Szemere Bertalan (Kétszáz évvel ezelőtt született az első Magyar Köztársaság miniszterelnöke)

Tusnády László, cs, 01/10/2013 - 00:07

Egy-egy alkotó, történelmi személyiség adott korában fejtette ki hatását. Reménye, hite szerint teljesítette küldetését. A létrehozott kincsekkel az utókor sáfárkodik, „gazdálkodik”, és szerencse dolga, hogy a hajdani érték, és a későbbi emberek találkoznak-e egymással, vagy a régi érték feledésbe merül, és várja a későbbi korok embereit, akiknek erőforrása lehet. A feledés mértéke, sorsos „menetrendje” dönti el, hogy idővel valaki „kismester” lesz-e – legalább, vagy teljesen elfelejtik, vagy esetleg kiderül róla, hogy igazi, örök értéket adó nagymester. Az utóbbi esetleg megkapja az örök ragyogás, áldásos sugárzás kegyelmét, de ez sem törvényszerű mindig. Vivaldit híres kortársa, Carlo Goldoni középszerű zeneszerzőnek tekintette, s ezzel a véleményével nem volt egyedül. Szemere Bertalan kapcsán az Olvasó döntse el a fenti kérdést!

Szent Erzsébet, II. Rákóczi Ferenc, Kossuth Lajos neve fémjelzi megyénk történetét. Oly ragyogás ez, amely elvakíthatja szemünket. A legnagyobbakhoz vagyunk hűségesek, ha minden értékünket igyekszünk megmutatni, hiszen minden nagy történelmi megvalósulásban az egész nemzet, a jövőnket akaró emberek sokasága is jelen van. A Rossz megfertőz, a Jótól van a termés. Nagy vigasz ez, ha megmaradásunkra gondolunk. Lám, az nem annyira hamis, értéktelen, mint amilyennek egyesek szeretnék láttatni. Épp a szellemi torzító tükrök „agyvakító” hatását igyekszünk elkerülni akkor, ha értékeinket mentjük. Ilyen gondolatok jegyében emlékezem én most Szemere Bertalanra. Annál is inkább fontos ez a számunkra, mert ő is megyénk szülötte, és valóban ritka és szép lehetőség ez a kapcsolat, hiszen itt ezen a gondokkal, bajokkal terhes földön sorsos és sorsfordító emberek éltek. Akaratuk és hazaszeretetük volt az az erő, mely nem ismerte a lehetetlent. Ez a föld, ennek a tájnak a szépsége, az elődök szellemi öröksége növesztette oly nagyra szellemüket, hogy amikor a haza nagy tetteket követelt, ők élvonalban tudtak helytállni.

Kossuth Lajos tíz évvel korábban született. Jó előttünk látni mindkettejüket egyszerre, még akkor is, ha nem mindig jártak egy úton, különösen az emigrációban született nagy ellentét közöttük, és míg Kossuth hű maradt elveihez Szemere nem, de ne tekintsük ezt jellembeli gyengeségnek: ennek az önfeláldozó hazafinak iszonyú meghasonlást kellett átélnie, és valójában összeroppant. A zuhanásnak félelmes íve volt, a sors vesszőfutását nem bírta, de ki ítélheti meg ezért, a végállomás, az elmegyógyintézet számára már a könyörtelen véget jelentette. Nekünk az a lényeges, amit létrehozott az az ő igazi öröksége.

Aki henyél, az nem roppan bele a munkába, aki egy nemzet terhét veszi a vállára, annak sem végtelen a fizikai és szellemi ereje. Ráadásul a sors könyörtelenül fokozta Szemere szenvedéseit, szeretett lányának a halála a végső tőrdöfés volt.

Életműve torzó maradhatott: derékba tört, bátor és eredetileg rendületlen oszlop, de nálunk voltak olyan történelmi földrengések, amelyek erős fákat, gyönyörű oszlopokat törtek derékba. Írói életműve a maradandóbb. „Utazások külföldön” című könyve az 1836-ban és ’37-ben megtett német, angol, francia és svájci út emlékeit, tapasztalatait örökíti meg. Költői ihlet, a lélek bátor szárnyalása ragadja magával az embert, de mindenütt megmarad a való szigorú keretei között, mi több a külhoni látottakat egybeveti a hazai helyzettel.

A német oktatásügy hallatlan fejlettsége világosan magyarázza azt, amit ez a nép a jólét, a társadalmi fejlettség terén felmutatott. Kell a pénz az oktatásra, ezt akkor is tudták, de valami más is kell, a szellem olyan ereje, amelyet semmiféle vagyon nem adhat meg: a hit minden anyagi alapnál nagyobb. Ezt bizonyítja a halléi egyetem története…Az angliai útleírásból ismerjük meg a börtönviszonyokat. Valószínű, hogy ez örökre vitatott kérdése marad az emberiségnek. Az viszont tény, hogy a hazai állapotok tarthatatlanok voltak. A mostoha körülmények közepette nem a jó, a jobbulás igénye ébredt fel a bűnös emberben, hanem a további bűnözés nagy lehetőségét segítette az, hogy a mi börtöneink a további bűnök tenyésztő helyei voltak: továbbképző táborok. Az angliai és észak-amerikai módszerekkel épp ezt a veszélyt igyekeztek elkerülni.

Párizs és Franciaország színes tablójában egy erősen fejlődő, irigylésre méltó társadalom jelenik meg előttünk. A nyersanyag magában még nem lehet a jólét alapja. A feldolgozás a lényeges. Ma is jócskán tűnődhetünk ezen, és gondolataink különös árnyalatot kapnak, ha észbe vesszük, hogy Szemere Bertalan már százhetvenöt évvel ezelőtt azt panaszolta, hogy egy mázsa magyar vasért két franciaországi lakatot kaptunk.

Svájc a természet káprázatos szimfóniája. Bevezetője már a hazaérkezés örömének, a küzdelem, a jobbítás nagy reményének.

            A nagy nyelvtudás, óriási műveltség fáklyavilágában elvakul a szemünk. Könnyen azt mondhatjuk, hogy jó-jó, mindez a tudás ennek a lelkes, nemes ifjúnak már a bölcsőjénél kezdett kialakulni. Élénk tévedés ezt hinni! Ősi nemesi család sarja volt, de családja már elszegényedett. Szemérmesen hallgat pénztelenségéről. Szegénységét nem panaszolta. Nyelvünk, hazánk sorsa hatotta át életét. Szinte „A föl-földobott kő” előképét találjuk meg a következő sorokban:

„Midőn a Clyde vizén a tengerre bocsátkozánk, elértem Magyarországtul a legészakibb, legmagasabb pontot; innét kezdve naponként közeledem hozzád, ó hazám, mint a fölsújtott labda, mely az erő tetejét elérvén, visszafordul a földre, melyből való”.

Igen, egy küzdelmes, de kizökkent életpálya után tért meg abba a földbe, amelyből vétetett.

Rendkívül fontos szellemi kincseinket, nemzeti tudatunkat tápláló gyökereinket őriznünk, védenünk kell. Mindez nem nyűg – kellemetlen teher, hanem létünket, jövőnket biztosító erő: nagyon, de nagyon fontos ahhoz, hogy megőrizzük igazi emberi arcunkat.

Szemere Bertalan az 1849. április tizennegyedikei függetlenségi nyilatkozat után lett miniszterelnök. Írói tehetsége nagyobb művészi kiteljesedést biztosíthatott volna a számára, de ő politikai szerepet vállalt. A közvetlen cselekvés embere lett, nem ő tehet róla, hogy életműve torzó maradt: a sorsa alakult így.

Borsod-Abaúj-Zemplén megyéhez több szállal is fűződik, hiszen 1812. augusztus 27-én született a borsodi Vattán. Sárospataki és késmárki diák volt. Színházat és kaszinót létesített Miskolcon.

Lobogó hite, hazaszeretete hozzánk, a jövőbe sugárzik át, és mi tisztelettel hajtjuk meg fejünket az első Magyar Köztársaság miniszterelnökének emléke előtt.

 

Magyar Irodalmi Lap

Hozzászólás ehhez


Belépés

Hírlevél

Hírlevél

Tartalom átvétel

Reklám

 

 

 


 

A Magyar Nyelv Múzeuma

 

Inter Japán Magazin

 

Turcsány Péter honlapja

 

Jankovics Marcell honlapja

 

 

Papp Lajos

 

 

 

 

 

Magyar Irodalmi Lap