Tormay Cécile: A régi ház 13/15

Szerkesztő D, p, 04/15/2016 - 00:15

Folytatás…  

 

                                               

Kristóf olykor benézett az ajtón. Megveregette régi iskolatársának a vállát, aztán, mialatt a tőzs­de­tudósításokat futotta át az újságokban, halk, finom fütyüléssel kisérte a zenét. És egyen­lőtlen lépései már megint kinn hangzottak a folyosón.

Nem volt nyugta sehol. Éjjel sem volt nyugta. Számok nyüzsögtek a fejében. Megmutatták ma­gukat, de mielőtt meg bírta volna őket fogni, szétfutottak és eltüntek. Nem tudta már, nyer-e, veszít-e; nem merte megnézni a számláját. A pénz egyre drágább lett. A bankok megszorí­tották a kölcsönt. Bécsből gyanus hírek szállingóztak a pesti értéktőzsdére. Az árfolyamok lassan, ingadozva hanyatlottak. De ő neki nem volt ereje hozzá, hogy lebonyolítsa az üzleteit. Még mindég várt, még mindég vásárolt. A kockázatnak a varázsa és a vak reménység meg­részegítették. Az idegei szüntelenül feszülten remegtek. Agyában sorvasztó kínná lett a nyerés vágya.

A nagyatyja a harcosa volt a pénznek, az atyja az őre volt, ő talán a kalandora. Mindegy, a véletlen a kalandorok munkatársa.

Az éjszakák hosszúak lettek. Kristóf vergődve forgatta feje alatt az átmelegedett párnát. Reggel korán kelt. Most már nem elégedett meg azzal, hogy az ügynökeit küldje a tőzsdére. Látnia kellett a zűrzavart, hallani a zsivajt, éreznie kellett a pénz emésztő lüktetését az embe­rek nyugtalanságában.

Az irodán hirtelen átszaladt. Ekkoriban Füger Ottó már teljhatalmú üzletvezető volt. Ő gondoskodott a tőzsdei fedezetről, ő vett fel pénzt, ő fizetett az Ulwing-cég nevében. Kristóf nem ért rá elolvasni semmit. Kusza betűkkel ráírta a nevét mindenre. Aztán sietett és nyitva hagyta maga mögött az ajtókat.

Szép májusi reggel volt.

A dorottya-utcai tőzsdeépület lépcsőjén, a korlátnak dűlve, ügynökök alkudoztak. A ruhatár fülledt, savanyú levegőjében kis csoportokban álltak az emberek. Innen-onnan elfojtott beszéd hangzott. Egy kövér hátú öreg, nyakába tólt kalappal, buzát szűrt egyik kezéből a másikba. Az ablaknál egy vörös hajú ügynök morzsolt tengerit tartott a markában. Néha megemelte és közben sárga foga között kidugta a nyelvét.

A lépések alatt ropogott a szétszóródott gabona.

A tőzsde nagy termében ajtócsapkodás hallatszott. A kis emberek hátrább szorultak. A bankok páholyai körül tolongás támadt. Szállingózva jöttek a tőzsde mesterei. Az emberek alázatosan köszöntek nekik, mintha kapnának érte valamit. A jelentéktelenek az arcokról, a kezek moz­du­latából olvasnak. A hatalmasak közömböseknek látszanak, pedig ők azok, akik tudják a titkokat, melyek pénzt érnek. Egy elhízott, bagolyszerű arc körül ideges fejek inogtak. A hátulsók furakodva taszigálták egymást.

Kristóf mellett egy véres szemü, ösztövér ember a falhoz lapult. Elnyűtt, hosszú selyem pénzes-zacskót forgatott a kezében. Egyszerre szopni kezdte a zacskón a csontgyűrűt, az el­menők beleütődtek, a csontgyűrű a fogához koccant, de azért nem hagyott föl vele.

- Veszek...

- Adok!... - innen-onnan jött a kiáltás, mint a vércsevijjongás.

Valakinek leesett a kalapja... rátapostak. Egy szeplős kéz cédulákat lobogtatott.

- Adok!... - hangzott mindég sűrűbben. A nagy bankok ügynökei rekedtre ordították magukat. A zsivaj nőtt. Az értékpapírok olcsóbbak lettek.

„Most... venni kell”, gondolta Kristóf halálos izgalomban. Kiáltása belesivított az üvöltésbe.

- Pesti Népbank... kilencvenkettő...

- Nyolcvan! - bőgött egy állati hang.

- Hetvenhat.

Karok emelkedtek. A kezek csuklóban mozogtak, puhán, mint a rongyok.

- Kézmívesbank...

- Hitelegylet!

- Negyvenöt... negyvenkettő...

Az arcok égtek. A játék veszett tűz volt, sütötte az emberek bőrét. A teremben hírek terjedtek. Senki se tudta honnan jöttek, egyszerre ott voltak és szétgurultak.

Fülsiketítő lárma támadt. Az emberek vakon elhittek mindent. Az árfolyamok estek. Valaki vásárolt. Vakon bíztak ismét.

- Veszek...

Megint jöttek az ellenőrizetlen rémhírek. Az egész tőzsdeterem örvénylett, mintha megkever­ték volna. Senki se tudta, mi történik. Távirati lapok repültek, öklök csapódtak a levegőbe... Minden fölfordult.

Egy izzadt arcú ember nyílsebesen futott bele a tömegbe.

- Fekete szombat volt Bécsben! Megjött a hír. Egész Európában derout... Az árfolyamok hanyatt­homlok zuhantak.

Egy nagy bizományos közbevetette magát. Az ár elsodorta. Vége... pillanatok alatt emberek, családok, intézmények mentek tönkre. Elvesztek a könnyen szerzett tegnapi vagyonok, melye­ket sohasem láttak azok, akikéi voltak. Régi vagyonok pusztultak, melyekért sok nemzedék dolgozott keményen, verejtékesen.

Kristóf krétafehér arccal támasztotta fejét a falnak. Mellette az ösztövér ember még mindég egykedvüen szopta a pénzes-zacskója csontgyűrűjét. És ő nem bírta róla levenni a tekintetét. Ezt nézte, mialatt tönkrement.

Az ügynökei lihegve jöttek. Nem, már nem lehetett eladni semmit. Ami egy óra előtt még pénzt jelentett, értéktelen rongy volt.

A tőzsdeszolga lecsengetett. Halálharang...

Kristóf csak dadogni bírt, senki sem hallgatott rá, még az ügynökei is otthagyták. Egyedül az ösztövér ember nézte őt furcsa, véres szemével.

Aztán egészen közel az arcához idegen arcok húzódtak el előtte. A levegőben émelyítő izzadt­ság­szag mozgott velük. Kristóf tekintete merev és üveges lett. Arcok... idegen faju arcok. Néhányan sápadtan mosolyogtak: ezek nyertek. Övék lesz minden, csak idő kérdése. Övék lesz az arany, a város, az ország.

És Ulwing építőmester unokája, kifosztottan, tántorogva ment ki a tőzsde kapuján az új emberek között.

Zavaros és zilált lett az élet. A tőzsdei különbözetek óriásiak voltak. A fekete szombat után nem jött többé világos vasárnap Kristóf számára. Fizetnie kellett és mert sohase számolt, belemarkolt az Anna vagyonába is. A titkot egyedül vitte ő, meg Füger Ottó. Tamás előtt el­ta­gadott mindent.

Kapkodott, mint a vízbefuló. Pénzzé akart tenni mindent. Eltitkolni, fenntartani, amíg lehet... küzdelmesen, hazudva, bujkálva. Ha Füger Ottó olykor súgva a füléhez hajolt, összegörnyedt és iszonyodva nézett az ajtóra.

- Nem, nem! Mondja nekik, hogy holnap... Ma nem lehet.

Napról-napra, óráról-órára tartotta fenn magát és a hurok szorult a nyakán. Időt nyerni, perceket legalább... Egy perc is sok idő, mikor az ember ragaszkodik az életéhez.

Igy mult el a nyár és ősszel elkövetkezett az építkezési vállalatok rettenetes csődje. A Münster-cég fizetésképtelenné lett. Az újak közül is sokan elbuktak. Csak Kristóf áltatta magát még mindég és utolsó reménységével egy délután elindult a Paternoster-utca felé.

A pénzváltó üzletben senki se törődött vele. Az egyik alantas hivatalnok, akinek megmondta a nevét, elnézett a feje fölött. Soká kellett várnia, míg bejutott az igazgatóhoz.

Az igazgató egy levelet olvasott az íróasztalánál és nem látszott tudomást venni jelenlétéről. Kristófnak keservesen jutott eszébe, hogy milyen más volt minden, mikor első váltóját ugyan­ebben a pénzüzletben aláírta. A füstös, alacsony szobák eltüntek azóta, az intézet elfoglalta az egész épületet. Bankház lett belőle.

Tekintete megakadt a mindenható igazgató bagolyszerű, hájas fején. Egyszerre megismerte benne azt a bagolyképü, szegény kis praktikánst, aki akkor régen alázatosan hajlongott előtte. Arcának arányai megkétszereződtek azóta, a teste is megkétszereződött, alig fért el a karos­székben.

Az igazgató a levél végére ért. Leszegte a fejét, mint egy állat, amely döfni akar és dülledt szeme bizalmatlanul tekintett Kristófra a pápaszem üvegje fölött.

- Ulwing úrhoz van szerencsém? Igen... hogyne, hogyne, ismerem a céget. Fiatalkori össze­köttetés... Valamikor szerencsém volt egy öreg Ulwing Kristóf urat is ismerni. Talán rokona lenne uraságod? Hatalmas ember, kiváló ember volt.

- A nagyatyám...

Az igazgató egyszerre igen udvarias lett. Üléssel kínálta meg Kristófot.

- Mivel szolgálhatok?

Kristóf összeijedt ettől a kérdéstől, amelyet az elébb még várt. Sápadtan, kinlódva nézett maga elé. Ki akarta volna tólni a feleletet. Addig legalább meg volt ez az utolsó reménysége. Azután már nem lesz semmi sem.

A bagolyképü megigazította aranykeretes pápaszemének a szárát, mely aggasztóan mélyedt húsos halántékába.

- Parancsoljon velem, - mondotta kissé türelmetlenül és a fali órára pillantott.

Kristóf erőt vett magán.

- Kölcsönre volna szükségem.

Az igazgató egyszerre hűvös és fölényes lett.

- Mostanában mindenkinek arra van szüksége. A fekete szombat sok embert tönkre tett.

- Nem tagadom, az okozott egy kis átmeneti zavart az én cégemnél is...

- Tudom, - mondotta az igazgató szárazon.

Kristóf egész arca nyugtalanul dolgozott.

- Egy sürgős kölcsön könnyen segíthetne...

- Milyen fedezetet kinál?... Az Ulwing nevet? - a bagolyképü mosolygott, - ez sajnos már nem elég...

- A főkönyvem rendelkezésére áll, legyen szerencsém, - dadogta Kristóf. Világosan érezte, hogy megalázza magát egy idegen előtt, pedig tudja, csak nem meri bevallani, hogy hiábavaló. Azt is tudja, hogy hasztalan beszél és azért mégis beszél.

Az igazgató hidegen pillantott a szemébe.

- A bankháznak pontos értesülései vannak mindenről.

Kristóf fölhúzta a vállát, mintha egy ökölcsapásra várna. A szája gyámoltalanul ferdült el.

- Későn méltóztatott hozzám fordulni. Túl későn... - folytatta a bagolyképü. - Tudtommal, már csak a ház Ulwing-tulajdon. Igaz, hogy most nem lehetne eladni. Rossz idők járnak, de ha emlékezetem nem csal, a telek kivételesen nagy, jó helyen van, a város közepén, elbírja a betáblázást.

Kristóf kétségbeesetten horgasztotta le a fejét. Az igazgató a pápaszem felett várakozóan nézett rá. Egy pillanatig jó, emberi szánalom volt a tekintetében, aztán felsóhajtott és nehéz mozdulattal ejtette vastag kezét a térdére.

- A házra adhatok kölcsönt. Csak így lehetne megcsinálni a dolgot.

Kristóf elhárító mozdulatot tett. A sárba merült, de volt még annyi ereje, hogy ne abba fullad­jon bele. Már nem küzdött magával. Érezte, hogy a házhoz soha se tudna hozzányúlni. Leg­alább az maradjon meg tisztán Annának. A ház, a jó régi ház...

Az öreg bankár fölállt, mikor Kristófnak kezet nyujtott és elkísérte az ajtóig.

- Nagy tisztelője voltam Ulwing építőmesternek. Sajnálom, hogy az unokáját nem szolgál­hatom ki. Majd máskor, - mormogta olyan hangon, mintha nem hinné, amit mond.

Kristóf torzan, gyötrelmesen mosolygott. Ez a mosoly az arcán maradt még kinn az utcán is és fájdalmasan kínozta a vonásait. Belekapaszkodott a szájaszélébe és húzta lefelé, féloldalt.

Nem tudta, hogy hol jár. Beleütődött az emberekbe. Egy öreg úr haragosan rákiáltott:

- Nem tud vigyázni, fiatal ember!

Kristóf bágyadtan nézett rá. Arra gondolt, hogy ez az aggastyán fiatalabb, mint ő, tovább fog élni nála.

Mikor hazaért, az ágyára vetette magát. Megfoghatatlanul mindjárt elaludt. A kimerültség nehéz álma lepte meg. A homlokán folyt a verejték.

Mikor fölébredt, egészen sötét volt a szobában. Eleinte nem tudta, hol van, azt sem tudta, mi történt vele. Aztán, mint egy rándulásban, hirtelen visszaemlékezett. Felnyögött, mint valami beteg állat, amely nem mondhatja el a kínját. Nem bírta elviselni tovább a magányt. Már a küszöbön állt. A lépcsőn megnézte az óráját. Tizenegy óra volt. Félénken kopogtatott be a napszoba ajtaján.

- Anna, alszol?

- Igen, már régen, - felelte a húga odabenn. Az ajtó kinyilt. Anna vígnak akart látszani, de a tekintete szomorú volt.

- Emlékezel Kristóf, régen hányszor kérdezted ezt a rácsos kis ágyadból?

- Akkor is így feleltél. Akkor is féltem...

Anna a szeme közé nézett. - Hogy érted ezt?

Kristóf sajátságosan nevetett:

- Hiszen csak szabad tréfálnom, ha jó kedvem van. Hát te mit csinálsz ilyen későn? - Az asztalra nézett. Az ernyős lámpa alatt számlák és számadási könyvek hevertek.

- Ezt is megtanultam, - mondotta Anna fáradtan, - annyi számla gyűlt össze mostanában. A kereskedők sürgetnek, pénzt meg nem kapok az irodából. Érthetetlen, miért halaszt Füger Ottó mindent? - hirtelen elhallgatott, már másra gondolt: - Hallottad?... és futni kezdett a gyerek­szoba felé.

Kristóf vontatott lépéssel indult el utána.

A háromfiókos szekrényen éjjeli lámpa égett. A cserépkályha barlangos mélyedésében, egy kancsó­ban víz melegedett. Anna az egyik ágy fölé hajolt és a hangja lágyan járta át a szoba csendjét:

- Itt vagyok...

Kristófnak szívébe nyilallott ez a két kicsiny szó, amely mégis minden volt. Valamikor, ugyan­ott, abban a rácsos ágyban aludt ő is és fölijedt és félt, de az anyja hangja sohase mondta: „Itt vagyok”. Sohase ismert egy könnyü, hűvös kezet, mely csak a símogatásért simogat, két meleg asszonyi kart, mely tisztán ölel és azt a világos, átlátszó mosolyt, melynek nincsenek céljai. Nem ismerte azt, aki mindent megért és mindent megbocsájt és mikor az ember nyomorult, egészen halkan mondja: „Itt vagyok”... Pedig ez talán elég lett volna ahhoz, hogy más legyen az élete.

- Jó nekik, - mormogta Kristóf, mikor visszament a napszobába. Anna, mielőtt becsukta volna maga mögött az ajtót, egy darab összehajtogatott papirost tett a két üvegezett ajtószárny közé. Sohase felejtkezett meg erről. A meglazult öreg ajtók zörögtek, ha odalenn az utcán kocsi járt és a kis László fölijedt tőle.

- Meg kellene igazíttatni ezt is...

Kristóf szótlanul ült a sok virágos divány szögletében. Nem figyelt oda. Tekintete, ritkán moz­duló pillái alatt, kimerülten járt körül a szobában. Egyszerre észrevette, hogy Anna hallgat. Miért is nem szól? Segíthetne rajta, ha mondana valamit, akármit, szavakat, egészen közöm­bös, mindennapi szavakat, amik hangzanának, élnének és megfognák a gondolatait, még egy percre visszatartanák az örvény szélén, melybe irtózott belenézni.

- Anna, mesélj valamit.

Az asszony fölpillantott a kis fiókból, melybe a számláit elzárta. - Meséljek? Mi jut eszedbe? Én meséljek, aki négy fal közt élek, - elmosolyodott és a bátyja vállára tette a kezét.

- Hát, kis Kristó, volt egyszer, hol nem volt egy régi ház. Abban élt egy asszony, aki soha sem aludta ki magát, mert a két fia minden reggel korán fölkeltette...

Kristófnak megvonaglott az arca, mikor fölállt.

- Igazad van, hát akkor menjünk aludni... - Lehajolt és megcsókolta a húga kezét. - Jó éjszakát Anna, és... - Valamit mondani akart, aztán erőszakosan elfordította a tekintetét; kiment az ajtón.

A folyosón megállt a mozgó kőlapon és megpróbálta... Most is mozgott. Az oszlopos óra öreges ketyegése még egyszer lekísérte a lépcsőn.

Mély, boltozott szobájában gyertya égett, de a kis láng fénye nem bírt a szobával, üreges, sötét szegleteket hagyott. Egy nagy, fehér folt megfogta Kristóf szemét. Mialatt Annánál járt, az inas megvetette az ágyát, holnapra való ruhái ott feküdtek kikészítve a széken... Nem bírta ezt nézni. Holnap... A torka összeszorult. Ebben a pillanatban finom ropogás ért a füléhez. Arra felé fordult.

A kályhában égett a tűz és átvilágított a régi cserepek között. Kristóf odament, a kályhára tá­masztotta a kezét és benézett az ajtó szelelő nyílásán. A hasábok fölött apró lángok billegtek. Egy darabig megfoghatatlan érdeklődéssel nézte őket, aztán sóhajtva felegyenesedett.

Mindenből kifosztotta őt az élet. Mikor közelről megnézte azt, amiben hitt, mindég rájött, hogy hazugság volt épúgy, mint a kályhatündérek. Hazugságok után futott akkor is, mikor elbukott. Estében kettétört, hiába akarna fölállni, már nem tud. Aztán mire való lenne? Az emberek is, akik közel jöttek hozzá, mind letörtek a lelkéből egy darabot és elvitték és eldob­ták. Hol keresse össze a sok szétszórt darabot? Hol keresse össze önmagát?... Ami megmaradt belőle, az kevés volt ahhoz, hogy tovább éljen. Egy kis becsület, nagyon kevés. Egy kis irgalom Anna iránt... semmi más.

Keze lecsúszott a kályháról. Minek melegíteni? Hiszen most már nem érdemes...

Az iróasztalhoz ment. Aztán szinte undorodva tólta el magától a papirost. A küszöbről vissza­fordult. Egy csomó levelet a tűzbe dobott. Az óráját és az üres pénztárcáját az asztalra tette. Nem, más nem volt nála.

Az udvarkertben halkan zörögtek az őszi levelek, mintha a sötétben valakinek a foga verődött volna össze. Kristóf görnyedten osont ki a gyalogkapun... csak a két oszlopember nézett utána.

„Mint egy tolvaj, épen úgy.” Ebben a pillanatban maga se tudta hogyan, a nagyatyja temetése jutott eszébe. A polgármester, a városi tanács-urak, a céhek zászlói és a papság énekelt és a harangok zúgtak... Visszapillantott, aztán ment egyenlőtlenül kopogó lépéseivel.

Az éjszaka sűrű volt. A ködben úgy nézett ki a város, mintha szürke, zavaros vízben tükrö­ződő kép lenne. A gázlámpák fénye szétmállott a levegőben, a házak fala is szétmállott, az elhaladó emberek arca is. Kristóf borzongva hajtotta föl a kabátja gallérját.

A Dunához ért. A rakodóparton hordók és zsákok között botorkált. Aztán leült a legalsó parti lépcsőre, két karjával átfogta a lábaszárát és fölhúzott térdére támasztotta a homlokát. Csak egy kicsit akart pihenni. Csak egészen rövid ideig.

Kinyitotta a szemét. Mire vár? Hiszen már elmúlt minden, amire várni lehet.

A nedves levegőben emelkedni látszott a Duna... lágy, fekete emelkedéssel közeledett hozzá. Vak ösztönnel, szinte menekülőn csúszott hátra és a keze iszonyodva kapaszkodott meg a kövekben.

Egyszerre elmúlt ez is. A nagy víz szép és nyugodt lett. A parti lámpák fénye ingó tűzlép­csőket merített a mélybe. A folyó már nem volt ellenséges Kristófhoz. Mondott valamit és mintha megismerte volna, hívni kezdte őt is, mint a régi Ulwingokat.

Kristóf fáradt lelke utána indult a hívásnak és a teste követte a lelkét.

Aztán nem jött vissza soha.

 

A dolgok és események, melyekhez Kristóf keze hozzáért, lassan, fájdalmasan hűltek ki. A reménység kimerült és a régi ház nem várta többé vissza az utolsó Ulwingot.

Anna mindent megtudott... Ulwing építőmester óriási vagyona összeomlott, mielőtt valaki a nap felé emelte volna az aranyát. Soha se csillogott az a vagyon és azok, akik még éltek, csak akkor fogták föl, hogy milyen nagy lehetett, mikor a romjait látták.

Tamásnak elszorult a torka, mialatt föltárta Anna előtt az igazságot. Irtózott a szavaktól, melyeket ki kellett mondania, félt, hogy összetöri velük az asszony lelkét.

Anna lehajtott fejjel, némán hallgatta, csak az arca lett halálosan sápadt, csak a szeme vált zavarossá, mint a nehéz betegek szeme.

- Régen sejtettem, hogy így fog történni, - mondotta egész halkan és egy nagy erőfeszítésben kiegyenesedett, mintha a szerencsétlenségnek akarna a szemébe nézni. Egyszerre még maga­sabb­nak látszott, mint különben. A tekintete tiszta és bátor lett, finom állának a vonala daco­san határozott.

- Ne kimélj meg semmitől, Tamás. Tudni akarok mindent. - Aztán még csak annyit mondott, hogy ki kell fizetni Kristóf hitelezőit, nem akar mocskot az Ulwing-néven.

Azokban az időkben, melyek ezután következtek, Anna épen olyan fölényes akarattal viselte a balvégzetü pusztulást, mint aminő fölényes akarattal valamikor Ulwing építőmester a szeren­cséjét megteremtette. És Illey Tamás meglátott Annában valamit, amit eddig nem ismert. Egy megfoghatatlan erő áradt ki belőle, az a szívós asszonyerő, mely nagyobb tud lenni a romok között, mint akkor, mikor építeni akar.

Soha se hallotta senki panaszkodni a vagyona romlása miatt, soha se látta senki sírni. Csak a halántéka fölött, a haja meleg, árnyékos aranyában támadt lassanként valaminő ezüstös fény.

Illey Tamás most már kénytelen volt belemarkolni az Ulwing-cég ügyeibe. Szabadságot kért a hivatalában és az építőmester egykori irodájának rácsos földszinti ablaka előtt kínos, nehéz munkájával dolgozott az ügyvédjével, az idegen, zavaros tömegek között. Aztán kiegyezett a hitelezőkkel és az Ulwing-cég, melynek nevét három nemzedék ismerte, - megszünt.

A kis táblát leakasztották az irodaajtóról. Az alkalmazottak végkielégítést kaptak. Kevesen voltak, a régiek közül már csak az öreg Gemming és Feuerlein úr. Az irnoknak feltűnően vörös volt a szeme, mikor Annától elbúcsúzott. A folyosón többször visszanézett, a lépcsőn is megállt; összeverődő térddel körüljárta az udvarkertet és egy fehér kavicsot vitt emlékül magával.

Mind elmentek, csak Füger Ottó maradt meg állásában a fölszámolásig. Tamás becsengette őt magához. Felvilágosítást kért. Kibúvó mentegetődzés volt a válasz.

„Úgy sem ért hozzá”, gondolta Füger Ottó és türelmetlenül várta az órát, melyben szaba­dulhat.

Illey maga mindég nyugodtnak látszott. Nem kapkodott, nem vesztette el a fejét soha. Hidegen hallgatta végig, amit mondtak neki és a kezét a zsebébe dugta, mikor Füger este hajlongva búcsúzott tőle.

Aztán feltünően lassan ment föl a lépcsőn. Ilyenkor, ha az elpocsékolt, nagy vagyon zilált tételei közül jött, mindég az kínozta, hogy annak a vagyonnak egy kis töredéke elég lett volna ahhoz, hogy megmentse őt a legyőzhetetlen sóvárgástól, mellyel egész elmúlt fiatalságán át az illei földre gondolt. Őrölő, szótlan keserűséget érzett a belsejében, mikor Annával szembe került.

Az asszony fölnézett rá:

- Fáradt vagy, Tamás?

Illey megrázta a fejét és kezét egy pillanatig laposan a mellére szorította, mintha a kabátja baloldali, felső zsebében nyomná valami.

Anna hallgatagon küzdött a gondolataival. Az jutott eszébe, hogy ha Tamás évek előtt el­szánta volna magát arra a munkára, melyet most végzett, Kristóf talán élhetne és a cég is élne és a vagyon is.

Szótlanul vádolták egymást. Csak jó idő után vették észre mind a ketten, hogy a csend kihült közöttük, szinte csúnya lett és nem lehetett hozzányúlni.

Néhány nap múlva nem jött el többé az ügyvéd. Tamás elzárta az üzleti könyveket és berete­szeltette a fatáblákat Ulwing építőmester egykori dolgozó szobájának az ablakán. Egészen nyugodtnak látszott most is, csak az arca volt beesettebb, mint különben. A külső irodában megállt Füger Ottó előtt és mozdulatlanul nézett le rá.

Az egykori főkönyvelő zavarba jött.

- Szomorú munka volt, - dadogta, mialatt levette a szemüvegét és közel tartva a szeméhez sebesen törölgette.

- Gazember, - mondotta Illey Tamás kifogástalan nyugalommal, - ügyesen lopott.

Füger Ottó elképedve meredt rá. Erre nem volt elkészülve. A szája kinyílt, tiltakozni akart.

Illey megvetően mérte végig. Rákiáltott:

- Pusztuljon! - aztán mert Füger nem mozdult, megmarkolta a vállát és az erőfeszítés látszata nélkül, kilökte az ajtón. A földre esett szemüveget, mint valami méltatlan dolgot, melyhez nem akart hozzányúlni a kezével, a cipője hegyével tolta ki a küszöbre.

Füger Ottó fojtottan, izgatottan beszélt a kapualjában:

- Becsületsértés... Még találkozunk. Majd meglátjuk akkor! Törvény elé viszem...

Soha se tette. Nem állt érdekében zajt ütni. Már gazdag ember volt.

 

 

Folytatjuk…

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap