A szemétkupac tetején (Németh László Napok)

Várfalvy Emőke, sze, 04/18/2018 - 00:03

Ahogy ott feküdt, elhagyottan, mégis méltósága teljében a szemétdomb tetején, nem tudtam elmenni mellette. Éreztem, hogy néz. A lábaim nem vittek tovább, megálltam és visszanéztem. Megborzongtam. Valóban ő lenne? Itt? A kőbányai gettó legmélyén? Olyan valószínűtlen, mint az életben minden, ami természetes.  Mint a naplementék az ablakomból. Ha valaki megfestené őket, biztos a kínai giccsposzterek közé száműznék. Micsoda mázolmány?!

Szinte azonnal tudtam, nem hagyhatom ott. Ahogy azt is hogy egyedül én tudom megmenteni. Rácz Zsuzsi jót röhög majd ezen, ha elmesélem. Elkaptam tőle a totális terézanyuságot..

Közelebb léptem hozzá, a külsején meglátszott az idő és a kőbányai reménytelenség megviselte. Mégis mágnesként vonzott magához, hogy megérintsem. Hogy kezet nyújtsak neki. Felemeljem.

- Már vártam. Tudtam, hogy jönni fog! - suttogta mély, mégis bársonyos hangján és kedvesen elmosolyodott. Magázott. Hiába, egy úriember a pokolban is úriember marad. Hát hogy hagyhatnám ezek után ott? Azon a szemétkupacon, amit két márkás mackónadrágos, pasas hányt ki néhány perce az út szélére. Mert este jönnek a lomtalanítók. Viszik az elhalt nagymama, nagynéni, ismeretlen előző lakó féltett kincsként örzött személyes holmiját, ami már nem érték. Csak szemét. Szemét, amiből rendetlen halmot raknak, s utálattal köpnek egyet mellé, mert a hurcolkodás közben elszívott harmadik cigitől már savanyú a szájuk.

-Itt az idő egy sörre. - szívja meg az orrát az egyik bal karján elmosódott szívtetkót viselő alak és eltűnik a kapualjban.

Az utca üres. Egyedül maradtunk. Ő csak nézett és várt. Kicsit félszeg, mert, bár semmit sem veszített ifjúkori sármjából, érezte, hogy az évek mégis nyomot hagytak rajta. Méltatlan jeleit egy értékvesztett világnak. Vajon miért aggódik ő, kinek az értéke örök? Örök mint mindennek, ami nem kézzel fogható vagy pénzen megvehető.

Legugoltam hozzá és gyengéden megsimítottam. Hálásan felsóhajtott. Tudta, hogy ebben a percben valami új kezdődött el. Hazatalált újra.

Mert Németh László nem maradhat egy lepukkant ház előtt öszehányt lomkupac tetején. Finom textilkötésben, aranybetűkkel szedve. Ez már több lenne, mint iszony. Ez Bűn.

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap