Téli esték 2/5

Jókai Anna, sze, 03/07/2018 - 00:19

 

 

 

 

– …ahelyett, hogy kinyitnád a szemed. Tessék, ennyi vagyok, és nem több… és aztán szívós energiával…

– Szívós energiával, mit? – kérdezte Kulcsár.

– A többlet… mindenkinek, aki az ember nevét viseli, kutya kötelessége… kutya kötelessége, értitek…

– Igyál – újra nyújtotta Leila az üveget. – Ha elfogy, veszel. Telik.

– Minden lehetőség adva van… tágas életvitel… de nektek elég ennyi: a többit pótolja az illúziók gyomvilága…

– Mi az, amire gondolsz, konkrétan? – kérdezte Kulcsár Gedeon. Izzadt a göndör hajtöve.

– A teremtőerő… a tágas, korlát nélküli kapcsolatok… dimenziók…

– Isten ments – mondta Leila, és sápadtan felállt –, isten ments, hogy ráhallgasson. Részeg.

– De hát a jó pap holtig tanul, és mikor van alkalom így társalogni, azokban a körökben…? Mire gondolsz, Albi, konkrétan?

– Aztán hívjatok fel… egyszer majd nyugodtan… ez az én lakásom… nem a Leliknéé… Ki fut utánad, Leila? Senki, senki se fut, csak a száraz falevelek. Nulla vagy, Kecske. Porszem. De ha elkezdenéd görgetni magad… – Szappanos forgott a szőnyegen – görgesd, érted… hogy egyre több lerakódjon… hogy növekedj… Görgesd… görgesd…

Átlépték.

– Azért nagyon értelmes fiú – mondta Kulcsár Leilának a lépcsőházban. – Lehet tőle tanulni. Az biztos, hogy nem itt kéne tartanom. Az biztos.

– …de nálunk központi fűtés van – mondta Leila makacsul –, vagyis házi kokszkazán… – És mire jó, különben is, így belemászni? Hát boldogtalan vagyok én? Úgy fest ez a figura? – A szőrmesapka szálai kókadtan arcába lógtak. – Összevissza fecseg, tökrészegen. Jó, hogy nem egyedül jöttem fel, akkor ki tudja…

„Még szerencse – gondolta Szappanos, amikor felébredt a szőnyegen –, hogy nem ugrattak be egészen. Még szerencse, hogy nem dumáltam ki a lelkemet. Néhány általános vezérfonal. Ki ér rá manapság, napokig, hetekig ápolgatni ugyanazt az ürgét, mint egykor a Gyermekidegen?”

Dörzsölte a fejét. Mintha szavalt volna, részleteket. Valamelyik sikeres témából.

De semmire sem emlékezett. Csak arra, hogy ezek ketten, ez két szerencsétlen alak, telebeszélték hiábavalóságokkal a szobát.

„Téli esték – gondolta, s vizes zsebkendőt terített homlokára. Papír, toll, idézetek, laza, elegáns összeköttetés. Ez a legtöbb. Ha az ember egy egész országnak beszél.”

Elhatározta, reggel érdeklődik az ügyeleten, mi van Leliknével? Hazatalált-e? S lakik-e valahol, egyáltalán?

 

A lift nem működött. Leila felgyalogolt az ötödikre. Leverte a havat az ajtó előtt, lábát hosszan húzogatta a bőrrácsos törlőn.

Az előszobafogas tömve, az ő kabátja már nem fért. Karjára akasztotta, a kucsma fején maradt. Érezte, olvad a hó és az arcába csöpög, eláztatja a szempillafestéket, szürkésfekete csöppek gördülnek végig az orra tövén, s nem törölheti meg a kámzsapulóver ujjával.

Lenyomta a fürdőszobakilincset. Zárva, odabben zubog a víz.

Várnia kell, megint. Ha be akar jutni a szobájába. Mert csak a fürdőszobán keresztül lehet. A két szobát összekötő kis fehér ajtót Janóék lezárták egy nagy könyvespolccal. Azzal a könyvespolccal, amit még ők vettek ketten, annak idején.

Bátortalanul megkocogtatta a recés tejüvegablakot.

– Halló… be szeretnék menni. Fázom.

– Fázik – hallotta nagy sokára a fojtott női hangot. – Ne csavarogna annyit. Akkor nem fázna.

– Mintha kiszámítaná – mondta Janó –, mindig ilyenkor töri haza a nyavalya…

– Tíz perc – kiáltotta aztán –, ennyit csak kibír…

„Mindig magáz – gondolta Leila, és áttette másik karjára a nedves kabátot. – Magáznia nem kéne, azért…”

– Fázom! – kiáltotta ő is, s megrázta a kilincset.

– Hallgasson – Janó kiszólt a kulcslyukon. – A gyerek már alszik. Legalább ilyenkor este kímélje. Üljön le a konyhában.

– Ez a rohadt önzés… – Éva hangja, jól cseng a víztükör felett – ezt nem lehet megszokni!

Leila behúzódott a kis nyílásba, leült a forgatható székre, fejét a zománcos mosogatóra hajtotta. Éppen annyi helye maradt, hogy lábát, az átnedvesedett csizmával, térdben begörbítve előrenyújtsa.

Még érezte Szappanos anyaméhbolyhos szőnyegét a dereka alatt.

„Holnap bemegyek a hivatalba – gondolta –, felveszem az okkersárga szoknyát, s fél kilenckor kihúzom a táskámból a pudriét. Angol import pudrié. Ahogy a szobámba bejutok, már látni is fogom. Nyolc zöld kő van a tetején, a zöld szín nyolc árnyalata. Angol import. Made in England. Mind elájulnak. Azt mondom, Janótól kaptam. Janótól, mert még mindig szeret. Valósággal eped utánam, de ha én egyszer valakit meguntam, nincs pardon… amikor csak úgy nyüzsögnek.”

Kikukucskált. A tejüveg még világos.

Szerette volna megnézni Jancsikát. Egy csókot az arcára. De ezeknek jó fülük van. Meghallják, ha nyikorog az ajtó. Különben is kulcsra zárják. Ott van a kulcs Éva frottírköpenyének a zsebében.

Éva imádja Jancsikát. Senki se hinné, hogy nem a sajátja. Jancsika mindig tiszta. A bizonyítványa is kitűnő.

Nevettek a tejüveg mögött. Éva Janó hátát mossa.

„Viszont vehetnék bokapántos cipőt, az előnyös – gondolta Leila –, és holnap már játsszák az új francia bohózatot…”

Tíz percet kibír az ember. Ilyen kellemes gondolatok között.

„Az illúziók gyomvilága…” – hülye Szappanos. Kár volt az estéért.

„Senki sem fut utánad, csak a falevelek…”

Made in England. Rá van nyomtatva, arany betűkkel, olvashatóan. És dr. Szombathelyi Egon megcsókolta a kezét. Csuklónál fogfa, két ujjal. „Gépírók gyöngye…”

Hadd dumáljon ez a Szappanos. Talán irigy.

Leila megéhezett. Kiemelt egy villányi hideg mákos tésztát Éváék lábosából. Éva jól főz. Általában: Éva mindent jól csinál. Osztályvezető a Gyümértnél. A forgalmazási osztályt vezeti.

„Goromba – gondolta Leila. – Persze. Talán féltékeny rám, szegény. Én voltam Janónál az első. És Jancsika is úgy szólít: mama. Ahányszor hozzám engedik, mindig azt mondja: mama, kérem…

És csak azért magáz a gyerek is, mert rászoktatták. Így akarják az illemre nevelni.”

Letelt a tíz perc.

Az ablak elsötétült. Janó és Éva vastag köpenyben, szalmapapucsban, némán átsiettek az előszobán. Csikorgott a kulcs a szobájuk ajtajában, először kívül, majd újra, belül.

Leila beléphetett a fürdőszobába. Szabad volt neki keresztüljárnia, kezet és arcot mosni. Csak fürödni nem.

De a meleg isteni.

Lerámolta holmiját a szennyespadra, a ragyogóra súrolt kád szélére ült, beszívta Éva szappanának illatát. Szívesen kezet mosott volna ezzel a szappannal. De Éva nejlonba csavarta, kis selyemzsinórral megjelölte.

– Elpusztulnék az undortól – mondta Éva, még két évvel ezelőtt, Janónak –, ha hozzáérne a szappanomhoz, akár egy ujjal…

– Kerüljünk minden fertőzést – felelte Janó –, már csak a gyerek miatt is. A humanizmusnak is van határa.

A lakást Janónak ítélték, a gyerekkel együtt. Ez tény, óriási pecséttel, jogerővel.

Leila letörölte a tükörről a párát, vicsorított, fogát vizsgálta. Tisztogatta a bőrét egy vattadarabbal.

– Menjen aludni, kérem – halotta messziről a hideg szopránt –, ne égesse a villanyt. Ha már fizetni nem tud érte.

„Marhák – gondolta Leila –, hiszen alig várom, hogy lássam a pudriémat. Elő fogom venni, felkattintom a tetejét többször, s villódzik majd a nyolcféle zöld…”

A szobában jéghideg. Lekapcsolták a radiátor idevezető csapját.

Leila megrémült. A falhoz szaladt, végigtapogatta, kereste, hol hatol át legjobban a hang.

– Halló – szólt, mint a telefonba –, halló… a fűtés, halló…

– Ne kiabáljon – Éva beszélt, a könyvespolcnál, két könyv közötti űrben –, éjszakára senki se fűt. Már figyelmeztettem. Tudja, hogy én következetes vagyok. Mindenben.

– Hogy jutottak be? – kérdezte halkan. – A szobakulcsom…

– A lakás a mienk – mondta Éva –, ezt ne felejtse el. A humanizmusnak is vannak határai.

– Igen – mondta Leila.

Ruhástul bújt a paplan alá, szerencse, hogy reggel be se vetette. Azután kiugrott, az írógépasztalka fiókjából előkereste a púdertartót, cipelte magával az ágyba.

– Villanyt! – parancsolta a szoprán. – Mi dolgozó emberek vagyunk.

Leila eleinte egy régi pongyolát fektetett az ajtóhasadékba, hogy a fény át ne szűrődjön. De Éva egy iskolai hurkapálcikával kipiszkálta.

– Rohadt, rafinált nőszemély – mondta akkor Janónak.

– Nem tart soká – mondta erre Janó. – Csak elmegy, ha van bőr a képén, ámbár azok után…

Leila oldalt fordult, melegítette a fagyos púdertartót a hóna alatt.

A függöny nélküli ablakon beesett a kétszer kétméteres téli éjszaka. Szemben még nincs ház. Csak az ég. Fehér ég, éjszaka.

Talán minden bajnak az ég az oka. A felhők. Meg a csillagok.

Mint azok az estén.

Hatéves házasok voltak. Ebben a kisebbik szobában aludt Jancsika, ők ketten az erkélyesben, Janóval.

Janó akkor járt esti egyetemre. Sokat tanult. De azért jó volt. Legénykorában is. Határozott.

– Összeházasodunk – mondta, amikor az apja meghalt, és a lakását elcserélte erre a lakótelepire –, miért ne, másként ki se utalnának két szobát…

Boldog házasság. Pontos ismétlődés. Sohasem veszekedtek. Jancsika mindig jobban szerette az apját. Pedig ő mesélt neki. Végeláthatatlan történeteket. Pont nélkül.

Akkoriban még nem sokat adott magára, ette a pénzt a lakás.

Szerette Janót. Vagyis, hogy nem szereti, eszébe se jutott. Az anyja nem élt, nem ismerte rokonait.

Maszekmunkát vállalt, gépelést. Így került az a regény is oda. Három példányban kérték, különös tekintettet a gondolatjelekre.

Szép regény volt, később hallotta, ki is adták. Nagy szerelmi jelenetek. Oldalanként három ötven.

Július felé járt, beesteledett. Janó tanult az elhalasztott vizsgájára. Jancsika aludt, szuszogott. Ő gépelt.

„ – A sors kopog az ajtón – mondta a regényben a férfi –, és maga engem elűz. A sorsot űzi el.” S a nő beszívta a májusi este illatát, az illattal terhes levegőt…

– Gyere velem sétálni – kérlelte Leila Janót.

– Majd ősszel – mondta Janó.

– Fáj a derekam a gépeléstől, járok egyet…

– Járj.

És valóban illattal volt terhes a nyári levegő. Az jó író lehetett.

Akkoriban kezdték a játszóteret építeni, oda ment ki, az opálos lámpák alá, ódivatú ruhában, és nem volt angol import púdertartója, igazán…

Melléállt valaki, látta, hogy férfi és fiatal, az opálos fényben, beszélt, hívta moziba. Ő persze nem ment, szép is volna, idegennel moziba, hát akkor vacsora vagy egy randevú, nem, nem, milyen világosan érezte, hogy azt nem szabad, milyen világosan, érdekes.

Elindult a kapu felé, kötelességtudóan, az meg csak követte, és ő büszke volt, hogy nemet képes mondani, hogy nem bonyolódik semmibe, amikor az éjszaka illatoktól terhes…

A kapuban megállt, futólag rátekinteti a férfira, azután fel az égre, ilyen nagy csillagok azóta sincsenek.

– Nem, moziba nem mehetek – mondta határozottan, s akkor az a férfi megcsókolta, olyan csend volt a kapu alatt, csak az üres kukák rezegtek a hátuk mögött; és gyönyörűségesen szép boldogság, ritka pillanat, holdfény a görögdinnyehéjon, mi lehetett az, mintha belesimult volna a kövekbe, és mégis fel, a csillagokig …

Janó majdnem rájuk borította a szemetet, még nem készült el a központi szemétlift, Janó csak állt, kezében a kaucsukvödörrel, megnyomta a lépcsőházi világítás automata gombját, iszonyú világos lett, a férfi kiugrott a kapun, nem is néztek utána, Janó visszavitte a teli vödröt, úgy tárgyaltak, az előszobában, a vödör szemét fölött.

– Sohasem láttam… nincs senkim. Nem csaptalak be. Sohasem láttam.

– Ott a kapu alatt… ott a kapu alatt…

– Nem mentem vele moziba. Sem vacsorázni. Hallod? Nem mentem…

– Egy vadidegennel… a kapu alatt. A gyermekem anyja.

– Nem… értsd meg. Az arcát se láttam. Semmi köze hozzám… semmi köze ahhoz, ami történt…

– Morál inszaniti… morál inszaniti… – üvöltötte Janó, és beírta a beadványába is. Morál inszaniti.

Jancsikát rögtön elkülönítették. Janó rendes volt. Nem kürtölte világgá. Csak a bíróság előtt. És később Évának.

– Hova menjek, kérem? – kérdezte Leila a tanácsvezető bírót. – Nincs nekem más helyem.

– Nem féltem én magát – mondta a bíró. – De onnan el, minél előbb. Gondoljon arra az ártatlan gyerekre.

A kisszobából kihordták a nélkülözhető bútorokat. Éva három hónappal később beköltözött. A házmesterné közölte, hogy a főbérlő megnősült.

– Az utcára nem tehetjük – mondta Éva –, viseljük türelemmel. Majd csak elviszi valamelyik palija.

Jancsika kétszer egy héten bejöhet.

– Maga nem olyan, mint mi – mondja Leilának –, magának valami betegsége van, mama, kérem.

És szagol. Feltartja azt az édes, kicsi orrát, és körbeszagol a levegőben.

Leila felült, közelebb hajolt a téli éjszakához.

„Akkor megyek el innen, amikor akarok – gondolta. – Akkor szülök másik gyereket, amikor csak akarok. És választhatok. A variációk végtelenek.”

Tudta, hogy a vekker hatkor csörögni fog. Kezét előrenyújtotta, a pudrié nyolc zöld köve jobbra-balra foszforeszkált a sötétben.

– Valódi angol – mondta félhangosan, mégis sírni kezdett.

Már nem sírt egy esztendeje.

„Hülye állat Szappanos – gondolta kétségbeesetten. – Hülye állat Szappanos; részeg disznó…

Azért maradok itt, hogy bosszantsam őket… egyedül azért. Nyolc zöld kő.” 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap