Téli esték 5/5

Jókai Anna, h, 03/12/2018 - 00:07

 

 

 

 

A papír is így szalad azon a tökéletes gépen. Ilyen hangtalanul. Ilyen élettelen csendben.

„…mit csinálsz most, Miklós? jaj, dehogy bírsz vélek! Ezer lelked volna, mégis megölnének…”– olvasta Klárika vékony, elszörnyedt hangon, s közben biztatóan simogatta Gedeon dróthaját.

Két farkas. Aztán egy se, csak a holdvilág, mint egy közért-citrom.

– Ilyen hülyeségek – mondta Gedeon.

– De ez kötelező az iskolában, papsi…

– Az iskola! Mindig ilyen hülyeségekkel traktál. Nem erre kéne rámenni, az élet szempontjából, az iskolában…

– Birsalmabefőtt… kérsz?

Ragyogtak a birsalmaszeletek a tányérkán.

– Csak enni, enni – mondta Gedeon. – Meg játszani. Ez a ti összes ajánlatotok.

Klárika elfordult, úgy törölte ki a szeme sarkát, ne vegyék észre. Kapkodva, segélykérően nézett körül a szobában.

– A tévé… – kiáltotta: – Drágám, ma este a Szappanos barátod…

– Barátom? Elé se merek állni. Pedig ő felnyitotta a szemem. Jobb későn, mint soha. De tehetek én valamit? Kérdezem: tehetek, amikor ti…?

– De drágám – Klárika halkan sírt –, mit vétettünk, immár két hete…?

– Két hete! Sose hallottál arról, hogy a pohár egyszer kicsordul?

– De apu – mondta a kislány élesen. – Olyan dolgod van, mint egy török pasának…

– Első osztályú háremhölggyel – fűzte hozzá a fiú, és szeretettel megpaskolta az anyja derekát.

– Nincs betegség sem – folytatta Klárika. – Tényleg, el ne kiabáljuk, ezen a télen, még egy nátha sem. A pénzért sem nyúzlak, beosztom, láthatod, varrok is mellé, hogy az a napi kis édesség… A színház sem rajtam múlik, te mondod mindig, hogy abból már kinőttél.

– És ez minden?

– Hány embernek még ez sem jut – mondta komolyan Klárika, magához húzta a gyerekeket. – Hány ember hálát adna érte!

– Bekapcsoljam a tévét? – kérdezte a kislány, hosszú csend után.

– Nem kell. Nekem hiába beszél. Fojtsak meg én is farkasokat?

– Uuuuu… uuuuu… apu… – kiáltotta a fiú, s megkaparta Gedeon kezét. – Farkas vagyok, én vagyok a farkas… Na… – könyörögve felvonított. – Uuuuu… apu, gyere!

– Csend! – Gedeon képen vágta, nem túl erősen. A fiú még fújt egyet, sóhajtásként. – Uuuuu – aztán kiszaladt a szobából, bevágta az ajtót maga mögött.

– És mi ez a sok szemét? – kiáltotta Gedeon. Beletúrt a kislány táskájába. – Mi ez a szemét, szerteszéjjel?

– Ez nem szemét! – mondta a kislány, villogó szemmel. Elhárította anyja ijedt mozdulatát. – Ez gyufacímke! És légy szíves, ne veszekedj, azzal nem leszel nagyobb fiú!

– Pofon váglak ám téged is – motyogta Gedeon, elgyöngülve. – Mi az a gyufacímke?

– Címke, a gyufásdobozokról. Az őrsünk gyűjti, forradalmi sorozat.

– Ilyen ostobaság. Csak a helyet foglalja.

– …aztán felragasztjuk, kartonra. De van ám sokféle sorozat. Például olimpiai…

– Igazán? – kérdezte Gedeon, és kirakta a címkéket az asztalon.

– Meg magyar városok. És külföldiek, csupa színes. Persze, mi csak a forradalmit, őrsi keretben…

– Címkegyűjtés, az is valami?

– De apu – mondta a kislány, méltatlankodva –, komoly dolog ez. Még klubjuk is van a Bajza utcában. Egy-egy igazi gyűjtemény ezreket ér.

– Ezreket…? – Gedeon cserélgette a címkéket.

– Amellett ismeretterjesztő!

– Ismeretterjesztő, látod, az lehet. Ebből a szempontból, esetleg…

– És irtó nehéz. Megszerezni meg rendszerezni… Négy-öt krapek, ha bírja, négy-öt összesen az országban…

– Ne zavard már apádat – szólt közbe Klárika –, látod, nincs jól. Ne zavard ezzel a csacsisággal.

– Csacsiság? Azt nem lehet fixen állítani – mondta Gedeon –, azért, mert neked nincs érzéked hozzá, Klárikám. Kulturális szempontból nyilván felbecsülhetetlen. Akár a bélyeg vagy a régi mozsarak…

Elkérte a sorozatot.

Klárika hiába várta, hogy lefeküdjön. Gedeon csak ült, s éppen azt a címkét nézte, születő reménykedéssel, amelyiken két fegyver középtájt összetapadt.

 

„A március is tél, egészen március huszonegyig – gondolta Szappanos, s a gázfűtést maximálisra kapcsolta. – Ez a legrosszabb, amikor látszólag olvad.”

Narancshéjat tett a cseréppárkányra, a lakkpadlón átfényezte a homályos foltokat.

A selyempapírba burkolt csomagot óvatosan a heverőre helyezte, melléült, s mielőtt bontotta volna, már meghatározta, hova akasztja. Az íróasztala fölé, kicsit oldalt, nem túl magasan.

Körömreszelővel elnyiszálta a zsineget, kiemelte a faragott arcot.

Megnyugodott. A legkiválóbb iparművész, hamísítás kizárva.

Talán tömör fa, talán fújt agyag. Mindegy.

Enyhén szív alakú arc, férfi vagy nő. Kicsi arc, teremtő szemekkel. Szakáll az állán. De lehet, hogy csak könnyű sál.

A szög kétszer eltörött, harmadszorra sikerült beverni az előregyártott négy lyukon.

Megnézte lámpafényben. Így szelídebb. Nappal harcra kész, keserű.

Mások saját fényképükkel aggatják tele a dolgozósarkot. Ízléstelen.

„Ez is fénykép – gondolta –, talán remélhetem, nagyképűség nélkül, hogy hasonlít.”

Ritka este ígérkezett. Azon ritka esték egyike, amikor nem ül a könyvek között, és nem írja át ötvenhatszor a mondatait. Ma leadta a tavaszi tervet, egészen keveset módosítottak, kihúzták az öregeknek szóló Fájdalmas-e a halál? című fejezetet.

– Majd megtudják úgyis – mondta a szerkesztő –, minek őket ijesztgetni? Éppen mi?

Tulajdonképpen minden téma kidolgozva. Amíg más fetrengett vagy kanasztázott a hosszú téli estéken, ő itt görnyedt az íróasztalánál, minden áldott este. Még karácsonykor is. Így viselte el valahogy a szomszéd gyertyáinak táncoló árnyékát az üres jobb sarokban.

Különben is: ez már átmenet – télből a tavaszba. Egyetlen este, semmit sem csinálni, csak megbámulni a szobában a tárgyakat, külön-külön.

Finoman pörkölődött a narancsillat.

Leheveredett, úgy, hogy a faragott arcot fekve is láthassa. Ingét kihúzta nadrágjából, kezét becézve billegtette derekán, a vékony hasszalonnán, borzongott hozzá, apró libabőrrel.

Talán el is szundított, vagy csak kikapcsolt az agya, függönyt látott, szőnyeget, falmintát önmagában, a hozzá tapadó vélemény nélkül.

Aztán felrezzent, már észrevette a képen a festő nevét és a kopást az ajtózománcon. Kihúzta bal fele alól az esti lapot, felkattantotta a kovácsoltvas „petróleumlámpát”.

Most olvasni fogunk – mondta a faragott arcnak. – Azután vacsorázunk. A házinéni túrógombócát. Sok cukorral.

A külpolitikát átlapozta. Az csak zavar. Ha az ember beugrana, készülhetne naponta a háborúra. Ugrál a háború, egyik csücsökből a másik csücsökbe, mint a bacilus. De nem lesz. Nem lesz, mert teljesen értelmetlen és a józan ésszel ellenkezik.

Napló, helyi hírek, tévékritika. De nem említették a nevét, kivételesen.

Van, aki az apróhirdetést keresi. A férjét, feleségét. Vagy víkendházat, helyette.

Csak az orrukig látnak.

Rendőri hirdetmény: Ki ismeri?

Bandzsa, barátságtalan öregasszony. Jé. Lelikné.

Majdnem vicces volt, két hónap után, az újsághasábon.

„… aggkori érelmeszesedésben szenved, címét, adatait – feltehető neve kivételével – nem tudja. Rokonai jelentkezzenek a 432-401 számon, hivatalos időben.”

„Meglepő – gondolta Szappanos, elment a kedve a fekvéstől –, azóta képtelenek kinyomozni. Pedig nem a földből bújt elő, mint a gomba. Valahol csak lakott – valahonnan csak kilökték. Vagy elszökött, zavaros és bátor pillanatában.”

Kivitte az újságot, leterítette az előszobában, hogy a házinéni arra lépjen.

Túl soká lesz tizenegy. Aludni nem tud még. Lelikné. Amikor itt ücsörgött az a két ürge. Azok is röhögtek a markukba, az ő tanácsain. Fütyülnek az emelkedett szólamokra, a saját hazájában senki sem próféta. A tévében más, ismeretlennek nagyobb a respektje.

De hogy Lelikné még mindig…

Miért ne beszéljen erről valakivel? Hiába, aki a rendszeres munkát megszokta, egyetlen este sem bírja tétlenül.

Jó volna hallani, egyszerű ember szájából, a múltkori adás, a filmbevágással, hogy hatott… és nem túlzás-e a könnyező pálma a háta mögött?

És az is olyan kedves, megkérdezni: öregem, hogy ityeg a fityeg? A család? Növekszik, gyarapszik?

…mert az is lehet, hogy megsértődtek a nyers őszinteségen, és most széltében-hosszában terjesztik, hogy a Szappanos Albi…

Leila nem adta meg a számát, a volt férje szörnyen féltékeny, mondta, minek a balhé. Két hónap alatt, különben is, ez a típus, ki tudja, hova jutott, egy maszek fuvarozza már a kocsiján…

Kulcsár Gedeon. A szomszédé a telefon, de a legkészségesebben, aranyos emberek, mondta Gedeon. Humora volt a Kecskének valamikor, nevetni fog, hogy a Lelikné még mindig… bár nem nevetséges.

Ülve telefonált, a teve alakú bőrzsámolyon.

– Jó – mondta a szomszéd kurtán. Szappanos azt hitte, meg sem értette, nem is hívja, már éppen le akarta tenni, amikor Kulcsár a kagylóba lihegett:

– Tessék kérem… itt Kulcsár Gedeon, személyesen… – Nagyon örült Szappanosnak. Valósággal elcsuklott a hangja.

– Szegény öreglány – mondta Leliknére. – Látod, látod, elvehetted volna feleségül, hihi…

– No csak azért, mert érdekes… éppen akkor, amikor ti fölkerestetek, azon a kellemes estén… bár engem berúgattatok. A saját italommal! Kecske, amit mondtam, nem rosszindulatból, öregem, csak hát amit az ember próbál mindig… hát kicsúszott a számon, anélkül hogy konkrétan titeket, csak úgy általában…

Ez jó. Nagyvonalú. Ezzel aztán be is lehet fejezni. Már régebben kellett volna, ne legyen félreértés.

– De barátom – mondta Kulcsár, olyan hangosan, hogy Szappanos távolabb vitte a fülét –, még meg sem köszöntem. Én hiszek abban, hogy vannak sorsdöntő beszélgetések… Persze, bennem már régen csírázott valami… de a te kvázi öntözővized…

– Mi? – kérdezte Szappanos, idegesen mocorgott a bőrtevén. – Mi a csuda?

– Egészen más dolgok alakultak körülöttem. Egészen mások. Azt mondanád, le a kalappal. Nem is lehet csak úgy, egyik napról a másikra. Persze, ez a csíra bennem… de hát a szellemi támogatás részedről jelentős. Nem engedem ám magam az olcsó izékkel elúsztatni… nem, kérlek. Ebben könyörtelen vagyok. Lenyomom a nyolc óra melót, aztán haza. Nem volt könnyű, de megértették: bezárkózom az egyik helyiségbe, érted, és rendezgetem…

– Mit…?!

– Telefonon hosszadalmas… Kérlek, alapítottam egy címkegyűjteményt. Levelezek a világ minden tájával. Máris van egy kanadai példányom.

– És a kedves családod? – szakította félbe Szappanos, rémülten.

– Mit mondjak, szo-szo… Az ilyesmi áldozattal jár, nem lehet folyton csapdlecsacsit játszani. Vágják a bánatos képeket. De ha valaki, hát te megérted. Bámulni fogsz, ha majd beletekintesz, néhány év múlva. Amellett tőke! Na? Erre nem gondoltál, mi, a legmerészebb álmaidban sem, valld be… Persze nélküled még mindig ott tartanék…

– Hol? Hol ott? – kérdezte Szappanos szomorúan.

– Tudod te. Ne szerénykedj. Majd megnézlek áprilisban. Ez a sok minden elvitte az időmet… Különben is, te csak ne strapáld magad, elmondod, mit, hogy, aki aztán buta paraszt és nem fogja fel, hiába. Annak a nőnek is megmondtad, én emlékszem, épp csak szalonspicces voltam, megmondtad, ébredjen fel, hölgyem, hiszen még engem is undorított az a belvárosi dumája… képzeld, odanyomta a telefonszámát, a kapualjban, nekem.

– Kicsoda? – Szappanos tusakodott. Ha lenyomná, úgy tűnne, megszakadt a vonal.

– Az a töröknevű spiné… az általánosból. Kovács Leila…

– Megmondanád a számát? Légy szíves…

– Szerencse, hogy itt az én mindent tudó noteszkám… Te kujon! Hiába, ezek a hosszú téli esték…

– Igen – mondta Szappanos –, ne haragudj, csengetnek. – Fél kézzel felfirkantotta a számot a spirálfüzet tetejére.

– Talán megint a Lelikné – kuncogott Gedeon. – El ne szalaszd. Hát szevasz. És kösz.

– Én is – mondta Szappanos.

Nem akart gondolkozni, mohón tárcsázta Leila számát. Most majd kiderül. Leila nem emlékszik semmire. Csevegni, locsogni fog, mint azelőtt, ostobán, feltöltve napi kis ópiumadagjaival. Csak szegény Gedeon… Az ilyen Leilákról minden lepereg.

Vagy talán megszólal, mély, kellemes alt hangon, és a hangjában él majd az ébredés szigorú, de tiszta józansága…

– Tódor János – mondta a kagyló túlsó végén valaki színtelenül.

– Pardon… kivel beszélek? – kérdezte Szappanos elbátortalanodva.

– Tódor János – ismételte a férfi, ugyanolyan színtelenül.

– Elnézést a zavarásért… doktor Szappanos Albert… A kis Leilával szeretnék…

Miért kellett ez a „kis”? Ez a volt férj, vagy az új házibarát, szépet gondolhat.

– Kovács Leilával?

– Igen. Kovács Leila. Kovács.

– Kérem – mondta a férfi –, ön ugyebár azzal a Szappanossal azonos?

Szappanos hallgatott.

– …mert az más – folytatta Tódor János –, akárkinek nem adok felvilágosítást. Hát kérem, Kovács Leilát a pesthidegkúti ideg- és elmeklinikán kezelik, megközelíthető az ötvenkilences busszal, a Gyémántháztól… Látogatás vasárnap.

– Mikor történt? – kérdezte Szappanos.

– Három hete – felelte a férfi. – Esetleg négy.

– …és előreláthatóan, meddig?

– Uram, ki tudja azt? Üldözési mániája van, folyton sír, alig eszik, az a mániája, hogy valaki mérgezi… még ott a legjobb neki. Mi mindent elkövettünk, amit a humanizmus törvényei előírnak, talán még többet is, évek óta, amit szenvedtünk vele, Jancsikám, hozd ide a cigarettámat, aztán menj szépen lefeküdni a másik szobába, a szobácskádba…

– …és miért?

– Miért, miért? Így telefonon nem szívesen, nekünk sem könnyű, erről beszélni… egyszer csak elkezdődött. Mintha bogarat ültettek volna a fejébe. Kérem, alig mertük egyedül hagyni, ki akart sétálni az ablakon, meg ilyesmi… Hogy ő be van kerítve. Hogy ő nem kell senkinek, hessegette a sarkából a nem létező száraz faleveleket… Évikém, hallottam… rögtön. Egyszer meglátogattuk, kérem, hármasban, nem is válaszol, szörnyű látvány a fejlődésben levő gyermekléleknek… Most persze, egy lovag sincs körülötte. De ha ön meglátogatná, ki tudja, én őszintén kívánom neki, azok után is, csupa csont és bőr… Évikém, megyek már. Folyik a fürdővizem, éppen…

Szappanos megszakította a vonalat.

Lóbálta a kagylót a kezében.

– Oppá – motyogta, majdnem énekelve –, oppá.

Megbántva, rémülten nézett a szakállas faarcra.

Csak ült a bőrteve két púpja között.

  

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap