Tormay Cécile: A régi ház 14/15

Szerkesztő A, szo, 04/15/2017 - 00:11

Folytatás…  

 

                                               

A régi házban csendes és takarékos lett az élet. A földszinti irodahelyiségeket idegenek vették bérbe. Henrietta asszony egykori lakásából és az istállóból, egy borkereskedő raktárakat csinált. Elfalaztatta az ajtókat és ablakokat az udvarkert felé és az utcáról töretett bejárást magának. A kocsik és lovak idegen kézre kerültek. A cselédségből csak Flórián és Netti maradt meg és Tini mamzell, aki hosszú, feszült arcáról titokban törölte le a könnyeit.

Az utóbbi években a ház környéke is egészen megváltozott. A hajdani ácspiac telkén nagy, idegen bérházak épültek és kormos tűzfalaik csúnyán, tolakodón néztek be az udvarkertbe. Az Ulwing-ház és a Duna közé négyemeletes épületeivel egy keskeny utca állt. Anna nem láthatta többé ablakából a szép, nagy folyót, a várhegyet, a tornyokat és a Jezsuita-lépcsőt, melyen valamikor Sebastián bácsihoz kapaszkodott föl az út. A szobákban későbben lett reggel, mint azelőtt. A szemközti házak bele öntötték árnyékukat az ablakokba. A nap már sohase sütött be és az este korábban jött el, mint régen.

Annának gyakran eszébe jutott, hogy ha a nagyatyja visszatérne, nem ismerné ki magát az ő kedves városában, nem találna már haza.

Gyorsan nőtt és fejlődött a város és gyorsan multak az évek. Minden gyorsabb lett, mint régen volt. Anna emlékezett: a gyermekkorában szélesen, nyugodtan telt az idő, most szinte rohant, mintha lejtőre ért volna.

Tamásnak befolyásos, nagy állása volt a hivatalában. A két fiú már régen iskolába járt és Anna, mikor kikérdezte a leckéjüket, sok mindent megtanult, amiről addig nem tudott.

Az udvarkertben kinyíltak a virágok, eljött a szünidő. Aztán hirtelen megint csak tél lett...

Karácsonyeste volt.

Nem az a hajdani gyerekkarácsony, amikor még minden gyönyörű csoda és a fenyőfát földön­túli erdőkből, égő gyertyákkal angyal hozza el a havas háztetők fölött. Ez már felnőtteknek való, józan karácsonyeste volt.

A fiúk mosolyogtak a mesén. Előtte való éjjelen ők maguk diszítették föl a fát. Vacsora után aztán álmosak voltak mind a ketten és csendesen szedték össze a napszobában az ajándékokat.

György egy zsebórát kapott és könyveket és egy igazi puskát az atyjától. A kis Lászlónak építőköveket vett édesanyja.

- Siessetek. Későn van, - mondotta Tamás.

Egyszerre kiment az álom a fiúk szeméből.

- Jövő karácsonyra hídjátékot kérek, - határozta el a kisebbik őszinte gyermeki telhetet­len­séggel.

György fölvonta a vállát.

- A helyedben olyan lovakat kérnék, mint aminőket a Váci-utcában láttunk a kirakatban. Mikor én kicsi voltam, nem csináltak még ilyen szép játékokat.

- Te mindig csak lovakra gondolsz, - vetette oda a kisebbik, - én pedig hidat akarok építeni. Mire nagy leszek, a Dunán építek hidat és sok vámot szedek mindenkitől.

- Ostobaságokat beszélsz, - mondotta a bátyja, - hiszen a lovakon is meggazdagodhatik az ember.

Tamás elmosolyodott és a feleségéhez fordult:

- Ezekben benne van a nagyatyád jó vére is.

Anna a fiúk után nézett. A kisebbik szőke volt és kékszemű, mint az Ulwingok. Csontos kis ökle hasonlított a dédatyja hatalmas kezéhez és ha haragudott, ferdén tartotta az állát és a szeme egészen hideg lett.

- De az alakjuk, a mozdulatuk a tied, a fejük formája is, - mondotta az asszony és, amit régóta nem tett, végigsimította Tamás fejét ott, ahol olyan nemes, finom vonallal hajlott bele a nyakába. Hálából tette, mert szerette az ő vérét a fiaiban. Aztán átsiklott a keze a férje vállára és egyszerre mérhetetlen vágyódás fogta el, hogy oda támassza a homlokát. De vajjon mit gondolna Tamás? Ennyi idő után? Talán csodálkoznék, talán félremagyarázná... Halványan elpirult és kiegyenesedett. Eszébe jutott, hogy valahányszor puszta gyöngédséget kért, Tamás mindég mást adott neki. A férfiak nem értik meg soha, mikor az asszonyok a lelkük számára kérnek tőlük valamit.

Anna egy pillanatig még elgondolkozva állt a férje mellett, aztán, mintha túláradt volna benne az, amit nem lehet kimondani, ellenállhatatlanul a zongorájához ment.

- Énekelni akarsz? - kérdezte Tamás és egyszerre kedvetlen lett. - Hiszen Walter Ádám megigérte, hogy eljön. Zenélhettek még eleget.

Anna megállt és a válla fölött visszanézett rá. Szemének és ajkának a szeglete lassan, szo­morúan húzódott fölfelé.

- Jer inkább ide mellém, - mondotta Tamás, - jer, beszélgessünk.

- Beszélgessünk... - Anna ajkán mint egy élettelen visszhang, ismétlődött meg ez a szó, amely nem szó, hanem egy név, valakinek a neve, aki sohase jön, ha hívják.

Egymásra pillantottak röviden, kérdőn. Aztán lemondó lett a csend. Annyi kicsiny szó és annyi nagy hallgatás volt már közöttük, melyben nem egymás felé mentek, hanem el egy­mástól, távolodón, ki-ki vissza a saját lelkébe, hogy most előlről kellene kezdeni mindent, ha beszélni akarnának. Fájdalmasan előlről és... ma karácsony este van.

Illey egyszerre fölkapta a fejét.

- Hallod?

Anna összerezzent és fázósan nézett a sötét szobák felé.

A nesz finoman, makacsul ismétlődött, mint egy parányi fúrószerszám hangja, mely a dolgok mélyében munkálkodik. Újra és újra kezdődött. Egy pillanatig a mennyezet vakolata alól hangzott, aztán a padlóból jött föl, az ablaktokból a szemöldökfából, mindenünnen.

- Hallod? - kérdezte Tamás és keze megállt a levegőben a mozdulat közepén.

- Én már régóta hallom, - Anna szája remegett, mikor mosolyogni próbált. Megint elnémultak mind a ketten és a szú tovább dolgozott a régi házban.

Tamás szinte fellélegzett, mikor Walter Ádám lépései behangzottak a folyosóról. Elébe ment és kivette kezéből a hegedűtokot.

- Isten hozta, kedves troubadour, - aztán, mintha maga is észrevette volna ellenőrizetlen iróniáját, hirtelen tette hozzá. - Foglaljon helyet tanár úr, - és szivarral kínálta meg a vendéget.

- Vagy igaz, maguk zenélni akarnak. A feleségem már egy óra előtt szellőztetni kezdte a zongorát, - halkan nevetett és közben kissé gúnyosan nézte Walter nyakkendőjének a nyelvét, mely fehér gallérja mellett a levegőbe meredt.

- Mi ujság a városban?

- Én csakis zenészek közé járok, - mondotta Walter jóakaratú művész-leereszkedéssel, - ott most Wagner Richárd Parsifal partiturája fölött áll a harc. A muzsikusok ökölre mennek.

Illey egy kissé hátra vetette a fejét.

- Mondja, tanár úr, maguk igazán komolyan veszik ezeket a dolgokat? És a művészetet is egészen komolyan veszik?

Walter Ádám fölhúzta alacsony homlokát. Gúnyos elnézéssel mosolygott.

Anna úgy nézett rá, mintha kérné, ne folytassa ezt a tárgyat. Mindég kínosan érintette, ha a férje ezekről a dolgokról beszélt. Szinte ellenszenvesen következetlennek, dacosan tagadónak találta őt ilyenkor: nem szerette így látni.

- Tudom, hogy haragszol, ha mondom, - folytatta Tamás könnyedén, - de az én magyar fajom csak a természet magyarázó utánzatának tekinti a művészetet. Nincs szükségünk rá, hogy művészek álljanak közénk és az élő természet közé. A kondás is meglátja az alföldi nap­lementét, a juhász is, anélkül, hogy rímbe szednék neki a szépségét.

Walter elfordította az arcát, mintha szabadulni szeretne Anna lenyügözőn kérő tekintetétől. Felelni akart, mert felelnie kellett:

- Én csak a zenéhez értek, csak arról beszélhetek. Az nem a természet magyarázó utánzata, az az embernek egyetlen, önmagában élő, önmagától való művészeti alkotása.

- Én is azt hiszem, - mondotta Anna halkan, - minden művészet létezőt másol, a zene nem­létezőt teremt.

„Hogy egyetértenek”, gondolta Tamás kelletlenül. Szinte félvállról kérdezte:

- Hát vajjon a zenészek nem a nádastól, az égzengéstől, a széltől, a madártól tanulnak-e?

- A természet csak harmóniát és disharmóniát ismer, - felelte Walter Ádám, - a melódiát az ember teremtette. Melódia nincs a természetben.

- Ne mondja, tanár úr, hát sohasem járt kinn az erdőn? Sohasem aludt el egy patak mellett a mohában?

Walter Ádám megrázta a fejét.

- Úgy látszik, nem értjük egymást.

- Lehetetlen is, - mondotta Illey, - maguk azok közé tartoznak, akik komolyabban veszik a festett képet, mint az igazi tájat. Én nem az illatszeres üvegben szeretem szagolni az ibolyát, hanem az erdő alján.

Walter hirtelen Annára pillantott, aztán mintegy összehasonlítóan Tamáshoz fordult:

- Illey úr úgy hat rám, mint a cigány-muzsika.

- Cigány-muzsika... - ismételte Anna elgondolkozva, - és én... mi vagyok én?

- Egy Schubert-dal, - felelte a zenész.

Tamás kurtán nevetett.

- A kettő nem illik egészen együvé... Gyujtson rá, tanár úr. Vagy igaz, maguk zenélni akarnak.

De Walter Ádám az nap nem vette elő a hegedűjét a tokból. Egy kis bokréta volt benne. Anná­nak szánta, azt sem vette elő. Elvitte magával, ki a hóba, vissza a fehér, karácsonyi éjszakába.

Mikor újra eljött, egy nagyobb bokrétát hozott. Ujságpapirba csavart, szegény, ügyetlen bokréta volt. Félszegen tette le Anna mellé a zongorára és mindinkább zavarba jött.

- Kérem, ne köszönje, szót se érdemel. Egészen véletlenül jutott eszembe.

Anna arcán egyszerre átrezzent valami, ami hasonlított a fájdalomhoz. Már nem hallotta Walter hangját, már nem tudta, hogy virágot hozott, egyedül csak azt tudta, hogy Tamás soha, sohasem adott neki virágot.

„Miért?”... és keze sejtelmes, álomszerű accordokat ébresztett fel a zongorán. Gyöngéden beesett arca öntudatlanul tragikussá vált. Énekelni kezdett... Egy mély kérdés énekelt a hangjában. Egy egész asszonyélet sírt föl benne, panaszkodott és könyörgött. Szívszaggatón könyörögte az elérhetetlent, az elmúlt fiatalság igéretét, az álmot, a beteljesülést.

Walter Ádámot birtokába vette az elragadó asszonyi hang. Az ajtóhoz ment, szinte féltéke­nyen betette, aztán mozdulatlanul támaszkodott a falhoz... Igézetten állt ott még akkor is, mikor az utolsó dal elhangzott. Nem volt ideje nyugodtra keményíteni a vonásait és, mert Anna ebben a pillanatban maga is szenvedett, megértette Walter tekintetét. Egy szomorúan hálás mosolyban vette át a gyöngédséget, mely szótlanul áradt feléje... Igy maradtak egy pillanatig. Anna volt az első, aki felrezzent. És mintha föl akarta volna ébreszteni a másikat is, az ajtó irányába fordította a fejét.

- Azért csuktam be, - mondotta Walter alázatosan, - hogy a hangja ne legyen ma másé, csak az enyém...

Aztán elment és az asszony sokáig nézett bele a növekvő homályba. Az az érzés, melynek a melege megérintette, föllobbantotta az ő saját, kihültnek hitt érzéseit.

Tamás nyitott be az ajtón. Annának ekkor jutott eszébe, hogy a férje vadászatra megy, bizonyosan búcsúzni jön tőle.

- Hát elment a troubadour? - Illey körülnézett a szobában. Egyszerre meglátta a bokrétát a zongorán. - Most már virágot is hoz neked?

Anna ráemelte a szemét.

- Tudod-e, Tamás, az jutott eszembe, hogy te sohasem adtál nekem virágot.

- Csak nem adok neked olyan virágot, amely a más földjén termett! - Illey kurtán fölnevetett és egy csók, egy búcsúszó nélkül kiment a szobából.

Igy még soha se váltak el egymástól. Anna csodálkozó pillantással nézett utána.

- Mulass jól! - kiáltotta és nem ismert rá a saját hangjára. Hideg és közömbös tudott lenni.

Mikor Tamás lement a lépcsőn, hallotta Anna zongorájának a hangját. Egy szomorú dallam áradt szét a házban... Olyan ellenségesen csapta be maga mögött a gyalogkaput, mintha ezzel akarta volna agyonütni a zenét. A bérkocsiból fölpillantott. Egyszerre eszébe ötlött, hogy Anna régen mindég utána nézett az ablakból. Régen, valamikor... „Most talán örül, hogy elmegyek és élhet a zenéjének. Abban találkozik Walter Ádámmal.” Gőgösen taszította el magától Walter képét. Nem akart egyszerre gondolni reá és Annára, de azért a két kép megint összeszövődött az agyában és ő kifosztottnak érezte magát.

A bérkocsi zaja elhangzott. Fönn, a napszoba homályában ketté tört a zene. Annát fojtogatni kezdte az égető keserűség, mellyel a férjére gondolt. Hát nem látja Tamás? Hát nem tudja meglátni, hogy szenved, hogy hazugsága a mosolygása, a nyugalma, a közönye? Hát nem látja, hogy csak álarc az egész? Álarc... ijedt mozdulattal kapott az arcához, mintha le akart volna tépni róla valamit...

És ebben a pillanatban legalul, sok emlék alatt, a lelke legmélyében bizonytalan derengés támadt. A feledésből lassan küzdötte föl magát egy régi, meg nem értett mese. Eleinte csak a képét látta: a kis órásboltot, a félköríves ablak előtt a nagyatyját, Sebastián bácsi öreg kezét, a violaszínű frakkot, a csattos cipőket. Ujra hallotta a hangját. Töredezett, összefüggés nélküli szavak jutottak eszébe, a szívéhez értek, egyszerre világos lett.

Nem, az emberek nem tudják egymásról, hogy milyen az igazi arcuk... Mindenki álarcban jár, senkinek sincs bátorsága levetni, senki se mer az első lenni, mert nem lehet tudni, hogy a többiek követik-e, vagy megkövezik...

Anna gondolatai kétségbeesetten ismételték a régi mese szavait: „Mindenki álarcban jár, mindenki...” És talán azok az irgalmasak, az önérzetesek, akik a hallgatás álarcát viselik.

- Tamás, - hangosan mondta ki a nevét, úgy, mint hajdan, a szerelmük kezdetén. Szinte az az érzése támadt, mintha egy lámpát talált volna, amellyel a sötét úton belevilágíthat a férje igazi arcába. Várni kezdte őt, pedig tudta, hogy nem térhet vissza ilyen hamar. Hosszú magányos órákon át várta. Várta másnap is.

Újra este lett. Walter Ádám eljött és a hegedűtokban megint hozott virágot.

Anna szórakozott és nyugtalan volt. Ezek a virágok ismét csak Tamást juttatták eszébe. Walter Ádám hangja idegennek rémlett előtte, meleg tekintete szinte ingerelte őt. Ma még a zenében sem tudtak egymásra találni.

Anna, mialatt a hangjegyeket olvasta, egyre kifelé hallgatódzott. Lenn a kapu alatt kocsi állt meg. Lépések jártak a folyosón. Önkénytelenül felállt és kinyújtotta a karját, mintha valakit meg szeretne állítani, aki elhalad... Odakinn csend lett, a karja csüggedten hanyatlott le.

Walter Ádám figyelmesen nézte őt és az alatt szinte kegyetlenül, kíváncsian nézett bele ön­magába. Hát most érzi ő is azt, amit annyi ember átszenvedett már? És testi fájdalommal gon­dolt arra a másikra, akit vártak, aki odébb ment... Az arcán reménytelen kifejezés suhant át. Aztán, mintha saját maga felett gúnyolódnék, felhúzta alacsony homlokát és félretette a hegedűt.

Az asszony felrezzent és kérdően pillantott rá.

- Ma nem tudok, - Walter hangja nyers és visszautasító akart lenni, de a szeme végtelenül szomorú volt.

Anna nem tartóztatta, mikor menni készült. Fellélegzett, nem kellett többé lenyűgöznie az arckifejezését, a mozdulatait. Futva ment a férje ajtaja felé.

Tamás háttal állt a szoba közepén és a levegőbe nézett.

- Hát már be se jössz hozzám? - kérdezte az asszony és melegség volt a szemrehányásában.

- Tudtam, hogy nem vagy egyedül. Magamban akartam maradni.

Anna visszalépett, de azért nem ment ki az ajtón, mint ahogy máskor tette volna. Tamás fel-alá kezdett járni a szobában. Többször a kabátja bololdali felső zsebéhez nyúlt és laposan a mellére szorította a kezét.

Egyszerre megállt Anna előtt.

- Köszönöm, hogy itt maradtál, - mondotta izgatottan, - beszélnem kell veled.

Anna ijedten nézett rá. - Valami baj történt?

- Nem, semmi. Hallgass ide... Ille eladó...

Tamás leült az ablakdeszkára, mintha fáradt lenne és feltünően gyorsan lélegzett. Elmondta, hogy a mocsaras erdejében vadászott. Az egyik hajtótól tudta meg, hogy megint dobra kerül az illei birtok. Tönkrementek, akiké mostanában volt, el is költöztek onnan. Nem bírta meg­áll­ni, és amit sohasem tett, bejárta az illei határt. Egy öreg béres ráismert. Fiatal úrnak szólította, úgy, mint régen, pedig már őszül a haja. A botosispán is megismerte. És ő látta a nagy kertet, a ház tetejét, a szabad Dunát, a szérűst és a hinta-fát, melynek kérgén most is megvan a kötelek forradásos nyoma.

- Érted-e, Anna, eladó az egész, olcsón adják, a miénk lehetne. És ott célja lenne az életem­nek. Tudod, a fiúkért... Csak az a család marad meg, amelynek a gyökere a földben van. A városi kövezetre hiába hinti a fa a magvát, ott nem létezhetik tartós élet. A polgári-családok csak házak, a legtöbbje három emberöltőre szól. A falusi ember a föld. A föld túléli a házakat... Ha hazamehetnék, ott minden másként lenne.

Anna szeméből eltünt a csodálkozás, mondhatatlan rémület tükröződött az arcán.

- És a ház? Hiszen akkor el kellene innen mennünk!

- Ne ijedj meg, - mondotta Tamás hidegen, - nem kívánom, hogy elhagyjad miattam a házat. Sohase kértem áldozatot tőled. Most se kell. De én nem bírom ezt tovább.

Mindenik szó megsebezte Annát.

- Miért bántasz, Tamás?

- Hát velem jönnél? - a férfi hitetlenül, fürkészően nézett rá. - Lehetséges-e? Velem jönnél, oda én hozzám, most, mikor már megöregedtem és a szerelmed elmúlt?

Anna fájdalmasan mosolygott.

- Nem gondolod, Tamás, hogy az együtt megjárt út emléke van olyan erős, mint a szerelem?

A férfi megint végighúzta kezét a felső baloldali zsebén, aztán hirtelen lecsúsztatta a csípőjén, mintha véletlen lenne.

Anna egyszerre meglátta ezt a mozdulatot. Eszébe jutott, hogy az utóbbi időkben gyakran megismétlődött. Már nem törődött azzal, ami neki fájt.

- Mi bajod van? De hát mi lelt? - sebesen visszahajtotta a lámpa fodros selyemernyőjét.

Egymásra néztek, mintha nagy idő óta nem látták volna egymást... Hol vált el útjuk? Mikor, mely szónál, mely hallgatásban? Már nem tudta egyikük sem. Régen lehetett és azóta mentek egymás mellett egymás nélkül át az életen.

Anna Tamás fölé hajolt. Úgy rémlett neki, hogy most szembe kerültek a sötét úton és ő a Sebastián bácsi meséjén át belelát abba az arcba, amelyet sohasem értett.

- Te is szenvedtél, Tamás... - és mintha a gyermeke lenne, gyöngéden a két kezébe fogta a férje fejét. A mellére szorította, csendesen simogatta őszülő haját, a barázdákat: meg akarta engesztelni a szomorú meg nem értések nyomát. Minden simogatástól ledült kettőjük között valami abból, amitől olyan régen nem láthatták egymást.

- Nem voltam jó hozzád, - mondotta a férfi tompán, - elmentem melletted, mert mindég csak a földem után vágyódtam.

- És én egészen mást hittem, - felelte Anna szinte suttogva. - Te hallgattál, én pedig nem vagyok azok közül való, akik kérdezni bírnak. Hallgattunk mind a ketten, ez volt a szerencsét­lenségünk. Mert, most már tudom, hogy a csend csak takar, de nem töröl el semmit. Édes Istenem, miért is nem mondtad el soha a vágyódásodat? Miért nem szóltál, mikor még gazdagok voltunk?

Tamás elfogta az asszony kezét és megcsókolta.

- Attól féltem, hogy nem értenél meg. Most megértettél és... még nem késő.

- De hát miből vehetnők meg Illét? - kérdezte az asszony nyugtalanul.

- Emlékezel Anna, arra a mocsaras erdőre? Régen senkinek se kellett, most jó árat kínálnak érte. Ebből jutna valamennyi és a terheket is átvenném.

Anna szeme kitágult a félelemtől. Kristófra gondolt, akit elnyeltek a terhek.

- Dolgozni fogok, - folytatta Tamás és a hangja egészen megfiatalodott, - letörlesztem az adósságokat.

- Adósságok, - ismételte Anna gépiesen és mint egy ütéstől fölébredt benne Ulwing építő­mester reális polgárvére.

- Nem, Tamás, adósságokra nem építünk! - Olyan erővel mondta ezt, mint ahogy életében sohase mondott semmit a férjének.

Tamás egy pillanatig sötéten meredt rá. Aztán sajátságosan görnyedt össze az alakja és mialatt elfordult, olyan mozdulatot tett, mintha eldobna valamit magától.

Annának a szívébe nyilallott ez a mozdulat. Kétségbeesésében még egyszer küzdeni akart utólszor, minden áldozattal. És míg gondolatai zavarosan keresték a megoldást, szeme ön­tudat­lanul követte a férje tekintetét, az ablakon át, ki az udvarkertbe, hol az esti ég alatt, a vízöntő bádogsárkánynál leereszkedett a meredek tető.

Némán néztek oda mind a ketten. Már nem küzdött egymás ellen a két akarat és Anna, mintegy megenyhülve érezte, hogy egyet gondolnak.

Kezébe temette az arcát, szinte görcsösen, mintha álarcot szorítana rá, amely nehezebb a réginél, amelyet ezentúl mindég viselni fog, mindég, ameddig él. Aztán föltekintett.

- El kell adni a házat.

És ebben a pillanatban az öreg falak között egy régen feszült húr, nagy láthatatlan kínban elszakadt.

 

 

Folytatjuk…

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap