Thália és teológia 14/20

Eperjes Károly, v, 09/22/2013 - 00:10

 

 

Folatatás

 

Emberi ember

 

Persze ez egyáltalán nem problémamentes. Ha egyéniség vagyok, öntörvényű, akkor nem tűröm meg magam mellett a többi egyéniséget, mert az individualitás elszigetel és elválaszt. Ez pedig negatív definíció: nem vagyok a másik. A perszonalitás azonban kommunikatív, lényegéhez tartozik, hogy a másikkal interakcióba lép. Mihelyt azonban megvalósul a találkozás, létrejön az összeütközés lehetősége is.

            A kommunikáció folyamatában az igazán fontos az, hogy mi a szándékom. Csak kapni akarok-e, vagy elismerem, hogy a másiknak is joga van kapni. Olyasféle kérdés ez, amelyet egy a túlvilágról alkotott szemléletes kép jól ábrázol.

A túlvilág egy kedves kis történet szerint hasonlít egy olyan étteremhez, ahol az emberek kettesével, egymással szemben ülnek egy-egy asztalnál. Mindkettejüknek hosszú nyelű kanál van a kezében. A mennyországban felismerik: csak arra alkalmas a kanál, hogy az ember benyúljon a saját tányérjába, és a szemben ülő szájába tegye az ételt. Tehát egyik eteti a másikat, s így mindketten jóllaknak. A pokolban nem ismerik fel, hogy mi a teendő, abszolút nem vesznek tudomást a szemben ülőről, és mindenki azon igyekszik, hogy a saját száját eltalálja a hosszú nyelű kanállal, ez azonban nem sikerül nekik. Tehát mindketten éhen maradnak.

Így fest a kommunikáció válsága. A személyek közötti kapcsolatban mindenki vágyódna arra, hogy legyen interakció, kommunikáció, de ugyanakkor mindig kapni akar, és nem kíván adni. Az áteredő bűn következtében ilyenné vált az ember -- de a bűn alól meg vagyunk váltva.

            A Szentháromságos Egy Isten azonban nemcsak egyéniség, hanem személyiség is. A három isteni személy személyes interakciójában -- amelyet szeretetnek nevezünk -- tökéletesen lemond az öntörvényűségről. Az Atya tökéletesen lemond az atyaságáról, a hatalmáról, hagyja, hogy a Fiú meghaljon a keresztfán. A Fiú tökéletesen lemond a fiúságáról azért, hogy a mennyei Atya akaratát teljesítse. Egészen lemond önmagáról a kereszthalálban. A szintézis pedig az, hogy az Atya ezért föltámasztja őt halottaiból, és az isteni méltóságának megfelelő helyre juttatja. Ez az isteni önközlés tökéletessége.

Azt akarom ezzel érzékeltetni, hogy az emberek összetévesztik az egyéniséget a személyiséggel, és azt hiszik, akkor lesznek szabad személyek, ha abszolút öntörvényű egyének. Pedig az öntörvényűség teljes zsákutca, hiszen csak akkor lehet valaki egészen öntörvényű, ha elszakad az Istentől. Míg ha aláveti magát az általánosnak, az egyetemesnek, elfogadja az istengyermekséget, akkor megtalálja magát. Erre mondja az Úr Jézus, hogy ,,aki szereti életét, az elveszíti, de aki gyűlöli életét ebben a világban, az megmenti az örök életre'' (Jn 12,25).

Ha a közösségért hajlandó vagyok áldozatot hozni, akkor megtalálom a személyiségemet -- nem pedig pusztán az egyéniségemet! --, a saját, isteni fényben tündöklő méltóságomat.

            A ma divatos liberalizmus csak az egyéniséget hangsúlyozza. Igen ám, de miközben öntörvényűségről és egyéni szabadságról beszél, valójában hű kiszolgálója a nagy masszává válásnak, a globalizmusnak és a fogyasztói társadalomnak. Ez csak azt mutatja, hogy az élet és a természet törvényét nem lehet kikerülni, valamilyen általánosba be kell kapcsolódnunk, anélkül ugyanis nem vagyunk képesek létezni.

Ott van a nagy különbség, hogy ki mibe tagozódik bele. Isten általános törvényeit követi-e, vagy pedig a fogyasztói társadalom általános törvényeit. Ha az előbbieket, akkor van esélyem arra, hogy megmarad az egyéniségem, a személyiségem, ugyanakkor egészen oda is adom magamat a közös eszmének.

 

            Eperjes Károly: Ebben a neobarbár korszakban -- amely még becézi is saját magát: ,,Barbie'' -- nyilvánvalóan az a cél, hogy az egyéniségek tömegét hozzák létre. Mert az egyéniség önmagából indul ki, az öntörvénnyel közlekedik, tömegbe vágyik és érkezik, maximum sztárrá válik, és visszadől önmagába. A személyiség pedig Istentől származtatja magát, közösségbe vágyik, azt is formál -- talán --, igyekszik megszentelődni, és visszatér Teremtőjéhez, egyben Megváltójához. Óriási különbség. Önmagam vagy az Isten a kiindulópont? Tömegbe vagy közösségbe vágyom? Önmagamba érkezem vagy Isten szeretetébe? Lehet választani.

A mai kor tömegesen kreálja az egyéniségeket, a szentek példája helyett pedig sztárokat ,,istenít''. A sztárok pedig -- ilyen-olyan másságuk folytán, ilyen-olyan ,,értékeket'' produkálnak. Létrehoznak különböző sztárcsoportokat, aköré tömegeket szerveznek, amelyeknek profán ünnepeket rendeznek. Ezek a fesztiválok egymást érik, a keresztény ünnepeket kilúgozzák, az Isten és a Megváltó ünnepeit degradálják.

 

            Bolberitz Pál: És ez működik is egy darabig, csakhogy egyvalamit felejtenek el. Ha elengedem Isten kezét, kifordulok a természetes létből. A nagy francia forradalom óta terjedt el a kultúr-optimizmus, vagy antropológiai optimizmus, amely szerint az emberi természet tökéletes. Nem tesznek különbséget az actus humanus és az actus hominis között. Az actus humanus az ember cselekedete, az actus hominis pedig az emberi méltóság szerinti cselekedet. Mi a legnagyobb tévedése a mai liberális világnak? Az, hogy az actus humanust és az actus hominist összemossa. Amit egy ember csinál -- és nem ütközik az állami törvényekbe --, az jó. Ha valamit sokan csinálnak, az tökéletes.

Egyetlen példát mondok. Ma egyre kevesebb házasságot kötnek, sőt, sokan még a polgári házasságtól is tartózkodnak, mert az elköteleződésnek még ettől a nagyon szolid formájától is irtóznak. Sok házasság megy tönkre, sokan vannak, akik otthagyják a családjukat, a feleségüket, a férjüket, a gyerekeiket. Mit mond erre a közvélemény? Sokan csinálják, tehát nincs benne semmi kivetnivaló. Igenis lehessen válni, abortálni, ez a haladó gondolkodás. Ember cselekedetéről van szó? Igen. Emberhez méltó cselekedet? Nem. Azt ugyanis, hogy mi méltó az emberhez, nem egy konferencia vagy a parlament dönti el, hanem Isten, aki az embert megteremtette. Az igazságot nem lehet népszavazással eldönteni.

A diktatúrában egyvalaki mondja, hogy ő az Isten, az előbbi gondolkodás meg azt mondja, hogy a közakarat az Isten. Csakhogy a nép szava az esetek többségében nem Isten szava. Megint itt vagyunk tehát; a francia forradalom óta másról sem szól Európa kultúrtörténete: el akarják hitetni, hogy természetfölötti nélkül, megváltás nélkül, Isten nélkül, kereszténység nélkül boldog lehet az ember. Ez azonban csak látszat. 

 

Folytatása következik

 

 

Magyar Irodalmi Lap  

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap