Tavaszi hó

Szerkesztő A, cs, 03/13/2014 - 00:07

 

 

 

Váratlanul jött az áprilisi havazás – szürkésbarna, jellegéből kivetkezett tél után. Egészen estig úgy látszott, ez is csak olyan nap, mint ekkortájt a többi: felhővel, széllel és néhány gyorsan elnyelt fényvillanással. Vagyis szabályosan szeszélyes; szimplán idegesítő. A program is ehhez igazodott: a gimnázium vertikális ifjúsági szervezetei meghirdették szokásos délutáni összejöveteleiket, két csoportnak, a pinceklubban. A „Dinoszaurusz” és a „Galaktika” tagjai el is jöttek, hiányos létszámmal, de az egymás iránti kellemesen feszítő ellenszenvvel. Ezt nevezték „nemes versengésnek”.

A „dinoszauruszok” történelmi érdeklődésből, a „galaktikások” a fantasztikumhoz vonzódva társultak együvé, a múlt, illetve a jövő kutatását tekintették külön feladatuknak. A valóságban úgyis csak a jelen apró-cseprő bajaira futotta, az éppen aktuális hivatalos ügyek fölzabálták az időt. A megkülönböztető jelölés teljesen felesleges volt. A hiányzó tartalmat a föl-föllángoló, ügyesen leplezett és igazi ok nélküli (ezért oly szórakoztató) gyűlölködés helyettesítette. Remekül értettek ahhoz, hogy egymás munkájában fölfedezzék a hibát, s az eredményeket kölcsönösen lekicsinyeljék. Mindezt azonban, mentségükre, mellékesen művelték; lekötötte őket a sport, a buli és bármily hihetetlen: a tanulás. Itt sokat kellett tanulni. Kiemelt iskola volt, a tanári kar ragaszkodott hozzá, hogy érettségi után csupa elit fej épüljön be a világba: egyetem, aztán kutatólabor, művészi karrier, politikai pálya – itt senki nem adta ennél alább.

Kivételes szerencse és kivételes protekció kellett ahhoz, hogy ifjabb Kerék Jóskát négy évvel ezelőtt fölvegyék ebbe a gimnáziumba. Egyetlen objektív érv szólt mellette: a nyolc általános végig színjeles bizonyítványa. Származása azonban a lehető legelőnytelenebb, anyja manikűrös, apja pedikűrös, igaz, már mindkettő szövetkezetben. De minden rosszban van valami jó: idősebb Kerék Jóskához járt az igazgató, rendszeres kezelésre, kényes benőtt körömmel ortopéd lábujján. Egy ilyen benőtt köröm nagy disznóságokra képes, szakszerű ápolása majdnem orvosi munka. Pancser kézből mehet is a vendég egyenest a sebészetre, körömleválasztás és egyéb szörnyűségek… Idősebb Kerék Jóska az igazgatónak mindezt szerény öntudattal, de többször is emlegette. Az igazgató ezek után fogadta a fiút, elbeszélgetett vele, sokallta ugyan az ifjabb Kerék szokatlan individualizmusra mutató egyes szám első személyű, nagy nyomatékkal ejtett, ragozott formába rejtett személyes névmásait (az én véleményem, ami engem illet, ami nekem fontos, én úgy gondolom, ami az enyém, azt keresem), de mire való a kollektíva, ha nem az ilyen vadhajtások lenyesegetésére éppen.

– Csak óvatosan, Jóska mester – mondta hát, miközben föláztatott lábát az apa ölébe helyezte –, a húsból ki ne vágjon… Átvesszük a gyereket. Tehetséges.

Kerék Jóska harmadikig tartotta a kitűnőt, harmadikban azonban megbolondult, a matematikára, fizikára és a magyarra vetette magát, e tárgyakból túlszárnyalta a tanárait is; a többiből viszont ímmel-ámmal, csak a közepes és a jó erejéig produkált.

– Rejtély – mondta az igazgató, és félénken vissza-visszahúzta a lábujját idősebb Kerék csipeszfogója elől –, nincs ebben logika, Jóska mester… mert hogy külön humán érdeklődés vagy fordítva: tipikus. De az a káosz: innen is, onnan is választott valamit…! Ez csak makacsság, jellembeli anarchia. Ma különösen érzékeny a körmöm, Jóskám.

– Az átmenetet érzi, igazgató úr. Váltás. Melegfront vagy még hidegebb. A gyereket pedig majd kézbe veszem.

Könnyelmű ígéret.

– Ti azt hiszitek, én is kuncsaft vagyok – mondta Jóska. – Anya finom bőrollócskával körülcsipkézne, te pedig pengével kaparnál le rólam minden keményedést. Aztán jöhet a reszelés, simára!

– Ugyan – csitította Micus anyu –, csak arra kérlek, csinálj úgy… mintha jobban érdeklődnél… legalább csinálj úgy!

– Nem – ellenkezett Jóska apu –, semmi színlelés. Változtass a karaktereden, amíg fiatal vagy és hajlékony, addig.

– Hát nem pontosan definiáltam…? De ti egyáltalán nem értitek, amit beszélek. Nincsenek azonos jelzéseink.

– Mit locsogsz? – A szülők őszintén és szánalmasan kétségbeestek.

Ifjabb Jóska szerette őket, és már-már úgy vélte, ő felelős értük. De nem találta lelki szótárában a fordítást: hogyan magyarázza el? Hiszen éppen az egymástól legtávolabbnak látszó tudásanyagok összekapcsolásában van a menekedés, a továbblépés reménye. A matematika tiszta és ősi, a fizika befejezhetetlen; ismerete segít az irodalom szennyezettségén és avultságán – segít a hazugságra kaptatott nyelvezeten.

Gyerekkorában gyakran megfordult a manikűrszalonban, és munkálkodó apjához is beugrott néha. Undorodott a kezektől – a lábakat viszont szánta. A kezekből a gyűrűk ábrándították ki: három, négy briliáns nagyon öreg, ráncos, májfoltos ujjakon; a fiatalabbján lógó-libegő bizsuszörnyek. A lábak, a talpak legalább őszinték. Nyomorodottak, bütykösek, fájdalmas tyúkszemet érlelők – védtelenül kiszolgáltatottak, ahogy ide-oda buknak a fehér kötény alján. A manikűrhöz nem lett volna türelme, a pedikűrhöz alázata hiányzott. Valószínűleg orvos sem lesz, bár az apa ezért taníttatta.

– Értsd meg. Én nem vagyok a te folytatásod – próbálkozott ezen az áprilisi reggelen ifjabb Jóska. – Hiába szeretlek és hiába szeretsz. Senki se folytatása senkinek. Ravasz öncsalás, ámítás. A hanyatlók utolsó vigasza. Mindenki a maga lehetősége. Amit te elrontottál, velem nem javíttathatod ki.

– Jó, hát így! – üvöltött idősebb Jóska, és feltépte a telefonkagylót. – Kerék József… melyik? Melyik? Az öreg… a sír szélén…

Egy-két ilyen látványos buggyanás negyedévenként, különben békésen csordogált a családi élet. A fiú fölvette kedvenc tárgyai közé az elhallgatás tanát. Micus anyu óvta a látszatot: széltében-hosszában áradozott, már-már ritkaság a maiak közt egy ilyen rendes gyerek… Jóska apu pedig szilárdan hitte, a gondolkodás betegség, kinövi az ember, ahogy az idő halad.

Ez az áprilisi ifjúsági „foglalkozás” túlszárnyalta a szülők optimizmusát is. Négy órát beszéltek, egyetlen gondolat nélkül. Nem kényszerből, csak szokásból. A „dinoszauruszok” várták, hogy a „galaktikások” unják el előbb. A „galaktikások” a „dinoszauruszokat” akarták kiböjtölni. A brosúrák fölolvasása különben is pihentető. Olajozott síneken üres vagon szalad, a váltók automatikusak és a jelző mindig szabadra állítva.

A pinceklubban jobbra-balra két lyuk nyílt („klubszoba”) nyers téglafallal. Harminc lépcső vezetett lefelé, egy szellőzőrács helyettesítette az ablakot, s ötszínű (piros, lila, kék, zöld és sárga) lámpakörték világítottak. Még véletlenül se szűrődhetett be természetes fény. Nyáron befülledt a levegő, télen előkúszott a régi óvóhely nyirkossága.

Kilenckor füstölte ki őket a dolgozók gimnáziuma. A megjegyzésekkel. Ahogy rájuk nyitogattak, hogy mennének már az édes jó anyjukba. Bezzeg ráérnek estig pofázni, egyik sem kel hajnali négykor. Börtöncella ez a divatos klubrendszer, de hát ezek a börtönt csak hírből ismerik.

Lassan cihelődtek. Leplezték indulataikat. „Haver, öcsi, bátyó”, mondogatták, elvegyültek a szűk lépcsősoron. Kölcsönösen tudománytalannak, infantilisnak bélyegezték érdeklődési körüket, anélkül hogy valaha érdemben vitatkoztak volna róla.

Ásítóan egyformának látszott minden: egyformán nézett a tablókon élő és halott. Kifárasztotta az agyukat a semmiben tett vízszintes séta. Egy rakáson tülekedtek kifelé, mímelték a cselekvőkedvet. Könnyed izomgyakorlattal nyitották a magas kilincsű, megereszkedetten nehéz iskolakaput.

Megtorpantak. Az utolsó kilépők még oda-odakoccantak az elsők hátához, lódultak egy kicsit a testek, azután másodpercnyi élőképbe rögzítette őket a váratlan áhítat.

Amíg a pincében penészedtek – idekünn leesett a hó. És hullik, hullik, most is hullik, közepes nagyságú, sűrűn tapadó pelyhekben. Egy-egy kristály a szempillán megakadt, furcsa alakzatokba olvadt a táj, és csupa szikra, csupa fehér izzás, ismeretlen lett az ismerős utca. Néptelenné tisztult a környék: mintha megijedtek volna az emberek a természet ekkora fegyelmezetlenségétől, visszavonultak otthonaikba, és üveg mögül kémlelték a bosszantó csodát.

– De hát ez gyönyörű! – kiáltotta Kerék Jóska. Megbolydult, toporgott, ujjongott a sereg. Hersegett talpuk alatt a talaj, elkapta őket az elkerülhetetlen kegyetlenség mámora: jelet ütni a szűz hóba… egyáltalán, csinálni valamit!

Senki sem kezdeményezett, egyszerre ugrottak szanaszét, alsókarjukkal lesöpörték az autók tetejéről a vastag hópárnát, a csomagtartókra, motorházra ujjuk hegyével rajzolták ártalmatlan felszólításaikat: Előre, magyarok; fuj, fuj; hajrá; éljen az éljen; aki írta, hülye…

Rikoltoztak, találomra gyömöszölték egymás nyakába az összemarkolt havat, azután fölzárkóztak, már külön a két csapat a jobb és a bal oldali járdaszegélynél, fedezéket se keresve, fiúk és lányok együtt, gyúrták a labdákat. Röpültek, puffantak a hógolyók. Néhányan fölhemperedtek, visítottak az élvezettől. Minden gyűlölet eltűnt belőlük, senki nem akart legyőzni senkit, egyetlen árva követ se bújtattak a gombócba. Végül teljesen összekeveredtek, mindenki mosdatott mindenkit, és közben hullott, hullott rájuk az ég csillámpora. Elfeledték osztályukat, nemüket, szerelmes a szerelmesét, kiejtette őket az idő, szállt, szállt, kavargott a világ, nyelvük hegyével fogták föl a menny hideg ostyalapocskáit, s nem akarták hallani az átváltozás révületében, hogy már itt is, ott is nyílnak az ablakok, s már lesben állnak az izgatott kocsitulajdonosok, vízzel teli vödörrel.

– Hé! – ordította egy agresszív basszus –, nem kotródtok innen?! Betöritek az üveget, rohadt huligánok!

– Már a tévét sem nézheti nyugton az ember. Ez a lárma… Csupa állati hang!!! – fölzárkózott a hisztérikus szoprán is.

– Akadályozzák a forgalmat. Részegek!

– Ahelyett, hogy lapátot fognának…

– Lapátot, ezek…? Büdös a munka, asszonyom, csak a balhé…

Ők nem akarták tudomásul venni. Annyira szép volt az öröm. Annyira rendkívüli.

– Egy kis víz a pofátokba… ha úgy szeretitek ezt a nyavalyás havat…

Kerék Jóska nem ugrott elég gyorsan félre. A lé végigcsurgott a fején; undorítóan síkos volt – mintha mocskos rongyot áztattak volna benne.

A hó is megolvadt, elszomorodott.

De csak azért is! – még próbálkoztak. Lassabban röpültek a labdák, a csillogás bepárásodott.

– Nem értitek, gyerekek? – az egyik első emeleti ablakból megszólalt a tárgyilagos, majdnem nyájas bariton. – Oszoljatok. Alszanak a népek. Dolgozó emberek. Itt rend van. Nem értitek? Hívjuk a rendőrséget? Táguljatok szépen.

Ez rosszabb volt, mint a víz vagy a szidalom. Csak néhány perc kellett, s már egymás előtt is röstelkedtek. Kirázták nyakukból a havat, leporolkodtak, úgy-ahogy. Szorosabbra húzták a sálat, fülre szorították ismét a sapkát. Zavartan elosontak, s nem tudták, mi az, amit elfojtanak: a jogos düh vagy a jogos szégyen.

Kerék Jóska hosszan toporgott az előszobában. Az átázott cipőt papucsra cserélte, vörös ujjaira a mosdóban meleg vizet csurgatott. Igyekezett a dzsekiből a gyanús foltokat kikefélni.

– Hol voltál ilyen soká? – kérdezte Micus anyu, a konyhában. – Az omlett teljesen összeomlott…

– Az omlett rom lett – mondta Jóska, és végre tudott röhögni.

– Neked minden vicc, amikor az egész esti igyekezetem kárba veszett…

– Hol kujtorogtál? – kérdezte az apja is, már a szobában. Hátra se fordult, a tévéhíradó harmadik kiadását nézte.

Jóska a feneke alá csúsztatta az álindiai bőrzsámolyt. Halkan szortyant alatta a kiszorított levegő. Ette a hideg omlettet. Megszokásból rábámult a képre.

Fiatal fiúk gépfegyverrel lökdösnek három-négy, zakós úriembert. Túszdráma. Ismét fiatal fiúk terepszínű ingben-nadrágban lőnek valahonnan valahova. Sivatagi gerillaharc. Arckép: letartóztatták a terrorbrigád két veszedelmes tagját, a fiú huszonkettő, a lány tizenkilenc. Azután fiatalok tömegben, transzparensek alatt, ütemesen rázzák az öklüket, az egyetemi épület körbefogva, könnygázbombák pufognak. Diáktüntetés.

– Apa – mondta hirtelen Jóska, és az üres tányért anyja kezébe nyomta. Megint röhögött. – Apa. Itt még hógolyózni se lehet!

– Ja, fiam – sóhajtotta idősebb Kerék, és elégedett volt ez a sóhajtás. – A rend az már ilyen. De ha neked ez kell… ez a „szabadság”… Tessék! – teátrálisan a képernyőre mutatott. – A választék!

Jóska fölrúgta a zsámolyt. Bevágtatott a kisszobába.

– Ennek mi baja? – A szülők eltűnődtek. – Túl jó a dolga, talán…

Füleltek.

Mintha tigris járna körbe-körbe odabenn, puha talpakon, behúzott körömmel, de egyre gyorsabban, és egyre keményebben a falnak ütődve.

„Jöjj el, szabadság, te szülj nekem rendet…” – A mormolás erősödött, fokozódott, egészen a természetellenes harsányságig.

„Jöjj el, szabadság, te szülj nekem rendet…”

– De miért ordítja? – tűnődött Kerék. – Azt hiszi, így hatásosabb?

– Hagyd – mondta Kerékné. – Készül a gyerek. Készül. 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap