

- Te mindig tudsz, hiszen annyi sokat olvassz... - És közben óvatosan kihúzott Sebastián bácsi frakkjának zsebéből egy kopott, zöld könyvecskét.

„Democritos vagy: Egy nevető philosophus hátrahagyott iratai.” Ez volt Ulwing Sebestyén legkedvesebb könyve.

- Itt van! - kiáltotta Anna és győzelmesen lobogtatta a zsákmányt. - Hát csak mesélj.

 

 

Folytatjuk…

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap