Töksi és Puttony

Lukáts János, szo, 12/13/2014 - 00:10

Amikor Kamaty Karcsi bejelentette, hogy őt Kamaty Karcsinak hívják, a szerkesztőség hangos röhögésben tört ki. Mindenkinek külön-külön, tagolva és érthetően elismételte a nevét. Amint a szerkesztő urak és Adélnyanya, az éltesedő titkárnő lenyelték könnyeiket és helyreparancsolták vigyorgóráncaikat, megkérdezték: - Szép, szép, de hogyan szólítsuk a kolléga urat?

- Kamaty Karcsinak! – válaszolt Kamaty Karcsi. A szeme se rebbent, ami a többieket arra intette, hogy az új kolléga maga a nagybetűs Sötét Ló, akitől a legsötétebb lóság is kitelik.

A nevét nem ejtették ki többet, a megszólítását kerülték, hivatalosan pedig nem emlegették. A háta mögött „az” volt a neve, esetleg egy mutogató hüvelykujj. Korcsmáros szerkesztő úr (egymás között: Korcs) aztán megadta Karcsinak a kegyelemdöfést. Ingajáratban volt éppen a nevét viselő intézmény és a szerkesztőség között, amikor az ajtóban belebotlott a riportútra induló Kamaty Karcsiba. Kedélyesen belekarolt, valójában belekötött:

- Te, fiú, ugye neked van olyan fura neved, egy kicsit olyan pikáns. Minek is hívnak? Töksi?

- Kamaty Karcsi! – felelte rezzenéstelen arccal Kamaty Karcsi, biccentett és továbblépegetett riportútján. A név azonban ottmaradt a szerkesztőségben, immár kipiszkálhatatlanul.

Karcsi sóhajtott, megcsinálta a riportot a kisváros érdemdús lótenyésztőjével, hazafelé menet pedig megbámulta a koldusasszonyt és a kutyáját az aluljáró lépcsőjén. Aztán a félig kész cikket a kukába hajította. – Töksi! – sóhajtott, és éjszaka álmatlanul forgolódott.

Másnap felkereste a városban élő neves régészt, a portré azonban tudálékos és papirosízű lett. Hazafelé útba ejtette az aluljárót, a koldusasszonynak aprópénzt vetett, a kutyának odaadta reggel összekészített tízóraiját. A portrét gondosan darabokra tépte. – Töksi vagyok! – merengett maga elé, és a sötétben vadakat álmodott.

Harmadik nap interjút készített az első osztályba szerződött középcsatárral, az írás hányaveti lett és nyegle. Szinte menekült a csatár reklámnőkkel tapétázott legénylakásából, az aluljáró sarkánál leült a padra, sajnálkozott az asszony elkínzott vonásain és a kutya egykori jámborságán. - Elalázatosodott! – állapította meg, és örült, hogy megtalálta ezt a jó szót. Lesétált a folyócskához, amely itt már a kisváros szennyvizeit nagyrészt magába gyűjtötte, az interjú lapjaiból papírhajókat hajtogatott, a szürke, habos vízre tette őket, és a parton követte útjukat. A telefirkált lapok hamar szétfoszlottak, legtöbbjük csak a kis zuhogóig bírta a trafik mögött, de az egyik papírhajó egész a húsüzem befolyójáig elevezett. Ott aztán belefulladt a véres szennylébe. – Szóval, Töksi vagyok! – szögezte le rezignáltan, és egész éjszaka maga elé bámult.

A következő nap reggelén céltalanul indult útnak, majd – nagyon is célzottan, - az állomás előtt, a téren kötött ki. Korán volt még, beállt a henteshez, tormás kolbászt reggelizett, közben kérdezgetett.

- Ja, a Julis meg a kutya? Azok már száz éve idejárnak. Amikor a Julis egyedül maradt, akkor lett a kutya. Tudja, az ember elszökött a gyerekkel, ez meg, szegény hülye, kiült koldulni. – Az öreg hentes darálta a fasírtnak valót, ujjai között ki-kitüremkedett a marhapép. Karcsi a két kolbászvéget szalvétába csavarta, fizetett és kifordult az üzletből.

Az újságos aztán bizalmasan elsuttogta, hogy a Julis (ugye, így hívják?) nem is olyan akármilyen családból való, de akit a testvére kiforgatott, és most is az küldi naponta szegényt az utcára. Korábban volt egy papagája is, de azt egyszer egy kóbor macska… Bolond, kétségkívül bolond! Ugye, kért sportlapot is? – és a tegnapi újságot a maiak közé csempészte.

Karcsi a kutya tányérjába tette a kolbászvégeket: - Egyed, még meleg! – Az asszony morgott: - Oda a pénz való! – és szúrósan a Karcsi szeme közé nézett. Karcsi két papírpénzt is a fekete kötényre rakott, hogy megengesztelje Julis asszonyt, aztán a kutya felé intett: - Hát hiszen ő a családfenntartó, őt kell etetni! – A kutya köszönettel befalta a kolbászvégeket, a tányér porcelánszervizből visszaváltozott alamizsnástálkává.

Karcsi, akár a többi pályaudvari várakozó, aktatáskáját magához szorítva üldögélt a padon, és félszemmel a koldusasszonyt figyelte. Meg a kutyát. Gondolta, majd ha bejön a pesti vonat, akkor lesz aratás. De az emberek elsiettek a koldus mellett, még jó, ha bele nem rúgtak, vagy rá nem tapostak az elvékonyodott fehér meg a kis szőrös, fekete lábra.

Az őgyelgők között volt, aki megállt, a kutyára valami tréfásat mondott, Julisra szánnivalót. Azért dobtak is neki valamit.

Karcsi délben hozott két szép almát Julisnak, a kutyának meg egy féltenyérnyi sajthéjat. Julis gyanakodva nézte a gyümölcsöket. – A zőccséges néha idadja a kukacost! – aztán az egyiket megette, a másikat a motyójába tette.

A hatórás nagyvonat után még bejött a kicsi, és amint a máléképű bakter bezárta az állomás vaskapuját, Julisék fölszedelőzködtek. Karcsi most látta, hogy milyen alacsony és formátlan az asszony. A hajdan-kék kötényruha egészen bebugyolálta. A fekete hárászkendőt szétterítette a földön, rárakta a motyóját, az állat pedig szó nélkül a motyó mellé feküdt. A kutya ugyanolyan kicsi volt a kutyák között, mint Julis az emberek között. Az egyik mellső lábát fájósan emelte a hasa alá.

- Összetaposták, most aztán cipelhetem ezt is! – zsörtölődött a koldusasszony, gyakorlott mozdulattal összefogta a csücsköket, és a kendőt egy mozdulattal a hátára emelte. Az emeléstől meggörnyedt, aztán megindult a maga szerzette púppal hazafelé. A kutya két apró gombszemében mintha valami örömféle csillant volna meg, amint a himbálózó, meleg kendőben beteg lábát nyaldosni kezdte.

- Mi a neve a kis puttonylakónak? – kedélyeskedett Karcsi.

- Kutya! Minek vóna neki más név! – azzal elbotorkáltak.

Karcsi lázas izgalommal sietett haza albérletébe. Már az úton fogalmazta a mondatokat, és formázta a bekezdéseket. A város jelképévé nőtt koldusasszonyról, aki titkos sorsot hordoz, és a közkedvelt kutyáról, aki bájával mindenkit meghódít. És apellált a cikk a városiak közismert segítőkészségére, és az idelátogatóknak programként ajánlotta a kettős látványosságot. Már csak cím kellett, sokat sejtető és blikkfangos. Aztán nagy elhatározással odakopogtatta az írás fölé: „Kolduskirálynő és uszkárfi.”

Egy kis baj volt a dologban, az a kutya ugyan sok fajtából tevődött össze, de uszkárvér egy csepp se szorult bele, Karcsi mégis remélte, a bozont eltakarja a pedigré hibáját. A másik az állat neve volt, névtelen kutya már mégsem pályázhat közszeretetre. Mivel neki magának sose volt kutyája, fogalma sem volt a kutyák névadási szokásairól. Emlékezett viszont a délutáni különös, kendőbéli utazásra, és elnevezte a kutyát Puttonynak. Hogy a puttony a kendő volt, a kutya pedig legföljebb a puttony utasa, ez Karcsit nem zavarta.

A főszerkesztő nagyot nézett, amikor másnap reggel az új fiú zavart kézmozdulattal tolta elé az első cikkét.

- Hm, kedves Tök… szóval… tökéletesen feltalálta magát városunkban. A cikk ügyes, határozottan ügyes. Egy fotó azért elkelne még… - magyarázkodott zavartan.

Karcsi kézbe vette az ügyet, a fotóssal hozatott a hentestől két adag kolbászt az érintetteknek. A pesti gyors utasaival közölte, hogy filmet forgatnak Puttonyról, a város neves kutyájáról. Aki szerepelni akar a filmen, szórjon pénzt a kutya tányérjába. A hiúság győzött, a fillér hullott, Julis azt se tudta, hova kapkodja a fejét. Puttony, - nevezzük hát mi is így, – este csak pislogni bírt a jóllakottságtól.

Másnap megjelent a riport az újságban, egy kép Julisról, amint lehajtja a fejét, egy kép Puttonyról, amint fölemeli. És belenéz az olvasók szíve közepébe, és belelógatja a nyelvét a nagyvilágba, aligha lehetett neki ellenállni. Az aznapi újságot még napok múlva is keresték az olvasók, a koldustörténetet újra kellett szedni, a szombati szám teljes hátsó oldalát beborította Julis és a Puttony kutya története. A kisvárosiak a kivágott újságlapot eltették a házi archívumba. A családok vasárnap délután elsétáltak az állomás felé, megbámulták a százszor látott és közömbösen áltépett koldus Julist meg a kis csapzott ebet. A családfők maguk hajoltak le az egyre nagyobb, immár nem is zörgő, de zizegő pénzekkel, hogy mutassák érzékenységüket a nyomor és az elesettség iránt. A gyerekek összecsomagolták a déli ételmaradékot, és kis batyuikat Puttony gondjaira bízták.

Karcsi nem nyugodott, összevásárolta a megmaradt újságpéldányokat, és kiragasztotta a város forgalmas pontjain: a buszállomáson az átutazóknak, a fagylaltosnál a nyalakodóknak. És persze a hentesnél, ahol már törzsvendég volt. (A zöldségeshez nem vitt, az továbbra is csak a férges almát küldte Julisnak.)

Aztán gondolt egyet, és felszállt a pesti gyorsra. Vagyis arra a vonatra, amelyik a pestieket hozta a városba. A fülkékben azokba az üveges tokokba, amelyek többnyire üresen árválkodnak, belecsúsztatott egy-egy lapot Julis és Puttony megható történetéből. Nem tett ő rosszat, egyetlen más város képét sem takarta el, csak az utasokat készítette fel a célállomás nagy látványosságára. A főkalauz ugyanebben a városban lakott, dehogy dobatta ki a titkosan a vonatra került újságlapokat, még örült is, hogy részese lehet a nevezetes gazda és kutyája hírnevének.

Karcsi becsülete hamarosan megnőtt a szerkesztőségben, a híre pedig a városban. Az érdemes lótenyésztő örömmel számolt be neki legújabb „kétéves nyeretlen” ménje első sikereiről. A neves régész beavatta egy avar sisakforgó rejtélyébe, amely váratlanul bukkant elő egy borospince bővítésekor. A középcsatázó érzékletesen számolt be Karcsinak az oda-visszaszerződés zsákutcáiról és tévútjairól. Karcsi riportjai és interjúi az újságfaló nagyközönség ünnepi csemegéi lettek.

Amikor a következő tavaszon az ország másik végéből fiatal kolléga érkezett, és félszegen állt meg a szerkesztőségi szoba agyonfirkált nagyasztala és Adélnyanya vesébe látó szeme előtt, Karcsi volt, aki odalépett hozzá: - A nevem Kamaty, a fiúk Töksinek hívnak, röhögjél nyugodtan!

Hamarosan saját autón száguldozott „város és vidéke” között, elkerülte a pályaudvar nyüzsgő forgatagát, korábbi védencei bizony ki is estek emlékezetéből. Aztán egy napon váratlanul meglátta saját elfakult újságcikkét egy öreg fatörzsön a stadion mellett. Elszégyellte magát és autójába ugrott, mint a villám száguldott a pályaudvarra, szinte belerohant az aluljáróba.

Julis és Puttony nem volt sehol. Körülszaladta a pályaudvart, hátha új, jobb helyet kerestek maguknak, de nem találta őket. A tér sarkait végigjárta, nyoma sem volt a kolduskirálynőnek és leghűségesebb alattvalójának. Szóba elegyedett a zöldségessel, az a vállát vonogatta: - Ki tudja ezeknél, ma vannak, holnap nincsenek! – és kötényével fényesíteni kezdte az almákat.

Karcsi rohant tovább, az újságos fontoskodó képpel bólogatott: - Eltűntek, eltűntek, de az emberek sok mindenfélét beszélnek. Azt tudja, hogy a Julis milliomos lett? Nem tudta?! Na, hát addig gyűlt a pénze, amíg a nővérétől megvette a kamrát és lakást csinált belőle. Azóta nem koldul, itt legalább is nem. Kér egy turflapot?

A hentes csóválta a fejét: - Bolond egy asszony volt az, amikor életében egyszer rámosolygott a szerencse, akkor se magával törődött. A kutyát, azt hordta folyton az állatorvoshoz! Pedig, mondja meg, nem mindegy annak az állatnak, hogy három lábon szalad, vagy négyen? – dupla adag tormát csapott a kolbász mellé, aztán visszavett belőle egy keveset.

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

 

 

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap