TORMAY CÉCILE - BUJDOSÓ KÖNYV VI/11 (Kötelező olvasmány!)

Szerkesztő A, cs, 12/27/2018 - 00:23

 

 

 

Tormay Cécile (1876-1937)

I. RÉSZ 1/5

A századforduló legnagyobb magyar írónője. Lelkében izzón magyar, műveltségében teljesen nyugati. Stílusművészetének koronája hatalmas trilógiája; az "Ősi küldött", amelyben a Kelet és Nyugat két malomköve közé szorult tragikus magyar sors nagy regényét írta meg. Ő írta meg a világháború után bekövetkezett összeomlás siralmas krónikáját látomásos erejű "Bujdosó Könyvében". A bujdosó ő maga, aki számkivetve bolyongott, de mindig hazai földön, feje fölött a kommunizmus halálos ítéletével. "Napkelet" című folyóiratában ő gyűjtötte össze a világháború után induló új magyar nemzedéket. Szinte írói sikereit is feláldozta a szervező munkának nemzete és Európa közös nagy céljai érdekében. Ezt az érdemet méltányolta a nemzet, amikor őt küldte a népszövetség mellett működő Szellemi Együttműködés Tanácsába Genfbe. Sikere túlnőtt az ország határain, műveit angol, francia, német, olasz nyelvre is lefordították és a legelőkelőbb külföldi folyóiratokban közölték. Halála évében akarta az Akadémia a Nóbel-díjra ajánlani.
 

Április 6.

Egy asszonyt temetnek a faluban. Fiatal volt, szinte gyerek. Tegnap még bort ivott és most már nincs többé.
A tisztára sepert kis parasztudvar földjére tették le a koporsót. Az anyja igazgatta, mintha ágyba fektetné. Egyszerre ott térdelt mellette a földön és simogatta a deszkákat, reszkető öreg kezével és hosszan vonítva jajgatott hozzá: - Jaj, jaj, miért vetted el tőlem, jaj, miért nem tudtam inkább én meghalni...
Így beszélnek az anyák a halállal. Vajon mit mondanak majd az élőknek, ha a gyereküket akarják elvenni.
A siránkozás egyre hangosabb lett és mindenbe belevegyült. A kántor versbe énekelve valami régies, panaszosan ismétlődő dallammal mondta a búcsúztatót. Vándor regősök, kósza hegedűsök hagyományai szomorkodtak ebben a búcsúztatóban, mely külön-külön megemlékezett a halott valamennyi hozzátartozójáról. A nevükön nevezte őket.
Ilyenkor mindig felzokogott valaki a gyülekezetben, mindig az, akiről szó volt, mintha a saját neve felett lágyult volna el a nagy megtiszteltetésben.
     A férj, mikor rákerült a sor, belenyomta az arcát levett kalapjába és a válla rángott az erős sírástól. A többiek is kezdték, abbahagyták, az öregasszony nem hagyta el végig.
Mindenki megsiratta önmagát, csak a koporsóban nem sírt önmaga felett a halál. Föléje hajolt az udvari fának kinyíló ága és ahogy a szél lengette árnyéka a borús félvak napvilágban, mint egykék ér lüktetett lenn a koporsó deszkáján. A tavasz lüktetett. Ekkor vettem észre az árnyékon, hogy már rügyek vannak az ágon. Ekkor vettem észre a tavaszt.
In Paradisum.
A pap beszentelte a koporsót, megáldotta, mint a gyereket a keresztelőn, mint az emberpárt a frigykötésnél, ugyanazzal a szép mozdulattal, amellyel Krisztus óta megáldják, az ő nevében itt a földön az életet, a szerelmet és a halált.
Budapesten pedig elrendelte a vörös hatalom, hogy mára be kell zárni Krisztus templomait és holnapra mozgó színházat akar beléjük telepíteni. A keresztény papságot kötéllel fenyegetik. A tanító szerzeteket kiüldözik, az apácákat elkergetik a betegek és árvák mellől. Letépik róluk rendjük viseletét.
Rendházaikba kommunista gyülekező helyeket, titkos tivornya tanyákat telepítenek.
     A teoretikus szocializmus a vallást magánügynek nevezte. Most, hogy elmúlt a teória és megmaradt a vérengző valóság, már nem magánügy többé, mert még a lelkeknek sem lehet itt magántulajdonuk. A magántulajdont eltörölték és köztulajdonba veszik. Eltörölték vallást, mint magánügyet és közüggyé teszik.
A közügyeket pedig a proletárdiktatúra nevében huszonhat zsidó népbiztos intézi ma Magyarországon, akik ugyanazzal a lihegő, sötét gyűlölettel feszítik meg az Igét, mint őt magát kétezer év előtt. A nép pedig áll a kereszt lábainál és mint akkor, nem tudja, hogy ott áll és mint akkor, nem érti, mit szegeznek kalapálva, röhögve, köpködő gyűlölettel bitóra a feje felett.
Állatok felett könnyebb az ostort suhogtatni, mint emberek felett. Ez kell a kommunizmusnak. Mert aki a néptől elveszi a vallását, az elvesz mindent, ami az almon, a bográcson és a kulacson túl van, egyetlen mozdulattal elveszi tőle az etikáját, a filozófiáját, az esztétikáját.
     Az emberek letérdeltek a koporsó körül és imádkoztak, mert volt, aki mondja, hogy imádkozzanak, magukba szálltak, a bográcson és kulacson túlra mentek, mert volt, aki mondja nekik, hogy Isten van felettük.
Aztán kifelé indult a gyászmenet a kis parasztudvarból. Négy férfiember emelte a koporsót. Az egyik a halott férje volt. A feje oda-oda hajolt a gyalult deszkához, mintha a párja vállára támaszkodnék. Mellette elnyújtott siránkozás haladt felfelé a domboldalon. A tetőn ide-oda lengett a haranglábon a bronz. A harang még a halottra gondolt, de az emberek már nem gondoltak rá. A tarka pántlikás lányok ringatták a csípőjüket. Két gazdaember a tehénen alkudott. Egyik-másik pipált. Egy legény megcsípett egy vihogó cselédkét.
Lenn a kis parasztház tisztára sepert udvarán puhán settenkedve járt körben egy fehér cica. A lábasjószág egymást kereste, a kakas belecsípett a tyúkok nyakába és taraja, mint a láng rezgett felette. A rügyező ág árnyéka pedig egy hosszúkás ládanyomon rajzolódott a földre. Az udvarban minden olyan lett, mint volt azelőtt. De én nem tudtam elfelejteni, hogy ebben az esztendőben egy koporsó felett láttam meg először a tavaszt.

Április 7.

Valaki hozta a hírt. Bécs elüldözte a királyt Schönbrunn után Eckartsauból is. Angol tisztek fedezete kísérte családjával. Ezentúl Pranginsban fog lakni. És a hegyek kis országa, ahonnan egykor, Rudolf, a Habsburgi gróf markában az egész jövővel elindult, a császárok koronája felé, most nyolc évszázad után ismét befogadja a visszatérőt, akinek kezében nincs egyéb mint a múlt.
De a történeti múlt van olyan erős, mint a történeti jövő.
Az átvörösödött újságok napi hírei között néhány gúnyolódó sor... A francia csőcselék szitkokat kiáltozott királyára, mikor a Templeba kísérte. Ma is kiáltoz a csőcselék. De ennek semmi köze az ország magyar népéhez. Ugyanazok, akik most valamelyik éjjel ledöntötték Budapesten Ferenc József szobrát és összezúzzák a milenneumi emlék király szobrait, ugyanazok szitkozódnak arcátlanul az újságok papirosán.
Az idegen kéz, az idegen hang tesz és beszél.
     A kétfejű madár pedig, mely Európa annyi trónjára leereszkedett, tört szárnyakkal visszaszállt a, hegyek közé. És árnyékát, mint a felhő húzta elvesztett csaták mezőin.
Egy rövid napihír. Ennyit ad az idegenek sajtója a magyar királynak, aki velük szemben sohase volt fukar. Akit hosszú hasábokon hízelegtek, amíg országa ellen eszközül használhatták fel, amit adni tudott. A gyávaság csak csúszni vagy sarat dobálni tud. Aki magyar itt, bármit gondoljon is magában, tisztelettel hallgat ma az ember és az uralkodó balvégzete előtt. IV. Károly nemcsak magáért fizet, de megfizet dinasztiája négyszáz éves tévedéseiért. Hontalansággal fizet az unoka, mert őseinek Magyarország sohasem volt hazája.
Az uralkodóház megengedte, hogy kamarillája tervszerűen gyöngítse Magyarországot. És a kamarilla, hogy legyen, aki ellensúlyozza és ellenőrizze a rónák sohasem értett népét, ránk bocsátott minden fajzatot, utolsónak a Kun Bélák és Szamuellyek bevándorló kaftános apáit.
Nemcsak mi ellenünk, de maguk ellen is. A Habsburgok nem értették meg, hogy erőnk az ő erejük, gyöngeségünk az ő gyöngeségük is.
     Valamennyi országuk és tartományuk olyan népek és fajok kilengése volt, melyeket birodalmuk határain túlról rokonok hívtak, csalogattak magukhoz. A Habsburgok népei körös-körül kifelé néztek mind. A kényeztetett osztrákokat Németország, a lengyeleket Varsó, kedvenceiket, a cseheket a szláv óriás, az oláhokat az új Románia, délszlávjainkat a szerbek országa, az olaszokat Itália, zsidó alattvalóikat az internacionális zsidó világhatalom. Rokontalan csak a magyar volt. Mi nem néztünk sehová, odakintről minket semmi sem hívott. Az uralkodók mégis minden népüket dédelgették és mindnek erőt javakat, kincseket adtak. Elmentek a népek és vitték a földünket, javainkat, kincseinket. A Divide et impera négyszáz éves vetése beérett, megoszlottak a népek, de a Habsburgok nem uralkodnak többé felettünk. A szétszakadt részek között az űrbe hullott a korona.

Április 8.

A megmaradt Magyarországon tegnap választások voltak. Most, hogy a szocializmus hatalomra jutott, végre megmutatta, hogyan valósítja meg az általános titkos választójogot, melynek jelszavával évtizedek óta nyugtalanította és csalta magához az emberiséget.
Eljött az idő. A beteljesült Marxizmust senki se gátolja többé, minden eszköz és minden út az övé.
Odalenn a faluban már kora reggel a községházára tódult a férfi meg az asszonynép. A tanácsköztársaságban csak a proletárnak van szavazati joga, de aki nem gyakorolja, attól elveszik az élelmiszerigazolványt vagy a forradalmi törvényszékkel akad baja. A papság nem szavaz. Az ügyvédek nem proletárok. Földjüket művelő magyar uraknak nincs szavazati joguk, és nem szavaznak itt többé csonka hősök, rokkant tisztek sem. De szavaz minden orosz vagy külföldi zsidó, ha proletár. És ők, akik tegnap valamennyien az értelmiséghez számították magukat, most egyszerre mind proletárok. Még ha bankigazgatók fiai is...
     A községháza ajtajában egy ember állt és mindenkinek a kezébe nyomta a hivatalos jelöltek kész névsorát.
A szavazók forgatták a lapokat. Egyik másik el is olvasta a névsort és káromkodott hozzá.
- Húzzuk ki... Írják oda a sógort - tanácsolták az asszonyok. A szavazó biztos rájuk rivall: - Senki se merje a jelöltek nevét kihúzni, vagy más nevét odaírni!
- Elvtárs úr - kérdezte tőle egy napszámos ember, - mit kellessék, akkor csinálnom ezzel a cédulával? - Hát szavazzon vele elvtárs, - mondotta a biztos - és kivette a cédulát a kezéből.
- A fene bánja, - dörmögték az emberek, visszaadták a cédulákat átnyúlkáltak az asztal felett és a diadalmas és önérzetes proletáriátus ezzel a mozdulattal megválasztotta tanácsát.
A szomszéd faluban is, mindenütt így történt és Budapesten is.
Landler elvtárs belügyi népbiztos titokban előre összeállította a jelöltek névsorát. Előzetes gyűlés, sőt a csoportosulás is tilos volt. Még a budapesti munkásság kiváltságos osztálya is csak akkor látta a jelöltek kinyomtatott névsorát, mikor a szavazóhelyiségekbe beterelték.
     Valaki, aki Budapesten járt, mondta el, hogy kik a népbiztosság jelöltjei. Egy ellen kerületben huszonkét Weiss nevezetű elvtárs szerepelt a listán. Vörös katonák felügyelete alatt minden simán ment. Csak a VIII-ik kerületben történt egy kis zavar. A terroristáknak nem merték megtiltani a gyűlésezést. Azok hát összebeszéltek, ellenlistát adtak be és kibuktatták egy elvtársukat. A belügyi népbiztos gyorsan rendet csinált. Egyszerűen megsemmisítette a választást és a hivatalos jelöltek névsora életbe lépett.
Megtörtént. A szocializmus megmutatta, ha hatalomra kerül, hogyan valósítja meg jelszavait! Korlátlan sajtószabadság hirdetői már csak hivatalos lapokat tűrnek. A szabad gyülekezés harcosai eltiltják az utcán a csoportosulást. A munkaidő leszállításának követelői elrendelik a munkakényszert. A militarizmus dühödt ellenségei toborzó ünnepeken üvöltik: be a vörös hadseregbe. Az általános titkos választójog véresszájú demagógja pedig életbe léptetik a hivatalos jelöltek névsorát.
     Az idegen faj tető alá hozta épületét, amelynek a téglahordója és kőműves legénye a megcsalt és félrevezetett magyar munkásság volt. Vajon sejti-e már a magyar munkásság, hogy szakszervezeteit milyen célok elérésére használták fel? Akiket a szakszervezetek segítettek uralomra, készülnek rá, hogy megsemmisítsék azokat. Szovjet Oroszország zsidó zsarnokai egy ukázzal eltörölték a szakszervezetet. A magyarországi népbiztosok pedig már merészen hirdetik hivatalos lapjukban, a Népszavában:
"Az osztályharc nagy csatájának stratégiai erősségei elvégezték munkájuknak egy részét... Kirobbantották a proletárforradalmat. Az osztályharc diadalmasan halad előre és maga mögött hagyta a szakszervezetek kereteit. Régi alakjukban tehát feleslegesek lettek. A szakszervezetek humanitárius működését államosítani kell."
A tirannus elteszi láb alól az orgyilkost, miután megölte az előző hatalmat és trónra segítette őt.
 

Folytatjuk

Magyar Irodalmi Lap

 

 

 

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap