Tormay Cécile: A régi ház 10/15

Szerkesztő D, szo, 01/23/2016 - 00:23

Folytatás…  

                                               

Virágban állt a régi ház. Még sohasem nyílott ennyi rózsa az udvarkertben. Anna akarta így. Bevitte a virágokat a szobákba is és lassú mosollyal ment végig a lakáson. Kiváncsian nézett meg mindent, mintha most látta volna először a butorokat, a képeket, mintha új szemmel nézné őket. Annak a szemével, aki el fog jönni. „Viszontlátásra...” hiszen ezt mondta valaki a multkor, ott a dunai gáton.

Azóta nem találkozott Illey Tamással. Pedig soha sem sétált annyit Tini mamzellel, mint ekkoriban. Olykor már fáradt volt és még mindég menni akart, a dunai gát felé, végig a belső városon. Egy keskenyvágású arc az eliramodó kocsiablak mögött: hullámot érzett a szívében. Nem, megint tévedett. Egy nyulánk alak az utca fordulójánál; mire közelebb ért, egészen idegen volt.

A napok forróak lettek, melegek voltak az éjszakák...

Az Ulwing-ház egyik ablaka halkan nyilt bele a párás, kora reggelbe. A homlokzaton még mély volt az árnyék. Szemközt, a várhegyen sárgán terjedt á napfény, mintha egy borostyánkő-ablakon sütött volna keresztül.

Anna kihajolt az érintetlen virradatba. A sziget irányába nézett. Mikor visszafordult, a sárga reggeli napfény már leért a hegyről és úszva jött át a Dunán a pesti part felé.

Lépések közeledtek: kopogó csizmák, csattogó mezitelen lábak. A szögleten háromemeletes ház épült. Egy ismeretlen vállalkozónak a táblája lógott az állványon. Kiabálás, kalapálás... A túlsó oldalon is egy új ház. Azt az Ulwing-cég építette, de lassan haladt. Sok ház... A vidékről özönlött a munkás nép a városba. Az utcákban falusi magyar beszédet lehetett hallani. A régi, szőke német polgárok, mintha elfogytak volna.

Egy tarkaszoknyás parasztleány, meg egy hosszú kőmíves legény ment el az ablak alatt. A ráncos kis parasztszoknya vígan harangozott a nagy férfilépések mellett. Anna utánuk nézett. „Ezeknek jó: együtt maradnak”. Hirtelen önmagára kellett gondolnia és az emlékezetéből egy álom kezdett fölmerülni. Ma éjjel álmodta, pedig azt hitte, hogy semmit sem aludt.

Álmában idegen utcában járt egészen egyedül. Ez szokatlan volt és megijesztette őt. A néptelen utcának csak a túlsó végén ment valaki. Megismerte előkelően hanyag járásáról. Utána eredt, egyre gyorsabban lépett, de a távolság nem fogyott közöttük.

Az utca nyúlni, kezdett, hosszabb és hosszabb lett.

És az a valaki egészen kicsinynek látszott messze, messze. Nem bírta elérni, pedig már lélek­szakadva futott. Kiáltani akart, hogy álljon meg és a két karját kinyújtotta utána.

Fölébredt. Az álom eltünt, de a mellében láthatatlanul ott maradt kinyújtott karjának vágyó, végtelen mozdulata.

Az anyja képére nézett. Az anyja már nem volt idősebb nála; egykorúak lettek ő, meg az a kedves, ijedt tekintetű gyermekasszony. Már utolérte az anyja éveit. Ha itt volna... Nem, erről még vele sem tudna beszélni, senkivel, soha.

Levetette magát a diványra, tenyerébe fogta az arcát. Félig lehunyt pillákkal nézte a sok­virágos vászonhuzatot. Terjedni kezdett körülötte. Már nem is volt szövet, rét lett belőle, egy virágos rét és a tulsó végéből jött valaki feléje. Nem fordította oda a tekintetét, mégis tudta, hogy jön. A szíve gyorsan vert. Csodálkozva emelte föl a fejét. Új volt minden, új lett ő maga is. Egyszerre énekelni szeretett volna, kiénekelni a napfénybe azt, ami nagyobb volt nála, ami nem fért el fiatal mellében.

Énekelni... De a ház aludt. Csak ő volt ébren. Ez jó... egyedül lenni. Két keze között leküzd­hetetlen mosolyt érzett az arcán. „Szeretem...” Halkan mondta, utána mégis úgy érezte, mintha abban az egy szóban minden dalát elénekelte volna.

Lenn csendesen nyikorgott a gyalogkapu. Kristóf ekkor jött haza. Körülnézett, aztán beosont az irodába, abba a szobába, melyben az építőmester életében az atyja dolgozott. Mióta Kristóf valahogyan elvégezte a technikus főiskolát, ez lett az ő helye. Kimerülten könyökölt az író­asztalra. Az inge gyűrött volt, az arca is gyűröttnek látszott.

Füger Ottó bejött hozzá, de ő nem bírt változtatni kétségbeesett tartásán. A szája gyámol­talanul elferdült.

- Mi történt? - kérdezte a fiatal Füger.

Kristóf bágyadtan föltekintett. Mindegy volt neki, ki kérdezi, kinek felel. Ebben a pillanatban akár Flóriánnak is megvallotta volna a nyomorúságát. Beszélnie kellett valakivel... attól minden könnyebb lesz.

Füger Ottó ajkának egyenes, puha vonala hangtalanul vált ketté. A szeme kerek lett. Régen sejtette, hogy Kristóf kártyázik. De amit ma éjjel vesztett, az sok volt. Túl sok... Hirtelen rendbe szedte ámuló arcát. Mindent tudni akart.

- Hát csak ez a baj?

Kristóf gyanakodva tekintett rá. Ő szemrehányást várt. Az kellett neki, az megalázta és meg­nyugtatta volna. Levette volna róla a felelősség súlyát.

Füger Ottó érezte, hogy ügyetlen volt. Komoly és gondtelt arcot rögtönzött.

- Ez már baj! Nagy baj. Ha a boldogult építőmester úr tudná...

Igen, ennél lesújtóbbat nem mondhatott. Kristóf összegörnyedt.

- Ne higyje... nem vagyok rossz. Csak szerencsétlen vagyok, átkozottul szerencsétlen.

A fiatal Füger fel-alá járt a szobában és gondolkozni látszott, pedig tudta, hogy mit fog mondani.

Kristóf szeme kínos merevséggel követte minden mozdulatát.

- Segítsen rajtam, - mondotta rekedten, mikor már nem bírta a csendet. - Segítsen, az Isten szerelmére, adjon valami tanácsot.

Füger Ottó éppen ezt akarta. Fürkészően körülnézett, aztán megállt a főnöke fia előtt.

- Jó az Ulwing-név, - mondotta halkan, - a Paternoster-utcában adnak rá, amennyit akar. Mire való lenne a váltó? Elitélendő dolog, - tette hozzá sebesen, - nagyon elitélendő, de hát most az egyszer.

- A Paternoster-utcában, a pénzváltóban? - Kristóf kissé fölegyenesedett. - És az aláírás elég? Hogy is nem jutott előbb eszembe. Hát oda menjek?

Füger Ottó, mikor egyedül maradt, levette a szemüvegét, rálehelt és mialatt megtörölte, egészen közel tartotta a szeméhez. Leült az íróasztalához. Lassan rajzolni kezdett az itatós papírosra. Eleinte kigyóvonalakat rajzolt, aztán U betű lett belőle... Ulwing & Társa. Ezt írta oda és arra gondolt, hogy a Társ majd ő lesz. Dolgozni fog, de már nem sötétben, nem másért, mint Füger Ágoston. Végtelen megvetést érzett az atyja iránt. Ő csak olyan régi fajta cseléd­természet, aki megöregszik az igában, koldus marad és dolgozik a más zsebére.

Kitörölte, amit az itatósra írt. Alázatosan állt föl az íróasztal mellől. Ulwing János Hubert ment át a szobán. A cégfőnök barátságosan intett a kezével. Füger Ottó összehúzta a szem­pilláit. „Milyen öreg a keze. Öreg az egész ember. Ez már nem viszi soká”. És azzal a fojtott lassú gyűlölettel nézett utána, mellyel csak azok a szegények bírnak nézni, akiknek el kell adniok az eszüket, hogy a gazdagokat gazdagítsák.

„Nem viheti soká. És a másik?...” Megint írni kezdett az itatósra. Ulwing & Társa. Sokszor odaírta és óvatosan kitörölte megint.

Aznap délután Kristóf egy kis aranyláncot hozott Annának. A mamzellnek egy ezüstözött Szent-Antal szobrot vett, Flóriánnak pénzt adott és a cirkuszba küldte. Bőkezű volt és jó­kedvűen fütyörészett.

A paternoster-utcai pénzváltóban mindenki hajlongott, mikor megmondta, hogy Ulwing Kristófnak hívják. Kezest sem kértek, nem is tudakoltak semmi mást. Egy kicsit remegett ugyan a toll az ujjai között, de a bagolyképü kis praktikáns, aki a váltócédulát elébe tette, nem figyelt erre.

Most majd ki fog fizetni mindent. Számolni kezdett. Mi maradt meg neki azután? A Király-utcában tartozott két uzsorásnak. Az óráját is visszaváltja. Arra a gyanús öreg kufárra gondolt, aki csak este nyitja ki az ajtaját a rosszhírű ház udvarának a végében. Egy karperecet is igért egy leánynak. Nagyobb összegek kezdtek eszébe jutni. Sok régi tartozás, melyről megfeled­kezett. Már nem fütyült. Igyekezett eltólni magától a kényelmetlen gondolatokat, semmi értelmük, hiszen sok pénz van a zsebében. Valahogy majd rendet lehet vele teremteni. Kártyát pedig nem vesz többé a kezébe.

Egyszerre bágyadt tekintettel nézett a levegőbe; kedvetlen lett. Már nem bizott abban, amit saját magának igért. Annyiszor igérte, annyiszor megszegte. Valaki más előtt kellene a szavát adnia. Hol van Anna?...

Anna kinn állt a lépcsőnél és a korlátnak dülve nézett le a kapualjába. Nem változtatott a tartásán, mikor a bátyja melléje lépett.

- Mit csinálsz itt? - kérdezte Kristóf, hogy magára vonja a figyelmét. Szüksége volt rá, beszélni akart vele. Most mindjárt, mert később talán már nem lesz ereje hozzá.

- Anna...

A fiatal leány feléje fordult, de a pillantás túl nézett rajta.

- Valaki jött, - mondotta Anna, - csengettek a kapu alatt. - Ebben a percben olyan erősen élte a saját életét, hogy a szíve nem fogta föl a másik élet hangtalan segélyhívását.

Kristóf még egy darabig állva maradt mellette, aztán füttyentett egyet. Már elmúlt az a perc, amelyben beszélni vágyott. Szinte örült, hogy nem kötötte le magát kényelmetlen igéretekkel. Szabad maradt.

Anna alig vette észre, mikor elment. Megint áthajolt a korláton. Szemének és ajkának a szeglete finoman fölhúzódott. Kis arca sajátságos, várakozó kifejezést nyert.

És aznap csakugyan eljött az, akire Anna várt.

A napszobában ültek kissé feszesen, udvarias körben, mintha középütt abroncs lett volna a földön.

Illey Tamás a hugát is magával hozta. Kristóf is ott volt és Anna úgy érezte, mindenkinek meg kell látnia, hogy küzködve lélegzik és a vér minduntalan az arcába száll.

Ijedten kezdte figyelni önmagát, de a hangja egészen természetes volt, a mozdulatai fegyel­mezettek, mintha valaki más cselekednék helyette. Megnyugodott; fejében a zavarosnak tetsző hangokból szavak lettek. Illey Tamás hangja kivált a többi közül és hozzányúlt, mint egy érintés.

Összerezzent. Ellenállhatatlanul feléje kellett fordítani az arcát. Illey tekintete fényes és mély volt. Csak egy pillanatig látta őt így, aztán valaminő erőfeszítés látszott a férfi vonásain és mintha hirtelen, gőgös zárkózottság lepte volna meg, barna szemében kihült a fényes meleg­ség, szinte elbújt a többiek elől.

De Anna nem felejtette el, pedig mióta az atyja is feljött az irodából, Illey Tamás csak János Huberttel beszélt, aki épen olyan ünnepélyesen ült a hegyeslábú, sokvirágos széken, mint régen Geramb bárónő szalonjában, Bajmóczy septemvir oldalán.

A városról beszéltek. Új vasútvonalakról. Dunai gőzösökről. Építkezésről. Politikáról.

Anna nem sokat értett ehhez. Az Ulwing-házban az ország politikája csak annyit jelentett, hogy: jó vagy rossz üzletév. Csak eszköznek vagy akadálynak nézték; míg Illeynél mintha ön­magáért való cél lett volna.

Szűkszavú beszédje egyszerre gazdaggá vált.

- Hiába tipornak ránk, hiába fojtogatnak, - mondotta és a tekintete kemény lett. - A nomád nagy szabadság az én fajtámnak az őshazája. Abból jöttünk. Nem lehet elfelejteni...

Anna feszülten nézett rá és mialatt hallgatta, emlékezetének a félhomályából messze dolgok kezdtek előjönni. Jörg nagyapa hajdani boltja, lázas emberek és az a rejtélyes, nagy hang, mely valamikor szavak nélkül elvitte a lelkét egy ügyért, melyet nem értett. Most úgy tetszett neki, Illey Tamás szavakat ad a régi hangnak és ő megért sok mindent, amit gyerekkorában átélt.

János Hubert is figyelmesen követte Illey szavát és közben az atyja jutott eszébe, Ulwing építőmester. Amit ő a városért tett és érzett, azt Illey az egész országért érzi, az egész országért akarná tenni. Vajjon hogyan lehetséges ez?

Józanul mosolygott. „Mind ilyenek ezek a magyar urak. Mindegyik az egész országot akarja megmenteni, pedig ha csak egy-egy darabjához nyúlnának, többet érnének el.” Csendesen birálgatta magában a vendégét, azért mégis szívesen hallgatta, mert bízás áradt a szavából és a gondolatai reátámaszkodhattak erre az erőre.

- Hát igazán lehetséges, hogy a gazdasági élet is föltámad még valaha minálunk? - János Hubertnek most már csak az üzlet járt a fejében. Faárakról kezdett beszélni, épületanyagokról, munkásviszonyokról.

Mártha szórakozottan mosolygott a sokvirágos divány szögletében. Kristóf idegesen szólt közbe, de az atyja nem hagyta abba.

Illey Tamás udvariasan hallgatott. Anna észrevette, hogy a console irányába néz, az üvegburás órára. Ijedten követte a tekintetét. Soha sem látta még ilyen ellenséges gyorsan futni a mutatót. És ebben a pillanatban fölfogta, hogy milyenek lesznek az órák, ha megint egyedül marad.

Valamit mondani kell Illeynek, mielőtt elmenne, valami, ami visszahozná őt. Nem tudta, hogy föláll, nem tudta, hogy a zongorához megy.

- Igen, énekelj Anna, - mondotta Mártha.

- Énekelj! - kiáltotta Kristóf és örült, hogy félbeszakíthatja az atyját.

Anna zavarodottan fordult Illey felé. Az ő szeme is kéri őt. A tekintetük találkozott. Messze voltak egymástól és a leány mégis úgy érezte, hogy hozzáhajlik és neki, egyedül neki fog valamit mondani. Még nem tudta mit, de a keze alatt már ébredt a zongorán Schubert zenéje.

Sei mir gegrüsst... Sei mir geküsst...

Halvány, rózsaszín felhőben emelkedett a vér Anna halántéka felé. Az arca idegenszerüen szép lett, érintetlen kis melle, mint kettős fehér szárnycsapás szállt és emelkedett a könnyű ruha alatt és a hangja tisztán elragadóan áradt, mint egy mély, tündöklő szenvedély. Könnyek voltak benne, diadalmas ifjúság és benne volt egész szerelmének öntudatlan, gyönyörű vallo­mása.

Kristóf ámulva nézett rá. Soha sem hallotta így énekelni az ő józan, okos hugát. Mindannyian Annára néztek. Senki sem fogta fel, mi történik, és mégis, mintha meleg világosság rezgett volna át rajtuk.

„Milyen szép, mikor énekel”, gondolta Illey Tamás.

Az emberek nem látják mindég egymást, csak néha, egy-egy pillanatra. Tamás ebben a pilla­natban látta meg Annát. Kissé elsápadt, úgy tetszett neki, valaki forró, simogató kézzel meg­ingatja arca körül a levegőt. Tekintete nem engedelmeskedett, kivánóan átölelte a leányt.

Anna nem értette ezt a tekintetet és mégis megrázta őt.

Aztán vége volt a dalnak. És a csendben egyszerre szinte kihült Anna lénye. Zölden-kék sze­me hidegen nézett a levegőbe, a szemöldöke mozdulatlan lett. Mikor Illeyhez fordult, áthat­lanul zárkózott volt az arca. El akarta takarni, amit önmagából megmutatott, mintha szégyelte volna.

A többiek is rendbeszedték az arcuk elváltozott kifejezését. Hétköznapiasan józanná vált minden. Netti behozta a lámpát. Este volt.

Egy hét sem telt el egészen és Illey Tamás megint eljött a régi házba. Egyedül jött, Mártha falura ment.

- A vőlegénye anyjához, - mondotta Illey. - Régi mátkaság. Ősszel lesz az esküvő. Ez a gond is elmulik.

Aztán nem szólt róla többet. Általában keveset beszélt. Anna sem beszélt sokat, de azért derűs és boldog volt közöttük a csend.

Tini kötőtűi sebesen verődtek össze a lámpaernyő alatt és feszült, hosszú arcának olyan kifejezése volt, mint mikor öregedő emberek ablakon át a tavaszba néznek.

Anna olykor megrezzent, mintha a férfi tekintete a nevén szólította volna. A himzőkeret fölött Tamásra mosolygott, aztán megint lehajtotta a fejét és gyűrűinek a kövei egyenletesen csillantak föl a lámpafényben, ahogy a selyemszálat a magasba húzta.

János Hubert feljött az irodából. Tini mamzell beleszúrta a kötőtűket a gombolyagba. Fölállt. Lépései elhangzottak a folyosón és János Hubert megint az üzletről, a városról, az építke­zésről kezdett beszélni.

Anna ilyenkor mindég meghallotta az óraketyegést. Ha egyedül lehetne Illey Tamással, oda­menne az órához és visszatólná a mutatóját és ez mindent elmondana, amiről ő nem tud beszélni. De ők soha sem voltak egyedül. Csak akkor, csak úgy bírt Tamásnak valamit mondani, ha énekelt.

Megértette-e? Szerette-e hallani? Nem tudta. Illey más volt, mint mindazok, akiket eddig ismert. Mikor a szemük találkozott a csendben, egészen közel érezte magát hozzá. Mikor beszéltek egymással, úgy rémlett neki, messze-messze vannak és nagy távolságokon kell áthatnia a hangjuknak és útközben egészen kihülnek a szavak.

Anna szeretni kezdte a hallgatást. Ezt betölthette a szíve melegével.

Közben elmúlt a nyár.

Illey Tamás mindég gyakrabban jött, mindég hosszasabban maradt. János Hubert elhagyta esti sétáját, hogy vele lehessen. Tini a legszebb csészéket adta ki a tükrös szekrényből, ha őt várták. Flórián gyorsan futott kaput nyitni.

A napok rövidek lettek. Netti már olykor tüzet rakott a kályhában.

Egy este Illey még a szokottnál is hallgatagabb volt.

Tini elejtette a gombolyagot. Mialatt lehajolt érte, Tamás hirtelen Annához fordult és nagyon halkan mondotta:

- Nemsokára elmegyek Pestről. Adjon egy szót, amit magammal vihetnék.

A mamzell már ismét keményen, egyenesen ült a székén és kötőtűi szorgalmasan ütődtek egymáshoz.

Anna keze lesiklott a himzőkeretről és a szeme olyan lett, mintha az egész fénye megolvadt volna.

- Elmegy? - A hangja nagyon fátyolos volt.

- Mit mondtál? - kérdezte tőle Tini szórakozottan. Az egyik kötőtűt féloldalt a kontyába szúrta és számolni kezdte a szemeket.

Illey csendes kétségbeeséssel nézte a mamzell lassan mozgó száját, közben türelmetlenül forgatta ujján a régi pecsétgyűrűt.

- Mártha esküvőjére megyek. Egyéb dolgom is van, ki tudja, mikor kerülök vissza.

Anna a gyűrűre pillantott, aztán Tamásra emelte a szemét. Könyörögve, fájdalmasan akarta neki mondani a tekintetével, hogy vigye őt is magával, viselje őt is, mint azt a gyűrűt és ne hagyja egyedül többé soha.

- Jöjjön ki holnap Kristóffal a Palatinus-szigetre, - mondotta Illey hirtelen. A hangja szinte érdes és parancsoló volt. - A gátnál találkozunk, - aztán lágyabban folytatta: - Énekeljen valamit...

Ezt úgy mondta, mintha ki akarta volna törölni a levegőből szavainak ott maradt, kemény rezgését.

- Igazán, akarja? - Anna szeme felragyogott. A parancsoló hang úgy hatott rá, mintha Tamás a kezével nyúlt volna hozzá, mintha gyöngéd erővel meghajlította volna a testét. A szerelem alázatának öntudatlan asszonygyönyörűsége rezzent át rajta. Elpirult, aztán elfogódva kér­dezte:

- Mit szeret? Schubertet, Mozartot vagy Schumannt?

- Ulwing Anna hangját, - felelte Illey egyszerűen és a szeme közé nézett.

Mikor elhangzott a dal, Tamás felállt.

- Viszontlátásra, - mondotta Anna és keze, mint egy kis madár a fészkében, szinte megbujt, beletámaszkodott a férfi meleg, erős kezébe. Egy pillanatig így maradtak. Aztán Anna megint magában volt. Visszaszaladt a zongorához.

Tamásnak énekelt most is. Utána küldte a hangját, hogy lekisérje a lépcsőn, vele menjen egy darab úton. Talán meghallja, talán visszanéz.

Széthúzta az ablak előtt a mullfüggöny szárnyait. Az utcalámpák már égtek. Valaki állt a túlsó oldalon. Anna jobban előre hajlott. Füger Ottó volt.

A fiatalabbik Füger egy darabig még állva maradt és arra felé fordította a fejét, amerre Illey Tamás elment.

Az iroda ablakából rácsozott fénysáv vetődött ki az utcába. Ulwing építőmester egykori dolgozó-szobájában meggyújtották a zöldernyős lámpát.

János Hubert ma kivételesen soká maradt az íróasztala mellett. Összeesve ült és szintelen bőre két üres ráncot vetett az álla alatt. Keze, mint valami élettelen dolog feküdt egy csomó papi­roson, melyet aláírásra beadtak hozzá.

Nehézkesen állt fel. Már másodszor nézett ki az ajtón, mely a szomszéd irodába vezetett. Valamikor Füger Ágoston dolgozott ott, de amióta a kis könyvvivő jobb karja megbénult a szélütéstől, Ottó fia foglalta el a helyét. Füger Ottó az utóbbi években ügyesen elfoglalt minden helyet az Ulwing-ház üzleti életében. Nélkülözhetetlenné tudta tenni magát, mert levette főnöke válláról az elhatározás kínját.

„Vajjon hol lehet?” gondolta János Hubert, mialatt az ajtónyíláson át az üres szobába nézett.

Megint visszaült az íróasztalához. Szeme Pest-Buda régi tervrajzára meredt, de azért nem látott belőle semmit. Néha kissé megrándult a feje, mintha fel akarná rázni homloka mögött azt a tompa, sűrű anyagot, mely nem akart mozogni. Sóhajtott és abbahagyta az erőlködést. Le­húnyta a szemét. De most, hogy pihenni szeretett volna, megmozdult az agyveleje, zavaros kavargással kezdett forogni benne minden. Egyszerre Kristófra gondolt.

Füger Ottó csendesen nyitott be az ajtón. Hideg düh volt a szemében, a szájaszéle merev és egyenes volt. Mire a lámpa fénykörébe ért, mosolygott.

János Hubert fennhangon folytatta a gondolatát:

- Ma a pénzváltóban Kristóf nevét mondta valaki. A pénztár rácsa mögött beszéltek róla az alkalmazottak. Mikor feléjük fordultam, elharapták a szót. Nem értem, - aggodalmasan pillan­tott a fiatal Fügerre: - Tud valamit?

Füger Ottó nem felelt mindjárt. Ebben a percben határtalanul gyűlölt mindenkit, aki a házban élt. Annáért gyűlölte a többit is és azért a gőgös Illeyért, aki mindég elnézett a feje felett. Úgy rémlett előtte, most a kezében tartja valamennyiöket. Rajtuk állhat bosszút, amiért csak egy kis könyvvivő udvari szobájában született, amiért szegény és hiába töri magát. Közben alázatos tekintettel nézett a földre és úgy tett, mintha szenvedne a kényszerűségtől, hogy beszélnie kell.

- Nehezemre esik, hogy eláruljam Kristóf urat. Én mindég visszatartottam, mindég könyörög­tem neki.

- De hát mi történik a hátam mögött? - János Hubert hangja sűrűn bugyborékolt elfehéredett ajka között.

Aztán megtudott mindent és kínlódva ismételte:

- Kártyázik... Az egész város tudja... Veszít... Váltók?... - Iszonyodva kérdezte: - de hát mennyi az összeg?

- Száznyolcvanezer forint...

János Hubert egy pillanatig kiegyenesedett a székében, aztán lassan, ferdén esett össze az alakja. Most már csak a magas gallér tartotta fenn meglazult, viaszsárga arcát. Néhány perc alatt egészen öreg ember lett belőle.

Füger Ottó alattomosan figyelte a főnökét. Elváltozott külsejéről olvasta le, hogy mit kell mondania.

- Ne essünk kétségbe, főnök úr. Kristóf úr azért alapjában derék, istenfélő fiatal ember. Csak a rossz társaság tette. Mindég mondtam neki. Azok a falusi nemes urak vadásztak rá. El is nyerték a gazdag Ulwing pénzét. De ne büntesse őt főnök úr. Inkább viselem én a haragját, úgy is én vétkeztem legnagyobbat, mert hallgattam.

Bűnbánóan horgasztotta le a fejét, mintha ítéletre várna.

- Jó ember maga, Ottó, - sóhajtotta János Hubert ellágyulva.

- Meg fogjuk menteni a cég hírnevét! - mondta a fiatal Füger ünnepélyesen, - Kristóf urat pedig, ha szabad tanácsolnom, el kell vonni a megrontóktól. Talán külföldre...

- Külföldre küldeni? Igen, - János Hubert egyszerre határozott lett. - Valamikor boldogult édes atyámnak is ez volt a terve. Frankfurtot tanácsolja? Jó, hát legyen Frankfurt.

A főkönyvelő nem várta, hogy ilyen könnyen fog menni minden. Merészebb lett.

- Kisigényű, munkás emberek közé kell küldeni, amíg megkomolyodik. Azalatt Anna kis­asszonynak talán valami jó eszű üzletembert tetszik férjül választani, aki belép társnak a cégbe és leveszi a gondot a főnök úr válláról.

Ez egy új reménység volt. János Hubert megigazitotta a nyakkendőjét. „Egy komoly üzletem­ber Kristóf oldalán. Valaki aki a családhoz tartozik. Az Anna férje”... Illey Tamás képe kényelmetlenül tolakodott a gondolatai közé. „Meg kell akadályozni, hogy ezentúl talál­koz­zanak.” Olyan sokat követelt már tőle az élet, hogy most az egyszer ő akart követelni. Mindég kérlelhetetlen volt önmaga iránt, kérlelhetetlen akart lenni a többiekkel szemben is.

- Igen, ez megszabadítana minden gondtól, - mormogta, mintha önmagával tanácskoznék. - Az Anna férje... Dehát ki legyen az?

Füger Ottó szerénykedve mosolygott. Levette szemüvegét és rálehelt az üvegre; mialatt megtörölte, egészen közel tartotta a balszeméhez.

János Hubert maga sem tudta hogyan, Münster Márton György fiára gondolt. Münster Károly tőkét is hozna a cégbe, esze is van...

Megveregette Füger Ottó vállát:

- Köszönöm!

A fiatal Füger zsibbadt arccal nézett utána. Ő egyebet várt.

Másnap Kristóf elutazott a régi házból. És kinn, a dunai gáton hiába várta Annát Illey Tamás.

Az udvarkertben fehér dér lepte be az őszirózsákat.

 

 

Folytatjuk…

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap