Tell Vilmos

Ódor László, szo, 08/11/2012 - 00:05

 

 

 

 

Tell Vilmos

 

mint az egyik európai alapmese figurája

 

    Tell Vilmos hősiessége, az idegen hatalmat megtestesítő Gesslerrel való merész szembeszegülése, majd a puffancs tirannus meggyilkolása ugyan svájci illetőségű történet, de mint sztori és mint tanmese teljességgel idegen a svájci emberek és a svájci közösség természetétől: svájci történet, de az európai mítosz része.
    Volkskunde der Schweiz (Svájc néptana) című alapművében Richard Weiss etnográfus a svájci ember jellemző tulajdonságait a középvonal köré helyezi: a mértékletesség (Masshalten), a szélsőségek kerülése (Abneigung gegen die Extreme), a békülékenység (ewige Suche nach Konsens) mellett fontos vonásnak tartja a svájci ember pragmatizmusra való hajlamát (Hang zu Pragmatismus), és ezzel egybehangzónak tekinti a minden absztrakciótól való irtózását. (Ő az Abneigung szót, ami még durvábban hangzik, írja – ami egyenesen undornak is fordítható.)
    Mindemellett a svájci entitásnak része ugyan a történelem, de nem önmutogatóan, hanem szemérmesen őrzött emlékek soraként. Így él gyűjtőnévként a Freiheitsschlachten (a Habsburg elnyomás ellen, a svájci szabadságért vívott csaták) vagy éppen magának a szabadságnak a fogalma. Elképzelni sem tudnám, hogy egy svájci ember kijelentésében büszke lenni bármire is, ami történelmi vagy akár jelen valója. Ő megszervezi, megéli a nemes fogalmat, és nem híreli. Szemérmes, mint általában a paraszti népek.
    Érthető, hogy élénk és jellegzetes – és ráadásul sikeres – történelme dacára a svájci városok és községek köztereit alig-alig díszíti történelmi személyiség szobra vagy olyan esemény képe, mely nemzeti jelképpé válna. Tell Vilmos is elhallgatott múltja Svájcnak – ha él, hát pragmatizmusával él. A turizmus megkívánt vizualitásában, hiszen hol álljon meg Svájc közepén: Zentralschweizban a külföldieket szállító autóbusz, ha a Vierwaldstättersee vizébe benyúló Tell-Platte fölé ér, amely sziklalapra egykor, a tajtékzó vízen vergődő hajóból Tell kiszökkent (ide még a sziklafalhoz tapasztva kápolnát is emeltek), vagy Altdorfban, ahol évente előadják Schiller Tell Vilmos című drámáját, mi mást mutasson és meséljen a szorgalmas idegenvezető – mint Tell Vilmos meséjét?
    Aki – ezt jó tudnunk – soha nem járt Svájcban, hallani azonban sokat hallott róla, elsőként halhatatlan barátjától, Goethétől, aki – Itália felé menet s jövet – többször is beutazta Svájcot. Az ő révén, Schiller Wilhelm Telljének színpadi megjelenésével vált európai legendává, kerek mesévé a Tell Vilmos 14. századi története. S alighanem így, onnan, az európai eszmehorizontról visszavetülve lett másodlagosan újra svájci történetté. Az altdorfi előadás ékesen bizonyítja, milyen messzi idegenből érkezik az irodalmi írott német – a hochdeutsch – magasából a darab s előadása, s lesz belőle ellenállhatatlanul – már az előadás közepe táján – a beszélt svájci nyelv, a tájnyelvi hangokkal és hangulatokkal színezett színmű: svájci, de azért nem egészen svájcias történet.
    Tell Vilmos még csak nem is szerepel a néhány éve a Koeler und Amhang kiadónál megjelent A nemzetek mítoszai című kötet svájci fejezetében. Az ismert történész, Georg Kreis sietve leszögezi tanulmánya első mondatában, hogy „a múlt jelenértékű ápolása a modern kor egyik sajátja”. Kreis szerint a többnyelvűség, a kettős felekezetiség, a kulturális sokrétűség és a föderalizmus fogalma jellemzi Svájcot. A szabadságért vívott hősi harc, vagy bármilyen olyan terminológia, mely Tell Vilmosra emlékeztetne, hiányzik a felsorolásból.
    A konkrét megjelölések közül is. Kreis öt pillérre helyezi a történeti svájciságot. A Rütlischwurban (a Rütli mezején 1291. augusztus elején) megfogadott együttélési szabályrendre, Winkelried halálára (1386-ban a sempachi csatában esett el), a kappeli tejlevesre, mely egy 1529-es csata utáni közös étkezéssel az ellentétes nézeten lévők közötti megbékélés szimbóluma lett, Pestalozzi pedagógiai működésére és a semlegességre és a humanitárius aktivizmusra – aminek egyik pregnáns képviselője a Vöröskereszt.
    Kreis hangsúlyozza, hogy a fenti lista képviseli a svájci eszmeiséget, a nemzeti mítoszt – ami „lehet konzerváló és lehet perspektivikus jellegű is”. Ebben az esetben a megőrző erő és a perspektivikus szándék, az akarat elsősorban európai illetőségű.
    Schiller a francia forradalom utáni Európának volt teremtő géniusza mindkét szempontból. Mint aki Svájcot – mint említettem – sose látta, drámája anyagát elsősorban Ägidius Tschudi Helevtische Chronikjából merítette, és – 1803. augusztus 25. és 1804. február 18. között megírt – darabjával jócskán az európai mítoszvilág, a francia forradalommal kezdődő szabad-liberális személyi rend megalapozásához járult hozzá. Amikor a három Waldstätte egyikének helytartója,a brunecki Geßler elharsogja, hogy „aki nem hódol be Ausztriának, az mindentől és miden tisztelettől megfosztandó”(micsoda archaikus tévedés – visszavetítve – a 14. századról s benne Ausztriáról beszélni)! Erre válaszol a szintén brunecki Bertha, aki büszkén és dacosan Rudenznek nyújtja a kezét: „a szabad svájci nő a szabad svájci férfinak”! Ez is micsoda történetietlenség, mert – ha meggondoljuk – Svájc igazából csak a Wilhelm Tell darab megírása után, a Bécsi Kongresszus keretében – 1815-ben – születik meg. Mint katonai szövetség, s csak később mint polgári együttműködés, vagyis szövetségi állam. S lesz eszmény, a francia forradalom ideatárában testet öltő európai szabadság-eszményforrása és táplálója.
    Megjelenik a magyar kártyán is. Pótlékként is, hiszen a magyar történelem bőven szolgáltatta a szabadság szimbolikus figuráit – de ők a kor tilos tartományába voltak bezárva. A svájci mese a távoli álom, sokféleképpen behelyettesíthető volt, már akkor s azután is. Megjelenése nem virtigli magyar találmány volt, hanem német importáru. Bécsből érkezett a svájci eszme s megtestesülése német kártyaként. Ezt vette át Piatnik Ferenc pesti kártyagyártó üzeme, s így lett belőle német ármányból – Bécs háta mögött – az európai szabad eszmeiség kifejezője. Olyan rejtett kommunikáció, összekacsintós értem-érted játék része, mint az egykori mondás, ahogyan a bús és elmés magyarok éppen – s éppen ebben az időben – a Gotterhalte dallamára énekelték a kártyadalt: „hetes, nyolcas, kilences, tízes, alsó, felső, disznó, király”. Disznó király – már ezért megérte a fájó magyar szívnek a góbés csavarintás.
    Svájc tehát – noha elfogadja Tell Vilmos hirtelen támadt és kötelező svájci honosságát – mérsékelt örömmel, visszafogottan szemléli az európai álmodozás jeleit és eseményeit. Hiszen – a pragmatikus svájci – nem színpadra álmodja és beszélteti ezer szavában és színében a szabadságot, hanem megteremtette és sok nyűggel-daccal védi, félti, ápolja. Szakirodalmukban a Tell-kérdéssel legfeljebb ha turisztikai felfogásban és szinten foglalkoznak. Nem érdekli őket a győzelem – miként az élet ellenében a halál –, hanem a pragmatizmus jegyében: a pozitív valóság.
    Ezért válaszolnak így, a schilleri színdarab lényeges motívumára utaló kérdést hallván, a tréfás kedvű s az eredményspecifikus külföldiek hóbortjait, hóbortos kérdéseit ismerő svájciak így: hogy élő figura-e a mesében és mítoszban élő hős Tell? Isten tudja, élt-e egyáltalán, de az bizonyos, hogy a fia fejéről lelőtte az almát!

 

 

 

Megjelent: Napút, 2005. jan.-febr.

 

Magyar Irodalmi Lap
 

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap