„Tanítani”

Jókai Anna, h, 08/13/2012 - 00:01

 

 

 

 

„Tanítani”

Nekem a legtöbb gondot az okozza, hogy az irodalmat tantárgyként tanítjuk

A köznevelés interjúja. Vati Papp Ferenc beszélget Jókai Annával

V. P. F.: A tanítás nemcsak kiegészítő foglalkozása, szenvedélye is egyben. Bizonyára csak véletlen, de mindenképpen jellemző: amikor a közelmúltban a lakásán jártam, hogy az itt következő beszélgetést magnószalagra vegyem, íróasztalán az írói létnek sem jelét, sem jelképét nem láttam. Csak egy halom iskolai dolgozatfüzet volt rajta… Tizenhárom éve tanít, csaknem tíz éve ír. Mit jelent két pálya vonzásában élni: mit ad az írónak az iskola és a pedagógusnak a „szépírás”?

 

J. A.: Az iskola nekem meghatározó élményanyagot adott. Különösen az első, az általános iskola ott a Jázmin utcában. Nehéz délutános heteken álldogáltam az ablak mellett, s miközben a gyerekek feleltek, tekintetem gyakran elkalandozott a lebontásra váró házak között. Sokszor megérintett az a nosztalgikus kép, ahogy a buldózerek felnyalják a házakat, amelyekben az utolsó pillanatig volt valaki, aki ragaszkodott a maga kis vackához. Világosan emlékszem arra a házra, amelyről már a tetőszerkezet is hiányzott, a villanyt is kikapcsolták, de függöny még volt, s egy kis gyertya állhatatosan égett az ablakban. Első regényemhez, a 4447-hez ezek a képek adták a keretet. És hát persze, a tanítványaim élete. Az, amibe csak egyetlen napon is belepillanthattam. De az élményanyag mellett mást is kaptam az iskolától. Különösen az első időkben. Biztonságérzetet. Én úgy éltem le az életemet, hogy mindig volt fix állásom. A pedagógusfizetés ugyan kicsi, de aki egyszer megismerkedett azzal a félelemmel, hogy holnap nem tudja magát eltartani, az nehezen adja fel a mégoly kis jövedelmű állását is. Valami dacféle alakult ki bennem: történjék velem bármi, pedagógus mindig maradhatok. Mit nyújtott még az iskola? Az alkotással együtt jár valamiféle elmagányosodás. Az iskola jelentette nekem a társaságot, a helyet, ahol közvetlenül megnyilatkozhatom, ahol naponta találkozom gyermeki őszinteséggel, ahol engem szeretnek, és én is szerethetem őket… És hadd mondjak még valamit: az iskola állandóan figyelmezteti az embert az alázatra. Minden reggel tudnom kell: amikor átlépem az iskola kapuját, egy köztanár vagyok. Hiába értem el sikereket egy másik pályán, egy másik szférában, az iskola élete ezt nem veszi tudomásul: gőg vagy a felkapaszkodottság érzetét egyszerűen ledörzsöli az emberről… Az is alázatra nevel, hogy amikor a magyar irodalom nagy alakjait és a sorsukban rejlő keserű tanulságokat megtanítom, mindig megkönnyebbedem, mert mellettük, úgy érzem, a saját gondjaim és keserűségeim sokkal kisebbek. És mit ad az író a pedagógusnak? Azáltal, hogy író vagyok, a tananyag közvetítésében a belső látásmód jobban érvényesül. Nem kívülről s hidegen közelítek sem az anyaghoz, sem a gyerekekhez. Sőt talán túlságosan is megértő vagyok. Mint írót, időnként kegyetlen, tárgyilagos szemlélettel jellemeznek – ezt az iskolában úgy ellensúlyozom, hogy jobban tudom sajnálni azokat a gyerekeket, akik rászorulnak a megértésre és a részvétre.

 

V. P. F.: Vannak-e buktatói ennek a kettős szolgálatnak?

 

J. A.: Vannak. Mostanában mind gyakrabban előfordul, hogy írói lényem-alkatom a tanári alkat rovására terjeszkedik. Azelőtt inkább fordítva volt. Amikor még általános iskolai tanár voltam, s a folyosón verekedés tört ki két fiú között, mint „folyosós ügyeletes” elsősorban a tanári alkatomnak engedelmeskedve, azonnal szétválasztottam őket és rendet csináltam; mostanában a fejlett írói alkat arra ösztönözne, hogy álljak meg egy pillanatra, s figyeljem meg, milyen szakszerűséggel cibálják egymás fülét. Tehát mintegy „látvánnyá” kezd változni a dolog. Márpedig a pedagóguspályán roppant veszély, ha a körülöttünk lévő gondok és bajok írói látvánnyá változnak. Van azonban ennek a „kettős szolgálatnak” egy másik buktatója is. Sokszor úgy érzem, hogy az „erkölcsi parancsot” közvetlenebbül, didaktikusabban kellene figuráimmal kimondatnom. Így születnek azután azok a mondatok, amelyeket később vasfegyelemmel kell kihúznom, mert az írás végül is nem pedagógiai lecke. Nem lehet tekintettel illemre, szokásra – tulajdonképpen a közmegegyezésekre sem.

 

V. P. F.: Jókai Anna naponta találkozik a tizenéves korosztállyal. Iskolai tapasztalatai alapján milyennek látja a mai középiskolásokat: mit szeret és mit nem szeret bennük?

 

J. A.: Nemcsak tanári tapasztalataimra támaszkodhatom, nekem is hasonló korú gyermekeim vannak: a fiam most érettségizett, a lányom tizenhat éves. S bár nem szívesen mondok sommás véleményt, hogy ez az ifjúság ilyen vagy olyan, mert minden fiatal önálló személyiség, mindenkit egyenként kell megítélni, összehasonlításra alkalmas jegyek természetesen mégis vannak. Hogy mit szeretek bennük? Elsősorban az önzetlenségüket. Ennek a nemzedéknek a java – tehát nem az átlaga vagy az átlag alatti része – megítélésem szerint jóval önzetlenebb, mint az én generációmnak a legjobbjai. Ez sok mindenből kitetszik. Nemcsak abból, hogy egymás tízóraiját, tárgyait, pénzét, társaságát megosztják, hanem egész életfelfogásukból. Szeretem azt is bennük, hogy őszinték. Nem veszik maguknak a fáradságot, hogy reggeltől estig „viselkedjenek”. Nem tetszik viszont az az álvitaszellem, amely ezt az egész nemzedéket elborítja. Végighallgatok vitákat, amelyeknek se eleje, se vége, se gerince, se logikája, amelyek senkit meg nem győznek, semmihez közelebb nem visznek, legtöbbször a fiatal maga sem tudja, mit akar mondani, a célja csupán az, hogy valami nagyon meghökkentőt mondjon. Hogy föltétlenül ellentmondjon. Ki-ki igyekszik kiélni szereplési vágyát s dühös kis anarchista indulatait, mindenféle mélyebb eszmei-gondolati indíték nélkül. Ebben azonban az úgynevezett „társadalom” is hibás, amelyik valójában nem ad cselekvő, követhető mintát a számukra – mi pedig nem merünk sokszor jogos lázadásukhoz „fogódzót” adni. Nem szeretem túltengő nemzedéki tudatukat sem. Egyikük-másikuk már-már az emberi épelméjűség kritériumát is az életkorhoz köti. Nekem magamnak sajnos vagy szerencsére semmiféle nemzedéki tudatom nincs. Én nem hiszem azt, hogy egy fiataltól nem lehet tanulni, sőt hogy az nem lehet az idősebbnél esetenként akár százszorta különb. Azt sem hiszem, hogy a fiatalt csak fiatal értheti meg. Vannak kapuk a nemzedékek között, amelyeken át az élet áramlik, abban azonban mindkét generáció hibás, ha ezek a kapuk időnként szorosabban zárnak… Jellemző a mai tizenévesekre egyfajta leegyszerűsítési törekvés is. Az a bizonyos fekete-fehér szemlélet. Szívesen felosztják a világot jókra és rosszakra. Irodalomórán sokszor nehéz megértetnem egy írói alkatnak vagy egy adott politikai korszakban egy írói magatartásnak az esetleges kettősségét. Vagy csupán a nagyszerűségét, vagy csupán a korlátokat érzékelik, a kettőt együtt, a maga bonyolultságában, ritkán. Persze, nem is erre neveljük őket!

 

V. P. F.: S ezzel már benne is vagyunk irodalomtanítási gondjaink sűrűjében. Kérem, mondja el, mint gyakorló irodalomtanár mit tart irodalomoktatásunk legnagyobb fogyatékosságának? Mivel, hogyan lehetne az irodalmi oktatást-nevelést megújítani?

 

J. A.: Nekem a legtöbb gondot az okozza, hogy az irodalmat tananyagként tanítjuk. Megértem, hogy például a nyelvtan tananyag: azt mérni és osztályozni lehet. De az irodalom szeretetének, értésének, a verseken, novellákon, regényeken kifejlődött esztétikai érzéknek a mérésére nincs műszerünk. Sokat tűnődöm azon: mi lenne, ha az irodalom nem tantárgy lenne? Ha irodalomból nem „feleltetnénk”? Ha irodalomra nem adnánk osztályzatot? Nekem nagyon nehezemre esik hármast adnom egy olyan gyereknek, akinek okos és értelmes tekintetéből látom, hogy a mű elérte a hatását, s el is kezdte már azt a munkát, amely talán tíz év múlva érlel egy szerény gyümölcsöt, de egyelőre az irodalmi élmény visszaadására nincs az illetőnek még olyan képessége, amilyet a tanterv megkövetel. De fordítva is így van: nehezemre esik jelest adni akkor, ha a fürge nyelv nagyszerűen reprodukál valamit, a tanuló látszatra mindent ért és tud, csupán az a pici láng nem lobban fel benne, ami pedig az irodalomtanítás végső célja kellene hogy legyen. Ha rajtam múlna: én nem osztályoznám a gyerekeket az irodalomórán, inkább az egyéniségüket bontanám ki jobban. Mindig azok a legsikeresebb óráim, amikor éppen nem kell „feleltetnem”.

 

V. P. F.: Mostanában szenvedélyes viták dúlnak a verselemzés körül. Jókai Anna milyen verselemzési módszert használ az órán? Egyáltalán: mi a véleménye az iskolai műelemzésről?

 

J. A.: Az én tapasztalataim azt mutatják, hogy a versélmény eljuttatásához a szakszerű elemzésen kívül még sok minden más is szükséges. Zaklatott légkörben például, tornaóra után, amikor a gyerekek izzadtan, a mozgástól felabajgatva leülnek a padba, vagy az ötödik-hatodik órában, jobb, ha az ember nem olvas fel verset. Nagy költőket és nagy verseket azzal becsülünk meg, hogy az első és második órában foglalkozunk velük, amikor tanítványaink még frissek, a nap ezer benyomása még nem zubogott át rajtuk. Ezért gyakran megtörténik, hogy nem az eredetileg tervezett órán mutatom be a verset, hanem egy másik, hangulatilag jobb időpontban. Nagyon fontos a légkör megteremtése is. A gyerekeknek azt kell érezniük, hogy a vers felolvasása ritka, ünnepi pillanat. De még ennél is fontosabb – nekem vesszőparipám! – a szöveg bemutatása. Én olyan magyartanárt nem engednék tanítani, aki nem tud verset olvasni. Egy rossz felolvasással agyon lehet ütni mindent. A színpadias, álszavaló magyartanár éppen olyan nevetségessé válhat, mint az, aki az orra alatt mormolva, döcögve vagy a meghatottságtól elhaló hangon adja elő a költeményt. Bármilyen szép a vers, még a legintelligensebb, a legfogékonyabb gyerekben is ott munkál az ördög, hogy röhögni kell a tanáron. S ez természetes. Még a nevetésnél is rosszabb, ha szánalommal néz a tanárára, hogy még egy verset sem tud tisztességesen felolvasni. Tudomásul kell vennünk, hogy a közvetítő személye – ez ugyan igazságtalan dolog – visszahat az ügyre. Ezért, ha a tanár nem tud verset olvasni, kérjen meg egy gyereket, aki helyette bemutatja a költeményt. Készítse fel rá előre. Boldogan fogja vállalni! Az már kinyomozhatatlan, hogy az odahallgatás közben milyen hajszálereken jut el a versélmény a gyerekekhez. Meggyőződésem, hogy a gondolatok, indulatok és képzettársítások e rejtélyes összjátékában az emberi hangnak, képnek, a fényérzésnek is szerepe van, sőt sokszor még illat is társulhat egy vershez. Mindenesetre ha a vers tetszett, utána nagy csönd keletkezik. Ha nincs csönd, akkor a verset nem tudtuk közel vinni a gyerekekhez. Vagy azért, mert magunknak sem tetszett (mert ilyen is van!), vagy azért, mert a vers világa messze van ettől a korosztálytól. De akárhogy is, elkövetkezik az a kritikus pillanat, amelytől minden magyartanár fél. Még az is, aki ezt nem vallja be. Az én számomra a vers: eleven, lüktető élet. Ehhez hozzányúlni, fogni egy kis bicskát és felhasítani az érzékeny burkot egy ponton – majdnem mindig hazárdjáték. Még a nagy verselemzők esetében is. Én nem esküszöm egyetlen verselemzési módszerre. Nem abszolutizálom egyikét vagy másikát. Azt a módszert igyekszem mindig megtalálni és alkalmazni, mely az adott vershez, abban a pillanatban, a jelenlévőknek a legmegfelelőbb. Aztán keresek egy érzékeny, kiemelkedő pontot a versben, ahonnan el lehet indulni… Persze, akármilyen jól csinálja ezt az ember, higgye el, még a legjobb osztályban is gyakran megkérdik a gyerekek: minek ezt a verset elemezni? Hallottak valamit, azt hiszik, értik és érzik, ami benne van, s kissé idegenül fogadják, hogy még egyszer át kell rágni. Mégis: demagógia volna, ha azt mondanám, hogy a verselemzésre nincsen szükség. Szüksége van rá a jobbaknak is, hogy a vers rejtett, különleges szépségei is föltáruljanak előttük, de szüksége van rá a középiskolások leggyengébbjeinek, akik enélkül a következő órán egyszerűen nem tudnának mást mondani azon kívül, hogy a vers „szép volt”. Ők így kapnak segítséget, hogy ők is boldoguljanak a felelettel valahogy. Persze, ebben az összefüggésben a verselemzés már elveszíti értékét, alapvető funkcióját…

 

V. P. F.: Bizonyára sok irodalmi dolgozatot kijavított már. Visszatekintve négy-öt évre: javul-e valamit a diákok nyelvi stiláris készsége, finomul-e esztétikai érzékenységük?

 

J. A.: Sajnos, nem sok jót mondhatok. Stiláris érzékük, kifejezőkészségük romlik. Ennek oka szerintem az, hogy a mindennapi érintkezés nyelvileg leegyszerűsödött. Alig kell szó hozzá. A fiatalok nagy része egyáltalán nem érzi szükségét annak, hogy szebben, plasztikusabban írjon és beszéljen. Sőt a beszédet egy részük egyenesen értelmetlennek ítéli. (Ebbe a körülöttük elhangzó sok szürke, sematikus szöveg is belejátszik!) És a társadalom „tettei” és „szavai” közötti szakadék! Nem érzik, hogy személyiségük ezzel is teljesebbé válik. Ezért gyakran primitív vagy durva a nyelvük szóban és írásban. Ami pedig a ráérzés képességét illeti: amint már említettem, a gyengébb tanulók sokszor jobban együtt élnek, lélegeznek a művel, mint a jelesek. Persze a naiv nyelvi fordulatok szintjén: a dolgozatuk – mint szerkesztett írásmű – nem kirakati példány. A jobbak szép, csiszolt fogalmazványaiból viszont nemegyszer éppen az hiányzik, amitől az egész felgyullad, értelmet kap. A kettővel együtt, egy dolgozatban, ritkán találkozom.

 

V. P. F.: Engedje meg, hogy ezek után egy tágasabb, egész közoktatásunkat érintő kérdést tegyek fel önnek: miben látja a mai iskola legnagyobb baját, és milyennek képzeli a jövő iskoláját?

 

J. A.: Azzal kezdem, hogy gyermekkoromban, az első „rossz” három év után nagyon szerettem iskolába járni. Talán azért, mert sohasem kényszerítettek. Sőt nekem mindig azt mondták odahaza: ne tanulj annyit, kislányom, minek az egy lánynak… Én viszont nagyon korán beláttam, hogy az iskola ambícióim kifejlesztésének és kiélésének egyik fontos területe. Az volna jó, ha minden emberben élne valamilyen ambíció, s ennek kibontakoztatásához az iskola teret adna. Akkor sok minden megszűnne, ami ma még nyomasztja a diákot. Mert nemcsak a tananyag mennyisége az, ami a gyerekekben a túlterheltség érzését kiváltja, hanem az, hogy a tantárgyak közül keveset vállalnak önként. Amit pedig nem szeret az ember, abból a kicsi is sok. Ma a tanulók tetemes része nem önként vállalt kötelességből ül az iskolában, még a gimnáziumban sem. Csak a „papírra” van szükségük – vagy a szülők akaratát teljesítik. Naponta találkozom a kedélytelen tanulóval: csak ül, ül és néz. Rajta már semmilyen könnyítés nem segít. Hát még ha a tanárok is kedélytelenek! Én úgy képzelem el a jövő iskoláját, hogy ott többé-kevésbé azt kapja mindenki, ami érdekli. S mindenki olyan iskolatípust választ, ahova képességei szerint való. Akkor majd kedvük is lesz hozzá. Én még több fakultatív tárgyat vezetnék be, sokkal többet. Kettős kötöttségben imádom tantárgyamat, az irodalomtanítást, de nem érezném sérelmesnek, ha – a kötelező minimumon túl – fakultatívvá válna. Ha óráim egy részét csak azok látogatnák, akik igazában kíváncsiak rá. Elfogadnám a magyar nyelv- és irodalmat is tagozatos tárgynak. Fontos kísérlet lenne.

 

V. P. F.: Nemrégiben megjelent szép pedagógusnapi tárcáját így kezdte: „Tanítok. Még nem hagytam abba.” Azt jelenti ez, hogy foglalkozik a visszavonulás gondolatával?

 

J. A.: Sokan megkérdezik, nemegyszer pejoratív hangsúllyal: mi az, te még mindig tanítasz? Mások pedig elismeréssel: hát még mindig tanítasz? Nem szeretném, ha ez az „író-tanárság” rám kövült szerep lenne. Nem hősködésből tanítok, már elmondtam, miért. A végleges visszavonulás gondolatával egyelőre csak játszom. De egy kis pihenés már rám fér. Az utóbbi időben elő-előfordul, hogy hajszolt és túlfeszített idegállapotban indulok el az iskolába. A gondjaimat és a fáradtságomat eddig kint tudtam hagyni. De éppen a lelkiismeretem kérdezi: vajon meddig sikerül ez? Én azt vallom mindenben, hogy ha valami még teljes, a csúcsán van, és nem tapad hozzá árnyék, akkor kell abbahagyni. A tanári munkával is így vagyok. Most még nincs baj, még azt tudom nyújtani, amit várnak tőlem, s lehet, hogy hosszú évekig tudnám még. Lehet, de nem bizonyos. Éppen ezért most kell magamat elhatároznom: elmegyek ősszel kétéves alkotószabadságra, s utána meglátom, hogyan viselkedik a szellemi-biológiai szervezetem, mennyire tud regenerálódni az, ami bennem elfáradt.

 

V. P. F.: Min dolgozik most?

 

J. A.: Egy új regénnyel bajlódom, azt gépelgetem, javítgatom. Az írói hivatás buktatóiról tűnődöm benne. Mindhalálig. A csömör és az erőszerzés regénye. Ezek után bizonyára megbocsátják majd tanártársaim, hogy a pedagóguspálya buktatóiról is olyan sokat írtam. Ugyanabban a katlanban főlünk!

 

V. P. F.: Én is azt hiszem. És abban is bizonyos vagyok, hogy az iskola hiányolni fogja, s mindig szívesen látja viszont Jókai Annát.

(1974)

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap