Szerelem

Lukáts János, v, 04/15/2018 - 00:06

 

 

 

(Szünidei elbeszélés)

 

Kabócának hívták a lányt. Nem ez volt a neve, de így hívták. Nem szerette ezt a nevet, de hallgatott rá. Arra mindenesetre jó volt, hogy ha akart, megharagudjon a Kabóca név miatt! Ügyes dolog volt ez, része a Szerelem nevezetű társasjátéknak.
Itt volt aztán Vakarcs is, már most elmondom, Vakarcs fiú volt, hogy ne legyen félreértés. A Vakarcs nevet eredetileg azok a selyem-majmocskák viselték, amelyekre a fiú felügyelt az Állatkertben. Aztán ahogy a felügyelet igaz barátsággá mélyült a fiú és felügyeltjei között, ő maga vállalta át a lekicsinylő Vakarcs nevet, amelyet korábban a fákon ugráló, tarka ékszerállatkái hordtak.
Kabóca és Vakarcs a délutánokat, amelyek csak ritkán, többnyire pénteken voltak az övék, az Erzsébet híd lábánál kezdték. A budai oldalon volt itt egy méretes platánfa, alatta pedig egy harmadosztályú kertvendéglő, pompás kilátással hegyre-Dunára. És innen volt a legegyszerűbb sötétedés után fölkapaszkodni a Gellérthegyre, keresni egy üres padot, amerre nem járt senki, és ahonnan szép kilátás esik a jobbra szemközti Várhegyre, meg a balra szemközti Naphegyre, hadd legyen az öröm - ha nagy ritkán adódik, – teljes. A gellérthegyi ölelkezés után aztán ismét lebaktattak oda a platános kertvendéglőhöz, és elmondták a pincérnek, mi járatban voltak a hegyen. Hadd örüljön ő is, hadd irigykedjen ő is! Kabóca sokáig kételkedett, hogy a dolognak bármi köze is volna a szerelemhez.
Aztán esteledvén elindultak hazafelé, nem sokáig, az első sarokig. Nagy kőszikla-szobor volt itt, amelyiknek az oldalán ügyesen megmintázott rézgyík futott lefelé, miközben szájából csorgatta a vizet a szomjazóknak. A járókelők lehajoltak, és tenyerüket a gyík szája alá tartották, és úgy szürcsölték-kortyolták a vizet, - ki-ki neveltetése módja szerint.
Kabóca a terecske sarkán mindannyiszor hangos nyöszörgésbe fogott: - Vakarcs, én szomjúhozom! – addig csinálta ezt, amíg valaki a padon ülők vagy az arra sétálók közül meghallotta siralmait, megszánta a vízre vágyó, rokonszenves fiatalokat, és a kúthoz vezérelte őket. Vakarcs ilyenkor váratlanul hanyatt vetette magát a szobor előtt a földön, föltátotta száját, kezével megragadta a rézgyíkot (hogy el ne szaladjon, persze!), és úgy gyűjtötte össze szájába a vékony sugárban csorgó vizet. Kerekre gömbölyödött arccal azután fölugrott, Kabócához rohant, száját a lány szájára szorította, és a vizet belecsorgatta. A lány ölelte a fiú nyakát, szívta-itta a nyálas vizet, amelynek nagy része vagy a fiú száján, vagy a lány orrán szökőkutazott kifelé, végigfolyt a ruhájukon, az ingük ujján, és ami ruha csak ennél alacsonyabban volt rajtuk, végül a cipőjük is vizes lett. Ilyenkor visítva és egymást kergetve elszaladtak, és a tér sarka mögül lestek vissza az elképedt üldögélőkre és sétálgatókra, akik a fejüket a tenyerükbe szorítva rémüldöztek a két amúgy jóarcú fiatal váratlan komolytalanságán. Nagyon tudtak örülni a megriadt idegen arcoknak, majdnem úgy, mint a nyálízű víznek, vagy az átnedvesedő ruhának a másik mellén.
Volt aztán olyan is, hogy eleredt az eső, a hó, vagy valami egyéb csúfság hullott az égből, ők már nem akartak füstös kocsmába bekopogni (vagy ha akartak, se volt elég pénzük), és a Lánchíd kőívei alá húzódtak, amely – a szelet kivéve – a többi égi áldatlanságtól megóvta őket. A hideg évszak forró ölelései nagyon emlékezetesek voltak, annál is inkább, mert a teherautók meg a többi arra rohanó, őrült járómű mind a kabátjukra fröccsentette a sarat-havat, Vakarcs ruhája másnap gyakran úgy nézett ki, hogy a kényesebb ízlésű selyem-majmocskák mind elhúzódtak előle. Kabóca mindebből csak a szépre emlékezett.
Egyszer egy hajón kötöttek ki, egy olyan kikötőhajón, amelyik éppen használaton kívül volt és unottan bámulta a vizet. Átmásztak a tiltótáblát hordozó tiltómadzag alatt, és letelepedtek a kikötőház árnyékába. Lehajolt hozzájuk a csillagos ég, a Duna túlpartjáról a parlament fehértornyú tömbje bámult rájuk sötéten, de az messze volt. Kabóca meztelenre vetkőzött, teste gyönyörűen világított a sötétben. A rakparton közben autók húztak el, mit se tudva a csodáról, amely alig egy féktávolságnyira tőlük bontakozott ki ruhájából. Kabóca és Vakarcs örömükben elaludtak a hajón, egy hajnali uszály komor tülkölése ébresztette föl őket.
A hazaút utolsó állomása legtöbbször a villamosmegálló volt, az óbudai hídnál. Addigra túl voltak a nagy tér sarki, alagsori becsületsüllyesztőjén és túl a vörösborozón, ahol a sokat megélt, tapintatos Matildka úgy köszöntötte minden vendégét, mintha életében először látná őket.
Vakarcs ma meglepetéssel szolgált. Fölrántotta a padról Kabócát, megcsókolta, megpacskolta a lány arcát, vállait megragadta lapátkezével, de inkább azért, hogy saját magába öntsön egy kis bátorságot. Aztán szó nélkül – némi morgást és hörgést azért hallatott! – a dzsekije belső zsebéből előrántott egy festékszórót, marokra fogta, majd mászni kezdett a híd kőlábán és acél tartóívén, be, a Duna fölé.
- Vakarcs! – kiáltott utána Kabóca, hajh, de mennyi minden volt ebben a „Vakarcs!”-ban!
- Kabóca! – bömbölte vissza Vakarcs a keskeny peremen egyensúlyozva, arccal a zöldesszürke acélgerendához tapadva, miközben fülét kétszer is megmorzsolták a kidudorodó szegecsfejek. A dzsekijét még mászás közben maga mögé hajította, azt most már a lány ölelte, Vakarcs pedig eltűnt a szem elől, mintha csak egy rövid ujjú fehér ing végezne kígyózó mozdulatokat az éjszakai hídalján.
Némi csoszogás, a festékszóró koccanása hallatszott, valami sziszegésforma hang… Aztán egyszerre megfordult a fehér ing, egy torzonborz arc meredt távolról a lányra, széttárta karjait és úgy üvöltötte bele az óbudai éjszakába: - Kabóca! Szeretlek! – Előbb a festékszóró röpült nagy ívben a semmibe, aztán kétségbeesetten előre-hátra malmozott két fehér kar, és Vakarcs hatalmas csobbanással zuhant bele a kék-fekete Dunába.
Kabóca elfelejtett sikoltani, csak egyik öklét harapta fogai közé, a dzsekit pedig a szívére ölelte. Vakarcs, mint egy fóka fújta ki magából a vizet, prüszkölt és bugyborékolt, három vad karcsapással partra úszott, térdét a parti köveken fölvérezte, az előoldalgó rendőrt cifra átkozódással tájékoztatta a tényállásról, aztán a lányt nagy vizesen megölelte. Kicsavarta magán a ruhát, cipőjét, mint két szárnyát lebegtette. Aztán föltette Kabócát a villamosra, egy csókot bízott rá és ki-ki hazaindult.
Kabóca a héven viselkedni igyekezett, azért kétszer is kirobbant belőle a nevetés, egyszer pedig kis híján elsírta magát. Csak úgy! Valójában semmit se látott a műből, csak a hídra kapaszkodó fehér inget meg az éjhasogató bömbölését a fiúnak.
Nem bírta türelemmel, már egy hajnali járattal visszaindult a hídhoz. Megvárta, amíg elzörömböl a villamos, aztán szembe indult a híd acélívével. A zöldesszürke hídfestékre szürkészöld szórófestékkel volt fölmázolva néhány ákombákom betű. De azért csillogott. Szépen, aki akarta, elolvashatta: KBC SZLK !!!
A lány nézte, most már sírt, vagyis fújta az orrát egyfolytában. És mondogatta: - Ez az őrült szeret! Ez tényleg szeret!

 

2007. augusztus

 

Magyar Irodalmi Lap

 

 Magyar Irodalmi LapMMm

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap