Talán a címerállat…?

Lukáts János, v, 04/15/2018 - 00:07

 

 

 

 

Hallgatom a hajnali csöndet. Óh, van hallgatnivaló a hajnalon is: az útnak induló neszek, a nap bátortalan mozdulása, a világot ébresztő motorok és madarak első jelentkezése. És van hallgatnivaló a csöndön is: a megszólalás előtti pillanatok, amikor a világ teleszívja tüdejét, hogy egész napra való hangot, hangorkánt legyen képes kikiáltani, kirikoltani magából. De most még,… most még semmi. Behunyt szemmel is érzem, amint futkos a fény a világ homályba borult tárgyai között, megélesített füllel lesem az első neszeket, zajokat, meg a következőket. A hajnalba belekárog egy varjú…
Széles, nagyvárosi utca, palota méretű platánok, porban bóbiskoló padlások, balkon kiszögellések, beszögellések, a hajdani szobordíszek már régen lekoptak róluk, - lehet-e paradicsomibb állapot a varjúnépnek?
Valamelyik télen talán egy sebesült varjú tévedt erre a párjával? Vagy egy kalandor, feltörekvő, hitehagyott, akinek elege volt a mezők téli nyomorúságából? Aki megunta, hogy állandóan varjak között legyen, aki városba vágyott, akácok helyett platánok közé?
Először a galambokat verték ki az utcából, a vadgalambot, a gerlét, ezeket a béketűrő, lomha szárnyasokat. Kilökdösték őket a fészkeikből, kicsit széttúrták és beletelepedtek. Aztán üzentek a többi varjúnak: van itt hely, van perspektíva, varjúnak jó világ. Szép új világ!
És új varjak érkeztek. Nem sokan, csak a legkényesebbje, a legfelvilágosodottabbja. A rigók már maguktól költöztek el, a rigófütty nehezen viseli el a varjúkárogást. Néhány vén rigó azért befogta a fülét és ott maradt, eresz alatt, kémények védelmében. A varjak világosszürke dolmányukat mutogatták, belekurjantottak a hajnalokba, és csámpázva lépdeltek végig az utcán.
Bátorság dolgában a varjaknak helyén volt a szíve. Egy növendék varjút autó gázolt el az utca közepén, a varjúnép iszonyú károgásba fogott a látványtól. És bosszúhadjárat indult az emberek ellen. Minden utcalakó ellen, az emberiség ellen. A varjak a fák alsó ágaira telepedtek, onnan káráltak, pöröltek és sikoltoztak. A legelszántabbak pedig az emberekre vetették magukat. Hátulról szálltak a járókelők vállára, a nyakukba kapaszkodtak és erős csőrükkel hatalmasat ütöttek fejre, hajra, tar koponyára. Az emberek menekültek, az ütés mellé egy-egy gonosz varjúmondatot is kaptak. Hitchcock Alfréd elmosolyodott a sírjában. Az utca lakói  függöny mögé húzódtak, és a bevásárlást másnapra halasztották.
Csak a macska indult a balkon felé, hogy kinyomozza a hangos perpatvar okát. Fővarjú ebben a szempillantásban az erkély korlátjára röppent, és üvöltve közölte macskával, az emberek törleszkedő barátjával, hogy ki ne tegye a lábát az erkélyre, mert varjútápot készít belőle. Macska értett a szóból…
A varjak – hiszik, nem hiszik? –  a világirodalomba már régen bekerültek is, nem kisebb költő tűzte őket tollhegyre (persze, csak képletesen!), mint Ady Endre. „Trágyás mezők szabad népe, madárszalon söpredéke, ti vagytok a szent madarak!” – bizonyosan nemes harag dagaszthatta a szerkesztő úr keblét, midőn e sorokat írta. Vagy talán az érmindszenti, a nagyváradi varjak társadalmilag progresszívebbek voltak kortársaiknál? Ki tudja? Párizsban aztán nem írt Ady varjakról, lehet, hogy a francia varjak nem varjak? Vagy a varjak mértéke ott még éppen elviselhető?
A varjak – szabad nép (így: kis betűvel). Vagy inkább mondjuk úgy: amit művelnek, az varjúszabadság. Nem rigónak, nem galambnak való, énekes madárnak se nagyon. Bár a varjaknak papírjuk van róla az ornitológusoktól (magától a nagy Brehmtől is!), hogy ők is énekes madarak. Bizonyosan. No, ezt az éneket hallja, aki hajnalban fölfigyel a csönd hívására.
A varjak éneke helyett szóljunk inkább a varjúnép kiváló alkalmazkodó képességéről. Tanulhatunk a varjaktól. Hogy a trágyás mezőn sem olyan az élet, mint régen, hogy már a trágya sem az igazi (mivel hogy „mű” az is), - ezt a varjak hamar észrevették. Hogy a városban a helyzet urbanizáláltabb, hogy több varjúnak való szórakozás van, kiigényelhető galamb- és rigófészek, van kuka és számtalan egyéb emancipációs lehetőség, - mindez a haszon toronymagasan többet ér, mint néhány elgázolt, de megbosszulható varjúporonty, és a néhány megfélemlíthető macskakandúr. A varjak – bizonyítottan a jövő birtokosai, akik meghallották az idők szavát, akarom mondani: károgását. Igen, vegyünk példát tőlük!
Az álom már régen kiment a szememből, most utóvédharcomat vívom az éjszakával, az erkély korlátjának dőlök, köszönök az első trolinak, a kukásautónak, az első napsugárnak. És nézem a varjakat, egyet a kémény sarkán, egyet a villanydróton, egyet a szemközti ablak bádog előkéjén. Valójában szép állat, amíg mozdulatlan. Nagy feje van, tiszteletet parancsoló csőre, széles melle-mellénye, még ha dolmánynak hívják is. Ha megmozdul, ha megszólal, - kiábrándító. Csámpás és károg. Ezekből egy is sok. De most csak ácsorognak a jövő varjai. Hajnal van.
Miért ne – töprengek -, miért ne lehetnének idővel címerállatok, címermadarak? Hol van manapság oroszlán, párduc, vagy akár medve és bölény? Hát még sárkány?! A szarvasok agancsa is inkább csak trófeakiállításon látható. A mai fiatalság (a holnap felnőttjei) is több varjat látnak, mint királykobrát, sasmadarat. Azokat is állatkertben, - valójában rabságban. És ha Mátyás királyunknak jó volt a holló, ez a fekete (és, hát, valljuk meg: dögevő) madár, miért ne volna éppúgy alkalmas a hollónál kevésbé ritka és kevéssé kivagyi, demokratikus madár: a varjú. Milyen jól is mutatna a holnap címerein ez a mozdulatlan, sokat sejtető, nagy mellényű, káráló állat! Hányan éreznék közel magukhoz az „üzenetet”, amit ez a nagy túlélő hordoz magában, és alkalmanként elkarattyol.
Beszélik, hogy újabban elszaporodtak az európai nagyvárosok környékén a rókák is. Előbb a kertvárosokban, aztán egyre beljebb. A minap az egyik új budapesti szálloda építkezésén fedeztek föl egy népes rókacsaládot. Biztos igaz, a tévé is mutatta. Talán idővel itt, a mi utcánkban is lesznek rókák. A padlások, a balkonzugok telente alkalmas rókamenedékek. Ja, és egy jó hír: a rókák – azt mondják -, ügyesen megfogják a nagymellényű, csámpás szárnyasokat!

 

 

2007. október.

 

Magyar Irodalmi Lap

 

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám


 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

Inter Japán Magazin

Turcsány Péter honlapja

Jankovics Marcell honlapja

Papp Lajos

Magyar Irodalmi Lap