TORMAY CÉCILE - BUJDOSÓ KÖNYV I/12 (Kötelező olvasmány!)

Szerkesztő A, p, 10/19/2018 - 00:10

 

 

 

 

 

 

 

Tormay Cécile (1876-1937)

 

I. RÉSZ 1/5

A századforduló legnagyobb magyar írónője. Lelkében izzón magyar, műveltségében teljesen nyugati. Stílusművészetének koronája hatalmas trilógiája; az "Ősi küldött", amelyben a Kelet és Nyugat két malomköve közé szorult tragikus magyar sors nagy regényét írta meg. Ő írta meg a világháború után bekövetkezett összeomlás siralmas krónikáját látomásos erejű "Bujdosó Könyvében". A bujdosó ő maga, aki számkivetve bolyongott, de mindig hazai földön, feje fölött a kommunizmus halálos ítéletével. "Napkelet" című folyóiratában ő gyűjtötte össze a világháború után induló új magyar nemzedéket. Szinte írói sikereit is feláldozta a szervező munkának nemzete és Európa közös nagy céljai érdekében. Ezt az érdemet méltányolta a nemzet, amikor őt küldte a népszövetség mellett működő Szellemi Együttműködés Tanácsába Genfbe. Sikere túlnőtt az ország határain, műveit angol, francia, német, olasz nyelvre is lefordították és a legelőkelőbb külföldi folyóiratokban közölték. Halála évében akarta az Akadémia a Nóbel-díjra ajánlani.

 

November 16.

A tegnapi zuhanás után betegen fekszem. Kinn jeges szél iramodik az ablak előtt. Lármára ébredtem.
Az utcából hangos beszéd hallatszott fel. Anyám kinézett és mondta:
- A szíjasok, meg a nyergesek gyülekeznek, vörös cédula van a kalapjukon. Órák múltak és rám tapostak és odább mentek. Egyszerre mintha egy roppant dongó búgott volna a tetők felett. Repülőgép szállt át az utcánk szürke egén. A Parlamentben most kiáltják ki a köztársaságot. Károlyi nemzett tanácsa kiáltja ki Magyarország számára a pesti köztársaságot. Röpcédulákat hoztak fel az utcáról. "Diadalmas forradalom, meghalt a királyság, éljen a független magyar köztársaság."

Belefúrtam a fejemet a párnába és nem tudtam szólni egy árva szót sem. A mellemben egy kis malom volt és a fejemben is volt egy és mind a kettő bolondul, vadul engem őrölt meg. Aztán egy újság feküdt az asztalon. A rossz nyomdafesték friss szaga érzett. Már benne volt az, ami történt, és senki sem akadályozta meg. Megint elmúlt egy alkalom, egy nap, amelytől vártam valamit. A képviselőház, a főrendiház összegyűlt és belenyugodott és nem tiltakozott... Az újság pedig azt írja: "Ünnepe van ma Magyarországnak!"
Akik ott jártak, úgy mondják el, hogy a munkásság kiparancsolt szakszervezetei korán indultak gyülekező helyükről a Parlament felé. Vörös zászlókat vittek és nagy jelzőtáblákat és egy fekete koporsót, amelyre az volt írva:
"Meghalt a királyság". A munkás- és a postászenekarok, cigánybandák, dalárdák harsogtak. Piros jelvények mindenütt. A nemzetőrök sapkáiról is eltűntek már a nemzet színei. Piros cédulákat tűztek fel ők is: "Éljen a magyar köztársaság". Árván csak a Parlament homlokzatán csapkodott a jeges szélben két kurta vörös-fehér-zöld lobogó. A főkapu felett, középütt egy hatalmas vörös zászló bomlott a nyargaló levegőben, mintha újonnan elfoglalt hazából az internacionalizmus öltögette volna fintorgó vörös nyelvét arra a tömegre, amelyet nemzetiszínű kokárdákkal és őszirózsával csalt el idáig. Szemben, a Kúrián, a Földművelésügyi minisztériumon is, vörös drapériák húzódtak az épületeken az első emelet magasában. Véres seb tátongott rajtuk, körben a téren, mintha derékban, egy óriási pallossal kettészelték volna őket.

A boltok zárva voltak. Villamos nem járt. A forgalom megállt, mint egy visszatartott nagy zörgő lélegzet, hogy aztán majd megint beleköhögje magát a város utcáiba. A parlament bejárata előtt tengerészkordon vonult fel. Kínos meglepetés volt ez a kormány részére. Pozsonyból, különvonaton megérkezett embereivel Heltai. A köztársaságot nem kiálthatják ki nélküle... Így hát egyelőre felfüggesztette a magyar Felföld védelmét. Most nemzetiszínű szalaggal díszítette magát. Pozsonyba vörös zászló alatt vonult be. Rablások híre jött tengerészeiről, Pesten pedig azt suttogták róla, hogy tud valamit Tisza megöletéséről. A tér fölött öt repülőgép kerengett, lenn egyre növekedett a tömeg és felette hatalmas póznákon óriási, kifeszített fehér vásznon, hirdetés jött végig az Alkotmány utcán. A szél belefeküdt, mint egy vitorlába és nevetett a felírásán:
"Ma délelőtt az Országház téren kikiáltjuk a köztársaság elnökévé gróf Károlyi Mihályt!"

Tíz óra volt. A parlament épületében ülésre csengettek. És a magyar képviselőház örök szégyenére tiltakozó szó nélkül, tehetetlenül feloszlatta önmagát. Az Országház túlsó szárnyában ezalatt összegyűlt a főrendház is. Mindössze harminckét főrend. - Ők is elfelejtették a régi nagy kiáltást: Moriamur pro rege nostro!... Csak Wlassics Gyula báró, az elnök beszélt. Okosan, szépen és nem követte a képviselőház szomorú példáját. Nem mondta ki a magyar főrendiház feloszlatását. Mentett, amennyit menteni lehetett és szavait azzal végezte: "Minthogy pedig törvényeink szerint a két házból álló országgyűlés képviselőházának feloszlatása természetszerűleg vonja maga után azt, hogy az országgyűlés másikháza sem folytathatja alkotmányos működését, a főrendiház tanácskozásait ezennel berekesztettnek nyilvánítom..."

Így hallgatott el az, aminek őse a vérszerződéses, gőgös Pusztaszer volt, a rivalgó rákosi mezők, a méltóságteljes budai diéta, a hősi pozsonyi országgyűlés és Deák Ferenc parlamentje. És benn a kupolateremben megszólalt az aminek őse a tegnapi hazaárulás, a gyilkosság és országrombolás és ivadéka az anarchia lesz.
"Tisztelt Nemzetgyűlés..." Hock János, a hírhedt plébános, az úgynevezett Nemzeti Tanács elnöke, volt az első szónok. Hogy kihez intézte beszédét, nem tudni, A nemzetgyűlések választott testületek, már pedig, akik ott a teremben voltak, azokat nem választotta senki.

Az újságban hosszú fekete betűoszlopokból áll a beszéd. Elfut felettük a tekintetem, csak a szónokot látom, aki diabolikus fejét két válla közé húzva, sötét csuhájában a fekete oszlopok mögött settenkedik. Egy bűnös lelkű pap, egy bűnös magyar, aki elárulta Istenét és hazáját. Valamikor fiatal éveiben a tömegek ünnepelt egyházi szónoka volt. Aztán mindig mélyebbre süllyedt. A tehetséges, de laza erkölcsű, romlott lelkű ember eladósodott és hitelezőinek politikai eszköze lett... Így került Károlyi Mihály táborába.

Asztóriabeli bűntársai, akik patkánylázadásukat romantikusan a nagy francia forradalomhoz szeretik hasonlítani és Károlyit Mirabeau grófnak nevezik, Hock Jánost Sieyés abbénak keresztelték el... Vajon hölgyeiket, Károlyi Mihálynét, Jászinét, Hatvanynét, Polányi Laurát, Schwimmer Rózát és Glücklich Vilmát szintén a régi revolúciós néven: a forradalom fúriáinak és tricoteuseöknek nevezik? Ott vannak ők is mind a kupolateremben. És lihegve, kéjesen habzsolják elérkezett órájukat. Hock János pedig szónokol. És én látom magam előtt, mint annyiszor az utcán, vagy olykor az Uránia tudományos színház kis igazgatói szobájában, ahová "Krisztus" című darabjának a kéziratát vitte el és politizálgatni járt, titokzatos, burkolt jóslatokban beszélve. Feje a jellegzetes régi Faust-illusztrációk Mefisztó típusára emlékeztet. Szinte illenék rá a pávatollas, Stuartos, fekete bársony föveg. Ápolatlan kopaszodó koponyáján sörtés a rövidre nyírott haj. Eszes, gonosz szemében van valami a földalatti lyukakban lakó állatok szeméből. Rosszul beretvált arca kékes és állandóan mosdatlan. A reverendája a nyakától a lábáig pecsétes és leírhatatlanul piszkos kezével időnként túl mély zsebében kotorász. Szinte egy kis guggoló mozdulatot tesz ilyenkor, hogy elérje az alját. Horpadt burnótos szelencét szed elő és kis ujját valami groteszk gráciával a levegőbe emelve, hüvelyk- és mutatóujjával a szelencébe nyúl. Aztán két mocskos ujjával, tubákolástól barna orrlyukához emeli a burnótot. Hátraszegi a fejét, behunyt szemmel, gyönyörben várakozón.

Itt állhatott fenn az emelvényen is a tapsoló teremben, miután kikiáltotta a köztársaságot és indítványozta, hogy: "töröljék el a királycafrangos ünnepeket és a győzelmes forradalom és a köztársaság napját, október 31-ét és november 16-ikát, örök időkre szóló nemzeti ünneppé "avassák"... Azután felolvasott egy határozatot, melyet Jászi, Kéri, Kunfi és Landler írt elő Károlyinak "a magyar nemzet nevében, a nép akaratából"... Ez a határozat kimondta, hogy Magyarország minden más, országtól független és önálló népköztársaság, melyben az állami főhatalmat ideiglenesen, Károlyi Mihály elnöklete alatt álló népkormány gyakorolja, a Nemzeti Tanács támogatásával. Kimondja, hogy a népkormány sürgősen alkosson néptörvényeket: az általános, titkos, egyenlő, közvetlen, nőkre is kiterjedő nemzetgyűlési, törvényhatósági és községi választójogról; a sajtószabadságról; a nép esküdtbíráskodásáról; az egyesülés és gyülekezés szabadságáról; a földműves népnek földhöz juttatásáról.
A kupolaterem közönsége egyhangúlag ordította minden mondat után: "Elfogadjuk!"

Ezután Károlyi Mihály emelkedett szólásra. És beszélni kezdett sajátságos ijesztő hangjával, melyet hibás szájából lök fel ezüst szájpadlására és az orrában képez át szavakká. Kihirdette a Habsburg-ház trónvesztését, szavalt a wilsoni szent elvekről, a népek szövetségéről, önrendelkezési jogáról, az örök békéről és pátoszos dadogással mondotta: "... csakis a szenvedéseken át, csakis a háború vértengerén át érhették meg Európa népei és érhette meg így a magyar nép is azt, hogy igenis csak egy program van: és ez a pacifista program... Mert a pacifista program ma nem csak egy szűkebb program, hanem egy világprogram... Ebbe a világprogramba a magyar államnak, a magyar nemzetnék, a magyar fajnak is bele kell kapcsolódnia, mert csak az a nemzet fog fejlődni, csak az a nemzet fog haladni, amely bele tud kapcsolódni, bele tud illeszkedni abba a világprogramba, amely egy szóval kifejezve: Pacifizmus ".
Olyan tragikus az óra és kínomban mégis nevetnem kellett. Ennél ostobábbat még nem mondott szánalmas emberi dadogás a földön és gonoszabbat is aligha, mert hiszen, míg ő pacifizmust szaval, az állig felfegyverzett militarizmus özönlő áradásban tőr be Magyarországba. Ostobasága vagy egy rettentő árulás utolsó szolgálattétele? Bármi legyen is, Károlyi tehetségeit ezután felesleges jellemezni.

Az Asztóriabeli Mirabeaut a szociáldemokrata párt szónoka, Kunfi-Kunstätter Zsigmond népjóléti miniszter követte az emelvényen. Azt mondják róla, hogy Lenin egyik magyarországi megbízottja. Az arca dögkeselyűre emlékeztet, a szeme kémlelőn ravasz. Hock János dagadó frázisai, Károlyi szégyenletes dadogása után ördöngösen ügyesen beszélt ez az állásától felfüggesztett zsidó tanító, aki bár rövid néhány év alatt katolikus és protestáns ösztöndíjak elnyerése végett háromszor cserélt vallást, de fanatikusan hű maradt fajához és annak céljaihoz. Igazságokat és utópiákat kevert, ígért és fenyegetett és a diadal biztonságérzetében, megszaggatta a jövők sötét fátyolát.
"Azzal, hogy egy szabad népköztársaságot proklamáltunk a mai napon, - mondotta Kunfi - nemcsak egy nagy politikai haladásnak a tényét teremtettük meg, de megindultunk egy olyan úton is, amelynek ez a lezajlott forradalom és ez a mai nap, nem végét; csak egy fontos állomását jelenti."

"A politikai szabadság, a köztársaság, a legradikálisabb politikai demokrácia, ezek mind csak eszközök, hogy a nagy küzdelem: a szegénység és gazdagság harca egymás ellen, könnyebben és előnyösebben induljon el. Az osztályharc riadója ez és míg a harc eljön, addig Kunfi bódítónak szociális reformokat ígér: a szegénység és gazdagság kiegyenlítődését; földet a frontról hazatérő katonáknak. És ígéri, hogy kényszeríteni fogja a latifundiumokat, a nagytőkét és nagyipart, hogy adja: oda mindazt, amit az igazság és a népakarat követel, de oly módon, hogy a gazdasági élet további funkcionálása ne váljék lehetetlenné.
Ebből a programból, mely nem végcél, csak állomás, még Kautsky elméletei beszéltek. Aztán egyszerre nem Kautsky, de Lenin és Liebknecht rivalltak ki faj rokonuk és tanítványuk szájából:
... Nekünk a politikai demokrácia csak eszköz... - mondotta Kunfi, - nekünk azért értékes ez a politikai szabadság, mert hisszük és reméljük, hogy ennek segítségével épp oly vértelenül, épp oly kevés áldozattal tudjuk a nagy szociális átalakulást megcsinálni, mint amilyen kevés vérrel sikerült Magyarország politikai forradalmát megcsinálni "

"Éljen a szociális forradalom!" - kiáltotta a karzat. Kunfi következő szavával erre a kiáltásra felelt és diadalmámorában elszólta magát: "A mi forradalmi munkánk még nem ért véget! Az intézmények után az embereket kell átalakítani." - Bevallja hát, hogy itt nem az emberek követelték az ő intézményeit, de intézményei követelik az embereket. És ahogy folytatta, bevallotta azt is, hogy azok az emberek nem lesznek többé magyarok. "Minden helyre ebben az országban olyan egyéneket kell állítani, akik ennek az új forradalmi gondolatnak, ennek az új Magyarországnak, ennek az új világnak a szellemével vannak áthatva"... Aztán egy utolsó mondatban hangzott el a szava, melyet ha megért a magyar nemzet, akkor talpra kell ugrania ellene, mert a világbolsevizmust proklamálja:..."Pirosló arccal áll kinn ma minden rabszolganép a világ színpadán és piros zászlókkal is ki fognak állni a népek egymásután és egy hatalmas szimfóniában fogják elénekelni a világszabadság hatalmas dalát..."

És gyalázatunkra, most sem akadt egy magyar mozdulat, amely önvédelemből torkára forrasztotta volna a szót. A magyar parlament ünnepi termében, Lenin ágense, kényelmesen kibonthatta a bolsevizmus zászlaját, megfújhatta a szociális forradalom riadóját és hirdethette a világforradalom eljövetelét mialatt kinn az Országház terén Jászi Oszkár kíséretében Lovászy Márton és Bokányi Dezső hitül vitték a népnek, hogy a Nemzeti Tanács kikiáltotta a köztársaságot. A kőlépcső pihenőjén Károlyi Mihály is szónokolt. Lenn a téren pedig: Landler Jenő, Weltner Jakab, Buchinger Manó, Böhm Vilmos és Preusz Mór dicsőítették a köztársaságot... Nem volt közöttük egyetlen magyar sem. És ez mindennek a megvallása volt! Fenn az álarc: Károlyi Mihály, alatta az igazi arc: egy idegen faj, amely tudtul adta uralmát.

És a magyar munkászenekarok és magyar cigányok játszották hozzá a Himnuszt és a Marseillaisst, a galileisták pedig elénekelték az Internacionálét. Megalázottan, keserű haraggal olvastam az újságokat, melyek százezernyi népről, viharzó éljenekről, mámoros tömegboldogságról beszélnek. Így megy majd szét a hír az országban, míg azok, akik ott voltak, azt mondják, hogy a téren, a hideg északi szélben, fáztak az emberek, egykedvűen vettek mindent és éljeneztek vezetőik jeladására.

Csak mikor a Himnusz hangja felzúgott és néhány galileista nem akarta levenni a kalapját, ütötték le a fejükről. Ennyi történt a magyar becsület érdekében... Károlyi Mihályt pedig senki se kiáltotta ki a köztársaság elnökévé. A szocialisták nem akarták. Már nem lenne szükségük rá? Máris felesleges lett? Kárpótlásul aztán Kunfi megparancsolta a nemzetőröknek, emeljék a vállukra. Így vitték ki Károlyit a kirendelt munkásszervezetek sorfala közt a térről. A fehér ponyvákat pedig, melyekre az volt írva: Kiáltsuk ki Károlyi Mihályt a köztársaság elnökévé, - csendesén begöngyölték.
A munkások elvonultak és arról beszéltek, hogy most már minden rendbe jön. Jó világ lesz, olcsóság lesz. A fővárosi csőcselék oszlásában a királyságot gyalázta és az urakat átkozta. Egyik csapatuk élén furcsa lódulásokkal egy lompos némber haladt. Részeg volt és mialatt borzas fejét ide oda lóbálta, átölelte egy fiatal suhancnak a nyakát és úgy vonszolta magával. Aztán eleresztette, mást választott, egy másik férfit ölelt és vonszolt, míg vadul ropta ocsmány táncát.

A vidékről véletlenül odavetődött néhány parasztgazda kopogós csizmában hallgatagon ment a Belváros felé. A városi néppel szemben ők képviselték egymagukban a nagy Magyarország népét.
Aki elmondta nékem, hogyan volt, jó darabon követte őket. A parasztok sokáig mentek szótlanul. Aztán végre az egyik öreg gazda meggondoltan, lassan oda szólt a többihez: - Hát szép dolog ez a köztársaság, de már most azt szeretném tudni, hogy ki lesz a király?

November 17.

Ilyen hosszú és irgalmatlan tud lenni az éjszaka. Az órák ütnek sorra, sorra a lakásban, az egyik finoman üt, a másik tétován, az az oszlopos szép öreg pedig rekedten ver és közben zörög a melle. Lenn az utcán, mintha ostorral vágnának végig rajta, egy kocsi nyargal, aztán egy magányos lövés pukkan bele a csendbe. A Vas utcában süthettek el egy fegyvert... és órák hosszant megint hallgat minden. A parketta ropogni kezd, mintha valaki mezítelen lábbal járna és jönne az ágyam felé, pedig nem mozdul semmi. Hányat ütött az óra? Úgy vártam, hogy üssön és mégis elfeledtem megszámlálni. Világot gyújtok. Még fele se múlt el az éjszakának, pedig olyan régen tart már. Valami szótlan, boldogtalan, tehetetlen keserűség faragja el a lelkemet. Nem akarok gondolkozni. Hiába való lenne. És a gondolatomon kívül állón mégis egyre jön valami és rám hajol, mint egy kísértet. Az elmúlt nap jön vissza a küszöbről, hasztalan csukom be a szemem, hasztalan van sötét, mégis látnom kell. Egész szégyenével, gyávaságával, látom a tegnapi napot. És ők, akik tönkre tesznek, diadalmaskodnak és tapsolva felemelik önmagukat. "Éljen a köztársaság"

Kificamított lábamba belesajog a fájás. Hirtelenül felrémlik az az ember, aki letaszított a villamosról. Két fülével vitorlázik a feje a levegőn át. Az orra kifröccsen az arca közepéből és a szája nyílik és ordítja: "Éljen a köztársaság!" A parlament kupolacsarnoka tele volt ilyen szájjal, puha lompos férfiajkak, fodros női szájak, ezek kiáltották ki Magyarország számára: a köztársaságot. Mi pedig tűrtük, elviseltük, mi hallgattunk.
Ingerült leszek... Szavakat mondok magamban, féktelen tiltakozó szavakat. Ez jót tesz. Megint ütnek az órák. Csend támad, mintha egy pók szőné végig a lakáson, ki az utcára. Egyre hosszabb lesz a csend, olyan hosszú, hogy nem bírom elviselni. Elszakítom. Ököllel rácsapok a párnámra. Ez se használ. Egy kis nyöszörgés hallatszik a szobában, szánalmas, nyomorult kis nyöszörgés. A szívemből jött. Vajon a többiek is így szenvednek-e, mint én? Nem beszéltem senkivel, nem láttam senkit. Nem tudom, mit gondolnak. Egészen egyedül viselem azt, ami fáj.

Talán azért olyan nehéz. Vigasztalni kezdem magamat. Nem maradhat így. El fog múlni ez is. A forradalom azért lett, mert a zsidóság félt a hazatérő katonák pogromjától. A köztársaság azért lett, mert a forradalom fél az ellenforradalomtól. Tömegnarkózis ma minden. De a narkózis nem tart örökké. Csak az a kérdés, hogy közben melyik tagját vágják le az alvónak? Lassankint egy világos kocka támadt a falban. Eleinte szürke volt, aztán kék lett, aztán reggel lett belőle. És ismét jött egy nap, üres kézzel jött és ki tudja, mit visz el megint.
Délután Ritoók Emma nyitott be az ajtón. - Mi történt veled? - kérdezte, ahogy az ágyamhoz jött.
- Egy "forradalmi hős" lelökött a villamosról. - Honnan tudod, hogy forradalmi hős volt?... - A füléről... különben pedig vadonatúj egyenruha volt rajta...

Ritoók Emma ma végtelenül szomorú volt. Mióta utolszor találkoztunk, hiszékeny, ősmagyar természete rettentő belső katasztrófán ment át. Kétségbeesés és lázadás érzett minden szavából. Mikor évek előtt egy szemesztert a berlini egyetemen hallgatott, megismerkedett Lukács-Löwinger Györggyel és Balázs-Bauer Bélával. Filozófiájában találkozott velük. Fiatalsága barátai voltak és most ugyanezek az emberek csinálták meg Hazája ellen az Asztória-beli forradalmat. - Mondták, panaszolta Ritoók Emma, - hogy még azt se tudtuk magunk elvégezni, még Magyarország függetlenségét is a zsidóknak kellett a magyarok számára megcsinálniuk. Azt feleltem: - Nem csináltuk, mert felesleges volt, a függetlenséget a történelem magától meghozta volna, de Lukács György kijelentette, hogy az emberiség beteg és csak akkor gyógyulhat meg, ha egy világforradalom eltünteti a földről az utolsó gépet, az utolsó könyvet, az utolsó szobrot, az utolsó hegedűt is. Ennek a forradalomnak el kell mindent söpörnie, hogy ne maradjon más, csak az ember és a föld, mert az emberiségnek új lélekre van szüksége, hogy elölről lehessen kezdeni az egészet.

- Mondd meg neki a nevemben, - hogy egy elöregedett faj beszél belőle, amelyik érzi vénségét és újra szeretne megszületni. Mi fiatalok vagyunk, mi nem éltük még ki magunkat, számunkra még végtelenek a lehetőségek. Csak egy degenerált fajiság keresheti a megújulást a pusztuláson át. Különben pedig, ha így akarják újra teremteni a múltjától elszakított világot, akkor nem elég, hogy megsemmisítsék az utolsó szobrot, az utolsó könyvet, az utolsó hegedűt, de el kell pusztítaniuk az utolsó embert is, aki emlékezik.
- Nem fogom neki megmondani, - felelte Ritoók Emma, - mert nem érintkezem többe vele! Most már nem filozófiáról, hanem a magyarságomról van szó. És az elválaszt tőlük.
- Azért üzented, hogy lelki szükség velem találkoznod?
- Valamit tennünk kell. A férfiak nem tesznek semmit. Az asszonyokat kellene szervezni. A hangulat megvan. Öntudatlanul, szinte várják. A Magyar Nők Clubjában is sokan vannak, akik így gondolkoznak, mint mi.
- Ott is?...

A Magyar Nők Clubját egy esztendő előtt alapította néhány arisztokrata dáma, Károlyi Mihályné kezdeményezésére. Éppen ezért nem léptem be soha. A nyilvánosságnak szánt intellektuális cégér alatt politikai végcélt sejtettem. Igazam volt. Ez a Club azért kellett, hogy a női választójog esetére Károlyi Mihálynak a női kultúrtársadalomban már kész tábora legyen, Az utolsó hét eseményei azonban feldöntötték a megvalósulást, Károlyit illetőleg derengeni kezd a világosság. A Club nacionalista asszonyai valamelyik gyűlésükön a Károlyi Mihálynét környező radikális, feminista és szocialista zsidó asszonyokkal szemben, nagy többséggel állást foglaltak Magyarország területi épsége mellett és Ritoók Emma javaslatára elhatározták, hogy szerencsétlen országunk érdekében egy tiltakozó memorandumot intéznek a világ asszonyaihoz. Károlyi Mihályné, aki jelen volt, nem zárkózhatott el és azzal a kikötéssel, - ha férje a memorandum szövegébe bepillantást nyerhetne - megígérte, hogy a kormány az előállítási költségeket fedezni fogja és a külföldi terjesztésről gondoskodik. A tagok elfogadták az ajánlatot, mert a memorandum sorsára nézve nem láttak benne veszélyt, hiszen a jövendő írás a nemzet igazsága mellett akart küzdeni és őrültségnek látszott, hogy ez a kormány intenciója ellen való lehetne. Megéljenezték Károlyi Mihálynét és egyhangúlag úgy döntöttek, hogy bár nem tartozom a Club kötelékébe, felkérnek engem, írnám meg a memorandum előszavát. Elfogadtam a megbízást. Hazám érdekéről volt szó, így hát bárhonnan jött is a felszólítás, vállalkoztam reá.

Ritoók Emma ma visszahozta a kéziratokat. Károlyi átnézte a munkánkat és kitörölt belőle mindent, ami a Magyarság igazát védte volna külföldön! Hát ezért volt Károlyi Mihályné ajánlkozása? Csak azért, hogy még ez a szegény kis nemzeti megmozdulás is fennakadjon az ő szűrőikön? Be vagyunk zárva és ha kiáltani akarunk, maga a kormány tömi el a szánkat. Szerencsétlenek vagyunk és a hivatalos hatalom fogja le a kezünket, ha segíteni akarunk magunkon.
- Tedd ezt jól el, - mondottam Ritoók Emmának, mialatt az összefirkált memorandumot forgattam, - valamikor ez is dokumentuma lesz hazaárulásuknak.

Különböző írások váltakoztak a szöveg margóján nagy kihúzások mellett.
- Jászi is olvasta, Bíró Lajos is... Ez a Károlyi írása, a nevét is aláfirkantotta.
Ekkor láttam először a keze vonását. Lazán hányt betűk, összeírt és félben maradt szavak, lefelé futó sorok, mondatok közepén indokolatlan nagy betűk és - temérdek helyesírási hiba. Olyan volt ez az írás, mint ő maga...
- De hát mit tegyünk? - kérdezte Ritoók Emma. - Hiába dolgoztunk. A kormány csak megváltoztatott formában gondoskodik a terjesztésről. Különben megakadályozza, hogy külföldre vigyük.
- Majd találok ki valamit, - feleltem, - de nem engedem meg, hogy a hazaszeretetemet Károlyi Mihályok cenzúrázzák.
- Utasítsátok vissza, - szólott Anyám, - inkább sehogy se jelenjék meg, mint így megcsonkítva.
Este levelet írtam gróf Dessewffy Emilnek, akinek már beszéltem volt a memorandumról. Kértem, kísérelné még társadalmi úton, vagy a nagyszerűen erősödő Területvédő Liga útján a memorandumot eredeti formájában külföldre juttatni. Ceruzával írtam, hosszasan és egész keserűségem beleömlött a levélbe. Kíméletlen bírálatot mondtam eseményekről és emberekről. Hazaárulónak neveztem Károlyit és társait és a bolsevista világuralom előharcosainak a budapesti szociáldemokrata vezéreket. Mikor a levelet elküldtem, megkönnyebbülést éreztem. Aztán egy pillanatra valami sajátságos nyugtalanság suhant át rajtam. Ezért a levélért becsuknának. Bolondság. Hogy kerülhetne avatatlan kézbe?

 

Folytatjuk…

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap