Tormay Cécile: A régi ház 1/15

Szerkesztő A, k, 04/02/2019 - 00:19

 

 

 

 

 

 

Este volt. A tél fehéren hullott a földre. A havazáson át nagy jegenyék jöttek a kocsi elé. Kísér­tetiesen, lombtalanul jöttek a mozdulatlan síkon. Mögöttük hegyek keltek föl a hóban. Kicsiny templomtornyok, háztetők torlódtak egymás fölé. Elszórt, apró négyszögek gyulladtak meg.

Éjszaka lett, mire a kocsi a vámsorompóhoz ért. Túl a sorompón két hóbasüppedt faköpönyeg állt egymással szemben. A kocsis trombitát csinált a kezéből. Egy álmos hang felelt és az őr­há­zi­kók sötét üregében mozogni kezdtek a fehér csákóbokréták. A sorompóőr viskójából lámpa­fény bukott ki. A fény mögött karabélyos ember kullogott a kocsi irányába.

Kétszínnel festett, magaskerekű utazókocsi volt, felső fele sötétzöld, az alsó rész és a kerekek citromsárgák. Fönn, a keskeny bak mellett kicsiny olajlámpák égtek, világuk elszéledt a lovak hátán. Az állatok teste füstölt a hidegben.

Az őr fölemelte a kézilámpáját. A fény nyers érintésétől összerezzent a kocsiablak és elmerült. Üresen maradt keretébe egy erőteljes, ősz fej tolódott. Két mozdulatlan, nyugodt szem nézett a sorompóőr szeme közé. Az ember meghátrált. Válla alázatosan görbült előre.

- Az Ulwing-kocsi!... - Félrehúzta a sorompót. A két faköpönyeg alatt fegyverrel tisztelgett a városi polgárőrség.

- Mehet...

Ferde palánkok, üres telkek fölött botorkált a kocsilámpák fénye. Egy elhagyott nagy piac. Egy templom fala. A görbe utcák mentén világtalan házak ültek a gödrök között; lezárt szem­mel ültek és hallgattak a sötétben. Odébb magasabbak lettek a házak. Ember nem járt sehol. Csak a Grassalkovich herceg palotája mellett gázolt egy éjjeli őr a hóban. Kezében rúdra akasz­tott vaslámpát lóbált. Alabárdjának az árnyéka, mint valami ágaskodó fekete állat mozgott feje fölött a falon.

A városháza tornyáról egy kopott hang kiáltott bele a csendes éjszakába:

- Dicsértessék az Úr Jézus!... Fenn a magasban a tűzőr jelezte, hogy ébren van.

Megint elhallgatott a város. A hó nyugalmasan hullott az ormos, vén tetők között és a kiugró ereszek alatt, mint az összeesküvők, ferdén, gyanakodva jöttek elő az utcák minden oldalról. Ahol egybesereglettek, zegzugos tér lett belőlük. A tér közepén, a Szervita-kút kávájáról fagyosan csurgott a víz, mintha valakinek a hangja lassan, akadozva imádkoznék a templom előtt a sötétben.

A sarokházon vaskampóról egy magányos lámpa lógott bele az utcába. Lánca csendesen csikorgott, valahányszor a szél meglóbálta és a fénye úgy összezsugorodott a falon, hogy egy gyermeknek a markában is elfért volna. Az Ujvásár-piac közepén még egy árva lámpa. Füstös világa fönnakadt a sűrű havazásban; nem tudott leesni a földre.

Ulwing Kristóf beletámasztotta állát hatgalléros köpönyegébe. A naptárban ma holdtölte van. Ilyenkor a magisztrátus megtakarítja a lámpaolajat, arról pedig ki tehet, hogy az ég nem igazo­dik a kalendárium szerint és sötétben hagyja a várost. Békés polgárembernek ilyen órában úgyis otthon a helye.

Két lámpa... És még ez is hiábavaló.

Pest, az öreg kis polgárváros már aludt és Ulwing Kristófnak valahogyan úgy rémlett, mintha ez máskor is, nappal is így lenne, mintha egyedül ő virrasztana ebben a városban.

Fölemelte a fejét: már a Leopold-külvárosban jártak. Az aprón ugráló kövezet megszünt. A gödrök lágyak és mélyek lettek a kerekek alatt. A Duna felől szél kapott a lovak sörényébe.

Egyszerre szép, szabad zúgással telt meg a csend. Az alvó partok között, a mély sötétben, mint a láthatatlan élet ment és ismételte meg magát a nagy folyó.

Túl rajta fehéren sereglettek össze a budai hegyek. A pesti oldalon sík térség húzódott a víz és a város között. A fehér mezőben, magányosan állt az Ulwing Kristóf háza. Már vagy harminc esztendő óta hívták új háznak a városban. Esemény volt, mikor épült. Vasárnaponkint kirán­dul­tak hozzá a belsővárosi polgárok. Nézegették, tanácskoztak és a fejüket rázták. Sehogy sem bírták megérteni, miért állítja Ulwing építőmester oda a futóhomokba a házát, mikor annyi fundus akad még a belsővárosi szép, szűk utcákban. De ő ment a maga útján és csak még annál jobban szerette a házát. Az ő gondolatából, az ő munkájából, az ő téglájából lett: az övé volt egészen. Pedig valamikor...

Mialatt Ulwing Kristóf öntudatlanul hallgatta a Duna zúgását, lelkében közel jött és beszélni kezdett az, ami messze és néma volt. A régi Ulwingokra gondolt, akik a nagy, sötét német er­dőkben éltek. Favágók voltak és a Duna hívta őket és ők mentek lefelé a partján. Egy ki­csiny német városban polgárjogot nyertek. Ácsmesterek és kovácsok lettek. Tölgyfával és vas­sal dolgoztak, egyszerű tiszta anyaggal és hasonlóak lettek hozzá. Becsületes, erős emberek vál­tak belőlük. Aztán akadt közöttük egy, aki Magyarországba vándorolt; Pozsonyban telepedett meg és az ötvösművesek céhébe szegődött. Zománcos arannyal és elefántcsonttal dolgozott. A keze könnyebb lett, a szeme finomabb, mint a régieké. Már művész volt... Ulwing Kristóf reá gondolt: az édes atyjára. Ketten maradtak utána, ő meg Sebastián testvére. És mikor üressé lett a szülői ház, valami őket is hívni kezdte ép úgy, mint azokat, akik előttük éltek. Elindultak Pozsonyból a Duna partján. Jöttek lefelé, szegényen, árván.

Azóta sok év mult el. Sok minden megváltozott.

Ulwing Kristóf elővette burnótszelencéjét. Atyja munkája volt és az ő egyedüli öröksége. Két ujjával gyöngén rákoppantott. Mialatt visszasülyesztette zsebébe, az ablakhoz hajolt.

Már tisztán látszott a ház: a meredek, kettős tető, az emeletes, zömök homlokzat, az apró kockára osztott ablakok és a sárga falban a nyomott tölgykapu, melynek félkörívét, mint egy őszbecsavarodó kőszemöldök, hajlított párkány követte. A párkány végén két urna állt és két oszlopember lenn a kapu mellett. Minden mélyedés, minden kiugrás puha és fehér volt a házon.

Odabenn észrevették a kocsit. Az emeleti ablakok sebesen, egymásután kivilágosodtak és elsötétültek. Valaki gyertyával futott végig a szobákon. A nagy tölgykapu föltárult. A kerekek zökkentek, az utazóláda a kocsi farához ütődött és az oszlopemberek hirtelen benéztek a kocsiba. A patkók és kerekek zaja, mint a mennydörgés visszhangzott a kapuboltozat alatt.

A szolga leeresztette a kocsihágcsót.

Fenn, a lépcső torkolatánál egy fiatal férfi állt. Magasra emelve, gyertyát tartott kezében. A világosság egyenesen ömlött le sűrű, szőke hajára. Az arca árnyékban volt.

- Jó estét, János Hubert! - kiáltotta Ulwing Kristóf a fiának. Hangja mélyen, röviden csengett, mint mikor kalapácsot ejtenek az acélra. - Hogy vannak a gyerekek? - Sebesen hátrafordult. Mozdulatától meglebbent válla fölött a dohányszínű kabát sok gallérja.

- Flórián! Hívd ide Fügert. Hamar!

A szolga jóindulatú, széles képe előbújt a homályból.

- A könyvelő úr sokáig várt...

Ulwing összeráncolta a homlokát:

- Hát mindenki alszik ebben a városban?

- Dehogy alszom, dehogy alszom, - és Füger Ágoston már sebesen jött fölfelé a lépcsőn. Mindég sietett, a lélegzete rövid volt, kopasz kis fejét ferdén tartotta, mintha hallgatódznék.

Ulwing Kristóf a vállára ütött.

- Sajnálom, Füger. Nekem addig tart a nap, amíg dolgom van.

János Hubert eléjük jött. Palackzöld kabátot viselt. Mellénye és nanking pantallója szalma­sárga volt. Túlzottan magas gallérján kifogástalanul állt a kétszeresen fölcsavart nyakkendő. Tiszteletteljesen lehajolt és megcsókolta az atyja kezét. Hasonlított hozzá, bár alakra kisebb volt, a szeme világosabb, az arca puhább.

Mögöttük egy szoknya surolódott a sötét folyosó négyszögletes kőlapjain.

Ulwing Kristóf hátra sem nézett. - Jó estét, mamzell. Nem vagyok éhes. - Kabátját egy székre dobta és bement a szobájába.

Tini mamzell feszült, hosszú arca, a fülére lapuló fekete hajpárnák közül, csalódottan tekintett az építőmester után: hiába várta vacsorával. Kulcsos kosarát egyik karjáról a másikra lódította és haragosan vitorlázott vissza a folyosó sötétjébe.

Ulwing Kristóf szobája boltíves, alacsony szoba volt. Két barlangos ablakán szétfogott mullfüggöny fehérlett. A kerek asztalon gyertya égett, faggyúból volt, de ezüsttartóban állt. Világa lassan tántorgott körben a zömök karszékek csíkbafénylő vászonhuzatán.

- Üljön le, Füger. Te is, - mondotta Ulwing a fiának, de ő maga azért állva maradt.

- A Palatinus úr rám bízta a kastély restaurálását. Az erdőre is megkötöttem az alkut. - Fölvett egy levelet a sokfiókos íróasztalról. Keze ingadozás nélkül, kíméletlenül markolt meg min­dent, amire szüksége volt. Közben rövid, biztos utasításokat adott a könyvelőnek.

Füger sietve irkált sárgafedelű jegyzőkönyvébe. Mindég magánál hordta, még ha misére ment is, kilátszott a zsebéből.

János Hubert kényelmetlenül ült a dudorosan párnázott karosszékben. Tekintete üresen kerengett a szobában. A divány felett Fischer von Erlach és Mansard építőművészeknek az arcképe függött. Finom, régi kis metszetek. Ismerte ezt a két arcot, de nem érdekelték őt. A zöld papirkárpit mintáját kezdte nézni. Apró csíkok. Zöld koszorúk. Mindegyiket megnézte külön. Közben egészen elálmosodott. Többször egymásután kihúzta a nagyfejű gombostűt, mely a butorvédő horgolást a karosszékhez tűzte és pontosan megint visszaszúrta a helyére. Aztán köhögött, pedig ásítani akart volna.

Füger még mindig jegyzett. Csak akkor szólalt meg, mikor az építőmester elhallgatott:

- Münster úr itt járt nálunk. A hitelezői csődbe kergetik...

Ulwing Kristóf tekintete merev lett.

- Hát ezt miért nem mondta előbb?

Füger fölvonta félvállát.

- Hiszen eddig nem jutottam szóhoz...

Az építőmester mozdulatlanul állt a szoba közepén. Szeme összehúzódott, mintha nagy távolságba nézne.

Münster Márton György, a hatalmas vállalkozó, a diplomás műépítész, tönkre ment. Az utolsó vetélytárs, a nagy ellenség, aki annyiszor állta el az útját, nem számít többé. Ulwing Kristóf­nak megaláztatások, lihegő kemény küzdelmek jutottak eszébe és az a sok ember, akinek tönkre kellett mennie, hogy eléjük kerülhessen. Legyőzte őket. Most már igazán legelöl van.

Nagy tenyerével elégedetten fordított egyet a szép fehér hatoson, mely ősz hajából csavarodott a halántékán.

Füger figyelmesen nézte őt. A gyertyafény ebben a pillanatban megvilágította a csontos, beret­vált arcot, melyet a téli szél vörösre cserzett. A haja és a szemöldöke fehérebbnek, a szeme kékebbnek látszott, mint különben. Kissé ferde álla keményen illeszkedett a kihajló fehér gallérba és sajátságosan makacs kifejezést adott neki.

„Ez az ember nem öregszik”, gondolta a kis könyvvivő és várt, amíg kérdezik.

- Münster úrnak háromszázezer rhénes forintja veszett oda. Ezt már nem bírta.

Ulwing Kristóf bólintott. Közben számolt hidegen, szánalom nélkül.

- Látnom kell a Münster cég könyveit és a mérlegét. - Mialatt beszélt, arra gondolt, hogy most már elég gazdag ahhoz, hogy szíve is legyen. A szív nagy súly, akadályozza az embert a moz­gásban. Amíg fölfele ment, félre kellett tennie. Elmúlt ez is. Felért a tetőre.

- Segíteni fogok Münster Márton Györgyön, - mondotta csendesen, - talpra állítom, de úgy, hogy ezentúl mellettem álljon.

Füger a pápaszeme üvegje alatt sebesen, meghatottan pislogott, mintha szempilláival tapsolna a főnökének.

Ulwing Kristóf ezzel elintézte a dolgot. Lekoppantotta a gyertya kanócát. A fiához fordult:

- Voltál a városházán?

János Hubertra úgy hatott az atyja hangja, mintha annak a hangnak marka lett volna, mely meg­rázta a vállát.

- Atyám uram nem fáradt? - Mint végső védelem tódult ez a kérdés a szájába. Hátha megszabadul és holnapra marad az egész. De az atyja feleletre sem méltatta.

- Beszéltél?

- Igen... - János Hubert hangja lágy volt és habozó. Mindég úgy ejtette ki a szavakat, hogy utóbb könnyü legyen őket visszavenni. - Elmondtam, amit rám bízott, de azt hiszem, nem volt érdemes...

- Azt hiszed? - Egy pillanatra ravasz fény csillant meg Ulwing Kristóf szemében, aztán fölényesen mosolygott: - Igaz. A magunk fajtájának tennie kell... Gondolkozni is szabad, de csak akkor, ha nagyúrral mondatja ki az ember, amit gondol. Mégis azt akarom, hogy beszélj. Majd csinálok belőled urat, hogy meg is hallgassanak.

Füger bólintott. János Hubert panaszkodni kezdett.

- Mikor azt javasoltam, hogy sorfákat ültessünk a városban, valamelyik választott polgár meg­kérdezte, hogy kertész lettem-e? Az utcák világítására azt mondták, hogy a részeg emberek a házak falába is megfogózhatnak. Egyébre úgysem kell a lámpa.

- Majd lesz ez másként is! - Az építőmester hangja meleg volt a nagy, erős bizástól.

A fiatal Ulwing szintelenül folytatta:

- Az új téglavetőnket is bejelentettem, meg hogy ezentúl közvetítő nélkül, kicsinyben is adunk téglát, a külvárosi népnek. Ez sem tetszett. A magisztrátus urai összesúgtak.

- Mit mondtak? - kérdezte Ulwing Kristóf hidegen.

János Hubert a földre nézett.

- Hát azt, hogy a nagy ács mindég a mások nyomoruságából csinál magának aranyat. A nagy ács! Igy hívják atyám uramat maguk között. Pedig tavaly, diszpolgárnak választották...

Ulwing kicsinylően legyintett.

- Ami tisztességet a városházán kaptam, az nem számít. Azért akasztották rám, hogy a súlyától ne tudjak mozogni és ők alhassanak békén.

- És lophassanak békén, - mondotta Füger, mialatt kezével furcsa, ivelt mozdulatot tett a zsebe felé.

- Ne bántsa őket, - dörmögte az építőmester, - van ott sok becsületes ember.

A könyvelő előre nyujtotta a nyakát, mintha feszülten hallgatóznék, aztán ünnepélyesen meg­hajolt és kiment a szobából.

Ulwing Kristóf, mikor egyedül maradt a fiával, hirtelen feléje fordult.

- Mit mondtál még a városházán?

János Hubert csodálkozó, szelid szemét az atyjára emelte:

- Hiszen egyebet nem bízott rám...

- De hát valamit mégis csak kellett mondanod? Valamit, ami magadtól jutott az eszedbe.

Csend lett.

A fiatal Ulwing úgy érezte, hogy egy szörnyű igazságtalanság történik vele. Hiszen az atyja felelős mindenért! Ő csinált belőle embert. És most nincs megelégedve azzal, amit csinált... Egy pillanat alatt, mintegy villanásban, eszébe jutott minden. Gyerekkora, a technikus rajz­­iskola évei; sok félénk vergődés, szótalan keserűség, gyáva megalkuvás. És azok az idők, mikor még akarni akart: az atyja megtiltotta. Mikor szeretni és választani akart: az atyja mást választott. Egy szegény varróleány nem kellett Ulwing építőmesternek. A Jörg Ulrich leánya kellett neki. Az jó volt. Az gazdag volt. Rövid ideig tartott. Jörg Krisztina meghalt. De még ekkor sem gondolhatott új asszonyra, új életre. „A gyerekek”, mondotta az atyja és ő bele­nyu­­go­­dott, mert Ulwing Kristóf volt az erősebb és hangosabban tudta mondani, hogy neki van igaza.

Szokatlan dac szállt a fejébe. Egy pillanatra vádolón egyenesedett ki. Az álla kissé elferdült. Az öreg ember önmagát látta meg benne. Feszülten nézte őt, mintha a tekintetével akarná tartóztatni fia szemében azt a makacs erőt, melyről nem tudta, miért nem volt ott mindég és miért volt ott most.

De János Hubert tekintetében lassan megint kialudt minden. Ulwing Kristóf lehorgasztotta a fejét.

- Eredj! - mondotta kíméletlenül, - most már igazán fáradt vagyok. - És ebben a percben olyan volt, mint egy fáradt, öreg favágó. A szeme félig lecsukódott, nagy, csontos keze súlyosan csüngött ki a kabátja ujjából.

Kinn a folyosón egy ajtó zárult, halk, szaggatott nyikorgással. Ulwing építőmester jobb sze­ret­te volna, ha becsapják. De az ő fia ilyen óvatosan tett be minden ajtót. Az ő fia, aki más volt, mint ahogy szerette volna. Hogy miért, arra nem tudott felelni. „Mi lesz, ha majd nem állok mellette?” Összerezzent. Olyan elhasználatlan volt benne az élet, hogy a halál fogalma mindég idegenül és ellenségesen hatott reá. „Mi lesz?” Már elhalkult a kérdés, már nem gondolt vele. A szomszéd szoba irányába nézett... Az unokái! Ők majd folytatják, amit a nagy ács elkezdett. Ők erős emberek lesznek. Kinyitotta az ajtót. Átment az ebédlőn. Kenyér- és almaszag érzett a sötétben. Aztán még egy szoba, azon túl voltak a gyerekek.

A levegő langyos volt. A háromfiókos szekrényen mécses égett. Tini leányasszony ültében elaludt mellette, kopott imádságos könyvével a térdén. Éjjeli fejkötőjének az árnyéka, mint egy sötét meszelő szállt és emelkedett a falon. A fehér cserépkályha barlangos üregében, kék kancsóban, víz melegedett. A rácsos ágyacskák felől apró gyereklélegzés hallatszott.

Ulwing óvatosan hajolt az egyik ágy fölé. Ott aludt a fiú. Kicsiny teste összehúzódott a takaró alatt, mintha álmában valami elől bujnék, ami az éjszakával jött és körülállta az ágyát.

Az öreg ember lehajolt, megcsókolta a homlokát. A fiú felnyögött, egy pillanatig rémülten meredt a levegőbe, aztán remegve bujt a párnájába.

Tini mamzell fölébredt, de nem mert megmozdulni. Az építőmester úr oly alázatosan állt a gyerek előtt, hogy fizetett személynek nem illett ilyesmit látnia. Elfordította a fejét és így hallgatta a gazdája hangját.

- Hiszen nem akartam. No, ne félj, kis Kristóf. Én vagyok.

A gyermek már aludt.

Ulwing építőmester a másik ágyhoz lépett. Megcsókolta Annát is. A kis leány nem ijedt föl. Szőke haja, mint a szétszóródott ezüst, megmozdult feje körül a párnán. Apró karját a nagyatyja nyaka köré fonta és visszaadta a csókját.

Mikor Ulwing Kristóf lábujjhegyen kiment a szobából, Tini leányasszony utána nézett. Arra gondolt, hogy mégis csak jó emberek ezek az Ulwingok.

 

Az ablakon át vakító, fehér világosság jött be a szobába. Odakinn tél lett egy éjszaka alatt és a két gyerek összedugta a fejét. Tavaly óta elfelejtették, hogy milyen a tél.

Lenn hidegen, zölden csúszott a nagy víz a fehér partok között. És fehér volt szemközt a vár­hegy is. A bástyák pereme, a tetők széle, a tornyok csúcsa, minden, ami éles és hegyes volt, tompa lett: letört a hóban.

A Boldogasszony templomtornya Annáé volt. A helyőrségi templom a kis Kristófé. Régen megosztoztak rajtuk, onnan a gyerekszoba ablakából és, mert Kristóf toporzékolt, Anna neki adta a budai városház zsindelyes tornyát is és a csillagvizsgálót a Gellérthegyen. Csak a Jezsuita-lépcsőt tartotta meg magának.

- De az is az enyém, - mondotta a fiú telhetetlenül, - különben megmondom Tininek, hogy mikor fodrászt játszottunk, lenyírtad a kendőjéről a rojtot.

- Én pedig megmondom, hogy beleköptél az írnok poharába. Nem, nem adom! - Anna olyan erősen megrázta fejét, hogy szőke haja össze-vissza keveredett a szeme előtt. A Jezsuita-lépcsőt semmiért sem adta volna oda. Azon kapaszkodott föl az út a várba, Sebastián bácsi­hoz. És ő sokszor átnézett hozzá a gyerekszoba ablakából. Reggel, mikor fölébredt, két kezével integetett a túlsó partra. Esténként faggyúgyertyát tett az ablakdeszkára: hadd lássa Sebastián bácsi, hogy gondol reá.

Ulwing Sebestyén ilyenkor a túl oldalról felelt. Meggyújtott egy kis szalmát a vár bástyafalán és a sűrű sötétségen át a két lángocska jó éjszakát kívánt egymásnak a Duna fölött.

- A Jezsuita-lépcső az enyém, - mondotta Anna elszántan és átment a szomszéd szobába.

A kis fiú duzzogott egy ideig, aztán lábujjhegyen utána indult. Az ajtóban nyugtalanul pillan­tott körül. Félt ettől a szobától, pedig barátságosabb volt a többinél és Anna nap-szobának hívta. A sárgacsíkos papirkárpit sugarasnak tetszett és a cseresznyefa-bútorok még borús idő­ben is úgy néztek ki, mintha a nap sütött volna fölöttük. A székek lába hegyesen állt a súrolt deszkapadlón, a támlányuk olyan volt, mint egy lant. Ez a szoba a mamáé volt. Nem lakott benne, mert az égbe ment és eddig még nem jött haza, de azért minden úgy maradt, mint azelőtt. Képe a sokvirágos divány fölött függött, varróasztala is ott állt az ablakmélyedésben. A zongora is az övé volt és a gyerekeknek megtiltották, hogy hozzá nyúljanak. Pedig Kristóf egészen bizonyosan tudta, hogy ott benn élnek a zongoraegerek és éjjel, mikor mindenki alszik, ezüstcipővel szaladgálnak és a levegő cseng a futásuktól.

- Menjünk innen, - mondotta szepegve, - de eredj előre te...

A nagypapa szobájában nem volt senki. Csak a kályha felől hallatszott finom ropogás. Csak az oszlopos alabástromóra ketyegett az íróasztalon.

A kis Kristóf egyszerre bátrabb lett. Odaszaladt a kályhához. A kályha ezüstszürke zömök cseréposzlop volt. Tetején urna állt, melyből fehér porcellán-lángok csaptak ki: mozdulatlan, fehér porcellán-lángok. És ez szép volt és megfoghatatlan és Kristóf szerette nézni.

A sárgaréz ajtóra mutatott. Szelelőjén át látni lehetett, hogy mi történik a kályhában.

- Most táncolnak a kályhatündérek odabenn...

Anna hiába lesett be a szelelő nyíláson, ő nem látta a tündéreket. A kályhában közönséges lángok billegtek a parázs fölött. A füst lassan csavarodott bele a kéménylyukba.

- Ugy-e szépek? Vörös ruhájuk van és dúdolnak, - mondotta a fiú.

A kis leány unottan elfordult.

- Én csak az óra ketyegését hallom. - Egyszerre lábujjhegyen állt. Mosolygott. Ilyenkor szemének és szájának a szeglete kissé fölhúzódott. Ő is akart valami furcsát kitalálni:

- Tik-tak... Egy kis törpe jár sántikálva a szobában. Hallod? Tik-tak...

Kristóf szeme kitágult a boldogságtól.

- Hallom... És ugy-e a törpe sohasem áll meg?

- Nem áll meg, - mondotta Anna meggyőzően, pedig éppen nem volt bizonyos abban, amit mond, - sohasem áll meg, de a nagyoknak nem szabad erről beszélned.

Kristóf áhitatosan ismételte:

- A nagyoknak nem szabad tudniok semmit... És ugy-e, ez igazán igaz? Ugy-e, a nagypapa is mondta?

Annának eszébe jutott, hogy a nagypapa soha se mesélt törpékről és tündérekről...

- Igen, a nagypapa mondta, - erősítette most már maga a fiú.

Anna fejében összezavarodott az egész. És ettől a pillanattól kezdve megdönthetetlenül hitték mind a ketten, hogy a nagypapa mondta és hogy csakugyan a törpe az, aki a szobában jár, sántikálva, apró lépéssel, szüntelen. Tik-tak...

- Hallod?

A zárt folyosó világos, nyugodt csendjében visszhangzott az óra ketyegése. Lehallatszott még a lépcsőházba is, mely barlangosan sülyedt a folyosóból a kapualjig.

Egyszerre eltünt a törpe a gyerekek fejéből.

 

 

Folytatjuk…

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap